Arne&Hazel - Dumort Hotel Tető

After all these years, my memories have never faded

Sejtem, hogy túl sokat kérek, még ha csak egy sima üzletről is lenne szó, de persze ez sokkal több annál, így még súlyosabbnak tűnik az egyezség ráeső fele. Az én ígéretem sem lenne elhanyagolható, méltán aluli azért, egy teljes birodalom támogatása nagyon is fontos dolog, főleg egy olyan boszorkánymester számára, aki a Klávé elleni szervezetnek segédkezik. Ha bennem nem is bízik, a szavaimban muszáj - ha világosan ígérek neki valamit, azt garantáltan megkapja tőlem, kénytelen vagyok azt biztosítani számára.
Nem is igazán tudom, mire számított, talán, hogy térden csúszva könyörgök a megbocsájtásáért, vagy egy utolsó éjszakát szeretnék majd tőle, ám ennél sokkal drasztikusabb dologgal járulok eléje. A múlt az múlt, és azt egy sírással díszített, kegyelemért esedező litánia sem teheti semmissé. Pedig hányszor, de hányszor próbáltam írni neki! Telekörmöltem négy lapot, bocsánatkéréssel, magyarázkodással, vallomással, de sosem küldtem el neki. Valami mindig megállított. Néha az a gondolat, hogy talán már nem szeret, már más ágyában van, nem kíváncsi a szavaimra. Máskor az, hogy ha ez a levél a királynő kezébe jut, soha többé nem látok rózsát kivirágozni. Pár évtized után aztán alábbhagytam evvel a mérgező szokással, s próbáltam túlélni nélküle, csupán az arcának halovány emlékével betelni.
Mégis itt állok, s remegve remélem, igent mond az ajánlatomra.
Azt hiszem, tudat alatt ez nem is arról szól, hogy én a trónra kerülhessek. Tiszta, mint a nap, hogy nem lehetek egyszerre Arne közelében és a királynő jobbján, a helyzet azonban azonnali döntést követel. Választanom kell, s azzal, hogy Arne elé járultam, őt választottam. A trónra kerülés csak egy kifogás, hiszen magam is megmérgezhetném a királynőt, s elmenekülhetnék messzire, ám akkor nem biztos, hogy Arne velem tartana. Sőt, eléggé valószínűtlen lenne. Amióta csak újra megláttam, a régi szép idők emléke ringat álomba, s minden éjjel az ő hangját hallom, az ő gyönyörűséges arcát látom. Újra átélem a legelső ölelését, legelső csókunk, a legelső éjszakánk, minden forró érintését a vékony bőrömön, minden tüzes és minden gyengéd pillantását. Akárcsak tegnap lett volna, mikor először vigasztalt, mikor először vitt a folyópartra, mikor először mutattam meg neki a tündérmágiámmal életre keltett virágokat. Ha most újra mindez az enyém lehet, nem engedhetem el. Nem hagyhatom, hogy másodszorra is elveszítsem őt! Ehhez pedig az kell, hogy most megpróbáljam minél ügyesebben szétválasztani a feladatomat a múlttól, akármennyire is nehézkesen megy.
Válaszolnék, de nem hagyja, és ez frusztrál. Nem is azért, mert hozzászoktam valamicske tisztelethez, hanem amiatt, hogy tudom, ha másról beszélnék is hasonló reakciót kapnék, s ez ezer darabra töri a szívemet.
Mikor keze megint tarkómra csúszik, s ezúttal a derekamat is átkarolja, újra elveszek érintésében. Egy lehulló szirom vagyok, megállíthatatlanul zuhanok, s amint egyszer földet érek, bárki könnyen eltaposhat. Ez a csók más, édesebb, mint az előző volt, s könnyen ránt magával a sötét mély verembe, amelybe a románcunk vége után taszítottam önmagam.
Hangja még mindig idegenül cseng, de szavai zene füleimnek. A szívem hatalmasat dobban, s a remény apró fehér galambja azonnal a magasba száll a lelkemben. Hát még mindig szeret? Ő is ennyit szenvedett, mint én? Még mindig gondol rám?
Mikor ellép mellőlem, újra egy óriási űr ölel körbe, akár egy rideg, hosszú tél, fázom. Ott állok lesújtva, és a hátát figyelem. Mikor újra megszólal, először nem akarok hinni a fülemnek. Hát valóban segít nekem? Hosszú életem alatt még sohasem éreztem még ekkora megkönnyebbülést, és próbálok a mondandójának legelső szavaira reagálni ahelyett, hogy a románcunkra tett megjegyzés baljós árnya alatt zuhannék össze.
- Köszönöm. - motyogom végül.
Nem tud magával ragadni a beleegyezésének felhőtlen öröme. Inkább a lehetőségnek örülök, annak a csekélyke esélynek, hogy egyszer minden olyan lesz, mint régen.
- Az Udvar mindig nyitva van előtted, Arne. - Félek, ennyire személyes hangnemet nem szabadna megütnöm, de türtőztetni sem bírom magamat. A csókjai megmérgeztek, s már érzem, ahogyan a véremmel terjed szépen lassan a testemben.

After all these years, my memories have never faded

Örömmel hallja. Szívem elnehezül, de most muszáj másra gondolnom, nem tehetem meg azt önmagammal szemben, hogy egy hiba miatt itt haljak meg most, vagy a királynő színe előtt az udvarban. Belekeveredtem a közepébe, és ebből egy módom van kikeveredni - azzal kell foglalkoznom, azért vagyok most itt.
Nem egyszer gondoltam át a tervemet, hiszen hatalmas kockázattal jár még egy beszélgetés is. Nem csak az összetört szívem sebeinek újbóli feltépéséről beszélek csupán, bár ez sem elhanyagolható fájdalom és veszély, hanem arra is, hogy tervem kitudódik, s a királynőm a fejemet veszi. Őt is ugyanúgy elárulom, mint egykoron Arne-t, és nem bírnám ki, ha túl sokáig kellene néznem a fájdalommal telt tekintetét. Itt nincs jó válasz, nincs biztonságosabb lépés - bárkinek is beszélek erről, eggyel több potenciális zsarolót tudhatok a hátam mögött. A halál is engem fenyeget minden utcasarok sötétjéből; Akár Arne is megölhetne, akár a királynő is, de bármelyik másik alvilági dönthet úgy, hogy csapdába akarom csalni, így felkoncol engem. A nephilimek legfőbb szervezete a Klávé is örömmel szegődne nyomomba, ha megtudnák árulásomat. Bármerre nézek, ellenségek vesznek körbe; s köztük van a kiút is - nekem csak jól kell választanom. Mit tenne a helyemben anyám? A tíz ajtó közül, amelyből kilenc egyenesen a Pokolba nyílna, és pusztán egy vezet el a trónhoz, melyiket választaná ő? Oly' rég volt már, mikor utoljára beszélhettem vele!
Magamnak is ódzkodom bevallani, de Arne-ra azért is esett a választásom, mert még mindig bízom benne. Remek warlock, megvan minden tudása és képessége, és titkon abban bízom, hogyha ez az egész rosszul sül el, majd ketten elmenekülünk messzire. A régi idők utáni vágyakozásom soha sem szűnt meg. Kissé hibáztatom is, mert ő katalizálta az egész folyamatot, s nem a mostani megjelenésével. Ha nem lett volna olyan elbűvölő, olyan csodaszép... Talán magam sem szeretek belé, s nem nyomná a hátam ez a súlyos titok, a többszörös árulás végtelen árnyéka nem vetülne rám. Nem kellene rettegnem a saját királynőmtől, s nem kellene most a bőröm mentenem.
Minden eshetőséget átgondoltam. A királynő gyilkosságának gyanúja mindenképp beárnyékol engem is majdan, de könnyebb egy olyan fajra fogni, akit eleve mélységesen megvetünk. Ígyis, ha valaki meghal közülünk, egyből elkezd terjengeni a pletyka, hogy bizony valamely boszorkánymester volt a tettes. Nephilimekkel nem érdemes háborút indítani, az vesztes ügy lenne számunkra, s a farkasfalkák is egyre erősebbek a közelben. A vámpírok többet mozognak egymagukban, de milyen indítéka lehet megölnie a tündérkirálynőt egy árvának? Egyből lelepleződnék.
- Nézd, sokszor átgondoltam ezt. - gesztikulálok a kezeimmel, de nem lépek hozzá közelebb, mert megint eltávolodna tőlem, s nem akarok nagyon hangosan beszélni. - Háborúba menni egy másik faj ellen? Nem érné meg. A farkas falkák erősebbek, nincsen elég harcos jelenleg a Birodalomban. A vámpírok sem jó ellenségek, bár náluk több a magányosabb példány, csak a motiváció hiányzik. Egy boszorkánymesternek könnyen lehet ellensége a királynő. - magyarázom. - Rengetegnek keresztbe tett már, s nem lenne csoda, ha valamelyik megbosszulná... S a te jelenlétedre lehetne magyarázat az, hogy segítesz megkeresni az igazi gyilkost, hiszen sokat mozogsz ebben a körben. Tisztelnek engem, s ilyen válsághelyzetben nem tehetnek mást, mind hallgatni rám. Nincs más, aki e pozícióra alkalmasabb lenne. Kénytelenek megbízni bennem. Persze, én nem hazudhatok, így neked kellene magyarázkodnod a népemnek. - teszem hozzá. Az ajánlatom eléggé nagylelkű, bár tele van bukkanókkal, melynek kiküszöbölését neki kell megoldania.
- Esetleg annyit tudok ajánlani még, hogy álcázd démoni ölésnek. Ők nem válogatnak, volt már rá példa, hogy közülünk vittek magukkal valakit. - hűvössé válik a hangom, s arra a néhány tündérre gondolok, akiket vérbe fagyva találtunk meg. A démonok valamiért sosem törődtek a saját teremtményeikkel, igaz, minket származunk az angyalokhoz is kötnek, lehet ezért vetnek meg minket annyira.
- Hidd el, hogy nem vaktában jövök hozzád. Túl nagy fegyvert adok annak a kezébe, akivel megosztom ezt a tervet, s biztosra kell mennem, hogy a legjobb lehetőséget választom. A szavamat adom majd, s tudod, hogy nem hazudhatok - tiszta lappal szeretnék most az egyszer játszani. - Szavaimban ott van a múlt minden keserűsége, s a jelen teljes kétségbeesése. Tulajdonképpen újra a kezeiben van az életem. Ó, a régi szép idők...

After all these years, my memories have never faded

Édesanyám halálát egy súlyos csapásként éltem meg. Még nagyon fiatal voltam, s úgy szaladgáltam az udvarban, mintha semmi sem számítana. Egész nap élveztem a Birodalom adta kényelmeket, a virágos réteket, néha pedig még a mondénok közé is kimerészkedtem, bár akkoriban mocsok és bűz terjengett az utcákon, ha voltak egyáltalán utcák, s New York helyén bizony nem volt más, csak a kietlen a puszta, a vadállatok vérmes morgása, a vérszagtól terhes levegő.
Anyám udvarhölgy volt, apám pedig csak egy egyszerű tündér a sok közül. Miután megszülettem beállt a Vadűzésbe - anyám sohasem mesélte miért, talán ő sem tudja már okát - így halovány emlékfoszlányaim sincsenek róla. Anyám tanítgatott az illemre, az udvar minden finomságára, a tündérek szabályaira, az élet minden kis fondorlatára. Azt szerette volna, hogy magam is magasan végezzem, és ne kallódjak el, mint sok fiatal tündér. Segített a mágiám gyakorlásában, fejlesztésében, és megmutatta, kikkel érdemes jó kapcsolatot ápolni. Anyám valóban jót akart nekem, és ezért is fáj annyira, hogy egyik este nem találtam sehol. Végtelenül szerette a mondénok által nyújtott testi örömök élvezeteit, ezért nem gondoltam bele sokat, bár mindig szólt, ha az estét máshol óhajtja tölteni. Azonban másnap sem jött haza, s azután sem leltük sehol. Harmadnapon bukkantak rá egy félig befagyott tó jeges vízében, s a királynő azonnal bejelentette: ez a gyilkosság az egész faj ellen elkövetett merénylet.
Azt hittem megáll majd a világ, felfordul az életem, s ebből a fájdalomból sosem gyógyulok ki. Rengeteg alkalommal átfutott a fejemen, mi lenne, ha magam is beleugranék ebbe a mély, végtelenül jeges és sötét tóba, hogy anyámmal lehessek a túlvilágon is, de maga a királynő, oly' gondoskodóan és figyelmesen rángatott ki ebből a mély, vaksötét veremből. Feladatokkal látott el, a szárnyai alá vett, s ezentúl mindenem a szolgálata lett. Addig sem gondoltam szeretett anyám hiányára, s beteljesíthettem egyetlen kívánságát, előre meneteltem az udvar hierarchiájában.
Ehhez a fájdalomhoz tudnám hasonlítani most, hogy egykori szeretőm testét látom magam előtt, ám más lélek lakozik már benne. Üvöltenék, kérdőre vonnám, miért lopta el Arne gyönyörű hüvelyét, hogy egy démont ültessen bele, hová zárta be a férfit, akit szeretek. Azonban ahogyan egykoron a feladataim komolysága tartott a földön, most is megpróbálom magam a hotel tetejéhez kötözni tervem gondolatával. Csak a királynőre gondolok, a dühös, rettegést keltő üvöltésére.
Arne jól ismer engem, az a két év egymás mellett meghozta a gyümölcsét. Én ezek szerint nem változtam annyit, mint ő tette. Talán ő új személy lett, hogy ne küzdjön meg az árulásom fájdalmával, én pedig hagytam, hogy egy részemet feleméssze az az utolsó nap emléke. Ő persze betéve tudja, mit kell kérdeznie, hogy kihúzza egy tündérből az igazi választ, hiszen nem hazudhatunk; nyelvünk láncait angyalok kulcsolták ránk, ám kulcsot nem teremtettek hozzá, azt magunknak kell öntenünk.
- Nos... - habogom, s hangom újra remegni kezd kissé, mert ez a kérdés nem a tervemmel kapcsolatos - ez kettőnkről szól, erre pedig nem tudok tiszta fejjel gondolni. - Magam is szívesen venném, ha átlépnéd a Birodalmam kapuit. - mondom, szinte suttogva. Nem merem hangosan mondani, mert akkor valósággá válik, akkor kiadom magam neki. Szemeimbe könnyek gyűlnek, s úgy érzem legyőzötten állok előtte. Meglepem önmagam is a válaszommal, hiszen egészen addig nem sejtettem mi fogja elhagyni reszkető ajkaimat, amíg el nem váltak egymástól. Ezt az Arnet nem szeretném viszontlátni, ám a régi finom, szeretetteljes férfit örökké az oldalamon szeretném tudni. Úgy látszik, még nem adtam fel a reményt, hogy valahol ott bujkál Ő ennek a durva, kellemetlen alaknak a mélyén.
Néhány másodperc alatt összeszedem magam. Elég sok ideje lebeg ez az ötlet az elmém legeldugottabb zugában, és volt ideje önmagától kiforrni. - A királynő végtelenül megbízik bennem, s nem egyszer volt rá példa, hogy az emberek világába kettesben, minden lovag és védelem nélkül léptünk ki. Az Utódai elhagyták őt, s képtelen az uralkodásra, így, mint jobb keze, magam ülhetnék a trónra... De ez gondolom nem érdekel. - pár pillanatot várok. - Bármerre elcsalhatom, ahol megölheted. Azt szeretném, hogy egy boszorkánymester művének tűnjön, de legyen rajta valami nyom... Egy ismertetőjel. Nem akarok háborút indítani minden pokolfajzat ellen. - köpöm ki a szavakat. Egészen belelendülök. - Elég, ha csak egyetlen, ismert warlockot hibáztatnak. Amúgy is lenézik az udvarban a boszorkánymestereket. - fejezem be a mondanivalómat. Ha ő ilyen hidegen játszik, magam is így fogok.

After all these years, my memories have never faded

Mikor először megpillantottam, még a távoli Norvégia földjén, elsőként egy gyönyörűséges rózsa jutott róla az eszembe. Nem túl élénk, de mély, teljes, gazdag árnyalat, selymes tapintás, éles tövisek, erős szár. Tudtam, hogy el akarok merülni benne, az életének egy kis szeletén a magam nevét szeretném látni, mint egy viaszpecsét, mely örökre forrón égeti a puha bőrét, egy billeg, mely azt hirdeti, itt járt Hazel. Kézenfekvőnek és kényelmesnek találtam, hogy a feladatom megkívánta a vele való közeli kapcsolat kiépítését, s egyszerű volt bemesélnem magamnak, mikor komolyra fordultak a dolgok, hogy csupán a munkám végzem, s ezek az érzelmek át akarnak engem verni, a szerep vonzza őket, amit magamra öltöttem. Tulajdonképpen a hasznomra vált a gyarlóságom. Nem hazudhatok, a véremben van, a nyelvem s ajkaim képtelenek megformálni azt, amely tudomásom szerint hamis, így mikor azt mondtam, hogy miatta maradok, szeretem őt, szeretek mellette lenni, az ágyában feküdni, ébren nézni békés, nyugodt arcát, miközben ő az álmok földjén kalandozik, nem volt semmi oka, hogy ne higgyen nekem. Tisztában volt vele, hogy nem verhetem át – a küldetésemet elvégeztem, eleget láttam ahhoz, de mégsem távoztam, mert Arne mellett akartam tölteni a hátralévő összes napomat. Nem voltam balga, s sejtettem, hogy a közös boldogan töltött napjaink meg vannak számlálva – valahogy kiderül, miért is jöttem ide. Nem hagyhattam ott az udvart, képtelen lettem volna rá, de neki sem árulhattam el a dolgot, mert választás elé állított volna, s nem tehettem volna mást, mint elárulni valakit.
Azonban az árulás megtörtént, ráadásul nem is jómagam választottam a sértett felet. A mai napig vannak rémálmaim arról a megbántott, megsebzett tekintetről, amivel rám nézett, s amivel valóban választás elé állított. Sokkal nagylelkűbb volt, mint reméltem, mint megérdemeltem volna, bár a legrosszabb büntetést így is megkaptam – elvesztettem őt. Norvégiában nem volt semmim rajta kívül – a heti egy üzenet a királynőtől nem volt elég hatásos, elfelejtettem ki vagyok és milyen rangom van az udvarban – se családom, se vagyonom. Tetszett, nagyon is élveztem, hogy egyedül rá számíthatok, hogy bármi történjék, nem veszíthetek semmit, ha az ölelő karjaiban vagyok. Teljesnek éreztem magam, boldognak, s meg volt a saját kis udvarom a norvég folyó partján – nevelgettem a mesésen gyönyörű virágaimat, s a királyom csókkal köszöntött minden reggel. Nem kellett aggódnom, hova törjek feljebb, kit utasítsak magam mögé, hogy a királynő első számú tündére legyek, hiszen én voltam Arne első számú tündére.
Az álmok azonban szertefoszlanak, főleg, ha ingatag talajra épített várban éldegélünk, üvegpadlón tipegünk, borotvapengéken fekszünk.
Nem is a hiánya fáj a legjobban, hanem hogy a férfi, akit szerettem, elveszett. Átvette a helyét ez a sötét, szuroklelkű démon, aki úgy néz rám, mintha a reggelijét méregetné. Soha többé nem kaphatom vissza azt, akit egykoron úgy szerettem, minden remény elveszett.
A véglegesség fájdalmának nem adhatom át magam. Ahogyan ellép előlem, s már nem látom többé arcát, felhúzom az államat. Nekem már csak az udvar maradt, a királynői cím, nem hagyhatom ezt is veszni – még az életem árán se. Fellép a párkányra, mintha a mélybe akarna zuhanni, és egy részem azt kívánja, hogy bárcsak így történne! A porhüvelyben, amelyben egykor a legcsodásabb férfi lelke lakozott, most már csak egy üres fekete lyuk tátong. Annyit időzik a kilátás csodálásával, hogy már majdnem megfordulok és elmegyek, talán egérutat akar adni. Aztán végül hátratekint rám, én pedig hozzámegyek, mint ahogy a királynőhöz sietnek a szolgái. Sohasem hagy el a bűvölete, örökké a szavának rabja maradok?
Felsegít engem is, és immáron magam is megcsodálhatom a hotelról nyíló kilátást. Nem sokat időzök rajta, inkább elbambulok, s minden figyelmemet a hangjára összpontosítom, mely egykoron mézes, lágy volt, ma már inkább érdes, vágja a fülem, mint ezer üvegszilánk.
Ahogyan meglök, fel sem fogom mi történik. A testem átadja magát a lendületnek, a zuhanásnak, és tényleg meglep, hogy megtart engem Arne. Reszketve hallgatom, ahogy befejezi mondandóját, majd a karjai között vagyok. Az egész olyan, mint egy film, amely szaggat, de az utolsó képkockáig élvezem minden érintését.
- Gondolom nem érdekel a magyarázatom. - szólok szűkszavúan, amint magam is lelépek a párkányról. Remélem sejti, hogy ez nem a mostani levelemről szól, hanem a múltunkról. - Azért jöttem, mert tudom, mikre vagy képes. - miután elváltak útjaink mindig elkerültem, hogy oda kelljen mennem, ahol boszorkánymestereket kellett lehallgatni. Hallottam róla pletykákat, de ezeket görcsösen próbáltam kizárni az életemből, már amennyire sikerült. Ám ereje kétségkívül hatalmas, mely talán utolsó mentsváram ebben a helyzetben. - Azt akarom, hogy meghaljon a Királynő, s én lehessek az új uralkodó. Segíts megölni, s cserébe a tündérek mindig azon az oldalon állnak majd, amelyen te vagy; A Birodalom örökké szívesen lát majd téged. - A szemébe nézek, a hangom rezignált, pedig annyi minden érzelem szalad át most rajtam. Gyász, düh, fájdalom, egy kis öröm is azért, félelem. Ha azonban valóban királynő akarok lenni, magam is ilyen hűvössé, halottá kell válnom, mint Arne.

After all these years, my memories have never faded

Tudtam, hogy mikor újra megpillantom majd Arne-t, szétesem azonnal. Feltörnek majd a régi érzelmek, az emlékképek, mikor a selyemlepedőn forgolódtunk, a testemet átjárta az élvezet és a szeretet – igen, valóban, a szeretet. Tudtam, hogy felvillan majd az arca, mikor mosolyogva sétálgattunk a festői vidéken, mikor a gyermekkoromról meséltem neki, mikor a tündérek varázslatával ismertettem meg őt. Az erdő virágai hálásan nőttek, ahogyan gondozgattam őket, pedig nem volt kötelességem, egyszerűen csak imádom a virágokat. Tudtam, hogy nem fogok levegőt kapni, remegni fog a térdem, s könnyek öntik el majd a szemem, mikor eszembe jut mennyire fájt, mikor láttam, hogy miattam szenved, s mennyire sanyarogtam, mikor el kellett hagynom, s nem láthattam többé. Mikor először megpillantottam a városban, kétségbeestem, s a félelem meg a boldogság hullámai vettek le a lábukról. Nem tudtam gondolkodni, beszélni, nem tudtam mit mondjak, mit tegyek, csak álltam, s csodáltam őt, aki még mindig ilyen gyönyörű, varázslatos. Ónix fekete szemét is megismertem, amelyik oly sokszor nyelte el az én tekintetem. Elnyelni. Ez egy jó szó, hiszen valahogyan így történt. Az alatt a két év alatt ő egyszerűen csak elnyelt, megemésztett, magáévá tett, s én hagytam; így mikor kiköpött cafatokban, kénytelen voltam magamat újra összerakni. Mint egy megtépázott rózsabokor, újra kinőni és meggyógyulni. Félek, ez lesz most is. Hagyom, hogy megtiporjon, hogy szétszedjen, majd otthagyjon. Persze, nem az ő hibája volt, magam kell vigyáznom énrám, de félő, hogy erre képtelen vagyok.
Felkészültem mindenre, betanultam a szövegemet, és elhatároztam, majd valaki mást képzelek oda. A tündérlovagot, aki többször kérte a kezemet. Az udvarhölgyet, aki nem szimpatizál velem. Bárkit, csak sikerüljön elhomályosítani magam előtt az ő arcát.
A vibráló színű virág egy üzenet számomra, egy jel, hogy találjam meg talán. Szívem nagyot dobban, mikor megpillantom, s az emlékek árja már sodorna is el magával, ám megrázom a fejem, és a királynő arcát vetítem magam elé.
Ahogyan ott ül, először alig ismerek rá. Van valami furcsa, valami idegen a tartásában, és ez kizökkent engem. Mély levegőket veszek, de a szívem úgy dübörög, mint egy vasgépezet, mely egy sebesen robogó vonatot hajt. A mozdulatai, a gesztusai, ahogyan feláll, egyszerűen fenyegetően hatnak rám, s elönt a rettegés. Pánikba esem. Pedig tisztán emlékszem, milyen gyengéd és elegáns férfi volt egykoron. Még akkor is ugyanaz a finom boszorkánymester maradt, mikor ultimátumot adott nekem, sértetten is, mikor minden joga meglett volna az agresszióra... Ő akkor sem keményedett meg. Most leginkább egy lángoló, de mégis jéghideg kősziklához tudnám hasonlítani. Valamiért maga a Halál ugrik be róla, de nem engedek teret hasonlítgatásoknak, csak nézek rá némán. Hatalmas lépteivel könyörtelenül halad felém, s ösztönösen hátrébb hajolok, bármennyire sem szeretném. Minden porcikám sikít, hogy szaladjak, meneküljek, a szívem azt súgja, boruljak az erős, régen biztonságot árasztó karjaiba, az agyam pedig azt szeretné, hogy felhúzott állal várjam őt, mint aki a mérleg súlyosabb oldalán áll. Végül is bizonytalan pillantással, mint egy űzött vad, hagyom, hogy hatalmas kezét felém nyújtsa, s teljesen biztos vagyok benne, hogy ujjai a finom bőrű nyakam köré kulcsolódnak majd. Nem ellenkezem, de összerezzennek, mikor keze végül a tarkómon állapodik meg, s ránt rajtam egyet – hogy vadul megcsókolhasson. Ész nélkül átadom magam az érzésnek, elolvadok, s térdeim alig tartanak meg. Visszacsókolom, mint a régi szép időkben, bár a csókja is más, mint akkor volt. Több, mint száz éve láttam őt utoljára, csókoltam őt utoljára, és a testem, mintha drog után áhítozott volna eddig, felszabadul ajkának ízére.
Mikor árván hagyja az ajkaimat, úgy érzem, mintha kiszakítaná belőlem az egyik oldalamat. Nekem nem lett volna lelkierőm elengedni őt. Nehéz, mély levegőket veszek, és összetörök a hűvös tekintete alatt. Hogyan tudja semmissé tenni azt a két évet, ezt az egyetlen rövidke csókot? Mintha egy idegenre nézne, és ennél fájóbb dolgot még sosem éltem át. A saját anyám halálát jobban viseltem, mint ezt a hűvös pillantást. Nyelek egy nagyot, és ránézek, néhány pillanatot várok, míg összeszedem magam. A csókunkról eszembe jutott a királynő, s máris belekapaszkodom ebbe a képbe, erre kell koncentrálnom. Mikor megszólalok reszket a hangom, mint egy nyárfalevél, de most kell kinyögnöm mit akarok, amíg nem esek össze előtte sírva.
- Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem, persze nem ingyen! - mindvégig a férfire nézek, és bármennyire is félek tőle, ettől az új Arne-től, egy apró, alig észrevehető lépést teszek felé. Hazel, nyugalom, a királynőtől kell megszabadulnod, erre koncentrálj.

After all these years, my memories have never faded

Néhány napja már, hogy reszketve kelek s fekszek. Középen állok, egy futóhomok szívében, s mindkét oldalról a Vesztem figyel engem, ahogyan süllyedek, s jókat röhög rajtam. Nem kapálózom, csak még hamarabb érne el a biztos halálom, egy helyben vagyok, s azon töröm a fejem, hogyan mászhatnék ki a mederből, melybe önmagam löktem bele.
Sejthettem volna, hogy a múltam egyszer utolér, de hogy így arcon vágjon, az egyszerűen előreláthatatlan volt. Reméltem, sosem kell újra látnom őt, reméltem, ezek az érzelmek ilyen élénken sohasem lángolnak fel bennem majd újra. A szerelem, a kötődés édeskés ízt hagy a számban, ám a fájdalom keserűsége körülöleli a szívemet, lassan tépkedi szét, mintha csigalassúsággal szaggatnának egy vásznat. A hűtlenségem bűntudata mázsás súlyokkal béklyózza tagjaim, s a félelem szinte megbénít. Megőrülök, nem bírok másra gondolni, csupán arra, hogy vagy meghalok, vagy száműznek az udvarból. Ebből a helyzetből nemigen jöhetek ki nyertesen. Márpedig ezt nem hagyhatom!
Évszázadokon át én voltam az egyik legjobban megbecsült Tündérszolgáló. A legnehezebb küldetésekre kértek fel engem, s én utaztam a legtöbbet. Alulról kezdtem, de szorgos munkámnak, elhivatottságomnak és hűségemnek köszönhetően, akár egy hullócsillag, olyan gyorsan szeltem át az udvar hierarchiáját.
A Norvégiában töltött két év után rettegve tértem vissza, de a királynő mély bizalmának, melyet irányomban tanúsított, hála, nem kérdezett sokat. Hisz nem tudunk hazudni, ám ő megelégedett avval, amit magamtól jelentettem neki, nem kellett a szavaim megcsavarni, melynek a mestere maga az uralkodónk. Azóta csak feljebb vitt a dolgom, s nem csupán a legjobb kémmé váltam, de én vagyok magam a királynő jobb keze, a tanácsosa. Számos titok hordozója lettem, s az udvarban úgy járkáltam magam is, mint egy hercegnő, a királynő legszeretettebb leánya. A mondénok között semmi félnivalóm sem volt, sőt, még más alvilágiak is tisztelettel tekintettek rám, ha királynőm vendégként meghívatta őket. Ha kacagtam, tündér vagy alvilági velem kacagott, ha némán néztem magam elé, a többi is hasonlóan tett. Mindenki felett álltam.
Kivéve a királynőt.
Szinte teljesen elhalványult annak emléke, mikor a halál teljes bizonyosságával tértem vissza hozzá. Annyi éven át tekintett rám a leghűségesebb szolgájának, a társának, a teljes értékű partnerének, hogy el is feledtem, magam nem vagyok más, mint egy kis bogár, s ő egy szó erejével a fejemet veheti. Ez az én legnagyobb hibám – elfelejtem ki melyik oldalon áll. Legfőképpen én magam. A szertelen élet esszenciája, a fejedelemség zamata... Belém itta magát. Képtelen lennék elengedni, lemondani a posztomról, nem bírnék újra egy kis rangú tündér lenni. A királynőnek vallanom kellene, hiszen nem tudom elvégezni ezt a munkát, s nem hazudhatok – be kellene vallanom mindent. Ő pedig azt tehet velem, amit szeretne, valószínűleg kivégeztetne.
Meghalni meg nem szeretnék.
Egyetlen megoldás maradt hátra – megszabadulni a királynőtől. Neki van egyedül hatalma felettem, s ha magam lépek a helyére – mint tanítványa, tanácsosa, leghűbb szolgája, bizonyosan jogosan követelek – senkinek nem tartozom majd magyarázattal, senkitől nem kell félnem, főleg nem magamfajtától.
A terv könnyű, ám a megvalósítás, nos... Kissé nehézkes. Számos ötletem van, de mindegyik elvérzik valamely ponton; és mindegyik megkíván egy segítőt. A legkézenfekvőbb megoldással érdemes kezdeni, valójában ez tűnik a legstabilabb tervnek is. Az első utam tehát ahhoz a személyhez vezet, akit legkevésbé szeretnék látni – Arne-hoz.
Egy csodaszép rózsában küldtem neki üzenetet nem olyan rég. „Meglátogatlak majd. Kérlek, mielőtt elvágnád a torkom, hallgass meg! Van számodra egy ajánlatom. Hazel.” Talán még emlékszik, mennyire szeretem a gyönyörű virágokat, a finom, puha szirmokat, a csábító illatokat. Tudni fogja, hogy én üzentem, nem pedig más, s remélem érdekli, annyi év után mit is akarhatok tőle. Biztosan nem sétálnék be a saját síromba, ha nem lenne fontos.
Arne remek boszorkánymester, talán az egyik legjobb a fajtájából. Öregebb nálam, több időt töltött e Földön, mint a legtöbb tündér, aki velem szolgál. Meg sem lepődöm, hogy vár rám, jelekkel vezet el egy olyan helyszínre, amelyet ő választott – ő akarja uralni a találkozót. Más helyzetben nem mennék el, nem követném a jeleit, ám ez annál szorongatóbb szituáció.
Egészen az elegáns Durmont hotel tetejéig visz a varázsa. Nagyot nyelek, mielőtt az utolsó lépéseket megtenném, és már meg is pillantom őt. A várost nézi olyan tekintettel, mint egykor a vad vizet figyelte. Arcomra nyugalmat erőltetek, de a kezem enyhe reszketését nem tudom palástolni.
- Sejtem, hogy vártál rám. - szólok, s hangomat az enyhe szellő felkapja, megtáncoltatja, majd végül a boszorkánymester füléhez ringatja.