Dahlia-Rose gombaháza

Distance is not measured in space but in unspoken words

A tündérek mind egy család. Persze, vannak kisebb egységek, közelebbi vérrokonok, de lényegében nagyon kis létszámú faj vagyunk, s az évezredek során a vérünk egybefolyt. Talán ezért sem volt elég erőm ahhoz, hogy a gyenge, apró Dahlia-Rose-t kitegyem a mondénok közé meghalni. Mindenki tudta az udvarban, hogy nem élné túl. Azok között a barbárok között járványok dúltak, a saját piszkukban éltek, s a csöppségnek nem sok esélye volt életben maradni a tiszta, rendezett Birodalomban sem. Ismertem a szülő anyját, nagy nehezen fogant meg harmadszorra, és nem volt zökkenőmentes a terhessége - nagyon ritka, hogy egy tündér három utódnak is életet adjon. Lemondott a nyilvánvalóan haldokló bébiről hát. Még csak a tündér szokást sem tartotta volna be, hogy kicseréljük a gyermeket egy mondénra - mindenki számára egyértelmű volt, hogy egy percet nem bírna ki a felszínen.
Én nem adtam fel. Anyám mindig mondogatta nekem, hogy csodálatos anya lennék, és az ő szavai voltak azok, amelyek fent tartottak éjjel, hogy számoljam a gyermek lélegzeteit. Én is adtam neki nevet, a két kedvenc virágomét, és úgy nevelgettem, tápláltam őt, mintha a kertem legcsodálatosabb virága volna. Valóban így is lett, gyönyörűséges nő kerekedett belőle. Eleinte nehezen növekedett, nehezen erősödött, de valahol átlendült a holtponton - élni akart.
Próbáltam úgy hozzá állni Dahlia-Rose-hoz, mintha a kishúgom lenne, de sok mindent lestem el anyám nevelési módszereiből is - persze, amikre emlékeztem. Nagyon fájt, hogy nem tudtam tanácsért fordulni hozzá, ám úgy vélem, nem végeztem rossz munkát. Remek tündér, remek barát, remek húg, és remek gyermek vált belőle. Mindig vidám, mindig pozitív, s ezt nagyon értékelem benne. Rajtam is segít, ha rossz napom van, ha elöntenek a rossz gondolatok, ledönt a fájdalom és a gyász a lábamról. Utódként is remekel - lassan beletanul az uralkodásba, bár még jó magam is kitapasztalom a címmel járó feladatok helyes elvégzését. Nem szólt egy rossz szót sem, pedig nem kérte ő, hogy Utód lehessen, nem kérte, hogy a jövőben egy korona árnyéka lebegjen a feje tetején. Őszintén, mikor a királynő megölését terveztem, nem is gondoltam rá. Ma már persze kár a múlton rágódni. Tökéletesen teljesít ezen a poszton is, remekül végzi el a feladatait, és büszke vagyok rá.
Csupán mostanában azt vettem észre, hogy baj van.
Én minden alattvalómat ugyanúgy szeretem és féltem, de az unokahúgomat és a saját nevelt lányomat különösképpen óvni szeretném mindentől. Mostanában nem igen volt időm rájuk, s valljuk be, az agyam teljesen máshol járt. A szerelem kissé elvette az eszem, és hagytam, hogy a fiatal elkanászodjanak. A királynői kíséretet magam mögött hagyva hát Dahlia-Rose lakhelyére igyekszem.
- Dahlia-Rose, most nem a királynői minőségemben vagyok itt, nem kell így szólítanod. - mosolygok rá kedvesen. Mióta a trónteremben kénytelen így nevezni úgy érzem elhatárolódtam az anya, a nővér szereptől, és inkább a felettese lettem, ami egy borzalmas pozíció.
- Olyan régen beszéltünk úgy igazán. - A szemébe nézek, hátha látok benne valamit, valamit, amiből egyből tudom, hogy baj van. - Hiányzik, hogy a lányom mindent megosszon velem. - sóhajtok egy kicsit, s a saját anyám emlékeinek árja özönli el a gondolataimat. Mit meg nem adnék, ha elmesélhetnék neki mindent, ha kiönthetném neki a szívem. Én teljesen megbíztam benne - lehet, hogy Dahlia-Rose nem meri elmondani nekem a titkait, most, hogy a trónon ülök?