Semmi más nem jár a fejemben csak az, hogy megcsaltam Dylant. Tiszta szívből szeretem őt és ő az aki megtudja adni nekem azt amire mindig is vágytam: emberi életet. Eltudja feledtetni velem az árnyvilág adta nehézségeket, még is képes voltam megtenni vele szemben a legnagyobb fájdalmat. Az egész csak egy sima küldetésnek indult Ericcel. Megmentettünk egy ártatlan lányt. Fogalmam sincs, hogy a dolgok hogyan fajultak el addig ahol végül kikötöttünk. Tisztán emlékszem mindenre, az este és az éjszaka minden egyes képkockájára. Megöltük a 2 démont akik el akarták vinni a lányt, aztán épp amikor fellélegezhettünk volna akkor hirtelen több démon merészkedett elő és egyből el is kezdtek minket támadni. Elől harcoltam miközben Eric próbálta a lányt védeni, aztán amikor az egyik démon belemart az oldalamba akkor hátra lettem küldve, amolyan helycsere módban. Egy ideig még bírtam, aztán ahogyan a démonméreg egyre inkább átjárta a testemet, úgy kezdtem el egyre gyengébb lenni. Még szerencse, hogy Eric időben elkapott amikor a lábaim feladták a szolgálatot és nem bírtam megtartani magamat. A karjaiban vitt vissza az Intézetbe ott pedig ellátta a sebeimet. Aztán minden alakult úgy ahogyan. Eric tipikusan az a nőcsábász srác, csak megfekteti a csajokat másnapra pedig ott hagyja őket, mintha semmi sem történt volna. Hozzám még is vissza jött reggel, bár fogalmam sincs miért. A lelkiismeretem szinte már felemésztett az elmúlt 1 hétben, kerültem is az utóbbi időben Dylant, de eddig bírtam. Minden éjszaka amikor lehunyom a szemeimet újra élem a pillanatot, azt a bizonyos éjszakát és sírógörcsöm támad mindig amikor eszembe jut, hogy az egyik legfontosabb személyt bántottam meg, és muszáj elmondanom neki. Nem tarthatom többé titokban, mert ha ez így megy tovább akkor abba belebolondulok. Amikor a kocsival megállok Dylan lakása előtt, csak nézek ki egy ideig a szélvédőn, majd veszek egy mély levegőt és kiszállok a kocsiból, majd az ajtóhoz sétálok. Bekopogok és amikor ajtót nyit, erőltetetten mosolyodok el halványan, viszont a mosoly el is tűnik az arcomról. Nem tudom többé azt színlelni, hogy jól vagyok amikor belülről felemészt a bűntudat. - Szia… Beszélnünk kell valamiről... – hangomból fellelhető, hogy eléggé komoly dologról van szó. Istenem, még is hogyan kéne neki elmondanom, hogy megcsaltam őt? Rettegek attól, hogy még is hogyan fog reagálni...
Vannak dolgok amiket az ember nem tud sokáig elrejteni. Hiába próbál, de meglátszik, kitudódik és sose marad igazán a homály martaléka. Valami, rendszerint a bűntudat vagy a belefáradás kihozza az emberből. Nálam most egyik se volt. Nem a bűntudat vagy a belefáradás késztetett arra, hogy szembe nézzek a félelmeimmel, pontosabban a félelmemmel, hanem a kinézetem. Egyre árulkodóbb, hogy Lola milyen éhenkórász és már nem tudom mivel tömhetném tele magam csak azért, hogy legyen elég energiám. A szüleim, szerintem úgy hiszik rá szoktam valamire és ezért vagyok ilyen sápadt meg karikás szemű. Gyakrabban szétszórt és szeleburdi, mint lenni szoktam általában. De ha őket nem is, a húgomat féltem. Ő egyfajta kincs, amit az olyan menthetetlen sorsú nagy testvérek értékesnek tartanak azokban az időkben, amikor úgy érzik minden és mindenki ellenük van, a testvérüket kivéve. Neki persze nem beszélhettem a puszta tényről, miszerint vannak az egyszerű embernél jóval erősebbek is. Jobb ha abban hisz, amiben hisz. Úgysem olyan, mint én és ez pont így van jól. Kell valaki aki olyan, amilyennek a szüleinknek szüksége van. Akire nekem is szükségem van. A húgom az egyik személy akiért minden bizonnyal a véremet adnám és adom is. Mai napig, csakhogy ő biztonságban lehessen. Hiszen előtte az élet. A másik személy. Nos ez egy kicsivel bonyolultabb. Egyesek szerint a baj kellene legyen a becenevem, mert ami megtörténhet és cseppet sem pozitív élmény, azt mind bezsebelem. Bár ha esetleg véletlenül nem öntöm le Cissy-t akkor most nem ismerhetném, nem is lenne az életem része. Mert az, kár tagadni. Nincs is mit tagadni azon, hogy szeretem. Viszont van olyan dolog, amit vele sem osztanék meg. Pontosabban eddig nem osztottam meg. Például a találkozásomat azzal a bizonyos éles fogú fenevaddal, amit mások szép szóval vámpírnak hívnak. Ha ilyesmire gondolok belesajdul még a nyakam is. Mert hazugság lenne azt mondani, hogy vasból vagyok és semmit fájdalmat nem érzek, mert nem vagyok abból és mai napig nem alszom jól. Nagy a képzelőerőm. Ha álmodok mindenféle zagyvaságot átélek, még a sima felelést is esetleg, csak másként sokkal nagyobb tudással és helyesebb válaszokkal vagy pont ellenkezőleg. Semmit se tudva, totál bénán. A nappaliban vagyok, a kanapén hátra dőlt fejjel, nyakkal nézőpont kérdése és persze, hogy jogosan fáj. Nemhogy kímélném magam, persze a ragtapasz és a hirtelen sál mániás lettem kifogás sose stimmelt, ezután se fog. Mert nem rajongok a sálakért. Most is úgy érzem mintha egy kötél tekeregne a nyakam körül, de valójában ez nem is azért van. Egyrészt nem vagyok ehhez szokva, másrészt tényleg ki nem állhatom a sálakat. Végül kopogtatást hallok, az egyetlen tényező ami elég ok arra, hogy felkeljek és ajtót nyissak. – Szia! Oh rendben. Gyere be nyugodtan. – ajtót nyitok előtte, hogy nyugodtan bejöhessen, majd ha bejött akkor becsukom mögötte az ajtót. Persze, hogy nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg. Hogy ne üdvözöljem őt egy csókkal, ami egy kis időre talán bele fojtja mindazt amit mondani szeretne. De túl régen nem láttam ahhoz, hogy ne hiányozzon az érintése, a jelenléte úgy egész minden amit ő képvisel. – Bocs. – húzódok el tőle. – Miről szeretnél beszélni?
Re: Bejárat és előszoba ↠ Csüt. Jún. 22, 2017 12:09 am
≫ To my love
El sem hiszem, hogy tényleg képes voltam ide jönni. Magam is meglepődök azon, hogy hogyan sikerült ennyi energiát és lelkierőt össze hoznom ahhoz, hogy bevalljak mindent Dylannek. Ő az az ember aki szinte az egész életemről tud. Elmondtam neki, hogy milyen trauma ért engem akkor amikor 16 voltam, szinte csak pár évvel ezelőtt. Elmondtam neki azt amit a bátyámon és rajta kívül senki sem tud. Az pedig nem más, mint az, hogy az apám megerőszakolt engem amikor 16 éves voltam. A bátyámat mindig verte, engem is megütött már nem egyszer, aztán egyik este nem hoztam neki piát, ha jól emlékszem vodkát, vagy whiskyt? Nem is lényeges. Nah, de, bedühödött, felakartam futni a szobámba, de elkapta a csuklómat, én pedig hiába kiabáltam segítségért, senki nem hallott minket, a bátyám pedig ekkorra már elköltözött tőlünk. Bár az sem elfelejthető esemény, hogy utána Killian volt az aki apánkat megölte. A bátyám megölte az apámat. Gyönyörű családi háttér, nem igaz? Nah, mindegy. A lényeg, hogy ezután a trauma után Dylan volt az akinek sikerült kihúznia a mélypontomról, ő volt az első srác akit olyan értelemben is a közelembe engedtem. Ezek után pedig képes voltam megtenni azt, hogy megcsaltam a vélhetőleg a számomra igazi, bizonyos Nagy Ő-t. Még is hogyan voltam erre képes?? - Szia. – köszönök neki még egyszer és erőltetetten, halványan elmosolyodok amikor üdvözlés gyanánt megcsókol, majd becsukja mögöttem az ajtót. Beljebb sétálok, de nem megyek be a nappaliba, mert biztos vagyok abban, hogy el fog zavarni azok után, amikor megtudja, hogy mit tettem. A gyomrom görcsben van, szerintem borsószem méretűre zsugorodott a parázástól és az izgulástól. Nagyon félek a reakciójától és attól, hogy elfogom veszíteni azt a személyt aki kihozza belőlem a jót, aki nem engedi, hogy a rossz oldal magába szippantson. Aki elfeledteti velem a káoszt amit a kinti világ jelent számomra. A démonokat és úgy eleve az egész árnyvilágot. - Uhh, nem tudom hogyan kéne kezdenem... – idegességemben bele túrok a hajamba. - Lehet le kéne ülnöd. Vagy nem. – javítom ki hirtelen magamat. - Ahogy szeretnéd, nem tudom. – jézusom, lassan már magam sem tudom értelmezni a mondataimat. Veszek egy mély levegőt, mert muszáj lenyugodnom. - Nem véletlenül nem kerestelek már kb jó egy hete... – kezdek bele a történetbe, immáron nyugodtabban. Legalábbis oylan szinten, hogy nagyjából tudok már érthetően fogalmazni. - Elmentünk Ericcel egy bevetésre, először voltam terepen, megtámadtak a démonok, az egyik meg is mart és ha Eric nem segít akkor szerintem meg is halok. Vissza vitt az Intézetbe, ott ellátta a sebeimet, és... – és most jön a legfájdalmasabb része a történetnek. Olyan ez, mintha egy kést döfnék Dylan hátába és még meg is forgatnám azt. - Fogalmam sincs már az egész hogyan történt. Lefeküdtünk egymással. Sok vért vesztettem és...és nem tudom, nem foghatom erre, tudom... – rossz szokás, de ismét a hajamba túrok, nem bírok a szemébe nézni, ahogy azt sem tudom kimondani, hogy megcsaltam. Nem tudom ugyan ezekkel a szavakkal kimondani. - Annyira sajnálom, Dylan... – mondom alig hallhatóan és továbbra is csak a földet vagyok képes pásztázni a tekintetemmel.
Mindig elkápráztat, ha mellette vagyok akkor egy pillanatra elfelejtem mennyi mindent kellett átélnem és megtapasztalnom, hogy tudomást szerezzek mindarról amit most tudok. De bár ne tudnék. Ha nem lenne a nyakamon ez az idegesítő sál, ha nem kellene nap, mint nap Lola-tól védenem a családom, vagy hogy egész pontos legyek, a húgom. Kíváncsian néztem rá, látszott rajta, hogy valamiért, vagy valamitől küszköd. Üljek le, ne üljek le. Döntsem el én. Nem ülök le. Minek? Pedig az lenne a legésszerűbb, a lábaim épp, hogy elbírnak még. A gondolataim se itt vannak igazán, majdnem elkalandoznék amikor megragadja a figyelmem a nem véletlenül nem keresett mondata. Ez a mondat, elindíthat egyfajta gyanús és felvont szemöldökös nézést a részemről, de még nem tudom mit mondhatnék. Aztán amint elmondja mi a harcias helyzet, amitől se köpni se nyelni nem tudok. Mert tényleg nem tudok. Az ember azt hinné, hogy azért jött ide elmondja mennyire haragszik rám, ezért is került és mivel nem mentem bocsánatot kérni ő jött ide, mert türelmetlen volt és a tudtomra akarja adni a sérelmeit. Helyette viszont nem ez történt. Miért is történne az amire számítunk? Az elején, amikor arról beszél, hogy bevetésen volt, megsérült és el kellett látni a sebeit még elég természetes és idegesítő dolognak számít, hogy nem voltam ott és nem tudtam segíteni rajta. De aztán jön a csattanó ugyebár, ami sose hiányozhat egyetlen egy történetből sem. Mert kell a csattanó, kell valami ami fordulópontot jelent egy-egy mesében. Ez az egész viszont nem egy mese volt, hanem a valóság. Tettem egy lépést hátra. Nem mondtam semmit, csak néztem őt. Tudom, hogy most legszívesebben megtörölném a számat, és szánalmat kellene éreznem, de még arra sincs erőm, hogy megsértsem őt ilyesmivel. Nem vagyok olyan. Nem tudok olyan lenni. Bár ne mondta volna ezt el! Viszont biztos rájöttem volna valahogy, akkor meg még inkább dühös lennék, amiért nem tőle tudom meg. Szóval így is úgyis túl kellett volna esnem ezen. Megvan a jelenet amikor a kíváncsi nő visszatekint és sóbálvánnyá dermed, mert az elzüllött nép pusztulását akarja látni? Nos akkor könnyű elképzelni a helyzetem. Engem azonban nem kell félteni, nem váltam sóvá csak szimplán ledermedtem. Nem tudtam eldönteni kire legyek dühös. Vagy egyáltalán mit kellene most éreznem. Még egy lépést teszek hátra. Mintha nem akarnék szembe nézni ezzel a helyzettel, mintha nem akarnék még egy bajt bevállalni az életemben. Pedig kell. Szembe kell néznem vele. Ökölbe szorítom a kezem. Nem, nem kell attól tartani, hogy ártó szándékom első jele. Mert egy nőt sose tudnék megütni. Csak így próbálom megfékezni magam, hogy lerántsam előtte a sálamat és esetleg sokkal rosszabb fájdalmat okozzak neki ennél. Mert még most se akarom, hogy baja essen. Esetleg, hogy belefolyjon az ügyeimbe és rá is hatással legyen ami velem történik. Próbálom megőrizni a hidegvérem. Felsóhajtok. – Figyelj… Értékelem, hogy mindezt elmondtad és volt elég bátorságod hozzá. Viszont tudnod kellene, vagy legalábbis ismerned annyira, hogy tudd: ha szabadságra van szükséged és valaki másba lettél időközben szerelmes, akkor nem foglak rabként magamhoz láncolni. Mert nincs jogom hozzá, ahogy ítélkezni se. De ha továbbra is kapcsolatban akarsz lenni velem és azt eltekintsek ettől a tényezőtől, akkor annak feltételei lesznek. – az ösztöneim azt súgták, hogy maradjak ember még akkor is ha legszívesebben tényleg kitessékeltem volna a házból és átgondolási időt kértem volna tőle. Az nem vezetett volna semmihez. A semminél meg nincs rosszabb. Meg akarom adni neki a döntés lehetőségét. Hogy válasszon. Nélkülem vagy velem.
- Nem, Dylan, itt nem erről van szó. – kezdem amikor meghallom azt a mondatát, hogy nem muszáj vele lennem. Hogy hihet ilyet? Tiszta szívemből szeretem őt. - Nem a szabadságról szól ez az egész. Lényegében azt sem tudom miről szól... – hangom elhalkul, mert már magam sem tudom, hogy mit beszélek és egyre inkább érzem azt, hogy jobb lenne, ha csöndben maradnék, mert ezekkel a mondatokkal csak még inkább magam alatt vágom a fát, nem teszek semmi jót ezekkel magammal és a Dylannel való kapcsolatommal. Olyan hosszú idő után Dylan az első személy akit közel engedtem magamhoz. Senki ne kérdezze, hogy miért pont őt, mert nincs rá válaszom. Mai napig nem tudom megmondani még magamnak sem azt, hogy miért szerettem belé, miért meséltem neki a múltamról, miért engedtem közel magamhoz. Talán azért pont Dylan, mert a megismerkedésünk is olyan...hétköznapira sikeredett. Egy kis félrelépés, egy hülye mozdulat aminek hatására a piája a pólómon landolt, ő pedig esetlenül próbálta törölgetni aztán elkapta a kezét amikor felfogta, hogy lényegében mit is csinál. Utána pedig nem az lett amire lehet, hogy számított, hogy elhordom őt mindennek és melegebb éghajlatra küldöm, hanem szimplán csak elnevettem magamat, utána pedig ő is fellélegzett és elnevette magát velem együtt. Utána pedig elmentünk táncolni, számot cseréltünk és megtörtént az első csók is. Lehet, hogy csak a nagy hévben csókoltuk meg egymást, de nem bántam meg. Nem bántam meg, hogy megismertem; egyetlen dolgot bánok: azt, hogy lefeküdtem Ericcel. Pont Dylan az a személy az életemben akinek véletlenül sem akarnék fájdalmat okozni, még is megcsaltam. Pont őt akinek nem kéne miattam szenvednie. - Nem vagyok másba szerelmes, nem tetszik senki más, csak is te, ezt tudnod kell… Tudom, hogy késő mentegetőzni és amúgy sem javít semmit a helyzeten... – az utóbbi mondatomat inkább csak magamnak mondom. Hangosan gondolkodok, kimondom azt amit gondolok, mert most nem vagyok olyan állapotba, hogy az ellenkezőjét tegyem, pedig lehet jobban kéne tennem, ha tényleg csöndben maradnék. Amikor azt mondja, hogy feltételek lesznek, akkor felcsillannak a szemeim, mert lényegében akkor nem szakít velem. Nem mondta azt, hogy szakítani szeretne. - Mik a feltételek?
Összeszorult a gyomrom. Nem akartam, hogy kifogásokat keressen. Hogy megmagyarázza, részletezze mit miért tett. Az ilyen dolgokhoz általában három ember kell, kettő aki elköveti és a harmadik aki okot ad. Az persze igazán érdekelt, hogy vajon milyen okot adhattam én. Nem mintha nem figyeltem volna rá. De valaminek biztos lennie kellett. Amit nem mert elmondani, vagy elmondott és én nem figyeltem elégé, mert… Mit tudom én! Nem akarok ezen rágódni. Nem merek. Egyrészt azon vagyok, hogy visszafogjam magam. A sál az egyetlen kínzó biztonságom. Szeretem, ezért se fogom beavatni a gondjaimba. Bár utalhatnék arra, hogy valami baj van, de mégse mondhatnám el igazán mi a helyzet. Az utalásokban meg elég félreérthető vagyok és nem akarom, hogy félre értsen és esetleg azt higgye azért nem rendezek jelenetet mert megcsalom őt folyamatosan. Mert nem. Semmiféle bevállalhatatlan szolgáltatást nem nyújtok másnak a háta mögött és most a más alatt konkrétan Lola-ra gondolok, akiről jobb ha nem tud. Mert féltem. Nem akarom, hogy esetleg megfenyegesse őt is és… Félek az elvesztésétől. Az a baj, hogy túlságosan megszerettem. Az őszinteségét. Mert nem csak most nem fél felvállalni a tetteit, hanem akkor sem félt elmondani, hogy mit tett vele az édesapja amikor arról beszéltünk kinek mi a sérelme. Vagy nem is sérelem volt a téma, hanem csak úgy kiköpte mi az ami folyton folyvást hátra tartja őt. Mi az amitől retteg és sorolhatnám mennyi rémálmot jelent a számára az amit az apja tett vele. – Nem a szabadságról? Akkor miről? A kíváncsiságról? Hogy vajon milyen lehet mással együtt lenni? Ne válaszolj, csak költői kérdés volt! – amúgy se akartam belemélyülni a részletekbe, nem akartam tudni, mert sejtettem. Sejtettem, hogy valamit nekem is el kellett rontanom az egészben. Hogy esetleg ugyanúgy kivettem a részem ebből, mint ő. Megrázom a fejem, amikor azt mondja, hogy belém szerelmes és késő mentegetőzni s, amúgy se javít valamit a helyzeten. Mert nem javítana semmit, semmin se. Van amin már nem lehet. Megtörtént és kész. Az ember nem tudja csak úgy visszaforgatni, nem megtörténté tenni és úgy kiradírozni az életvonalából, mintha az ott se lett volna. – Csak egy feltételem van: légy önmagad. Ez mindaz amit kérni tudok és ha legközelebb is ilyesmit tennél akkor ne félj elmondani. Bár reméljük, hogy nem lesz több ilyen. Attól meg végképp nem kell tartanod, hogy bosszúból én is lefeküdnék valaki mással, mert megnyugodhatsz nem fogok. – nem vallom a szemet szemért fogat fogért elvet, más talán igen, de én nem. Különben még nem lépek vissza hozzá, éppen ellenkezőleg. Teszek még egy lépést hátra. Hogy lássa mennyire megvagyok bántva és lehet, hogy úgy tűnik minden meg is van bocsátva, felejteni ettől még nem fogok. Persze nem fogom nap, mint nap az orra alá dörgölni, hogy mit tett, mert nem fogom. Elég ha emlékszik rá és emlékeztet rá a puszta jelenlétével.
Magamnak sem tudnám megmondani, hogy még is miért feküdtem le Ericcel, talán csak… Nem, nem jöhetek azzal, hogy a változatosság meg, hogy vajon milyen lehet mással. Pont nekem nem lehetnek ilyen indokaim akit az apja 16 évesen megerőszakolt. Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán Dylannel lefeküdtem, hiszen annyira féltem az ilyen pillanattól, féltem bárkit is közel engedni magamhoz. Lehet, hogy Dylant próbáltam Ericben keresni. Az Intézetbe mondénok nem igazán jöhetnek be, mert nem nézik őket jó szemmel, főleg azóta amióta Aldertee itt van. Alig tudtam együtt lenni a szerelmemmel, soha nem volt időm arra, hogy kitudjak mozdulni az Intézet falain kívülre is. Folyton-folyvást csak gyakoroltam és edzettem, hiszen még is csak 16 évnyi lemaradást kell bepótolnom iszonyat rövid időn belül. Mivel az apánk nem bírta elviselni anya halála után még csak a gondolatát sem az árnyvadászoknak, így Kill és én nem kaptunk kiképzést, nem tudtuk milyen igazából árnyvadásznak lenni, csak azután amikor a bátyám megölte az apánkat, bekerültem az Intézetbe és ott elkezdődött a kiképzésem. Mondanom sem kell, hogy nagyon nehéz tartanom velük a lépést, hiszen a többiek a születésüktől kezdve gyakorolnak, ebbe születnek bele, nekem viszont nem volt erre lehetőségem. Pont ezért is vagyok annyira szorgalmas és próbálok minél többet, minél kevesebb idő alatt fejlődni. Hát...nem mindig jön össze, de igyekszem. Nem adhatom fel. Eric pedig ott volt, árnyvadász, együtt voltunk bevetésen és egyszerűen csak történtek egymás után a dolgok, nem tudtuk, nem tudtam, hogy mi fog következni, hiszen kishíján az eszméletemet is elveszítettem a démon méreg hatására. De azt is tudom, hogy nem hozhatom fel Dylannek ezeket, mint kifogásokat, mert tényleg nem javítanék ezzel a helyzetemen. El kell fogadnom a következményeket és nem kibúvókat és kifogásokat keresni. - Nem lesz ilyen többé, ígérem. – mondom és közelebb lépek hozzá, de amikor hátrébb lép egy lépést, akkor én is vissza lépek, egy halk, szomorú sóhaj hagyja el a számat. Nem tud megbocsátani, látszik, hogy rosszul érintette a dolog. Még is mit vártam? Ide jövök, bevallom neki ő pedig mosolyogva fog megbocsátani nekem és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna? Innen is látszik, hogy túl naiv vagyok. Megköszörülöm a torkomat. - Azt hiszem jobb, ha most megyek… Tényleg nagyon sajnálom... – mondom halkan, a szemeibe nézve, keresve benne a reményt, a megbocsátást, de nem látok benne semmit. Inkább csak elindulok a bejárati ajtó felé. Tényleg úgy érzem, hogy jobb, ha most magára hagyom a gondolataival együtt. Nem akarok tovább rontani a helyzeten a jelenlétemmel.
Fájt, persze, hogy fájt. Miért ne fájt volna? Bár általában így szokott ez lenni. Mindig attól kapjuk a legnagyobb pofonokat akiket szeretünk és az mindennél rosszabb. Egy ismeretlentől lehet, hogy elviseljük, majd gondolkodás nélkül visszaütünk, de egy szerettünktől sokkal másabb. Tudom, min ment keresztül. Azt is megértettem, hogy árnyvadászként kötelességei vannak, amiket én alapjáraton nem értenék meg, sőt nem is értékelnék ha nem tudnék néhány alap információt. Az viszont tényleg édeskevés, mint ami az igazság valójában lehet. Nem kértem, hogy még jobban avasson be, mert megakarom ismerni a világát. Mert nem akarom, ezután meg egyáltalán nem is fogok sokat kérdezősködni. Tudom, hogy úgyse tartozna rám és itt sem kellene lennie. Mégis itt van. Mellettem keresi vagy legalábbis próbálja, próbálta eddig megtalálni a nyugalmát. Számomra meg annyira megnyugtató volt, hogy olyasfajta lelki békét okozott, amit más nem tudott, egyrészt azért mert másként reagálnak le helyzetetek, mint ő. Ezért… Mégis mitől hátrálok meg? Tudni való volt, hogy egyszer talán bekövetkezik ilyesmi, amivel szembe kell néznünk, néznie, néznem. És most mégse megy? Nem készültem volna fel rá? Igazából meg se fordult ilyesmi a fejemben, hogy pont ő akit az apja bántott és kellemetlen emlékeket okozott képes lesz nem csak velem, hanem mással is megtenni. Az ilyen helyzet otromba és abszolút hülye kérdést vonz magához, mert csak az nem védekezik aki nem gondolkodik vagy alapjáraton szüksége van egy babusgatható gyerekre. Igazából ez az a gondolat ami arra késztet, hogy lépéseket tegyek, nem előre, hanem hátra. Ami rossz. Mert tisztában vagyok azzal, hogy nem ezt kell tennem. Nem lehetek olyan, amilyen más lenne az én helyemben. Azt látva, hogy esetleg el akar menni görcs fog el. Ha most elmegy, sose fogjuk ezt normálisan megbeszélni, nem hozzuk elő, meg se említjük és nem vonunk belőle semmi tanulságot. Félek. Vagyis nem félek. Az zavar, hogy esetleg elveszíthetem őt, a makacsságom miatt, meg úgy alapjáraton szinte mindenért. Előre lépek és elkapom a karját. Nem akarom, hogy elmenjen. Még. Persze dühösnek dühös vagyok, de nem csak rá hanem magamra is. – Várj! Én nem akarom, hogy elmenj. Mert ha elmész, tudom, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, sőt semmilyen nem lesz. Szóval… Maradj, velem. Jó? – úgyse tudnám elküldeni, úgyse tudnám végig nézni, amint elmegy, úgyse tudnám elviselni, hogy nincs mellettem. Mert ilyen vagyok. Dühös, de szeretem. Plusz én még mindig nem tudtam, hogy hozzam elő a szörny és az ember találkozásának esetét. Sehogy. Ha megakarom védeni őt, akkor sehogy.
Amikor Dylan mellett vagyok akkor úgy érzem, hogy igazán önmagam lehetek. Nem kell megjátszanom magamat, hiszen úgy szeret amilyen vagyok. Elfogadja minden kis hülyeségemet, az aggályaimat. Nem zavarja az sem, hogy lelkileg milyen elcseszett vagyok – ami nem is csoda, hiszen annyi fájdalmon kellett keresztül mennem. 3 évvel ezelőtt az apám megerőszakolt, akkor elvesztettem a bátyámat; ha úgy vesszük, hiszen nevet változtatott, a családnevet sem tartotta meg, alig beszél velem, mintha nem is ismernénk egymást, mintha nem is lennénk testvérek. A jelleme is teljes mértékben megváltozott, már nem is ismerek rá. Azt sem értem, hogy egyáltalán hogyan lehet Killian árnyvadász, hiszen mi, árnyvadászok segítünk a mondéneken. Nah igen ám, de a bátyámban egy szikra segítőkészség sincs. Valamit biztos, hogy tervez, én pedig ráfogok jönni. Rá kell jönnöm. Rosszul esik amikor látom, hogy Dylan hátrál pár lépést ahogy a tekintetén is látszik, hogy feldúlt. Persze, egy percig sem számítottam arra még azelőtt se, hogy idejöttem, hogy az lesz, hogy ide jövök, elmondom neki, hogy megcsaltam ő pedig aztán a nyakamba ugrik boldogan utána. Számítottam arra, hogy haragudni fog rám, hogy dühös lesz, de az nem volt benne a terveim közt, hogy konkrétan látni sem akar majd. Ugyan nem mondta ki, de ez a gesztusa nekem úgy jön le. Nem tudom, hogy mit kéne neki mondanom, hogy elhiggye mennyire sajnálom. Persze azt sem várhatom el tőle, hogy most rögtön megbocsásson, hiszen ha ez az eset fordítva történt volna meg, akkor biztos, hogy én sem tudnám egyhamar túltenni magamat a történteken, de… De szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy érezzem a szeretetét ami mindig körbevesz amikor mellette vagyok, szükségem van a csókjára, az érintésére, az egész lényére ami Ő maga. Szükségem van rá, mert leírhatatlanul szeretem és fogalmam sincs, hogy hogyan voltam képes ekkora fájdalmat okozni neki. Meglep amikor megragadja a karomat és visszahúz, de még is egy alig látható mosoly kerül az arcomra. Tudom, hogy ez nem a megbocsátás jele, még is örülök neki. Ösztönösen megölelem, hozzábújok és pár pillanatig meg sem szólalok. - Nagyon sajnálom, tényleg. Sosem akartam, hogy csalódj bennem, nem akartam fájdalmat okozni. És a tudat, hogy elveszíthetlek...megrémít... – suttogom a szavakat, de nem nézek fel rá, fejemet inkább a mellkasán pihentetem.
Ez az egész bonyolult. Úgy ahogy van. Egyrészt tudom, hogy hülyeséget követek el. Másrészt el is kellene mondanom neki, hogy mi a problémám. De inkább magamban tartom, mert ilyen vagyok. Önfejű, azt hiszem egymagam el tudom intézni a gondjaimat. Ezért se szeretem ha például a szüleim mondják meg mit tegyek vagy szólnak bele olyasmibe, amibe nem kellene. Tényleg kiakasztó. Ez az egész, úgy ahogy van...bonyolult. Csak ezt tudom mondani, gondolni. Tudom, hogy tisztességtelenül játszom, elveszem a kedvét szinte mindenkinek aki egy kicsit is érdeklődni kezd irántam. Az van, hogy nem vagyok csapatjátékos, egy személyben gondolkodtam és gondolkodok mai napig. Mindig is egyedül próbáltam elintézni dolgokat, ez miért lenne most másképp? Ha tehetném megráznám a fejem, de nem teszem. Nem akarok ilyesmire gondolni. Nem akarom, hogy ez foglalkoztasson. Azt meg végképp nem hagyhatom, hogy a haragom irányítson, az uralkodjon el felettem és… káosz legyen. Magamhoz ölelem. Mi mást tehetnék? Eltolni, úgyse lenne erőm, mert akkor azzal csak magamnak hazudnék. Meg neki is, és a tetettet dolgok nem az én asztalom. Vagy szeretek valakit, vagy nem. Nincs középút, ebben. Rengeteg másban viszont igen. Ezért van a sál is. Valami olyasmit szimbolizál, amit nem szeretek. Ami elől nem tudok menekülni, még. De találok valami módot. Nem vagyok annyira esetlen, hogy ne találjak egy kibúvót. Hmm, mi legyen az? Mi lehetne az? Komolyan. Felsóhajtok amikor elmondja, hogy lényegében nem így akarta az egészet és sajnálja az elvesztésemről meg hallani sem akar. Jó tudom, hogy nem ezeket a szavakat használta, nem így de én ennyit értettem meg. Ezt vontam le az egészből. Egy picivel szorosabban ölelem magamhoz, nem olyan okból, hogy esetleg fájdalmat okozzak neki, sose azért teszem, ezt meg tudja. Ilyenkor csak azt próbálom kimutatni, hogy szeretem, mennyire szeretem és annál amit mutatok tudom sokkal jobban, erősebben is. Ha az kell, arról van éppen szó. Tudom, hogy nem szívesen hall ilyesmit az ember, mondani meg annál inkább nem szeret. Átélni meg… Átélni senki se akar ilyesmit. De van, hogy muszáj. Mert ilyen a természet. Mintha a génjeinkbe lenne táplálva a megcsalás lehetősége. Az ilyesmit meg nehéz megbocsátani. Nem tudom miként reagálna ha esetleg azzal kellene elé állnom, hogy valaki mással voltam. Nem is akarom. Egyrészt én el se mondanám, másrészt inkább titkolóznék, mert nem akarnám, hogy… kellemetlenül érezze magát, mondjuk akkor is kellemetlenül érezné magát ha elmondanám ha esetleg ilyet tennék. Szóval egyik helyzet se jó. Csak annyi nyugtat, hogy nem bántottam meg. Nem kell még megbántanom semmivel sem. – Nem fogsz elveszíteni, ne is gondolj rá! – pedig egyszer biztos elfog, nem vagyok hosszú életű. Nem is lennék az. Túl nagy az ár. Amit én sehogy se fizetnék meg szívesen. Szóval… ja. – Szeretlek, még így is! Csak még ne kérd, hogy fátylat borítsak az egészre… mert nem tudok. De azt se akarom, hogy most elmenj és… Azt akarom, hogy maradj és kész. – nem akartam okokat felsorolni, szánalmas helyzetbe hozni magam, mert ha folytatom az érvelést akkor az lett volna belőle. Amit meg nem akarok.
Killiannal való legutóbbi találkozásom jut hirtelen eszembe, de fogalmam sincs miért. Fogalmam sincs, hogy miért tud a bátyám mindig beférkőzni a gondolataim közé, amikor minden erőmmel azon vagyok, hogy sikeresen kitudjam zárni őt is az életemből. Nem akarom, hogy a részese legyen, nem akarom, hogy bármi köze is legyen hozzám, hiszen ő is így gondolja, nekem akkor még is miért kéne máshogy vélekednem róla? Én miért nem utálhatom őt? Miért csak neki szabad mindent? A bátyámmal az egyik legnagyobb gond az, hogy azt hiszi, hogy ha kizár mindenkit az életéből és érzéketlennek mutatja magát akkor minden gondja egy villámcsapásra megoldódik, pedig tudnia kéne azt, hogy az élet közel sem ilyen egyszerű. Megértem azt, hogy miért ilyen, megértem, hogy apánk bántalmazása után nem akar több fájdalmat érezni, hiszen a hegek továbbra is ott vannak a testén, jelezvén és emlékeztetvén, hogy milyen élete volt apánkkal, de nem kéne kizárnia az életéből és nem kéne velem úgy viselkednie, ahogyan viselkedik éppenséggel. Pontosan én vagyok az a személy az ő életében aki mindig is határtalanul szerette, mindig is elláttam a sebeit amit apánk okozott neki, kockáztatta érte, miatta, még is így hálálja meg, hogy eltaszít magától. Vagyis eltaszított. Akkora távolság van lelkiekben köztünk, hogy ha még észhez is térne és rendbe akarná tenni a kapcsolatunkat, akkor sem tudom, hogy ez lehetséges volna-e már, mert szép lassan én is elkezdtem távolodni tőle, nem csak ő tőlem. Meghalt a régi bátyám, és szerintem egy részem vele együtt halt meg. Elvesztettem azt a srácot akit annyira szerettem, és egy darabot magamból is elveszítettem. De hát, ilyen az élet, nem?… Visszatérek a jelenbe Dylanhez, amikor azt észlelem el, hogy nemhogy ellökne magától vagy eltolna, hanem gyengéden szorosabban ölel magához, ez pedig nagyon jó érzéssel tölt el. Amióta apánk meghalt azóta semmitől sem féltem, csak most, ebben az elmúlt pár napban amikor elhatároztam, hogy bevallok mindent Dylannek. Féltem attól, hogy elfogom őt veszíteni. Hosszú idő óta ő az egyetlen aki színt visz az életembe, aki a jót látja bennem, akiben végtelenül megbízok és akit annyira szeretek. - Rendben. – bólintok arra, amikor azt mondja, hogy ne kérjem még arra, hogy felejtsen el mindent és lépjen túl rajta. Nem is várhatom el tőle, főleg nem pár perc elteltével, hogy minden rendben legyen köztünk. Az viszont jól esik amikor mondja, hogy ne menjek el. Halványan elmosolyodok és közelebb hajolok felé, hogy megcsókoljam, de végül csak arcon puszilom, mert nem tudom, hogy egyenlőre hogyan reagálna a csókra. Arrébb húzódok végül pár centire, hogy ismét a szemeibe tudjak nézni, majd a sála végét kezdem el birizgálni. - Mióta hordasz sálat? Azt hittem nem szereted. – hangom és tekintetem is egyaránt érdeklődő.
Akaratom ellenére is elmosolyodok, amikor ad egy puszit az arcomra. Nem tehetek róla, nem tudok mérges pofát vágni, mert az ilyen apróságok hihetetlen de boldoggá tesznek. Beérem ennyivel. Nem követelőzök, azt ad amit és én elfogadom. Különben is, túl szerethető ahhoz, hogy akár sokáig haragudni lehessen rá. Meg nem azért lett a barátnőm, hogy a nehéz időkben ne hunyjak szemet az ostobaságain, hanem felkapjam a vizet és jelenetet rendezzek, aminek semmi értelme. Csak azt mutatná mennyire gyenge vagyok vagy a törődést és féltést és ha a féltés szóra gondolok, mindig egyből a féltékenység jut az eszembe, szóval inkább az első megjegyzésemnél maradok. Az a biztosabb és gyengének lenni még mindig jobb, mint kénköves poklot átélni pusztán azért mert elönt a féltékenység. Mert persze, hogy elönt. Hiszen hozzá tartozom, ő is hozzám és ha nem így lenne akkor semmi értelme nem lenne a kapcsolatunknak. De persze csak módjával. Nem vagyok hisztérikus, túlreagálós se. Hanem ilyen… nem tudom. Mindegy. Most csak az számít, hogy mellettem van. Viszonzásképp én egy puszit nyomok a homlokára, nem mintha nem lenne egyszerűbb és praktikusabb az arcára adni, de ez mégis másabb. Az persze megint más tál tészta, ami egy ideje foglalkoztat. A sál. Úgy látom ő is érdeklődni kezdett iránta. Hmm most légy okos Dylan. – Egy ideje. Stílusváltás. Plusz hihetetlen, de megnyugtat. Már nem érzem, hogy fojtogatna. – pedig érzem, hogy fojtogat. Most is. Mindig is fog. Tehát zavar. Figyelem ahogy a végét babrálgatja. Csak ne akarja le venni. Nem akarom, hogy meglássa valójában miért van rajtam sál. Persze simán ráfoghatnám, hogy borotválkozás közben vágtam meg a nyakam. De azt ő is tudja már, hogy annyira béna nem vagyok, hogy esetleg a reszkessen a kezem. Másrészt, akkora nagy szakállam sincs szóval… ja. Szép helyzet. Nagyon szép. – Nem tetszik ugye? – a sál és én nem vagyunk barátok, ebből kifolyólag a becsavarási vagy bekötési módszereit se ismerem rendesen. Meg elsajátítani se akarom, tehát… A helyzet reménytelen. Esélytelen, hogy titkolózni tudja. – Nekem se nagyon. Ha az számít, de csak ez volt. Még nem vagyok teljesen sál őrült és nem szereztem be újabbakat. – meg egyáltalán nem is leszek sál őrült, mert anélkül is megőrjít, ha látom, ha hordanom kell. Most meg muszáj. Egy darabig. Amíg ki nem találok valamit. Amíg rá nem jövök mi a megfelelő megoldás. Miként emeljek falakat Lola és a szokásai közé. Csak ugyebár itt a húgom, nem akarom, hogy ő legyen a szokása új célpontja. Féltem. Nem Lola-t, hanem a húgom.
A gondolataim közé még mindig be van fürkészve annak a tudata, hogy Dylan haragszik rám, de azt is tudom, hogy nem hozhatom fel neki megint a témát, hiszen jobb, ha félre tesszük és megpróbálunk megfeledkezni róla, megpróbálja ő is megemészteni a dolgokat. Még nekem is nehezemre esik elfelejteni azt amit tettem vele, nemhogy akkor még neki. Nem tudom milyen fájdalom az amikor megcsalnak, hiszen nem kellett ezen keresztülmennem eddig, de nem is akarom megtudni, hogy milyen érzés. Tudom, hogy megérdemelném azt, hogy olyan mértékű fájdalmat okozzon nekem, mint amilyet én okoztam az imént neki, de ő még sem teszi meg, és ez az egyik olyan tulajdonsága amit annyira szeretek benne. Az, hogy még ezek után sem akar nekem fájdalmat okozni. Annyira önzetlen és annyi szeretet van ebben a srácban, hogy nem is értem, hogy miért fordult meg akár csak egy pillanatig is a fejemben az, hogy mással legyek, bármilyen értelemben. Hosszú idő után Dylan a legjobb dolog az életemben. Amikor úgy érzem, hogy már mindent feladnék akkor neki sikerül meggyőznie engem a dolgok ellenkezőjéről, a dolgok másik oldaláról. Dylan ugyan csak egy szimpla ember, egy mondén, még is varázslatos hatással van rám, és sosem szeretném megtapasztalni azt, hogy milyen lenne az életem nélküle. Milyen lenne az életem Dylan szeretete nélkül… Biztos sokkal unalmasabb, sokkal komorabb, és nem lenne senkim aki visszarántana a sötétből a világosba. Nem is tudom, hogy képes lennék-e újra úgy szeretni valakit, valamikor, mint amennyire őt szeretem. Elmerülök a gondolataimban miközben a sála végét babrálom, és csak a csodás hangjára leszek figyelmes, az rángat vissza a valóságba. - Nem az, hogy nem tetszik, csak... – csak nem tudom, hogy mit kéne mondanom. Persze, hogy nem tetszik, hiszen ez nem az ő stílusa, egyáltalán nem illik hozzá, viszont az a barátnő sem akarok lenni aki megmondja a barátjának, hogy mit vegyen fel. Tekintetemmel figyelem a reakcióit és a mozdulatait, és valami olyan furcsa. Nem tudom mi, de valami nem oké vele. - Történt valami? Baj van? Látom rajtad, hogy van valami. Mond el... – szeretném, ha ezek után is megbízna bennem, ha nem zárna ki az életéből és beavatna a titkaiba. Csak így tudunk egymáson, egymásnak segíteni.
Utálom a drámákat. A veszekedéseket. Még akkor is ha néha nincs más módja, hogy levezessük a feles energiánkat. Nekem viszont nincs felesleges energiám. Épp, hogy meg tudom tartani magam a két lábamon és felfogni mindazt amit Cissy mond. Fáj. Persze, hogy fáj. Ezután nem tudom, hogyan kellene megbíznom benne, de legalább ő őszinte. Nem fél felvállalni a tetteit. Tanulnom kellene tőle. El kell mondanom neki az igazat. De azzal csak bajba sodornám, veszélyeztetném az életét, azt nem akarhatom. Még úgy se, hogy megcsalt. Senki se szent. Nem születik annak. Mindig meg lesznek azok a bizonyos csábítások amikre nem tudunk valamilyen oknál fogva nemet mondani, mert pont az lehet a gyengénk. Különben félek, hogy elveszíthetem őt. Az egyetlen csodálatos dolgot ami megtörténhetett velem az ő volt az. Pontosabban a megismerése. A nem is akármilyen megismerése. Szóval sokkal jobban szeretem magam amikor mellette vagyok. Ha nem vagyok mellette akkor garantáltan valami ostobaságot művelek. Ami meg eléggé kiábrándító. Mert mardos a bűntudat, de nem válnék meg tőle, nem válnék meg a titkoktól. Ez meg határozottan rossz. Bele se merek gondolni mennyi minden van már így is a nyakamon. Borzasztó. Ha a nyakamra gondolok ismét fájni kezd. Mintha most ebben a szent minutumban a véremet szívnák. – Csak nem tetszik. Ismerem ezt a nézésed. Legszívesebben most rögtön elégetnéd, hogy ne kelljen rajtam látnod, mert annyira rémes. – annyira rémesen fojtogató érzést kelt bennem, hogy én ezt tenném. De nem tehetem, tűrnöm kell. Az ajkaimba harapok, amikor kérdezősködni kezd. Totál kisgyereknek érzem tőle magam. Akit elkaptak valami csínyen vagy nem is tudom. De hárítok, mint egy villámhárító. – Nem történt semmi. Csak egy kicsit stresszes vagyok. Félek, hogy túl rossz lett a vizsgám és nem kapom meg a megfelelő jegyet. – felsóhajtok. Ostobaság azt hinni, hogy ilyesmiért stresszelni szoktam vagy számít milyen minősítést kapok egy-egy vizsgán. Mert nem érdekel. Tudom, hogy úgyse az fog meghatározni, hanem a tetteim. Ez meg jelen pillanatban egy csalóhoz vezet. Szóval a szemeibe kell néznem és elmondani az igazat. Csak hogyan? Nem csak gondolom, hogy a szemeibe kell néznem, hanem tényleg oda is nézek. Talán az inspirálóbb lesz. – Vagy esetleg szívesebben hallanád a még ennél is szín tisztább igazat? Mert az előbbi csak rémes kifogás és torz ellentéte volt az igazságnak. Pusztán kíváncsi voltam, hogy reagálsz rá. De attól tartok. Jobb ha leülünk. Amit mondanom kell túl bonyolult és eléggé világossá tesz néhány dolgot, amiről eddig nem beszéltem. Például, hogy miért nem ájultam el amikor megláttam az irónod vagy a szeráfpengéd.
Vendég
Vendég
Re: Bejárat és előszoba ↠ Hétf. Aug. 07, 2017 3:01 pm
≫ To my love
- Rajtad nem tetszik, mert te nem vagy sálas ember. – mondom és halkan felnevetek amikor végig mondom a mondatomat, mert olyan hülyén hangzik. „sálas ember”, mintha a cukros bácsiról beszélnénk, kb úgy hangzik. Viszont az tény, hogy az ő stílusához a sál nem illik, nem áll jól neki. Levenni viszont nem veszem le róla, mert látszik rajta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, így hát nem akarom ezzel is nyaggatni, hogy ezt birizgálom, inkább csak tudni szeretném, hogy mi zajlik le benne. Miről maradhattam le? Felvont szemöldökkel nézek Dylanre amikor azt mondja, hogy nincsen semmi gond csak néhány vizsga miatt aggódik. Nem akarok kételkedni abban amit mond, de nem úgy ismertem meg, mint aki képes lenne aggódni pár hülye vizsga miatt. Többre tartja magát ő ennél, minthogy ilyenek miatt aggódjon. Ő nem ilyen, nem olyan, hogy nem mondja el, hogy mi a baja és rettentő mód zavar, hogy jelen pillanatban nem látok bele az életébe… Látszik rajta, hogy valami komoly dolog van a háttérben és még sem mondja el. Rettentő mód zavaró érzés. Vajon azért nem mondja el, mert megcsaltam őt? Ugyan már! Igen, volt egy hibám, egy hülye félrelépésem amit egész életemben bánni fogok, de ettől még nem zárhat ki az életéből. Meg kéne osztania velem a bajait, a gondjait, de nem így teszi… Nem bízik bennem. Ugyan nem sok mindenhez értek, még így árnyvadészként sem, de Dylan ismer, tudja milyen vagyok. Ha valami komoly dologról van szó, vagy éppen a segítségem kell valamihez akkor az összes energiámat is képes vagyok beleölni az ügybe és segíteni az adott személyen. Hiába vagyok lemaradva a képzés terén, de én ilyen vagyok, és ezt nagyon jól tudja, szóval már csak ezért sem értem, hogy miért nem mondja el nekem, hogy mi a baja, vagy mibe keveredett bele. - Dylan, kikészítesz. – idegesen túrok bele a hajamba, mert amikor végig hallgatom őt, még feszültebb leszek, mert a megérzésem jó volt, tényleg valami komoly dologról van szó. Csak tudnám már, hogy miről. Sokkal jobban tudnék neki segíteni, ha végre elmondaná, hogy még is mibe keveredett bele. - Figyelj, bármiről is van szó, jobb, ha elmondod. Biztos tudok segíteni, de mond el... – mondom és próbálok nyugodt maradni és nem egyre feszültebbé válni. Féltem őt, nagyon féltem őt.
Re: Bejárat és előszoba ↠ Csüt. Aug. 10, 2017 12:40 am
Cissy & Dylan
szavakba se lehet foglalni
– Tudom. Világ életembe nem szerettem a sálakat. – nem mintha most szeretném, mert egyáltalán nem. Ha nem lenne muszáj nem is hordanám. Érzem amint megfojtani készül, a nyakam köré tekeredik és óvatlan pillanatban összehúzódik és annyi. Volt Dylan, nincs Dylan. Azt persze nehéz bevallani, hogy miről van szó. Mi a bajom. A valódi bajom. Még inkább megnehezíti a dolgot az, hogy dühös vagyok. Bár nem látszik. Általában nem az a fussunk neki a falnak és zúzzunk mindent szét típus vagyok. Ettől függetlenül azonban eltökélt vagyok és meg tudom védeni azok akiket szeretek. Valahogy. Csak még rá kell jönnöm, hogyan. Mert sokáig én se fogom bírni, az tény és való. – Elhiszem. – megérintem az arcát és végigsimítok az állán, majd lehúzom a kezem a nyakán, hogy megpihenhessen a vállán egy pillanatra. – Viszont, szeretlek. Nem akarom, hogy segíts. Ebbe az egészbe én másztam bele, nem mi. – felsóhajtok. Muszáj elmondanom neki. Ha tovább hallgatok a végén még azt hiszi valami súlyosabb dologról van szó és még jobban megharagszik. Tagadhatatlan, hogy hiányzott a jelenléte. Ugyanakkor nem zavart, mert jobbnak láttam ha így teszek. Azt hittem időre van szüksége, nagyobb térre, mint amit adok neki. Viszont kiderült, hogy félt. Tőlem, félt. Attól, hogy mit szólok mindahhoz amit tett. Nem fordíthatok hátat neki. Hiszen ő az aki megért és elfogad. Aki nem kötözködik csak követelőzik. Mint most is, magyarázatot. Magyarázatot mindenre. Mert nem akar tudatlan lenni. Ezt tisztelem benne, mert más rég feladta volna és elterelte volna a témát. De ő nem. Megfogom a kezét, a kanapéhoz sétálok vele amin néhány perccel ezelőtt ültem, míg Cissy meg nem jött. Leülök. Őt is lehúzom magam mellé. Nem hagyok neki mást választást, pedig igazán eldönthetné, saját magától is, hogy mit szeretne tenni. Most mégis makacs vagyok és önző. Igazából, csak azt szeretném ha mellettem ülne. Engem már az is megnyugtat. – Bocs, én csak… Nem vagyok gyönge, de nem tudom, hogyan zárhatnám ki az életemből. Hogyan óvhatnám meg a húgomat ettől. Te is éppen olyan fontos vagy nekem, mint ő. Talán egy picit fontosabb, de addig jó amíg nem tudja. – megint mellé beszélek, nem mondom ki még most sem, hogy mi a frász van. Semmi. Egyszerűen hülye vagyok és kész. Körítés nélkül nem tudok előadni semmit se. Ez vagyok én. – Még jóval azelőtt megismertem, hogy találkoztunk volna mi ketten. Eljátszotta, hogy bajban van én meg csak segíteni akartam. Aztán melegen ajánlotta, hogy jobban tenném ha találkozunk még és akkor biztos békén hagyja a családomat. Nem emlék szem, hogy a véremen kívül mást is kért volna szóval… – bár ha kába vagyok akkor érthető, hogy alig emlékszem valamire. Ezt azonban nem teszem hozzá a mondanivalómhoz. Hadd nyírjon előtte ki nyugodtan és csak azután vetem fel az emlékezetkiesésnek a lehetséges jelenlétét is. Bár hiába beszélek, a nyavalyás sál még mindig rajtam van. Mintha mindaz amit mondok csak egy tréfa volna és nem várna megerősítésre, ami a nyakamon lévő harapás lenne.
Vendég
Vendég
Re: Bejárat és előszoba ↠ Pént. Aug. 11, 2017 12:34 am
≫ To my love
- Hé, bármiről is legyen szó, ketten könnyebben megtudjuk oldani a dolgokat, mintha egyedül próbálnál túl lenni azon ami éppen zajlik veled. – mondom komoly hangnemben és az egyik kezemmel végig mutatok rajta. Nem tudom mi van vele mostanában, de az tény, hogy megváltozott. Ezt pedig úgy is látom, hogy egy jó ideig kerültem a társaságát, mert féltem bevallani azt, hogy lefeküdtem Ericcel. Ha már Ericnél tartunk, egy ideje nem láttam őt, még az Intézeten belül sem, bár lehet azért, mert az ominózus éjszakánk óta őt is ugyan úgy kerültem, mint az éppen előttem álló srácot. Egyikkel sem akartam beszélni, nem akartam egyikőjük szemébe sem nézni. Eric szemeibe azért nem, mert szánalmas, hogy bedőltem neki, csak úgy, mint sok más lány, Dylant pedig azért kerültem, mert féltem, hogy hogyan fog reagálni a hírre, rettentő mód féltem attól, hogy elfogom őt veszíteni. Nem veszíthetek el még egy embert az életemből. Szükségem van rá. Akarom, hogy mellettem legyen. - Nem kell mindennel egyedül boldogulnod. Vannak olyan dolgok, amik túlmutatnak rajtunk és muszáj segítséget kérnünk. – hangom együtt érző, pedig még csak nem is tudom, hogy mi a valódi baja, de bármiről is legyen szó, bármit is fog elmondani, tudnia kell, hogy mellette vagyok. Segíteni pedig már csak azért is tudok, mert árnyvadász vagyok és sok olyan dologhoz férek hozzá amihez például egy átlagos mondén nem tudna, így hát velem csak nyerhet. Gondolataimból az ébreszt fel amikor elindul a nappali felé. Pár pillanatig hezitálok, hogy mi legyen, de aztán természetesen követem őt, és leülök mellé amikor maga mellé húz le a kanapéra. Felé fordulok, úgy figyelem a vonásait, a testbeszédét, a lélegzetét, bármit ami elárulhat valamit arról, hogy mire készüljek fel. Nem tudom egyből felfogni azt amit mond, így hát csak meredek rá egy darabig. - Úgy érted... – próbálom a fejemben össze rakni a dolgokat. A mondatomat nem tudom folytatni, mert nem jönnek ki a szavak a számon, pedig sok mindent mondanék. Óvatosan a nyaka felé nyúlok és lassan leveszem a sálat róla, majd leteszem magunk mellé a kanapéra. Tekintetem egyből a nyakára siklik ahol a sebhely található. - Ki csinálja ezt veled? – aggódok érte, nagyon is, ez pedig érezhető a hanglejtésemen.
Re: Bejárat és előszoba ↠ Pént. Aug. 11, 2017 12:33 pm
Cissy & Dylan
szavakba se lehet foglalni
A szemeibe néztem, onnan próbáltam erőt meríteni a következő mondanivalóimhoz. Túl nehéznek éreztem ezt az egészet. Azt se tartottam jó ötletnek, hogy erről beszéljek neki. De bele kezdtem, a mondandója meg, hogy talán együtt meg tudnánk oldani a dolgokat és nem kellene mindent egyedül a saját fejemmel véghez vinnem s, hogy olykor szükségünk van a segítségre, erőt adott. Csak ugye, nekem vele ellentétben, időre van szükségem. Egyrészt ha titkokról van szó, akkor nem tudom olyan gerincesen előadni ahogy ő. Megbízom benne, nem arról van szó, csak féltem. Attól, hogy esetleg mi jut az eszébe, nekem meg tovább kell magyaráznom és még jobban beleavatnom olyasmibe, amibe nem akarom, hogy belekerüljön. Nem mintha maffia ügyről lenne szó és csak úgy lehetne kikerülni belőle, ha meghal az illető, csak bonyolult. Legalábbis nekem. Mai napig nem teljesen fogtam fel, hogy mi vesz körül. Próbálom. Csak valahogy mindig túl kételkedő voltam. Abban hittem, amit a saját szememmel láttam és elvettettem mások állításait. Jó persze, tudom, hogy itt az ideje hinni a démonokban és angyalokban is, elvégre Cissy se a saját árnyékát kergeti. S, gondolom az árnyvadászok se viccből teszik azt ami a kötelességük. Kíváncsian felvonom a szemöldököm félbe hagyott mondatára. Próbálok a fejébe látni, hogy vajon mit szeretne mondani. Vagy mit mondott volna, még mielőtt leveszi a sálat. Ha arra számítottam, hogy esetleg a sál lekerülése után könnyebb lesz, hát nem. Csak a fojtogató érzés tűnt el. – Az egyik ismerősöm. Egyszer azt hittem megmentem az életét, azóta ez a hála. – mutatok a nyakamra, majd felé fordítom a fejem, hogy amennyire lehet elrejtsem tőle a harapás nyomát. Csak ez ugyebár lehetetlen küldetés, mert direkt jól látható helyen éktelenkedik. – Már nem fáj annyira. Vagyis volt ez még rosszabb is. Azt hittem bele pusztulok. De már nem. – feleslegesen próbáltam menteni a menthetetlent. Ez az egész amúgy se egy eleve kellemes helyzet, nekem legalábbis. – Nem akarom, hogy a szüleim megtudják. Tény, hogy ők se értik mire fel ez a nagy sálmánia, holott kijelentettem, előbb fogok csak zöldséget enni, mintsem sálat hordani. – nem veszem le róla a tekintetem. Attól tartok, hogy tenne valami megjegyzést, még erre se vagyok képes, mindazok után amin keresztül mentünk. – Neked se kellett volna szólnom. Nem akarom, hogy aggódj vagy miattam bajba kerülj! – persze kifogás az egész, ezzel persze, hogy előbb megástam a sírom, mint azt eleve terveztem volna öreg koromban. Elvégre egy vámpírnál sose lehet tudni, pláne ha az illető nő. Akkor még kiszámíthatatlanabb. Egy férfitől el lehet várni, hogy nem teketóriázik, nincs ideje játszani az étellel, hanem egyből elintézi. De egy nő...Hagyjuk. Nem akarok ilyesmire gondolni.
Vendég
Vendég
Re: Bejárat és előszoba ↠ Pént. Aug. 11, 2017 5:51 pm
≫ To my love
Szemeim enyhén elkerekednek amikor azt mondja, hogy az egyik ismerőse műveli ezt vele. Még is milyen ismerős az ilyen? Egyáltalán mióta mehet vajon ez? - Mióta tart ez? Mióta...csinálja ezt velem? – nem, nem a féltékenység beszél belőlem, hanem az aggódás és a düh édes keveréke. Félreértés ne essék, egyáltalán nem Dylanre vagyok dühös, hanem arra a személyre aki ezt műveli vele. Sosem harapott meg még vámpír, - aminek kimondottan örülök – de nem hiszem, hogy túlzottan kellemes érzés lehet. Tudom, hogy mennyire fájdalmas lehet, és csak a húga miatt tűri ezt… Én viszont nem ő vagyok, nem fogom tűrni és hagyni, hogy valaki bántsa azt akit szeretek. Pont ezért lettem árnyvadász, hogy megvédjem az embereket, és akiket szeretek. Nos, Dylan beletartozik mindkét csoportba, szóval nem fogom annyiban hagyni, és erről még ő sem beszélhet le. Ha nem mondja el, hogy hol van ez a vérszívó akkor megtalálom én. Az Intézetben szerencsére eléggé modern technikai eszközeink vannak amikkel betudok mérni egy vámpír tartózkodási helyét. Ha pedig mást nem, akkor belevonom Izzyt is az ügybe, ő jóba van Raphaellel, ha valaki akkor ő ismeri a New York-i vámpírokat, hiszen még is van egy Klánja, tudnia kéne, hogy mik történnek a városában. Viszont ez a legutolsó opció, amíg csak lehet addig egyedül akarok ezen az ügyön dolgozni. - Miattam nem aggódj, tudod, nem véletlenül vannak a rúnák. – mondom miközben halványan elmosolyodok, és megpróbálom megnyugtatni őt. Pont miattam nem kéne aggódnia. Most is csomó rúna van rajtam, Dylan az egyetlen olyan mondén aki elől nem rejtem el őket, de már szerintem megszokta, hogy nagyjából mindenhol rúnák találhatóak rajtam. Kar, váll, has, hát, mindenhol. - Mesélj még róla… Hogy hívják, milyen erős, és hol van?
Re: Bejárat és előszoba ↠ Pént. Aug. 11, 2017 10:57 pm
Cissy & Dylan
szavakba se lehet foglalni
Kíváncsian pillantottam rá. Nem tudtam mit mondhatnék. Vagy inkább mennyire részletezhetném neki ezt az egészet. Így is bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy tényleg beszélnem kell neki erről. De hát bele kezdtem. Nem hátrálhatok meg. Nem állhatok elé egy hazugsággal. Egy kifogással, ami talán ideig óráig megnyugtató, viszont mégsem az igazi. Megfogom a kezét, figyelem. Amit kérdez az teljesen jogos. Hiszen én is ezt tenném az ő helyében, ha látnám, hogy mekkora idióta vagyok. Ámbár nem látom magam kívülről, ez a szerencsénk. Így csak azt érezhetem mennyire béna vagyok és kész. Ehhez, most meg nem kell látnom az arcom, hogy tudjam tényleg az vagyok, aminek mondom magam. – Két éve ismerem. De, hogy mióta lett ilyen zizi azt már nem tudnám megmondani. Mert holtbiztos, hogy nem a kezdetektől fogva fenyegetőzik. – vagy legalábbis úgy rémlik, ezt persze nem teszem hozzá. Nem tartom annyira lényegesnek, mert kétlem, hogy ez annyira számítana. Csak ugyebár a részletekben van a kutya elásva. Amiket nem mondunk el, vagy elhallgatunk, mert úgy hisszük ezzel csak jót teszünk, holott nyilvánvaló, hogy nem. – Jó elhiszem, csak… – csak féltem. Hiszen senki sem él míg a világ a világ. Egyszer elkapják, halálos sebet ejtenek rajta és akkor még azok a rúnák se fognak segíteni rajta. Emellett még egy csomót kell edzenie, amit nap, mint nap elmond vagy csak utal rá. Nem akarom hátráltatni. Ez tényleg az én gondom. Jobb ha magam oldom meg. Valahogy. – Lola, bár kétlem, hogy ez lenne az igazi neve. Ti nők olykor kiszámíthatatlanok vagytok és a személyiségeteket védve egy teljesen más név mögé bújtok. Ettől függetlenül még tényleg hívhatják így. Csak valahogy én nem igen hiszem el. Nem tudom milyen erős. Tudod az én szememben minden nőt meg kell védeni, mert ők képviselik a gyengébbik nemet… Vagyis vannak kivételek. Mint például te. Mert te igazán erős vagy. – tényleg így gondoltam és nem csak azért sorakoztattam mindezt fel, mert el akarok térni a tárgytól. – De azt tudom, hogy fiatalon lett vámpír. A külseje simán elmegy egy mai középiskolásénak. Tehát mintha direkt azt kellene sugallnia, hogy nem különb a mai fiataloknál, de valójában nagyon is az. Ha a vámpírság egyenlő a különbséggel. Az én szememben az szóval… – áttértünk a matematikára, csodálatos. Felsóhajtok. Nem tudom mit kellene mondanom neki. Pedig annyi minden jár a fejemben. – Nem tudom. Talán egy pincében? Vagy földalatti valamiben. Nem ismerem a város azon részét, amit egy vámpír igen. – elgondolkodok egy pillanatra. Mert valamit mondanom kellene még neki. Csak nem tudom mit. – Hmmm esetleg csenjek el tőle legközelebb valamit amit le lehetne követni?
Vendég
Vendég
Re: Bejárat és előszoba ↠ Hétf. Aug. 14, 2017 12:24 am
≫ To my love
Feszülten és talán kissé idegesen beletúrok a hajamba amikor azt mondja, hogy már két éve ismerik egymást. Két éve… Mi is majdnem két éve ismerjük egymást, még is hogy lehet az, hogy nem vettem észre? Hogy lehettem ilyen vak? Oh, az Angyalra… - A vámpírok sosem voltak jók, és nem is lesznek soha. Kiszámíthatatlan vérszívók, nincs köztük jó. – mondom és a hangomban kicsit érezhető az, hogy ideges vagyok. Nem Dylanre, hanem a helyzetre. Egyenlőre tehetetlennek érzem magamat, főleg mivel nem tudom mihez kezdhetnék. Legelőször is azt kell megoldanom, hogy a mellettem ülő fiú biztonságban legyen, csak is ez számít, és ha ezzel be kell vonnom a többi árnyvadászt is akkor nem fogok sokáig gondolkodni rajta. Megértenék, hiszen végtére is az a feladatunk és a sorsunk, hogy megvédjük a mondéneket. Akármennyire is vagyok ingerült, halványan elmosolyodok amikor azt mondja, hogy erős vagyok. Összekulcsolom az ujjainkat magunk mellett és egy gyöngéd puszit nyomok az arcára, majd a fejemet a vállára hajtom. Ha mellette vagyok akkor eltudok lazulni, akkor biztonságban érzem magamat, most viszont nekem kell a biztonságot megteremtenem, ami a vámpír megölését jelenti. - Egyáltalán nem is kell ismerned a város ezen részeit, érted? – nem akarom, hogy ilyen helyre merészkedjen, végtére is csak egy védtelen mondén. A vámpír fészkekben nem kímélik meg az emberek életét, és nagyon nem akarok kimenni egyszer egy olyan helyszínre ahol egyszer egy vámpír fészek volt és meg kell nézni a hullát, amiről kiderülne, hogy Dylan lenne az. Szerintem abba belepusztulnék, ha holtan látnám őt. Így is elég veszélyes már az is, hogy tud az árnyvilág létezéséről, nemhogy még ilyen helyeken is mászkáljon. - Dylan, egyáltalán nem akarom, hogy legyen legközelebb. Nem találkozhatsz vele. Meg fog ölni. Nem fog életben hagyni, bármit is ígér. Egyszer meg fog unni és vagy átváltoztat vámpírrá, vagy megöl téged. Egyik sem jó megoldás, nem akarom, hogy vámpír legyél, holtan látni pedig még inkább nem akarlak látni téged. – hangomban már nem az idegesség, hanem annál inkább is az aggódás és a félelem keveréke lelhető fel. Nagyon féltem őt, és bármit képes vagyok megtenni, hogy biztonságban tudhassam őt. Az is eszembe jutott, hogy egy ideig aludhatna nálam bent az Intézetben, amíg el nem kapom ezt a vérszívót, mert ott biztos, hogy biztonságban lenne, a vámpír nem jutna oda be.
Re: Bejárat és előszoba ↠ Szer. Aug. 16, 2017 10:17 pm
Cissy & Dylan
szavakba se lehet foglalni
Kíváncsian figyelem őt. Ahogy a vámpírokról beszél. Bennem persze teljesen más kép jelenik meg, de ez érthető. Az én véremen élősködnek, nem az övén. Nem tudhatja, hogy egy idő után milyen érzést kelt az emberben. Miként mondhatnám el neki azt, hogy esetleg történt egy kis baki, nem nagy, csak lehet, hogy szépen és lassan függővé válok? Mert ezzel is szembe kell néznem. Két év nem kis idő s, hiába nagy az elutasítás bennem van ami sokkal erősebb nálam. Ez a makacsság. Az olyan elv mellett való kitartás, ami hamis, ami helytelen mindenféle szempontból. Mert sose lesz igaz. Hiszen talán ahogy ő állítja, sose lesz bennük kedvesség. – Ezek szerint minden alvilági ilyen? Mindnek pusztulnia kell csak azért mert elve ez a véleményetek róluk? Biztos, hogy nincsenek kivételek? – nem mintha különösebben ismernék még több alvilágit Lola-n kívül, de a jelen példa szerint ő éppen elég ahhoz, hogy a létezésével felhergeljem vele Cissy-t, noha egyáltalán nem ez a szándékom. Persze csupa olyan dolog van, amit például az ők világukban nem tudok megérteni. Egyrészt nem ebbe neveltek fel, nem is kellett volna megtudnom, hogy létezik egyáltalán a világuk és kellemetlen árnyékként követnek minket nappal és éjjel. Vagy legalábbis megmentik az embereket az olyan kellemetlen helyzetektől amibe én is sikeresen belecsöppentem. Persze zavaró. Mert miért ne volna az? Elmosolyodom, amikor megpuszil és összekulcsolja a kezeinket. Szorítok rajta egyet, hogy érezze itt vagyok és eszem ágában sincs elengedni őt. Gyöngéd puszit nyomok a homlokára, mivel a feje a vállamon pihent az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. – Eszem ágában sincs, de ugye sejtitek, hogy valahol a városban van egy ilyen hely ahol vámpírok és mondénok nem tudom mit csinálnak? Csak mert Lola barátai cseppet sem azok a tisztesség és törvénytisztelő fajták. – mert tényleg nem azok, volt hogy veszekedtek egymással, mert valami nem tetszett neki amire ők készültek és próbálták bele rángatni őt is. Bár lehet ez csak azért volt, mert éppen sajnálatos módon ott voltam neki én, nem kellett más vérét porlasztania, hisz késznél voltam. Erre persze, hogy elfog a méreg. Hiszen akkor is gyenge voltam és azt gondoltam így megvédhetem a húgom. – Mi lesz a húgommal? Hogy védjem meg tőle? Igazak a legendák, hogy csak hívásra jöhetnek be egy mondén lakta lakásba vagy humbuk az egész? Lehet, hogy egy kicsit túl reagálom a helyzetet. De a húgom éppen olyan fontos a számomra, mint ő. Emellett még nem tudná megvédeni magát, amúgy se tudná, de az én szememben kicsi az ilyesmihez. Lehet, hogy mindig is az lesz. Mert ugye én vagyok a bátya és kötelességem megvédeni őt, hiszen erre valóak a nagy testvérek. – Beszéljünk inkább másról. Ne most akarjuk megoldani a vámpírgondjaimat, hanem valamikor máskor. Hmmm éhes vagy? – nem, nem akartam elterelni a témánkat, hiába tűnik úgy. Csak valami egyébre próbáltam gondolni, mint a gondjaink.
Nem hittem volna, hogy Dylan valaha is ilyen helyzetbe fog keveredni. Csak és kizárólag magamat tudom emiatt hibáztatni, hiszen ha én nem vagyok akkor az árnyvilág létezéséről sem tudna. Voltam olyan makacs és önző, hogy a saját boldogságomat fontosabbnak gondoltam, mint azt, hogy titokban tartsam az árnyvadászok és ezzel együtt az egész alvilág létezését. Árnyvadászok vagyunk, az ereinkben tündér vér is csörgedezik, de ettől függetlenül még mi is emberek vagyunk. Vannak emberi érzéseink és emberi vágyaink is egyaránt, akkor miért olyan nagy gond az, hogy egyszer az életben boldog akartam lenni? Szerintem megérdemelném, azok után, hogy miken kellett keresztülmennem. Borzalmas apa, rossz testvér, gyönyörű családi háttér, nem igaz? Persze tudom, megmentjük az embereket, de az első szabály, hogy a világunk létezését titokban kell tartanunk, én pedig az első szabályt meg is szegtem. De Clary is megszegte, hiszen ott van neki Simon, neki sem kellett volna tudnia erről a világról. Ha ő megtehette én akkor miért nem? Áhh, annyi kérdés és annyi kétely merül fel bennem. Féltem Dylant, és egy részem azt mondja, hogy mindez nem történt volna meg, ha az életem ezen részét titokban tartom előtte, viszont a másik, a dominánsabb felem pedig szüntelenül azt mondogatja, hogy akkor nem lettem volna mellette igazán boldog, hiszen titkolóznom kellett volna előtte, fáradozni mindig a rúnák eltüntetésével, stb. Így legalább tudja, hogy a tetkók a bőrömön nem tetkók, hanem egy-egy szimbólum akár az életemet is mentheti meg egyszer az egyik akció közben. Ha éppen nem válaszolok neki telefonon vagy kevesebb időt töltünk együtt akkor tudhatja, hogy valószínűleg valami nagyon lefoglal az Intézetben és azzal kell foglalkoznom. Viszont, ha erről az életemről nem tudna akkor mindenféle hazugságot kéne neki kitalálnom. Hazudni pedig nem szeretnék neki, hiszen egy kapcsolat legfőképpen az őszinteségen alapszik, nem? - lehet, hogy a vámpírok közt is van jó, én viszont egy ilyennel sem találkoztam még. Mindegyiket egy dolog irányítja: a vér iránti szomj. Ez teszi őket igazán gyilkossá. – hangom kissé kioktató, de ez csak annak tudható be, hogy nagyon feszült vagyok a kialakult helyzetre. Amikor ide jöttem nem számítottam arra, hogy a beszélgetésünk ilyen irányt fog venni. Nem bánom, mert legalább tudom, hogy mi zajlik le az életében, de egyenlőre nagyon zavar, hogy ötletem sincs, hogy hogyan tudnék segíteni rajta. - Mindent kitalálnék. Nem hagynám, hogy a húgodnak, vagy legfőképpen neked bajod essen. Csak egyenlőre még nincs ötletem, hogy mitévő legyek. – idegesen túrok bele a hajamba és a két kezemmel megtámaszkodok a combomon, és úgy tartom a fejemet. A szememet pár pillanatra lehunyom és megpróbálom kitisztítani a fejemet és rendbe tenni a gondolataimat, hogy a fejemben ne legyen ekkora kuszaság. Erőltetetten elnevetem magamat. - Dylan, jelenleg egy falat se menne le a torkomon. – nem emlékszem, hogy életemben aggódtam-e bárkiért is annyira, mint most a szerelmemért. Nem akarom, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki, és azt sem akarom, hogy ez a nőszemély igyon a fiúmból.
Nem akartam megbántani őt. Ezért is szerettem volna elhallgatni előle a dolgokat amíg lehet. Nem kellett volna jártatnom a számat. Mert simán megvédhettem volna őt, a hazugság mögé burkolva amit kialakítottam. Amiről úgy hittem esetleg elterelheti a figyelmét a sálról, de nem. Szeretem. Nem akarom, hogy úgy érezze mindent elhallgatok előle és nem bízhat bennem ezentúl. Én és a fura helyzetek amibe a szívem sodor. Ha akkor, aznap otthon maradok bizonyára nem ismerem meg Lola-t. Akkor persze nagyon tudatlan lennék. Mert most mérgelődhetnék, hogy mi lehet nálam fontosabb. Mi az ami miatt nem lehet esetleg mellettem. Így persze tudom. Nem kezdek el rögvest hisztibe, hogy mégis miért beszél olykor mellé. Miért hazudik, hogy jobb dolga van annál, hogy mellettem legyen vagy lefoglalja a lecke. Mert a jelek szerint nem a lecke foglalja őt le. Ez nem enyhe utalás akar lenni arra amit tett, hanem az igazi feladatára. Hogy embereket védjen meg a tudtukon kívül és közben feladja a saját életét. Nem akarom, hogy feladja. Mert tényleg szeretem őt. Néha csak arra vágyom, hogy mellettem, velem lehessen és simán csak megnyugtasson. Hiszen ha a közelemben van, akkor máris nyugodtan és békésen érzem magam. Nem parázok, egyfajta békét nyújt a jelenléte. Egy biztos pontot amire mindig számíthatok. Amire egész életemben vágytam. Nem dobhatom őt el magamtól, nem szabad. Nem engedhetem el csak úgy. Hiszen fontos nekem, a tudtára kéne adnom, hogy tényleg számít valamit a véleménye és az akarata. – Gondolom akkor már csak idő kérdése, hogy a vágóhídján végezzem. Kivéve ha nem járok, járunk át valahogy az eszén. Nem akarom, hogy bajod essen. Ezért segíteni akarok és nem beszélhetsz le róla. Én ismerem Lola-t, te még nem. Vagy legalábbis eddig azt hittem, hogy ismerem. De mind egyformák és csak az életünkre akarnak törni akkor… – nem tudom mit mondjak. Ezért is próbálom elterelni a gondolatait valami másra. Bár a jelek szerint ezt se megfelelően teszem. Csodás. – Ne aggódj miattam, erős vagyok és meggyógyulok. – halványan elmosolyodtam, nem mertem ennél is többet mondani. Mert mit tudom én, hallani se akar ilyesmiről, mert nem vagyok erős és sose leszek olyan erős, mint egy… árnyvadász mondjuk. El kellene terelnem a gondolatait, de igazából most semmi se jut az eszembe. Tényleg semmi. Na jó, ezt hülyeség volna így kijelenteni. – Haragudj rám, emiatt az egész miatt én vagyok a hibás nem te. Nem akarom, hogy miattam aggódj. Attól komolyan rosszul érzem magam. Inkább gondolj arra, hogy… – mire kellene gondolnia, fogalmam sincs. – Holnap valahogy el kell ezt rejtenem és még nincs más ötletem a sálon kívül. Segítesz?
Nem így terveztem ezt a mai napot, nem gondoltam volna, hogy amiatt kell aggódnom, hogy a pasimból táplálkozik egy vérszívó. Egyáltalán hogyan csöppent bele ebbe az egészbe? A világomba… Minden ott kezdődött, hogy engem megismert. Nem kellett volna elmennem a klubba akkor este, sokkal inkább otthon kellett volna maradnom és tanulnom vagy éppenséggel edzenem, hiszen bőven van még mindig mit fejlődnöm. De nem, én nem maradtam otthon, hanem hallgattam a többiekre és hagytam, hogy kivonszoljanak a házból, mert szerintük rám fért egy kis kikapcsolódás. Hát, nézzük meg, hogy hova jutottam vele. Lett egy szerelmem az igaz, de nem kellett volna belecsöppennie a világomba. Nem kellene, hogy tudjon az alvilágról, az pedig még inkább nem kéne, hogy ez a nőszemély igyon belőle. Fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban az aggódás, a düh vagy feltételezhetően a féltékenység beszél belőlem leginkább. Igen, nem tagadom azt, hogy féltékeny vagyok, nagyon is. Belegondolok abba, hogy az a vámpír a pasim nyakán csüng és elönt a féltékenység. Nah meg persze a düh, nem szorítom háttérbe az árnyvadász énemet sem, ahogy a kötelességet sem. Kötelességünk megvédeni a mondéneket és ezt Dylan vagy elfogadja vagy sem, de nem fogom annyiban hagyni a dolgot, nem fogok leszállni a témáról csak azért, mert kellemetlen neki beszélni róla. Nekem sem volt könnyű elmondanom neki, hogy mit csináltam, de még is megtettem. Megtettem, mert szeretem, szóval el kell fogadnia, hogy most árnyvadászként kell viselkednem. - Nem fogod ott végezni. – tudom, hogy örülnöm kéne annak amikor mondja, hogy nem akarja, hogy bajom essen és hagyjuk ezt a témát és, hogy segíteni akar, de nem örülök neki, mert ezzel csak megnehezíti a dolgomat. Nem segíthet, mert pont, hogy nem találkozhat Lolával. - Igaz, hogy nem ismerem őt, de az még nagyobb veszély, ha te mellette vagy. Megtudom oldani egyedül is. Tudod, vannak fegyvereim meg rúnáim, nem tud ártani nekem. – igazából nagyon is tud bántani és meg is tud ölni, de erről Dylannek nem kell tudnia. - Mi lenne, ha nem mennél sehova? – vonom fel a szemöldökömet miközben rá pillantok. - Legalább arra az időre amíg kitalálom, hogy hogyan tovább.
Kezdőlap
Bejárat és előszoba ↠ Kedd Jún. 20, 2017 11:52 am
