Valentine Morgenstern

Nevethetnékem van. Most komolyan tőlem várják a vallomást? Tőlem, aki minden idők egyik legkiválóbb árnyvadásza? Csizmám sarka keményen koppan a kövön, ahogy megkerülöm a székhez láncolt szerencsétlent, akit éppen vallatok, de keményebb diónak tűnik, mint amilyennek elsőre látszott. Van bátorsága engem faggatni, ócsárólni és felelősségre vonni a gaztetteim miatt. Gaztettek lennének?
- Gaztettek? Micsoda dolog ez. Gaztettnek lehetne nevezni, hogy minden amit tettem, fajunk megóvása érdekében történt? A kehellyel teremthetünk újakat, feltölthetjük sorainkat a démonok ellen, és újra mi uralkodhatunk. Nem kell rettegnünk az alvilágiaktól… - magyarázom neki, ahogy előhúzok egy tőrt a csizmám szárából. Mindig hordok magammal rejtett fegyvereket, soha nem tudhatom ki akarja a vesztemet, és mikor kell harcolnom. Kilian az egyetlen aki talán nem akar engem elárulni, benne van bizodalmam. Kevés ember mondhatja ezt el magáról, és alvilági szinte egy sem. A boszorkánymesterekre szükségem van olykor, de a többiek… Mocskos démonfattyak.
- Mondd csak, olyan szörnyű ember lennék, amikor meg akarom védeni magunkat a kihalástól? A Klávé elavult nézetei és ostoba törvényei a vesztünket okozzák! A törvény kemény, de a törvény a törvény! Persze, gyönyörűen hangzik, de megvigasztalna ha a te családod halt volna meg és ők nem tennének semmit, mert nem a hatáskörük?! Te szótlan csendben viselnéd, mert EZ a törvény? - csattan fel a hangom keményen és mindig is tudtam hogy remek szónok lennék, remek beszélőkével. Nem véletlenül gyűjtöttem magam köré mindenkit az Akadémia évei alatt. Már akkor tudtam hogy egyedül nem tudom megvalósítani a terveimet, segítőket kell találnom. Ott ismerkedtem meg több támogatómmal is, akik sokáig kitartottak mellettem, aztán persze volt az éremnek egy másik oldala is, olyanok, akik bepánikolva iszkoltak el, amikor fenyegetést észleltek maguk körül. Megfeszülök a gondolatra is, hogy ezek a nyavalyások még valahol életben lehetnek, ahogy Lucian is. Nem volt benne annyi tisztesség, és becsület hogy megölje magát, pedig kezébe adtam a gyilkos pengét! Gyenge volt. Gyáva. Egyszerűen nem volt elég erős. Nekem pedig az erősek kellenek.
-Persze, nem volt ez mindig így. Én sem akartam hogy ez történjen. Miért akartam volna? Ott volt nekem Jocelyn akit szerettem, és aki viszont szeretett. Volt parabataiom… Az életem mégsem volt teljes. Nem akartam úgy élni, hogy minden pillanatban attól kelljen rettegnek, mire érek haza - vetem oda ahogy kiegyenesedek, és kezemben fel-alá kezdem el dobálni a tőrt. Jó az egyensúlya, majdnem tökéletes, de hiányzik róla a vér. Oh mennyi vér tapad már ehhez a pengéhez, és az azokat tartó kezekhez… Mégis, milyen gyengéden tudtam érinteni Jocelynt már az akadémiai évek alatt. Ő volt számomra a tökéletes nő . Erős volt, határozott és gyönyörű… feleségül is kértem.  Hozzám jött, és boldogok voltunk együtt, de Lucian az az áruló… a feleségem a barátjának tartotta én pedig még annál is többnek. Nem tetszett hogy együtt időznek, nem tetszett ahogy néznek egymásra… Luciannak vesznie kellett, még ha én is megsínylettem. A parabataiom vesztettem el amikor megszerveztem azt a támadást a vérfarkasokkal. Meg kellett volna ölniük, ehelyett az a féreg túlélte és beállt közéjük! Egy lett azok közül, akiket minden erőnkkel irtottunk! Elkeseredett csalódás lett úrrá rajtam erre. Hová fajult a világunk?
-Lucian csúnya csalódást okozott nekem. Azt hittem ennél erősebb, és képes lesz véget vetni az életének a kedvemért. Az eszméért, amiért eddig harcolt. Az alvilágiak hozzánk ránk a szerencsétlenségeket, az ő vérük a fertőző! Ha nem lenne több ilyen förmedvény? Tiszta világban élhetnénk, nem kellene szenvednünk és az asszonyainknak rettegniük. Ezt akartam elérni… - sóhajtok fel újra elkapva a kis tőrt, ügyet sem vetve a széken remegő szerencsétlenre, aki már nem átkozódik, nem faggat. Talán beletörődött a sorsába, nem tudom. Nem érdekel. Megtört a kezeim alatt pedig még nem is bántottam. Nem úgy, ahogy engem bántottak. Elloptam a végzet kelyhét de Jocelyn elvette tőlem, és magával vitte a mondén világba. Nem adtam fel a keresését soha! Jocelyn két gyermekkel ajándékozott meg, egy fiúval Johnatonnal és egy lánnyal Claryvel, akit csak később ismertem meg. Nem tudtam hogy vele terhes amikor elhagyott. 17 év telt el, míg találkozhattam vele. Haragomat nem kerülték el az árulók sem. Az egész árnyvilág engem tart a rossznak, a gonosznak, miközben én nevetek rajtuk, mennyire ostobák. Nevetek, mert mások mint én, óvatos vénasszonyok és vén aggastyánok, nincs bennük tűz, mint bennem és a gyermekeimben. Jace maga a harcos, a tökéletes harcos és Clarissa igazi amazon. Gyönyörűek, szívem lelkem beleremeg a gondolatba! Oh drágaságaim! Ti lesztek az új generáció.
-Így hát szerintem érthető mire megy ez ki. Neked azonban már nem lesz alkalmad senkinek elmesélni ezt a kis eszmefuttatást - mosolyodom el kegyetlenül, és a tőrt, amivel eddig játszottam, a szívébe állítom. Szeme megrebben, szája néma sikolyra nyílik, és a vörös vér a tőröm nyomán, gyönyörűen buggyan ki. Micsoda látvány. Micsoda fájdalom lehet…
-Tüntessétek el innen ezt a szemetet - adom ki az utasítást, ahogy elteszem a tőröm. Lehet hogy  a saját korom legjobbja voltam, és lehet hogy a fiam egyszer majd leköröz, és lehet hogy negyven éves vagyok, de mindenki megbánja, aki le merészel becsülni. Ezt, ne felejtsd el, könnyen lehetsz Te  a következő!