Siena Ray

Csak abban reménykedem, hogy ez lesz az utolsó ilyen alkalom. A kopasz, öreg és cseppet sem kedves őrsparancsnok üldögél a helyén, lassú, vontatott légzése olyan, mintha röfögne. Én az asztala mellett állok, tőle csak karnyújtásnyira, lábaimat rángatja a görcs, minden izmom feszül. Bármit kibírok, csak legyen ez az utolsó.
Szemben az undok vénemberrel, aki annyi éven át próbálta megpecsételni a sorsomat azzal, hogy teljesen ellehetetlenít, ott ül a magas, egészen jóvágású, szürke szemű, fagyos arcú nyomozó is, Lylland nyomozó, biztos keresztneve is van, de azt el se mondta, vagy ha el is mondta, nem tudtam éppen rá figyelni.
Nesze neked, Siena! Legyél rendőr úgy, hogy egy nyomvadt névre se tudsz rendesen odafigyelni, amikor éppen, minden túlzás nélkül, az életed, a karriered, a boldogságod és minden egyebed múlhat rajta. Hát, ha létezik, ettől még jobban görcsbe rándulnak az izmaim, a tenyerem izzad, és ki merem jelenteni, hogy még soha az életben nem izgultam így.
Nem azért, mert végre egy valódi nyomozó oldalára, ráadásul egy egész jóképű (hozzám úgyis öreg, biztos van felesége és ilyenek) férfi mellé kerülök, hanem azért, mert ad egy, ezzel megszabadulok a fényesfejű, öreg, unalmas és szexista brigádtól, ami itt van, és amiről egészen biztosan tudom, hogy ki akar nyúvasztani. Ad kettő, ezzel egy lépéssel máris közelebb jutok a célomhoz, csupán néhány morzsát kell elhintenem, hogy valaki végre komolyan megpróbálhasson segíteni nekem egy kicsit, kideríteni, mi történt a családommal annak idején. Ó, és ha már itt tartunk. Nehogy elfedjem közvetíteni, ahogy az öreg körülbelül tizenöt percnyi éber horkolás vagy röfögés vagy fuldoklás után, mindenki nevezze, aminek akarja, végre kinyitja a mappát. A mappát! Micsoda kincs! Benne van az egész nyomorult életem, és bár elméletileg ez egy lezárt, titkosított akta, amit elraknak jó mélyre akkor, amikor az ember a rendőrséghez belép, most tuti fel fogja olvasni az egészet, vagy legalább pár úgyszólván pikánsabb részletet.
Mindenekelőtt felröhög. Ez is olyan, mint a többi hang, amit kiad, kövér ujjaival átlapozza az első oldalt, nagyszerű, akkor talán az nem érdekli, hogy kiskoromban jó gyerek voltam-e. Hát tudja meg, tudja meg a nyomozó is, jó gyerek voltam! Anya, apa, a két testvérem és én egy igazán szép, kedves, boldog, olyan igazi veszekedős, játszóterezős, együtt vacsorázós, kajacsatás család voltunk, nos, boldogan is éltünk, míg meg nem haltak.
Ekkor újabb hörgő-morgó röhögés üti meg a fülem. Nem szabad felnéznem. Nyilván ő is ennél a résznél járhat az olvasásban, mint amire épp én emlékezem.
- Tudja maga, hogy a kislányt árvaházban nevelték meg ilyenre? Kevesebb pénzt kéne kapniuk az államtól, láthatóan borzalmas munkát végeztek. Igaz, gyöngyvirág? - gülü szemeit felém fordítja, majd a fenekemre csap. Istenes szerencsém, hogy már megszoktam, ilyen az, ha karnyújtásnyi távon belül vagy a kövér tenyeréhez. Már nem is fáj, nem is foglalkozom vele. Lylland nyomozó is csak a szeme sarkából vet rám egy gyors, óvatos pillantást, mintha azt várná, közbeszólok. Hát nem fogok. Ha elkerülök innen, többé nem érdekel, hogy itt mindenki paraszt, egyszerűen elmegyek.
Nagyot nyelek, de megpróbálom csendesen. Most visszateszi a kezét a papírra, lapoz megint. Remek, akkor arról nem kíván ejteni egyetlen szót sem, hogyan kerültem árvaházba. Nem is érdekes sztori, ugyanis eszükben nem volt kideríteni, ki végezte ki a szüleimet, míg mi a szobánkban aludtunk. Úgy egyáltalán, a testvéreimről sem ejt egy árva szót sem, nem mintha fontos lenne, jobb is, ha nem tudja senki, az egyik még az árvaházban van, a másik meg próbálja gyámságot szerezve kiszabadítani. Én meg, hát én próbálom megkeresni rá a pénzt. Nem mintha nem lehetne elmondani, hogy én vállaltam a dolog oroszlánrészét azzal, hogy rendőrnek álltam, és minden erőmmel igyekszem megtalálni a szüleink gyilkosát.
- Ha lenne szíves megsürgetni kissé, parancsnok - mondja hűvösen, de tisztelettel hangjában a nyomozó. Áhá! Tehát ő is szabaduni akar. Ki gondolta volna, hogy nincs jobb dolga, mint itt ülni azt várva, hogy két bekezdésenként majd a jó parancsnok lilára veri a seggemet?
- Jól van már, nyugalom. Elbúcsúzom a kislánytól. Mikor ide került, mikor először láttam, akkora volt, mint az ujjam! - mordul. Itt jegyezném meg, nem túl finom élccel, hogy már akkor is bazi kövér ujjai voltak! Legalább tíz éves voltam, amikor először látott, éspedig azért, mert az állatja megpróbált kikérdezni, engem, meg a két nálam is fiatalabb testvéremet, hogy mégis mit láttunk. Marhára nem láttunk semmit. Vér fröccsent a falra, vér áztatta a szőnyeget meg a függönyt, sikolyok zengtek, aztán sötétség. Nem akarok többet mondani erről. Rágondolni sem igazán akarok.
- Igen, uram - mondja megengedőn a nyomozó. Tudom én, hogy semmi közük egymáshoz, rangban sem hiszem, hogy sokkal fölötte állna, mégis, ez az ember mintha arra született volna, hogy ilyen békítő hangon dumáljon. Na, ez az, ami nem én vagyok! Ha megtehetném, hogy a rend őreként szexizmusra és bunkóságra hivatkozva lelövöm ezt a ronda és otromba fazont, már rég túl lennénk rajta. Engem könnyen elvihetett volna a sötét oldalra bárki, egyetlen szerencsém, hogy az igazságot keresem, és ahhoz pont itt kell legyek, pont ezt kell elviseljem, nem sok választásom maradt.
- Egyébként, tudta, hogy mindenkit visszautasított? Pedig feleség is lehetne ahelyett, hogy rendőröst játszik. Szülne pár gyereket, hasznosabb lenne a városnak, és minket sem alázna meg - undorodom tőle, most már biztos Lylland is érti, miért. Vagy nem érti, mit érdekel engem. Ez az utolsó beszélgetésünk, amin túl kell, hogy legyek. - Szerencséje lesz vele, biztos nem fog nemet mondani az éjszakai műszakra azért, mert randija van. Neki? - kérdő hangsúlya szinte fáj. Kinek lenne ideje randevúzni, amikor az igazságot, a bosszút keresi, meg egyéb ilyen nagy és szent dolgokat? A nyomozó feláll a székből.
- Szerintem mindenki megértette, amit mondani szeretett volna. Most már mennünk kell, indul a gép. Azt az aktát pedig adja ide, innentől nem maga vigyáz rá - nyújtja kezét. Ó, kár is, hogy ilyen öreg, különben biztosan észveszejtően jó páros lennénk, a sok munkába beleférne egy kis hancúrozás. Velem, aki úgyse leszek feleség, merthogy mindenkit visszautasítok. Pff!
- No - csap a fenekemre jókorát búcsúzásképp. Igen, ez elmaradhatatlan volt, de most már legalább felé pillanthatok, villantok is rá egy "de kinyírnálak, ha tehetném" tekintetet. Viszlát, béna kertvárosi rendőrőrs, viszlát, gügye kollégák és mindenki, akit teljes szívemből utálok!
- Menjen haza - mondja a nyomozó kint az ajtó előtt. - Szedje össze a cuccait, három óra múlva a reptéren találkozunk.