Hazel Sage Stargrace

Ha felnézel az éjszakai égboltra egy tiszta éjjel, megannyi csillagot vélsz felfedezni. Van, amelyik úgy ragyog, hogy megfájdulnak a szemeid, ha sokáig nézed, de van olyan is, amelyik halványan pislákol csupán. Vannak nagyobbak, kisebbek, fehérebbek, sárgásabbak, de egy biztos: Mindegyik öregebb, mint te. Ám vannak fekete foltok is az égen, ahol alig vannak csillagok, csak egy üresedés a menny vásznán. Anyám azt mondogatta, nézd, Star, oda várnak téged, arra a helyre, hogy úgy ragyogj majd, mint senki más! Nem a halálomat kívánta, hanem a sikeremet, hogy sokra vigyem. Azonban ő lett egy ragyogó pont az éjjelen idő előtt. Senki nem tudja mi vagy ki ölte meg őt, csak a testét találták meg bedobva a egy jeges vizű tóba. Az egész faj ellen elkövetett gyilkosság.
Ha már megígértem anyámnak, nem tehetek mást, minthogy sokra viszem. Szépen lassan emelkedtem fel a királynő udvarának hierarchiájában, akár egy pihekönnyű toll, amit a finom nyári szellő felkapott, míg nem egy információszerző poszton találtam magam. Az alvilágiak között kellett navigálnom, beépülnöm, megtudni a legújabb fejleményeket a világ bármely pontjáról. Ez azért is igazán nehéz feladat egy tündér számára, mert nem tudunk hazudni. Ami elhagyja a szánkat, az csakis az igazság lehet, akkor is ha csak féligazság, ha kikerüljük a válaszadást, nem hazudhatunk. Képtelenek vagyunk rá.
Azért eléggé jól megoldottam a dolgot. A világ legtöbb pontján megfordultam, és számtalan alvilági üzletre és szövetségre fényt derítettem, a királynő bizalmát lassacskán elnyerve. A kémek legjobbika lettem, és azóta is annak tartanak számon, habár volt egy-két megcsúszásom, amelyről senki nem tud az udvarban, különben már száműztek volna.

1894. Drammen, Norvégia
A sebes vizű folyó csobogásától nem hallani egymás légzését. A meleg leheletünk fehér ködként hagyja el ajkainkat, s hamar eltűnik a hófedte fenyők között. Ránézek a magas férfire magam mellett, a szűz hó borította kis ösvényt figyeli csendesen. Szőrmekabátjára ráfagytak a víz cseppek, amelyek a kulacsából kerültek ruházatára. Hosszú ujjaival megigazítja a loboncos haját, majd rám tekint. Szemei kíváncsian, ám gyanakvóan futnak rajtam végig, e két érzés viaskodik benne, látom az arcán, amely furcsa kifejezésbe torzul. Én csak biztatóan rámosolygok, meleg tenyereim közé veszem a jobb kézfejét, mire enged a feszültségéből.
Megértem, hogy nem bízik bennem. Azért küldtek engem ide, hogy minél többet megtudjak erről a boszorkánymesterről, aki mondénoknak ad el meglehetősen veszélyes varázslatokat. Eleinte lenéztem őt; hiszen ki adja el az erejét megvetni való mondénoknak? Igazán erkölcstelen és rangon aluli cselekedet, az ilyenek meg sem érdemlik, hogy erejük legyen. Nem játszhatják el csak úgy, főleg nem azoknak, akiknek ez a hatalom nem adatott meg. Ám fokozatosan, ahogyan a csermelyből patak, majd hatalmas folyó lesz, szívem úgy fogadta magába ezt az elegáns, kedves férfit. Először csak a kedves, jól megválogatott szavait, a búgó, meleg, mézes hangját, majd a lágy, meleg mosolyát, elegáns, vonzó gesztusait, végül pedig a gondolatait, az érzéseit.
Egy hónapja sem vagyok itt, de már el sem akarok menni. Örökre ennek a folyónak a partján akarok andalogni, balomon ezzel a boszorkánymesterrel, jobbomon pedig a bagolyhuhogástól zengő erdővel. Örökké azt akarom hallgatni, ahogyan gondolataiba mélyedve, eltűnődve azt motyogja, hogy milyen gyönyörű vagyok, akár egy tündöklő rózsa.


1896. Oslo, Norvégia
Rohanok, ahogyan csak bírok. Óvatosan, de gyorsan el kell innen menekülnöm. Nem tudom mi lesz, ha hazaérek, és kiderül, hogy lebuktam. A királynő a fejemet veszi, ha rájön, a célpontom a szeretőm volt. Talán jobban teszem, ha hagyom, hogy azok a finom kezek öljenek meg, amik tegnap éjjel még szeretetteljesen végigsimítottak a testemen. S mi lesz, ha élve hazaérek, és nem jut a királynőhöz el a kudarcom és elgyengülésem híre? Tovább megyek, vissza sem gondolok erre, beletemetkezem a munkába, s lehetőleg soha többé nem kerülök közel senkihez érzelmileg.

Így lett végül. A férfi tartotta a száját, talán maga akar megölni a puszta két kezével. Talán már nem is él. Talán elfelejtett engem. Igen, ez lenne a legjobb. Mint két idegen, élünk a nagyvilág két távoli pontján. Ő azon a folyóparton, ahol szívesen megállítottam volna az időt, befagyasztottam volna, mint az erdő talaját a kegyetlen tél, én pedig a királynő trónján, miután letaszítottam onnan, ahol talán egyszer a földön ragyoghatok, akár egy csillag, anélkül, hogy a menny vásznára festenének engem.