Sara Ravenscar

"Drága bátyám!
Tisztában vagyok vele, hogy mióta elhagytad Idrist, egyetlen sort sem írtam neked, de szeretném, ha tudnád, hogy nem kicsinyes bosszúból szegem meg az ígéretem. Szeretném, ha tudnád, hogy igazán sajnálom, amiért nem tudom megvárni az érkezésed, holott megesküdtem rá, hogy itt leszek. De mentségemre legyen, egy éve még egyikünk sem gondolta volna, hogy mostanra végleg befejezem a kiképzést. Egy teljes évvel hamarabb, mint te! Úgy látszik, a hiányod pozitív hatással volt a fejlődésemre. Apának igaza van, érzelmek nélkül könnyebb koncentrálni. Az pedig, hogy szüntelen túl akartam tenni az eredményeiden… A féltékenység csöppet sem segített.”


Veszek egy mély lélegzetet és hagyom, hogy az ujjaim önálló életre kelve, maguktól mozogjanak. Üres szavakkal töltik ki az űrt, amit a testvérem elhagyatott szobája és a precízen összecsomagolt cuccaim keltenek életre. Mióta csak az eszemet tudom, ellenséges fronton állunk a szavakkal és borzalmasan esetlen vagyok, amikor búcsúzkodni kell. Márpedig most búcsúzkodni kell.
- Sara! Mégis mi tart ilyen sokáig? - Édesanyám szigorú hangja közvetlenül a résnyire nyitva felejtett ajtó mögül érkezik. A néma folyosón szinte visszhangzik minden egyes szó, így még a megfelelő rúna nélkül sem ér meglepetésként, amikor vastag talpú bakancsa elhalkul a küszöb mögött. Csupán egy pillanatig habozik, mielőtt benyitna és ez egyszerre bosszant és önt el melegséggel. Hiányozni fog.
- Csak egy pillanat - szabadkozom. A tekintetem megállapodik elegáns alakján és az ajkaim melankólikus mosolyra húzódnak mielőtt egy gyors mozdulattal a papír aljára firkantanám a megfelelő vonalakat, melyek aztán felizzanak az irón alatt. A meleg lángok egészen magukba szippantanak. Még egy dolog, ami hiányozni fog. Az, hogy akkor írhassak levelet, amikor csak kedvem tartja, annak, akinek kedvem tartja.
- Drágám! A portál már kész. Mindenki rád vár! -  nyaggat, azonban minden sürgető szó ellenére megáll, amikor meglátja az asztalomon pihenő hamudarabkákat. A szemeiben megfejthetetlen érzelmek kergetőznek, bár egy részem sejti, hogy szomorú. Az idegen Intézetbe küldött Árnyvadászok az első évben semmilyen módon sem kommunikálhatnak a családtagjaikkal, és egy olyan családban, mint a miénk, az ilyesmire nem létezik megoldás. A Klávé bizonyára okkal tiltja a tűzleveleket. Ha valaki mégis üzenetet kap, a szóban forgó Intézet vezetője dönti el, elolvashatja-e az illető. - Mi a legfontosabb szabály, amit sosem szabad elfelejtened? - kérdezi, és a keze megremeg, ahogy a markába söpri a megperzselődött papírdarabokat.
A szemem megállapodik a kulcscsontjára rajzolt, sötétfekete rúna kacskaringós ívén. Mindig is ez volt a kedvencem valamennyi közül. Egy Árnyvadász legfontosabb jele közvetlenül a Voyance rúna után, ami az új katona első rúnája, és általában mindenki az ügyesebb kézfejére kapja. De a parabatai rúna más. Csak igazán különleges személyek tudhatják magukénak és titkon mindig is irigyeltem ezért. Ő nem Ravenscarnak született és az édesapámmal ellentétben az Ő szülei sosem tekintettek egy ilyen erős lelkitársra átokként. Nekem esélyem sem volt megtalálni a méltó párom, és ezért valami mindig is hiányzott.
- A törvény szigorú. De a törvény az törvény - suttogom, és nem nézek a szemeibe. Mióta az 1800-as években édesapám egyik őse meghalt, miután beleszeretett a saját parabataijába, a Ravenscar család csak még buzgóbban követi az előírt szavakat, mert hisznek benne, hogy ezzel kiküszöbölhetik a nevünkön ejtett csorbát.
Csak remélni tudom, hogy egyszer valóban sikerül.
- Nincs kiskapu! - teszi hozzá egy erőteljes bólintással, majd egy határozott mozdulattal magához szorít és megsimogatja a hajam, akárcsak kiskoromban. Így búcsúzik, így figyelmeztet, így adja tudtomra, hogy mostantól bármit teszek, az majd az egész családra hatással lesz. A tökéletes katona képénél nincs alább.
Sohasem volt.