Már kiskoromban is arról voltam híres, hogy mindenben és mindenkiben megláttam a jót. Ha meghúzták a hajam úgy gondoltam azért teszik, mert tetszik nekik, ha a kutyám megharapott akkor abban nem a fájdalmat vagy a harapást láttam, hanem, hogy egy hétig minden nap fagyit kapok, mert bibis a kezem. Én ilyen vagyok, a családom is nagyrészt a nagynénémen kívül, ő igazi pesszimista nőszemély, szerencsére bennem egy csepp sincs belőle. Meglepődik a válaszomon és bár kicsit rosszul esik, hogy elrántja a kezét és elhúzódik nem teszem szóvá. Végül is idegenek vagyunk egymás számára és ezen még egy majdnem meghalás sem segít. -Nem, tényleg nem haragszom. - sóhajtom. Olyan nehéz ezt elhinni? Mi értelme annak, ha azonnal rendőrért kiáltok? Mert én nem látok benne rációt. Élek, túl vagyok a nehezén és még csak maradandó sem lesz a seb, vagyis úgy fest nem lesz. -Csak agyrázkódás, semmi komoly, ha még ébren vagyok pár percet bizonyára nem okoz kómát. - viccelem el a dolgot, mert szerintem túlságosan komolyan veszi. Agyrázkódás, rendben, ez mondjuk nem kis dolog, de azért nem is halálos. Megkaptam a szükséges ellátást és csak pihennem kell, remélhetőleg minél hamarabb szabadulok innen, azt se bánnám, ha még ma éjjel megtörténne ez. Talán semmire sem emlékszem,d e elmondta az igazságot és ha visszatérnek is az emlékeim akkor is kétlem, hogy ennél sokkal többel szolgálnának Roman magyarázatánál. -Nos igen, a megmentő fogalma azt jelenti, hogy megment valakit, márpedig te megmentetted az életem, hagyhattál volna meghalni is, de nem tetted, köszönöm. Mosolygok, de a mosolyom már nem olyan vidám. Látom rajta, hogy valami bántja és visszahúzódik egy képzeletbeli kis csigaházba. Nem tudom mit mondhatnék, mert látszik, hogy tart tőlem, na nem félelemmel, de tart. Nem akarok ezen rontani, sem elüldözni. Végre valaki, akivel tudok beszélgetni. Ma érkeztem az első géppel és idegen itt nekem minden. Roman pedig...nos Ő Roman. -Oh, persze, igazad van, végül is nem kérhetem, hogy maradj, amúgy is, nem sokára kimegyek innen, saját felelősségre már ma éjjel. - mondom. Bár nem tudom mennyire jó ötlet ez, a fejsérülésem elég komoly, szédülök is, de itt nem maradok, majd csak hazaengednek, nem? Mármint a koliba ahol megszállok. Közel sem nevezném otthonomnak. Valahogy eljutok a koliba ott meg majd kifekszem ezt az egészet. A szobatársam valami olyasmit motyogott, hogy a ma esti buli után sajnálja, de egy hétig távol lesz, tehát enyém az egész koli szoba. Felülök nagy nehezen az ágyban és belém nyilal a fájdalom, fel is szisszenek. -Még mielőtt elmennél, idehívnál egy orvost, alá akarom írni a papírokat és elmenni.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Mosdó ↠ Kedd Aug. 08, 2017 4:45 pm
wolfy & porcica
Nem túlzok ha azt mondom, hogy az állam is leesett a reakciójától. Pontosabban mondva elképedtem. Azt vártam volna, hogy minimum pofán vág, de semmi ilyesmi nem történt. De ami még fontosabb, hogy túl közel vagyok hozzá.. túlságosan is közel. Talán még ugrok is egyet, mikor megfogja a kezemet. Átszalad bennem még a szívinfarktus is. Azt sem tudom mit csináljak, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy szabadulni szeretnék. Egyszerűen hirtelen ért, mert ezidáig kedvem sem volt másokhoz szólni, nem hogy lányokhoz. És tessék, hozzászóltam és most a kezünk összeér. Leprás talán nem leszek, de szívbajt még kaphatok. Szemeim kikerekednek. - Nem is vagy mérges? - Majd szemeim változását egy kisebb sóhaj követi. - Talán pihenned kéne, a nővér szerint agyrázkódásod van. Komoly bajod is lehet. - Ezt úgy mondom, mintha nem tudnám pontosan mi baja, vagy hogy mi történt vele. Valószínűleg ha nem hozom be, akkor is el tudtam volna látni, mert azért ennyire nem vagyok amatőr. De nem akartam tovább bonyolítani az ügyet. Jobb volt így. És örülök, hogy nem emlékszik mindenre, viszont az nyugtalanít, hogy ez talán nem lesz mindig így. Az igazságot ugyan elmondtam, de ha látta ami történt, akkor tovább kell állnom, amit valljuk be, nem igazán szeretnék. Szeretek itt lenni és ha el kéne mennem, hátrahagyni a hazámat, az olyan lenne, mintha kitépnék a szívemet. De úgy ténylegesen. Egy részem biztosan itt maradna és meghalna bennem. - Én? Megmentő? - Hát ez igencsak vicces. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nyilvánvaló, hogy nem ismer, de azért könnyen kiismerhető vagyok, már észre kellett volna vennie, hogy nem vagyok egy megmentő típus. Az hogy idehoztam az puszta bűntudat miatt volt csak, semmi több. Nem mentegetek én meg másokat. Mondhatnám úgyis, hogy ez nem az én hatásköröm, hanem az igazi árnyvadászoké. Azoké akik kapnak kiképzést. Nekem a nagy kiképzésem egyenlő az Egyetemmel, ahol egészségügyről tanulhatok. De ettől még senki sem lesz megmentő, vagy hős. Éppen csak rosszkor voltunk rossz helyen. Hiába ez a nagy pozitivitás, rám nem ragad át, én nem ilyen vagyok. Már itt sem kéne lennem, Rég itt kellett volna hagynom és hazamennem. - Lehet jobb lenne ha elmennék, addig nem pihensz míg itt vagyok. - Nem várom meg a válaszát, elhúzom a kezemet és felállok. De nem moccanok. A lábaim..nem mozdulnak.
Nem vagyok egy dementor, smemi közöm az érzelmek és jó érzések elszívásához, de mintha a kérdésem nyomán hideg fuvallat csapott volna meg, Roman mosolya a semmibe tűnik és úgy néz rám, mintha nem a fejem vertem volna be, hanem áthajtott volna rajtam egy minibusz. Tűnődöm mi rosszat mondhattam neki, de nem kell ahhoz sok ész, hogy rájöjjek. Az emlékeim talán nem véletlenül tűntek el, túlságosan megviselt volna, ha emlékezem és az agyam kikapcsolt. Átül az ágyamra és érzem a bőréből áradó hőt, centikre van tőlem csupán. Az ágy besüpped és jól eső érzéssel tölt el, hogy nem vagyok egyedül, még úgyis, hogy valószínűleg az igazság fájdalmas kiábrándító lesz. Végig hallgatom amit mond, de nem a szavaira figyelek hanem arra mit tükröz az arca, ha őszinte akkor az is látszik, ha nem, nos az sem marad észrevétlen természetesen. Az utolsó mondata belém hasít, hát akárhogy is gondolja nem minden ennyire fekete-fehér. A hasamon pihenő kezem felé nyúl és kezét a kezembe helyezem. -Nos való igaz, nem erre számítottam, de, nem úgy van ahogy gondolod, lehet te okoztad a balesetet,d e nem közvetetten, másodszor pedig, ha te nem vagy meghaltam volna, behoztál ide, és emlékszem, hogy a karodban cipeltél, szerintem te igenis a megmentőm vagy. - mosolygok rá teljes, őszinte mosollyal. Elküldhetném dühösen, hívhatnám a rendőrséget, de mi értelme volna? Itt lennék ugyanúgy, sőt, még hálátlan is volnék hiszen bár Ő okozta a bajt de segített elhárítani. -Tekintsünk erre úgy, mint egy hatalmas véletlenre. Nem vagyok haragtartó típus és semmiképp sem vagyok negatív, a jó dolgokat látom mindenben. Megsérültem, de élek, és a megmentőm egy pokolian helyes srác, akinek most bűntudata van.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Mosdó ↠ Kedd Aug. 08, 2017 3:44 pm
wolfy & porcica
Érzem amint a halántékomon végig gördül egy hatalmas izzadság csepp, amint füleimig eljut kérdése. Most mégis mit kéne neki mondanom? Hogy a hős megmentője voltaképpen egy két lábon járó szerencsétlenség, ja és nem mellesleg még vadállat is? Na nem, én aztán nem. Nem töröm benne össze az utolsó képet is. De mégis mit mondjak, ha egyszer majd emlékezni fog, jobban fog gyűlölni, mintha egyből az igazságot mondtam volna. Ezekbe a gondolatokba meg még a fejem is belesajdul. Emellett pedig annyira bepánikoltam, hogy még a bókféleségére sem tudok érdemlegesen válaszolni, csak hümmögök, mint egy állat. Nem is hümmögés ez, inkább hörgés. Farkas hörgés. Egek, mi van velem? Pislogok párat, mikor meglátom, hogy az ágya végét paskolja. Megrémít a látvány, hogy erősnek akar mutatkozni és nem marad nyugton. Megadom magam, de csak mert semmi kedvem felkaparni a hideg kőről. Helyet foglalok hát az ágya végén úgy nézek rá. Csak nézem és nézem. Közben azon agyalok mit mondjak. Nem éppen a szavakat keresem, inkább az indokokat és a történést próbálom elmásítani, mintha nem is én lennék a hibás. De kit akarok megetetni, én vagyok a hibás, ha valakit okolni kell, az én vagyok. - A Mayfair Club-ban voltunk - Mély sóhajt veszek, majd eltörlök mindent amit eddig kisikerült agyalnom. Félredobok mindent és valami őrült szándék vezérelte, egyenesen viselkedem és a szemébe mondom az igazságot. - Egy taggal verekedtem, mikor bejöttél a férfi mosdóba. Még mielőtt feleszméltem volna a férfit az ajtó felé löktem, aki rád esve lökött a csap felé. - Nem nézek rá, a kezeimet pásztázom, mint egy félős kislány. Jobban belegondolva röhejesen festhetek. - Beverted a fejedet és elájultál. - A végét szinte csak motyogom, magamban mondom, mert nem akarok következményeket. Ha egy rendőrnek mondom, már sitten lennék. - Tudom, azt hiszed én vagyok a hős megmentőd, de ez közel sem így van. Egészen konkrétan semmi bajod nem lenne ha én nem lennék. - Hangomban van némi bocsánatkérés, de az az igazság, hogy nem bánom amit tettem. Ha nem támadok vissza, már rég halott lennék. Az egy rohadt démon volt és a legszörnyűbb ezekben az undorító lényekben, hogy embernek adják ki magukat. Az én véremben pedig benne van a harc, hiába a farkas énem, nem kell nekem falka a harchoz. Ahogy indok sem. Csak egy célszemély kell és ÉN.
Az emlékeim töredelmesek, hol bevillan egy kép, hol teljes a sötétség és bizony fáj a fejem, ha erőltetem az emlékezést. Beletörődöm, hogy nem emlékszem, idővel majd visszatér, vagy sem, a lényeg, hogy életben vagyok, csak ez számít nem? Majdnem, kórházban vagyok és rühellem a kórházakat, az orvosokat és a nővéreket, a zöld falakat, a steril fehér ágyneműt, a mű mosolyokat, mindent. Nézem ahogy vizet önt a pohárba majd szívószálat tesz bele. -Köszönöm. - a hangom meglepett egy kicsit. A kedvessége furán érint ugyanis rendben van addig, hogy megmentett, még az is, hogy itt van mellettem, de hogy kedveskedik, nem értem miért teszi. Igen, csak el kéne fogadnom, hogy kedvesek hozzám, de én afféle szőrszálhasogató típus vagyok, mindennek keresem a miértjét. A nővér érkezése megzavar minket. Épp kérdezném megmentőm nevét, de így a válasza nem érkezik meg. Idegeskedem míg bent tartózkodik, nem tehetek róla, egyszerűen mintha ez már belém lenne kódolva. Mikor a kék szemű megmentőm kihívja a nővért egy nagyot sóhajtok. Jól esik távol tudni tőlem a nőt, bár meglepően rossz, hogy a fiú is vele tartott. Mintha hiányozna mellőlem. Mikor visszatér elmosolyodom kicsit. Szerencsére sem orvos sem egy újabb nővér nem nyit be hozzánk és ez megnyugvást hoz. -Örülök, hogy megismerhettelek Roman, tetszik a neved. - mondom még így a végén mosolyogva. Ez vagyok én, soha nem tudok teljesen mélypontra süllyedni, lehet kórházban vagyok és megsérültem, de minek ezen rágódni, nem? -Segítenél visszaemlékezni, hogy pontosan mi történt? - kérdezem majd pillantásom arra a vacak székre esik, amin ül, iszonyat kényelmetlen lehet. -Ha szeretnél nyugodtan ülj az ágyamra, biztosan kényelmesebb annál a széknél. - invitálom magam mellé még a helyet is megpaskolom a takarón.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Mosdó ↠ Kedd Aug. 08, 2017 1:45 pm
wolfy & porcica
Rámosolyodok Livvie-re, magam sem tudom milyen okból kifolyólag. Majd az asztala felé nyúlok és a kancsóból egy pohárba öntök vizet. Az asztal fakkjában találok egy csomag szívószálat, amit ki is bontok gyorsan és egyet a pohárba helyezek. - Tessék, ez biztos jól fog esni - Talán csak azért vagyok ilyen kedves vagy odafigyelő, mert a balesetét én okoztam. Nem lenne szerencsés ha kinyitná a száját, mert az én börtönbe kerülésem egyenlő lenne a kivégzésem napjával. Mégis ki értené meg egy szép Teliholdas éjszakán, hogy az egyik fogoly egy csúf ragadozóvá mutálódik át? Ha valaki meg is értené, az nem az őrsön tartózkodna. Mikor belép a nővér felsóhajtok Olívia tekintetére összpontosítva. A beszélgetésüket pedig félbeszakítom és a nővért elhívom egy időre, ki az ajtó elé. Ott lejjebb véve a hangerőt szólok felé, hogy a bent tartózkodó lány ne hallja. - Nem tudom pontosan mi lehet a gond, de nem akarta, hogy behozzam. Ami pedig a beérkezését illeti, az arca eléggé felfedte, hogy nem szeret itt lenni. Így kérem ne zavarja ha nem muszáj. - Talán bunkónak hangzik amit mondok, de ugyanakkor igyekszem minél normálisabban előadni, hogy még véletlenül se vegye sértésnek s tegyen azért is keresztbe. - Megértem az aggodalmát, de valakinek rá kell néznie félóránként. - Én itt leszek vele, ne aggódjon - Vágok közbe, hogy esélye se legyen folytatni, majd egy kacsintás keretében távozik. Én kinyitom a szoba ajtaját és visszamegyek becsukva azt magam mögött. Visszaülök a megszokott helyemre, ami a legkevésbé sem kényelmes és megfogom Livvie kezét, mintha csak kezet ráznánk. - Roman vagyok - Valami frappánsabbra számítottam magamtól, de mégsem tolhatom az orrába, hogy nap huszonnégy órájában itt fogom boldogítani míg fel nem épül. Az nem lenne szerencsés kezdet. Meg semmi más sem, nem csak kezdet. Csak figyelem és nem szólok egy szót sem. Ez egy szép taktika. Addig míg nem faggat, nem lesz itt semmiféle gond. Bevallom nem bírom ha faggatnak. Veszélyeztetve érzem magam, miszerint a titkomat akarják megkaparintani. Egy átlagos vérfarkas élete sem könnyű, de a magam fajta félvér egyedeké még kusza is. Nem csak árnyvadászok százai vadásznak ránk, hanem más alvilágiak is. Egyfajta gyűjteményükre gondolva akarnak megkopasztani minket, elevenen megnyúzni és kivéreztetni. Semmiképpen sem jó érző folyamat. Még belegondolni is kegyetlen és morbid.
Tudom, hogy nem szabad elaludnom, mert veszélyes, de győz a fáradtság és a nehéz szemhéjaim már le is csukódnak. Az illata bódító és hagyom, hogy az utolsó dolog ez az illat legyen még mielőtt elszundítok. Mikor ismét felébredek a fejem sajgása némiképp életre hívja bennem az értelmet és felszisszenek. Már nem vagyok olyan bódult állapotban, a fejem is nem fáj annyira, a kalapácsolás mindenképp megszűnt. Megtapintom a fejem, ott, ahol nem rég még iszonyúan fáj, nem érzek varratot és megnyugszom. Egy hatalmas sóhaj távozik belőlem. Nincs mit elmesélnem anyuéknak, nem kell rájuk ijeszteni, teljesen jól leszek, maradandó sérülésektől mentesen. Ekkor fordítom oldalra a fejemet és pillantom meg a kék szemű idegent. Miért van még itt? -Szia. - suttogom, a hangom mintha vándor útra ment volna és kicsit meg is köszörülöm a torkomat. A pillantásomat nem tudom levenni a srácról. Akármi is történt, amire nem emlékszem, Ő megmentett, neki köszönhetem, hogy még élek. Elmosolyodom egy kicsit. -Köszönöm, hogy segítettél nekem. Visszanyerem a hangom egy töredékét. Nem tudom mit is gondoljak a ma estével kapcsolatban, minden annyira kusza. -Még meg sem kérdeztem a megmentőm nevét. Hogy hívnak? - kérdezem egy halovány mosoly kíséretében. Remélem nem adnak be altatót, mert szeretnék még megtudni pár dolgot a kék szemű idegentől. Bejön egy nővér és szinte azonnal feszült leszek, a kórházakról nincs jó véleményem és most ki vagyok téve a kénye kedvüknek. -Látom felébredtél Olívia, hogy érzed magad? - küld felém egy kedves mosolyt, de vicsorgásnak előbb látom, mint mosolynak. -Jobban vagyok. - válaszolok tömören és aggódva pillantok a megmentőmre. Nem mintha tehetne bármit is az én gyerekes fóbiámmal szemben. az sem biztos, hogy akarna, azt se tudom kicsoda.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Mosdó ↠ Hétf. Júl. 24, 2017 12:09 am
wolfy & porcica
Tisztán értem ezt a rossz kiejtést is. Megbirkózok vele, bár aggódok, hogy Ő már kevésbé az én nyelvpörgetős angolommal. Az itteniek nagyon gyorsan beszélik a nyelvet és ugyan egész gyerekkoromban hallgattam, gyorsan eltanultam a nyelvpörgetés alapszabályait. De ettől függetlenül igyekszem lassan beszélni, remélve. hogy talán ez segíthet. Amint észre veszem rajta, segít is, ugyanis hallom is már a nevét. Bár azzal nem nagyon törődök, hogy hova szeretne menni vagy hova nem. Nem ellenkezhet, orvosra van szüksége, az kéne még, hogy lesitteljenek mert cserben hagyom. Tekerem a nyelvemen a nevét és meglehetősen jól adja magát. Livvie, nem éppen egy szokványos név. Vajon honnan tévedt idáig? Elérek végre a kórházig, de hezitálok. Van bennem egyfajta félsz, így nem vagyok képes egyből bemenni. De még mielőtt erőt gyűjthetnék a semmiből termed mellém egy orvos aki kérdőre von. Nem ijedek meg tőle, de ledöbbenek, mert azért rendesen meglepett. - Nem valami szép a háta. Mi történt magukkal? - Kiver a víz a kérdésétől és érzem, hogy helyben megásom a saját síromat. - Nekem semmi bajom, de a barátomnak minden bizonnyal fejsérülése van. - Nem tudom minek hazudok. Nem ismerem ezt a lényt, soha nem is láttam ezelőtt. Csak bajba kevert. - Akkor ideje lenne befáradnia, nem gondolja? - Nyelek egyet és bólintok. Igaza van. Beleremeg a lábam is, de belépek a kórház önműködő ajtaján és a recepcióra megyek az orvos társaságában. - Elnézést, egy sürgős esetet hoztam be. Beütötte a fejét és elájult! A neve Livvie. - Látom amint gépel valamit, talán az adatbázisban keresi. De mind hiába, nincs senki. De azért hív egy hordágyat amire fel kell tennem, majd intést kapok a váróterembe. Búcsúzásképpen végképpen nem tudom milyen okból kifolyólag, de nyomok egy puszit a homlokára. Mintha a nagy tesó lennék, vagy ez gondoskodó barát. Mégis ,mi ütött belém? Simán elmehetnék, semmi nem tart vissza, de tudnom kell, hogy jól lesz-e vagy sem. Az én saram, vállalom érte a felelősséget is! Szusszanok, majd az ott jelenlevő újságokat olvasom, mikor az orvos elém lép. Aggódok, mert nem mondja egyből mi a helyzet, de aztán kellemesen csalódok. - A barátnőjének agyrázkódása van. Kapott fájdalomcsillapítót és benntartjuk megfigyelésre. Ha gondolja bemehet hozzá. - Túlságosan magabiztosan mondja és rosszat sejtek. De elhessegetem a gondolatokat és a szobája felé veszem az irányt. Belépve egy szék után kutatok, amit az ágya mellé pakolhatok és leülhetek. Továbbra sem tudom minek játszom meg magamat, vagy minek jöttem be. De helyet foglalok és csak nézem az arcát. Olyan hibátlan és mégis olyan törékeny emberi lény.
Tisztában vagyok azzal, hogy amit mondtam két szempontból sem biztos, hogy érthető, egyik az, hogy a fejemben egy had majom szaladgál cintányérral és egy bécsi bicskával, a másik pedig a kiejtésem, amiért Angie az első percben visítva kiröhögött. Próbálom a szavait összetenni értelmes mondattá,d e van, ami eljut hozzám és van, ami nem. Bevertem volna a fejemet? És kórház? Csak azt ne! Utálom a kórházakat, a hideg futkos a hátamon tőlük. De bármennyire is akarok tiltakozni, többre nem telik tőlem mint egy kis cicanyávogás, szánalmas. -Nem szeretnék kórházba menni. - nyögöm ki nagy nehezen. Olyan nehéz volt ez, mintha minimum ebben a pillanatban tanultam volna meg a nyelvet, holott nem, de egy instant fejfájással elég nehéz a magyar és az angol között értelmesen szörfözni. Csak azt remélem ezt jelenleg nem magyarul nyögtem ki. Érzékelem, hogy egy pillanatra magamra hagy, elfog egy enyhe félelem, de amikor az a kék tekintett aggodalmasan kutatja a pillantásom, valamelyest megnyugszom kissé. A karjába kap pedig nem vagyok egy vasággyal együtt húsz kilós cicababa. De nincs erőm ellenkezni, a könnyeim lassan felszáradnak, de egyre fáradtabbnak érzem magam. -Livvie, a nevem Livvie. - suttogom és fogalmam sincs, hogy meghallotta-e a megmentőm. Engedem, hogy a testem elernyedjen a karjaiban, a mellkasába temetem az arcom és az illata csak még inkább megnyugtat, bár egyre nehezebb a szemem nyitva tartani, a fájdalom elviselhető. Érzem, ahogy a hideg levegő megfújja az arcom, jól esik, kitisztítja a tudatom. -Annyira...annyira fáradt vagyok, alszom kicsit, jó? Csak sóhajtok és lehunyom a szeme, sejtem valahol mélyen, hogy ezt nem igazán lenne szabad, fejsérüléssel az alvás együtt súlyos gondokat okozhat...de muszáj aludnom, annyira fáradt vagyok..
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Mosdó ↠ Vas. Júl. 23, 2017 11:22 pm
wolfy & porcica
Megnyugodok mikor kinyitja szemeit, de mikor megszólal nevethetnékem támad, amit igyekszem a legjobban álcázni az arcomon is. Egek, ez a szörnyű kiejtés szőrszál hasogató. Biztos vagyok benne, hogy nem idevalósi ahogy abban is, hogy kell az a mentő. Ami azt illeti bűntudatom van. Nem csak ártottam egy ártatlan embernek, de az az ember még csak nem is idevalósi. Biztos megutálja egy életre Londont. Ezt ki kell javítanom több okból is. Leteszem a kezemet magam mellé, de a telefont nem engedem le. - Beütötted a fejedet és elájultál. Beviszlek a kórházba. - Tulajdonképpen hülye vagyok. De nincs nagyon választásom, vagy a mentő, vagy a kórház. Azt hiszem én gyorsabb vagyok egy nyamvadt autónál. Bent leszek vele még mielőtt kiérne a mentő. Már ha kihívtam volna. Nem mellesleg talán jobban fogom magam érezni ha magam viszem el és megbizonyosodok arról, hogy jól van. Csakis abban reménykedhetek, hogy egyedül jött ebbe a bárba. Különben a partnerének fel fog tűnni, hogy eltűnt és nem kéne, hogy lecsukjanak emberrablás vádjával. Viszont azokat a fránya szilánkokat ki kéne előtte szednem. Mindegy is, majd letakarom a kabátommal. Apropó kabátom, hova lett? Észrevétlenül suhanok ki a mosdóból, miután felkaptam a lányt karjaimba. A kabátomnak ugyan nyoma sincs de még mindig van esélyem, hogy ne vegyék észre. Körülnézek, majd a hátsó ajtóhoz sietek, amelyet a hátammal lökök ki egy szisszenés kíséretében. Mikor becsukódik mögöttem a szárnyas ajtó, rápillantok, hogy mennyire van magánál az „áldozatom”. Nem szeretnék óvatlan lenni. - Hogy hívnak? - Tudnom kell a nevét ha esetleg kérdeznék az orvosok. Túl gyanús lennék ha bevinném és még a nevét sem tudnám. Tudnom kell..muszáj! Idő közben pedig elindultam. Észre sem vettem, hogy a lábaim vezetnek. Nem akarok feltűnést és azt sem, hogy késő legyen. Most minden pillanat számít, ezért is fontos, hogy haladjak addig is, míg a kérdésemre nem érkezik válasz. Legrosszabb esetben kitalálok valamit. Bármint nem névnek, inkább hogy miért pont ÉN hoztam be a sürgősségire. Hamar elérek a parkhoz ami pont félúton van a kórházhoz. Megállok pár pillanatra szusszanni. Az hogy a hátam nem tud begyógyulni jócskán lelassít. Abban reménykedtem valóban gyorsabb leszek, de már látom, a mentő lett volna a jobb választás. De most már nem futamodhatok meg. Már meg van a fele!
Még mindig kissé idegen a számomra ez a hely, mégis csak mások a szokások, tulajdonképpen minden más, sokkal modernebb, na nem akarom a hazám becsmérelni, de ami tény, az tény. Szólok Angie-nek, a szobatársamnak, hogy elszaladok a mosdóba, csak bólogat. Tulajdonképpen menekülök, sok nekem ez így hirtelen, az út, az új környezet, és ez a sok ember, nem vagyok idevaló, még nem. Az első ledöbbenésem, miszerint fogalmam sincs melyik mosdóba kellene benyitnom követi a következő meghökkenés, a verekedő férfiak. Talán az volna a helyes, ha azonnal hátra arccal kimenekülnék, de sosem voltam a segítségért kiabáló kislány, általában vagy lefagyok vagy cselekszem. Jelen pillanatban lefagyok. De nem az események hatására, hanem annak a fiúnak a pillantásától. Talán csak egy röpke másodperc az egész, de azok a kék szemek lehetetlen kékséggel villogtak ebben a gyér lámpafényben. Aztán az események lassan beszivárognak a tudatomban és hevesen kezdek levegő után kapkodni. A nagydarab pasas nekem esik amitől elveszítem az egyensúlyom és nekivágódom a mosdókagylónak. Minden mintha lassított felvételen történne szinte látom magam előtt ahogy betörik a fejem és többé nem kelek fel. A sötétség az éles fájdalmat követően érkezik és afféle megnyugtatást ad. A sötétséget követően szép lassan kinyílnak a szemeim, de a fájdalomtól felnyögök és inkább meg sem mozdulok. Nem tiszták az emlékeim, egyedül a fájdalom az, ami él bennem, de hogy mitől és hogyan szereztem, azt nem tudom. Kinyitom körülbelül egy fél perccel később a szemem ismét és az első, amit meglátok a fölém hajoló kék szemű srác, azok a kék szemek valahogy belém égtek. -M..mi történt? - sóhajtok fel és ismét behunyom a szemem, annyira szaggat a fejem, egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit újabbak követnek. Nem szabadott volna eljönnöm otthonról. A sírás nem segít, tudom jól, de ez az egész annyira megviselt, hogy máshogy egyszerűen nem tud belőlem elszállni a feszültség. Hiba volt eljönnöm Londonba, annyira éreztem, hogy ez nem az, amire nekem szükségem van. Anyáék azonban rajongtak az ötletért és én a kedvükben akartam járni. Hát tessék, már az első este közel vagyok a halálhoz, ennél lehetne még jobb? Csak azt ne mondja senki, hogy lehet..
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Mosdó ↠ Vas. Júl. 23, 2017 10:11 pm
wolfy & porcica
Felsóhajtok, sóhajom egyszerű, mégis gondterhelt. Érzem a levegőben a másik fél/felek levegővételét és érzékelek minden mozzanatot. Látom amint a belépett lefagy, de nem tudom azonosítani. Minden olyan gyorsan történik, hogy elhomályosodik a látásom. Aztán a következő pillanatban azt veszem észre, hogy az imént meglökött férfi egyenesen a belépett illetőnek csapódik neki. Aminek köszönhetően már magam sem tudom hogyan, de a mosdókagylónak csapódnak. A férfi könnyeden megússza úgy hull a földre, min később kúszni támad kedve. Azonban a lány, aki az imént bejött telibe kapja a mosdókagylót, aminek köszönhetően hamar a földre rogy és elveszti eszméletét.. Talán ez kellett, talán egyébként is, de észlelem a történéseket és abban a pillanatban lehiggadok és szembe találom magam azzal a ténnyel, hogy semmivel nem vagyok különb anyámnál. Letelepedek hát az ismeretlen mellé és felemelem a fejét kicsit. Kézbe kapva a fejét, kezdem ébresztgetni előbb csak a vállát rángatva, majd az arcát finoman csapkodva. Megijedek és lesokkolódok. Mi van ha megöltem ezt a lényt? Az árnyvilág meg fogja torolni, pláne ha alvilági. – Beleszippantok a levegőbe, ami ad egyfajta megnyugvást, hiszen kiderítem belőle, hogy nem alvilági. Közönséges mondén és ha fel is kel valaha nem fog érteni semmit. Mégis hogy lehetett akkora erőm.. vagy éppenséggel eszem, hogy nekivágjak egy kb 100 kilós férfit. A nagy aggodalom közepette pedig észre sem veszem, hogy a kúszó férfi immáron már áll. Kezében az imént darabkáira tört mosdókagyló. Érzem ahogy a hátamba vágva a szilánkok a testembe fúródnak, amelyek szörnyű érzéssel gyötörnek. Szerencsére egyik sincs a szívem közelében, másképpen bajban lennék, de ahhoz eléggé a hátamban vannak, hogy fájjon. Egy gyenge fájdalom sóhajt hallatok, ami hamar elillan, nem úgy mint maga a fájdalmam. A lányt leteszem a hideg kőre finoman, ahol jelenleg a legnagyobb biztonságban van és felállok. A férfinek rontok és dulakodni kezdünk. Ahogy fájlalom a hátam, tudom, hogy rövidesen be kell fejeznem mert én is elérem a tűrőhatáromat és itt helyben lássuk be. Nem lenne jó farkassá változnom. Kivágom tehát a mosdó helyiség ablakán és ezzel elintézettnek nyilvánítom a leckéztetését is. Kicsit még kidobófiúnak is érzem magam, de nincs időm ilyen hülyeségeken gondolkozni. Próbálom kiszedni a szilánkokat, de nem érem el. Túlságosan is középen van, nekem meg nincsenek csoda karjaim. A sikertelennek vélt „műtétem” után vissza sietek a lányhoz és lehajolva hallgatom szívverését. Szabályos de én mégis aggódok, mert a szemei csak nem nyílanak. Szerencsémre azonban nem kell megerőltetnem magamat, hogy halljam megnyugtató szívverését. - Kérlek ébredj fel! - Előkapom a telefonomat, hogy mentőt hívjak. Voltaképpen abban reménykedek ami lehetetlen – hogy nem veszik észre a sebeket a hátamon és nyugodtan megszabadulhatok a mosdó darabkáitól minden mondéni intézkedés mentesen.
Kezdőlap
Re: Mosdó ↠ Kedd Aug. 08, 2017 8:38 pm
Nem túlzok ha azt mondom, hogy az állam is leesett a reakciójától. Pontosabban mondva elképedtem. Azt vártam volna, hogy minimum pofán vág, de semmi ilyesmi nem történt. De ami még fontosabb, hogy túl közel vagyok hozzá.. túlságosan is közel. Talán még ugrok is egyet, mikor megfogja a kezemet. Átszalad bennem még a szívinfarktus is. Azt sem tudom mit csináljak, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy szabadulni szeretnék. Egyszerűen hirtelen ért, mert ezidáig kedvem sem volt másokhoz szólni, nem hogy lányokhoz. És tessék, hozzászóltam és most a kezünk összeér. Leprás talán nem leszek, de szívbajt még kaphatok.
