Helen && Ace ~ I think you crazy just like me

Mindig is ezen a világon voltam. Legtöbbször árnyékként borulva erre az univerzumra olyan emberekből táplálkozva kiknek pitiáner gyilkosságai fél fogamra sem volt elég. Hogyan is lehetne, ha már egyszer volt részem tömeggyilkosságban, sőt ott voltam a nagy diktátorok mellett kiknek az életek csupán sakkfigurák parasztjai voltak kezükben. Olyan hatalmas voltam, amit azóta sem éreztem, hogy a világra a csendes haldoklás omlott. Csak így tudom szólítani a pénzért, szexért vagy drogokért netalántán szerelemért folytatott harcokat. De ameddig az emberek békéről papoltak én megbújtam a rémálmok zegzugaiban, azokban, amelyek később gyilkosságokba és öngyilkosságokba hajszolták „szegény” párákat. Ám most, végre nem egy álomban bújok meg, nem a sötétben keresem a sötét sarkokat és nem is drog éhes gengszterek teteme felett lakmározom. Ember bőrbe bújom, keresem azt, aki visszaadhatná egykori hatalmam és okom van feltételezni a megfelelő személyt kaparintottam meg. Dr. Helen Quinzel, a város legjobb pszichológusa, akik őrültek gyógyításából kereste pénzét még anno az őrültek házában aztán persze rossz férfiba szeretett bele az igazgatóba sajnos kapcsolatukkal munkakörük is megszakadt így a drága szőkeség képtelen volt egyszerű ám meglehetősen vagyonos sztárok és városlakók piti gondjainak pátyolgatójává válni. Hell drágát múlt éjjel faltam fel belülről és költöztem meleg otthonos testébe. Egy hangot sem hallatott ameddig próbálkoztam megtörni lelkét, de odabent a gondolatai közt sikított, mint egy malac, akit épp perzselnek. Mit is mondjak, felér egy perzseléssel, akit a pokol tüze megérint. Persze előtte muszáj voltam a megfelelő intézkedéseket tenni, hogy az jöjjön hozzám, akit én akarok. Nincs szükségem anyai problémáktól zokogó nőkre, vagy olyan férfiakra, akiket a feleségük megcsal. Nekem őrültekre van szükségem, akiket addig kísérthetek, még be nem végzik azt, amit mindig is akartak. A nő naptárára pillantok és meglátom, hogy a 10 órás páciens egy bizonyos Ace Carver. Megmosolyogtat a tudat, hiszen olyan régóta figyelem már és „isteni” vagy inkább ördögi egybeesés nem igaz? Emlékszem mikor először ontott vért ifjú volt még akár a harmat, de akkor is jól emlékszem a tekintetében uralkodó vágyra. Erősebb volt mindennél mi e földön van erősebb volt a gyászoló emberek összes fájdalmánál, erősebb a boldogok nevetésénél erősebb mindennél minek erejét felülmúlni képtelenség, de ő megtette ott akkor mire már én is csak fátyolosan emlékszem. Nem figyeltem hogyan telt el az idő, bekopogott-e végül vagy csak benyitott, ahogy az előző beteg kiért az ajtón. Nem tudom illedelmesen köszönt-e vagy csak odaszólt valamit és nem is ez a lényeg. Itt fekszik előttem a kényelmes lélekmegnyitó kanapén huncut, de gyilkos mosollyal és én a démon, aki megannyi embert, árnyvadászt, boszorkányt és megannyi más teremtményt pusztított el nem láttam ilyet. Tétován kérdezem saját magam. „Meglehet ő az antikrisztus?” Aztán megszólal, én pedig felpillantok rá jegyzeteimből mintha még magam sem fejeztem volna be az előző beteg adatainak firkálását. Szőke hajam most leengedve szinte már csapzottan pihen vállamon, amit a recepciós hölgy meg is jegyzett milyen remekül áll, hiszen idézem „mindig szigorú kontyba tekert haj a ráncoknak sem tesz jót”.

Nem igazán tudom, most csinálok ilyet másodszor.

Vallom be őszintén, amit ő csak puszta humornak gondolhat. Dr. Quinzel keze nyomát megannyi munka hagyhatta el ám enyémet az előzőn kívül még egy sem. Aztán persze megtöröm a komor szemkontaktust és elmosolyodom, vagy legalábbis megpróbálom, hiszen őszintén szólva fogalmam nincs hogyan is kéne.

Ne aggódjon, tudom mit csinálok, csak oldom a feszültséget. Talán szeretne mondani valamit?