Cosimo Wester

Újra és újra végiglapoztam egy rongyos könyv lapjait. Már pár száz éve nem olvashattam bele, bár nem tartottam ezt számon. Az első évszázad után minden nap összeolvadt, és minden évtized. A régi barátok pedig úgy porladtak el velük együtt. Már az meglepő volt, hogy éppen egy ilyen barát miatt kutattam fel ezt a könyvet is.
Nem volt semmi különös benne, csupán különös betűk, és rajzok összességei - a Chthonian nyelv szavai, s mondatai. Rengeteg ehhez hasonló könyvem volt, amelyeknek már a rejtegetése valamelyest a boszorkánymesterek többségében ellenszenvet váltott ki. Szerintük a tudás megosztása nagyon is fontos volt - persze, amíg nem adott nekik előnyt ez a tudás -, ám én mindenki elől rejtegettem. S mindenki tudta azt is, hogy nem hiába tartom a legsötétebb alagutak, és pincék mágikus zárakkal legőrzöttebb kamráiban ezeket a titkokat. 600 év tapasztalata, s mágiája szivárgott minden egyes Chthonian szóból, amelyet én csak átlagos hangnemben elmormogtam magamban, ahogyan lapozgattam a vaskos könyvet.
Többek között ez az irat egy "családi örökség" volt. Legalábbis az a tudás, amelyet tartalmazott apámtól szállt reám, hogy előnyt jelentsen számomra az elkövetkezendő akadályokban. Szavai démonokról meséltek történeteket, leírásokat, képei erősségeiket, és gyenge-pontjaikat illusztrálták. Természetesen, a könyv kicsit sem volt pontos, sem tökéletes: a démonfajok 99%-a hiányzott belőle. De azok fel voltak jegyezve, amelyekkel Ozymandias - az az Cosimo -, és az apja találkozott már. És ő pontosan egy ilyen démont keresett...
- Siena... - mormogtam magamban a lány nevét, s arca szinte megjelent szemeim előtt. Gyönyörű lány vált belőle, való igaz - bár ahogyan engedi, hogy bánjanak vele, valószínűleg nem volt semmiféle tartása. Ilyenkor merengett el azon, hogy vajon többet kellett volna-e foglalkoznia vele... bár ezt hamar elhessegeti. - Hm, na persze... akkor még rosszabb lett volna.
Szemeim aztán hirtelen megakadtak egy lapon, s testem minden izma megfeszült. Megtaláltalak... megtaláltalak te mocsadék...

Sohasem törődtem sokat az emberi életekért. Túlságosan törékenynek, és elszigeteltnek tűntek a számomra, és a megélhetésemen kívül semmit sem tudtak ajánlani nekem, amit magam nem tudtam volna megszerezni. Lakbér fizetésen, és bevásárláson kívül nem is léptem ki az emberi világba, hacsak nem egy kutatásom megkövetelte azt. Aztán megtörtént velem egy váratlan dolog... úgy éreztem, hogy elhalványodok. Minden nappal egyre öregebb, és öregebb lettem, ám úgy éreztem, hogy megéltem már mindent ebből a világból, és nem kellett már semmiért sem dolgoznom. Úgy éreztem, hogy untam az életet, az érzelmeket, a törődés szükségletét... elhalványodtam...
A boszorkánymesterek mind halhatatlanok, ám ha túl sokáig élnek, és kitapasztalnak mindent, lassacskán elhalványodnak, és bár nem halnak meg, minden emberi kiveszik elméjükből, míg meg nem őrülnek, vagy üres hüvelyekké válnak. És tudtam, már előre tudtam... pár évtizeddel ezelőtt ugyanez történt velem... amíg nem találkoztam velük.
Egy egyszerű mondén házastárs voltak. Egy férj, egy feleség, pár gyermek... de valahogy különösen kedvesek voltak velem. Mondhatnám azt is, hogy csak kihasználtam őket, hogy így próbáltam megállítani ezt az elkerülhetetlen pillanatot, hogy túléljek, és kutassak, kutassak tovább. Hiszen, kit érdekel pár mondén? Kinek kellenek ők?
...de hazudnék. Magam sem hiszem el, főleg annyi év után... talán gyengeség lenne? Akárhogy is... újra törődni kezdtem. Újra érdekelt engem a beszéd, a társalgás, az együttlét, az érzelmek, a levegő, az étel íze. Újra érdeklődni kezdtem az élet iránt, és ez mintha szó szerint valódi életet lehelt volna a külsőre 30, belsőre 617 éves testembe... Több évet töltöttem el a családdal, mint barát, és védelmező - bár a gyerekek még nagyon fiatalok voltak, és nem emlékeztek sem a nevemre, sem az arcomra, és én ezt így is láttam jónak. Egyedül Siena volt az, aki egyszer kezet fogott velem, és látott, de akkor még csak csecsemő volt. Megvédtem a családot a balsorstól: ha jött egy rossz hitel, egy adóbehajtás, nem volt pénz valamilyen holmira, amire szükségük voltam - Wester segített. A családommá váltak, pedig sohasem tudták meg még csak a keresztnevemet sem... és nem is haragudtak érte! Igazán szerettem őket.
Ostoba voltam! Egy rohadt idióta! A testemet élet töltötte el, de el is halványította a szememet, és elfelejtette velem, hogy valójában kicsoda is vagyok. Minimális korláttal használtam mágikus képességeimet, nem figyelve arra, hogy az emberi szemeken kívül milyen más lények tekintetében tűnhetnek fel az egyszerűen elrejtett varázslatok.

A telihold szélesen hasította fel az éjszakát. Azt az éjszakát, amikor fehér felszínét égbe csattanó vérfoltok áztatták át. Már túl későn érkeztem meg, túlságosan is későn... ellentétben velem, a család, amelynek közelében mágiát használtam - amely szinte izzott a térben a mágikus aurákkal, amik akkor keletkeztek, amikor az ezernyi kis varázsigét elkántáltam a közelükben -, bármiféle védelem nélkül egy olyan teremtmény figyelmét vonta magára, ami szó szerint nem e világi volt...
Magam sem tudtam meg sohasem, hogy pontosan milyen démon lehetett. Csak külsejét láttam, és a nyomokat, amelyeket maga mögött hagyott - és amiket nekem kellett feltakarítanom, mielőtt még a rendőrség azt hitte volna, hogy a szülők valamiféle sátánista, okkult őrültek voltak, és elzárták volna a gyerekeket egy intézménybe.

- Már megint... megint felbukkantál, nem igaz...? - mormogtam magamba. Amióta ez az eset lezajlott, megfigyelés alatt tartottam Sienát. Direkt nem avatkoztam bele az életébe, de megfigyelés alatt tartottam. Nem hagytam, hogy meglágyuljak, hogy meggyengüljek. Nem hagytam, hogy az érzelmeim befolyásolják a látásmódomat, és most igen is megtaláltam. Megtaláltam a démont... ugyanazt, aki akkor, annyi évvel ezelőtt végzett az egyetlen családdal, akit több száz éve szerettem. Meg fogom védelmezni Sienát... és apró darabokra tépem majd szét azt a démont! Cafatról cafatra haladva...
Nahát! Visszatért ez az érzés is... már régóta akartam ennyire megölni valakit.