Erdő

Ha őszinte akarok lenni, akkor szeretek farkasként élni. Nem azt mondom, hogy nincsenek meg a hátulütői annak, ha az ember lánya néha, nagy és szőrös vadállattá változik. Ennek ellenére én mégis élvezem minden pillanatát. Talán azóta amióta elvesztettem apát, nem foglalkozom annyit a falka dolgaival. Viszont azóta sokkal reálisabban látom a dolgokat, még akkor is ha néha hajlamos vagyok őrültségekre. No meg arra is, hogy magammal rángassam a legjobb barátomat Sean-t az ilyen kis magán akcióimba. Persze majdnem 90%-ban fülön csípnek minket és kapunk egy kis ejnye-bejnyét, de annyi bajunk legyen.
- Sean! Ne legyél már nyuszi. Tudod, hogy mennyire szeretek veled szaladgálni az erdőben. Naaaa, légyszi! – kérleltem lelkesen a legjobb barátomat, miközben az ágyán fekve meresztettem rá hatalmas, szomorúkiskutya szemeket.
Ez általában be szokott válni, de sosem lehet tudni, mikor makacsolja meg magát és mondja azt, hogy nem. Imádom Sean-t, Ő az életem egyik legfontosabb része, de mostanában olyan furán tud viselkedni.
- Csak egy kis mókázás. Előbb visszaérünk, mint észrevennék, hogy nem vagyunk velük. Tudom, hogy te is szeretnéd. – próbálkoztam még egy kit reménykedve abban, hogy sikerül őt meggyőznöm.
Rengeteget játszottunk az erdőben amikor kicsik voltunk és szinte minden négyzetcentiméterét ismerjük a helynek. Nem hinném, hogy ez akadálya lenne egy nosztalgikus hangulatú futkározásnak az erdőben.
- Hagyok neked egy kis előnyt, hátha most le tudsz győzni. – vigyorogtam rá jókedvűen.

Mikor meghallom a lány szavait, a kérdést, hogy ki volt az aki követte, közelebb megyek hozzá. Be kell vallanom, tényleg hülyeség volt egy vérfarkast követnem telihold idején, vagy az ilyen teliholdas-átváltozós dolgok csak a könyvekben és a filmekben, sorozatokban létezik? Fogalmam sincs, nem vagyok túl jártas ebben a témában és eddig amennyire csak tudtam ki is maradtam belőle, ki is akartam maradni belőle, mert normális emberi életet szeretnék élni, amennyire csak lehet és eddig sikerült is. Addig amíg a legjobb barátom, aki árnyvadász volt meg nem halt és addig, amíg bele nem szerettem a tanáromba aki méghozzá vérfarkas is. Nem unatkozom ezek után, főleg nem úgy, hogy egy csöppség növekszik bennem, bár szerencsére még nem látszik, viszont amint kicsit el kezd látszani a hasamon, el kell mondanom mindent a szüleimnek, csak... Csak annyira félek attól, hogy hogyan fognak reagálni, hogy ki fognak tagadni, úgy összességében mindentől parázok ezzel a témával kapcsolatban. Egyenlőre még magamnak is nehezen megy a beismerés, nem hogy másokkal is beszéljek erről, azon is csodálkozom, hogy egyáltalán Rick idősebbik húgával, Laylahval - akit követtem éjjel/este ide az erdőbe, telihold idején - beszélgetni arról, hogy mi történt, tényleg még magam is meglepődtem saját magamon. Eleve nem vagyok olyan aki ki szokta beszélni másoknak a bajait, most még is ezt tettem és jól esett, jól esett egy külsős szemlélővel beszélgetni erről, meg persze Rick arcán látni az örömet is jó volt, mikor elmondtam neki, hogy végül úgy döntöttem, hogy megtartom a babát, mert nem vagyok képes elvetetni, nem vagyok képes keresztül menni azon a hatalmas lelki fájdalmon, amit ez okozott volna nekem, teljes mértékben össze törtem volna, ebben biztos vagyok.
- Őszintén? Nem tudom. - mondom halkan felnevetve, elviccelni az egész kialakult szitut, mert még annyira abszurd számomra az ilyen és ehhez hasonló helyzetek. Pár pillanat múlva eltűnik az arcomról a mosoly és immáron tényleg komoly vagyok.
- Hallottam, meg éreztem is, hogy eléggé feszült voltál bent a házban és gondoltam követlek... - mondom miközben az utolsó szónál körbe nézek. - Bár azt nem gondoltam volna, hogy itt fogunk kikötni. - felpillantok az égre. Gyönyörű szép tiszta és csillagokkal teli égboltot pillantok meg.

Már megint az az álom, egyszerűen ha lehunyom a szememet, akkor nem látok mást, csak azt hogy hogyan öltem meg.. kiket és hogyan öltem először. Nem akartam, tényleg nem akartam, de minden annyira rosszul jött ki és én nem akartam farkas lenni, nem akartam abban a tudatban élni, amiben most.. mindig ugyanúgy ébredek fel, úgy ér véget, hogy a számomra legfontosabb ember szíven szúr egy ezüstkarddal, ami pedig a farkasoknak nem épp a legszebb halál. tiszta verejték vagyok és érzem, hogy hogyan tapad a póló a bőrömhöz.. Nem tudom, ilyenkor sosem tudom, hogy mit kenne tennem vagy, hogy hogyan reagáljak.
Felpattanok az ágyamból és elkezdek futni, csak futok és futok, érzem hogy a szél a hajamba tép, hogy a hüvős őszi levegőtől libabőrös lesz a kezem és a lábam, de nem érdekel, egyszerűen csak futni akarok és legszívesebben kifutnék a világból. Érzem, hogy valaki követ és nem adja fel, de nem foglalkozom vele, sokkal inkább azzal, hogy végre eltudjam felejteni azt, ami azon az estén történt, mert ott ment tönkre minden, mindent az az este határoz meg, ha titokban tudom tartani, akkor senki sem fog elítélni, de ha valahogy kitudódik, akkor megölöm magam, én végzek saját magammal.
Egy idő után megállok, már a könnyeim is előtörnek és térdre rogyok. Nem a fáradtság miatt, nem is a futás miatt, hanem mert nem bírom. Annyira nagy teher ez nekem, hogy egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy valaki mögöttem van, de hamar észbe kapok és összeszedem magam. - Miért követtél? - teszem fel a kérdést, ami először az eszembe jut. nem jó dolog követni egy farkast egy erdőbe és ezzel neki is tisztában kéne lennie. Szóval veszek egy mély lélegzetet és megfrodulok, hogy láthassam ki követett, azonban, amikor megfordulok és a bátyám barátnőjét pillantom meg, akkor kikerekedik a szemem.  - Cornie?.. Miért vagy itt? - nem értem, hogy miért jött utánam és arról ne is beszéljünk, hogy állapotos is.. Mi lett volna, ha most is átváltozom, elvesztem az uralmat és széttépem? Nem.. erre még csak gondolni sem szabad.

why are you follow me into the forest

Cornie && Laylah

©

Furcsa annak a tudata, hogy egy gyermek növekszik bennem, de még is valamilyen szinten jó érzéssel tölt el. Most már legalábbis. Eleinte tény és való, hogy ellenemre volt az, hogy megtartsam a gyereket, de mikor belegondoltam abba, hogy mivel is jár az elvetélés... Nem tudnám megtenni, szóval lelkileg soha sem tudnám feldolgozni azt, hogy én okoztam egy ártatlan lélek halálát. Az én kezemben volt a döntés és a baba élete is, én pedig nem tudom megtenni vele azt, hogy ne adjak neki életet, hogy ne lásson napvilágot. Félek attól a pillanattól amikor bejelentem a szüleimnek, hogy mi történt, hogy az egyetemi tanárommal járok és terhes is vagyok tőle, de nem akarok foglalkozni ezzel az egésszel amíg itt vagyok Londonba. Még kapóra is jött nekem ez a kis kiruccanás, így legalább van időm és alkalmam kigondolni, hogy mivel álljak elő anyáméknak mikor vissza megyek New Yorkba, hiszen nem titkolhatom akármeddig, mert a hasamon egy idő után látszódni fog a terhesség. Még csak az enyhe hányinger utal arra, hogy történik velem valami, viszont nem hiszem, hogy túl sok időt kéne várnom arra, hogy külsőleg is elkezdjen látszódni a dolog.

Nem túl sok mindenki tartózkódik most a házban, elmentek valahova, nekem viszont nem túl sok kedvem és energiám volt hozzá, így hát mondtam Ricknek azt, hogy inkább maradnék, legalább rendet tudok tenni a gondolataim közt. Így is volt mikor mozgolódást hallottam meg, felkeltem az ágyból ahol eddig ültem, az ajtóhoz sétálok és látom, hogy Laylah távozik nagyon sietősen. Hirtelen felindulásból döntök úgy, hogy követem őt.
Gyorsan magamra kapom a dzsekimet és utána megyek. Eléggé sietős neki valahova, jó, hogy sikerül nagy nehezen tartanom vele a tempót.
Mikor megáll, én is megállok és kifújom magamat, majd körbe nézek. Az erdőben kötöttünk ki, de még is miért?
Nem szólalok meg, nem megyek oda hozzá, csak távolról figyelem őt.