Rose Sheiran

A kígyó nem más, mint a romlás megtestesítője, a Sátán kéme a Paradicsomban, aki miatt kiűzettetett az ember. Nem vagy te több egy mocskos démonnál. Villás nyelvű, vérszívó kobra. Ezen szavak elmormolása után Mariel a gyomrába mélyesztette a megszentelt pengéjét, hogy a földet megszínezhesse gyászos, éjfekete vérével, majd alá hulljon a tenger vizébe. Biztosra ment, hiszen a démonvér oly' makacs, már-már kiirthatatlan gonosz és inkább lett holt, mintsem Lilith gyermeke. Ugyan ezt várta el a húgától. Várta el tőlem.
Svédország az ezer hatszázas évek elején kemény időket élt, egyszerre volt a szemünket kápráztató Mennyország és a torkunkat mardosó méreg. A vallási háborúk, Európa nagy harcai mind kihatottak az északi hatalmakra is. Én, miután testvérem holtában magába vitte a titkot, elhagytam a falumat, a családomat és a múltamat, hogy Krisztina királynő udvarában találjak kegyelemre.
Olyan volt, akár egy kisgyermek felnőtt testben: Álmodozó. Descartes könyvein nevelkedő, művészetpártoló és meglehetősen nyitott gondolkodású hölgy, akit még az olyasfajta pokolfajzatok sem riasztottak el, mint én. Sőt! Az országok közötti feszültség közepette is engem karolt fel, legnagyobb bizalmasát és ahelyett, amit egy átlagos királynő tett volna -kihasználva a képességeimet a birodalom katonáinak élére állít-, lemondott a trónjáról és engem bújtatva a Vatikánban talált menedéket. Nem tagadom, kapcsolatunk nem volt olyan felszínes, mint ahogy azt keresztény embertől elvárattatik, de régen megdőlt a hitem már az egyházban.
A Vatikán nevében kiűzlek téged, szörnyszülött. Krisztina vére mindig lázban égett, botrányok hada követte, bármerre is vitt az útja, így a Vatikánban sem nézhették sokáig szentségtelen életmódját. Ő pedig vágyott annyira a hatalomra, arra, hogy elismerjék, mint Isten kegyelméből uralkodott királynőt, hogy még engem is képes volt felhasználni tekintélye növelésére. És én ott feküdtem a Szent Egyház városának utcáján, előttem a magasodó női alakkal, aki búcsúzóul csak egy rózsát hagyott hátra maga után. Rose. Tőle kaptam a nevemet.
A gyarmatosítás korában mindennek és mindenkinek egy célja volt: Amerika, az új kezdet és a gazdagság színtere. És mást is keresne egy magamfajta, mindenhonnan használt rongyként elhagyatott „ember”? Talán ott majd jobb lesz, gondoltam. De idő közben felmerült a kérdés: Ha valóban örök az életem, mit kezdhetnék vele? Először a pénz. Mint minden ember, bennem is ott volt a kevélység és a nagyratartás, a pénz fontossága, ezért Amerikába tartó utam során Anglia bárkáin telepedtem le. Díszes ruhámat lecserélve mocskos, rummal átáztatott rongyokat aggattam magamra és szablyákat, pisztolyokat tűztem az övemre. Az óceán lett az ideiglenes otthonom, a hajó a ház a fejem felett és a legénység a barátom. Ez volt az a hely, ahol igyekeztem halandósságot és némi emberséget magamra erőltetni, hogy normálisan élhessek, már amennyire egy kalóz élete lehetett normális. Nem ismertem más boszorkánymestereket rajtam kívül, képességeim minimumát sem tudtam feltárni, eszembe se jutott olyan, hogy ezzel érdemben segíthessek az életemen.
Tíz év múlva már feltűnő volt, hogy a napok múlása nem jelentkeztek rajtam, így itt sem lehetett maradásom és -bár pár teli tarisznyás arannyal- az újonnan felfedezett kontinensen vetettem én is meg a lábamat.  
A többi innen már történelem. Láttam megépülni a városokat körülöttem, az ipari forradalom hozományaként megjelenő új masinákat, majd New York keletkezését.  
A huszonnegyedik század pedig már egy teljesen más sztori. Megjártam a fél világot, Tibetet, Vietnámot, és megannyi helyet, de mégis New York városa felé húzott a szívem. Na jó, nem tagadom, tetszik az ottani varázslatos élet, a helyes warlockok és még a vámpír exem is titokban. Apropó vámpírok. Egyszer azt mondták nekem, hogy azért vonzom a vérszívókat, mert talán én hasonlítok hozzájuk a leginkább. Ha úgy adja, hegyes méregfogaimmal és smaragdzöld szemeimmel úgy tudok vicsorogni, akár az Éjszaka gyermekei, de mind ez csak a démoni énem maradéka, apám öröksége a számomra. Amennyire szégyelltem régen, olyannyira becsülöm is ma már, de hát miért ne tenném? Törékeny, szőke, porcelánbaba kislány vagyok, aki talán ha húsznak kinéz és egy pillanat alatt a Föld egyik legkevésbé kedvelt élőlénye képét tudja mutatni. És ez a lény csak egy dolog miatt van itt, New Yorkban évtizedek, évszázadok óta: Célt találni nyomorult kis életének.
Összegezve: A második X-ét éppen csak betöltő, törékeny kislány megjárta a Vatikán poklát, a Kalózok rummal átitatott Mennyét és most egy jól menő kaszinó tulajdonosa, mellékállásban pedig a vámpírkaptárok lelkes látogatója. És még ezek mellett is van energiája Magnus hírnevesen különleges partijain rontani a levegőt. Míly' kellemetlen.
Egy dolog viszont szinte minden embert, akarom mondani alvilágit elér, ha eleget élt már: A szkeptikusság és a szarkazmus. Láttál már szerény, visszafogott, csöndes és fejet hajtó, 200 éves vámpírt? Így változtam én is meg a kezdeti filozofikusságomból, mély gondolataimból egy csenevész, igazi huszonegyedik századi, bulizós, flörtölős, mégis kimért leánnyá, akinek zöld szemében ott csillognak még a ki nem mondott titkok. Végül is, Lucifer gyermeke mindig is Lucifer gyermeke marad.