A gyerekneveléshez külön idegrendszer kell, sok türelem, ami talán egy olyan fiatal lányban, mint Lia nincs még meg. Ezért vannak a szülők, hogy minden rossz ellenére mellette álljanak és segítsék őt. Csak ugyebár a büszkeség és a szégyen a jelek szerint nem engedi őket arra, hogy bármit is előre vagy hátra lépjenek. Bár a mostani példa alapján sokkal inkább tudom elképzelni azt, miszerint a szülei magasról tesznek arra, hogy mi van a saját lányukkal, nemhogy az unokájukkal. Mert hát… Ha akarják ha nem, az a kislány bizony az unokájuk. Egyesek talán örülnének, hogy van kit babusgatni, van kiért aggódni egy kicsit, egy apróság akivel törődhetnek. De nem. Nem élnek ilyesmit át, mert a büszkeség botor és komor cellájában raboskodnak, még akkor is ha tárva nyitva áll előttük az az ajtó. Ők nem látják a fényt, nem veszik észre, hogy saját maguk alatt vágják a fát a fejszével amit a kezükben tartanak, nem más alatt. Ha úgy hiszik, hogy képesek ezt örökké kibírni, akkor szerintem nagyot tévednek. Hogy lehetne utálni valakit aki olyan, mint Alexia? Minden bizonnyal kezdetben sehogy. Amíg nem sejtik, hogy miféle szörnyeteg lakozik benne, ami csak szerintük lenne szörnyeteg, mert valójában nem az ő hibája, hogy annak született ami. Teljesen meg tudom érteni, ha esetleg évek múltán önmagát hibáztatja azért aki lett. Szerintem nem szörnyeteg. Nem is bánok vele úgy, mintha leprás lenne és nem szabadna ebből kifolyólag megfognom, egy kicsit a karjaimban tartani őt. Amíg még lehet. Amíg a drága jó anyukája hagyja. A jelek szerint nagyon nem áll szándékában vissza venni. Csak ne pisiljen be amíg nálam van. Felőlem amikor visszakerül Lia-hoz nyugodtan, mert mégis az ő lakásában vagyunk, akármikor összekaphatja magát és átöltözhet, de én nem. – Ez teszi az emberrel a büszkeség. Gondolom nem fogadják el a történteket és hallani sem akarnak az egészről. – mert minden bizonnyal ez lehet a helyzet, hacsak nem ennél rosszabb. Tény, hogy engem se tenne boldoggá a hír ha egyszer csak ilyesmi derülne ki a… – Semmi. Túl fogod élni. Nézz csak végig az utcán! Nem meglepő ha egy anyuka egyedül neveli a gyerekét és az illető nem panaszkodik. Vagyis talán, de. Hogy nincs elég pénze, nem tud dolgozni és hasonlók. Tényleg is, neked honnan van pénzed? Nem mintha lenne közöm hozzá, csak érdekel. – mert talán így egy kicsit meg tudnám érteni, átlátnék a helyzetén, jobban megsajnálnám. A végén túl szánalmas lenne a szememben és csak a saját lányát félteném tőle. De amúgy nem. Hiszek abban, hogy egy nap talán bele fog jönni ebbe az egész gyereknevelésbe. Csak végig kell nézni rajta és… Na jó nem, még nem igazán anya jelölt, szóval nem ez virít le róla. Legalábbis ebben a percben tuti nem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem furcsa Calebet ilyen közegben látnom. Megszoktam a rideg üzletember külsejét és viselkedését, most pedig itt áll előttem, Lexivel a karjaiban és Lexi olyan… Békés és nyugodt, mintha nem is egy idegen vigyázna most rá. Nem is értem, hiszen eddig még sosem találkoztak. Nem is csoda, nem nagyon látott Lexi még senkit Gabe-en és rajtam kívül. Próbálom óvni őt, hiszen attól még, hogy megszületett, a dolgok nem nagyon változtak meg. Az életem nem lett könnyebb, továbbra is Éva reinkarnációja vagyok és ezt az alvilágiak is tudják, még akkor is, hogy én a mai napig alig bírom elhinni vagy éppenséggel elfogadni, pedig már itt lenne az ideje, hiszen ezzel együtt kell leélnem az életemet. Amiről már most tudom, hogy nem lesz egy fáklyás menet. Lexi minél jobban nőni fog annál nehezebb lesz vigyázni rá, hiszen nem lehetek majd mindig vele, nem lehetek mindig mellette, hogy megvédjem, ráadásul egyedül az alvilágiak ellen hogyan tudnám megvédeni? Csak egy szimpla mondén, ember vagyok, nem vagyok képes az úgynevezett csodákra, bármennyire is szeretném, így egyenlőre még rejtély számomra is az, hogy a későbbiekben hogyan fogom tudni védelmezni majd a lányomat. Gabe-től sem tudok segítséget kérni, hiszen alvilágit védelmeznie nem a kötelessége, ahogyan kezdem úgy érezni, hogy már engem sem… Hiányzik a jelenléte, a társasága, a hangja, az illata, a mosolya és a nézése ahogyan csak rám tud nézni, de muszáj elfogadnom azt, hogy eleve a mi kapcsolatunk már a legelején kudarcra volt ítélve, csak egyikünk sem akart tudomást venni róla. Ő nem fog öregedni, halhatatlan, én pedig nem tudom megállítani az időt, hogy számomra se teljen annyira az idő múlása, nem tudok ellene tenni, nem tudom kijátszani a halált, bármennyire is szeretném. Bármennyire is szeretném, hogy Gabe meg én újra MI legyünk. Caleb nevetése ránt vissza a valóságba és rá kell döbbennem, hogy talán kicsit nagyon elmélyedtem a gondolataimban, pedig figyelnem kéne a férfire, még is csak egy idegenről van szó. Úgy ahogy. A lényeg ugyanaz. - Szüleim a terhességemet is alig akarták elfogadni, nemhogy akkor még segítséget is kérjek tőlük... – mondom halkan és kissé feszülten túrok bele a hajamba. A családom szerintem a mai napig nem tudják felfogni, hogy hogyan lehettem ilyen „felelőtlen”. Együtt voltam egy jó ideig az egyik egyetemi tanárommal ráadásul gyerek is született abból a kapcsolatból. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék az unokájukat, de jobbnak érzem azt, hogy inkább ne feszegessem a határokat. Örülök amíg békesség van. - Szóval tanácstalan vagyok. Egyedül kell nevelnem őt és most még viszonylag könnyű amíg ilyen kicsi, de nem tudom, hogy az évek múlásával mi lesz...
– Nem kérdezted. Érthető. – vállat vontam, mintha ez az egész az ő hibája lenne, holott dehogy. Én voltam az aki így elhidegült mindenkitől, főleg az olyanoktól, akik esetleg közelebb kerülhetnének hozzám. De nem szabad nekik, mert képtelen lennék még egyszer valakit csak úgy elveszíteni. A halandókkal az a baj, hogy az életük véges és amikor a leginkább szükségünk volna rájuk, akkor úgy döntenek: meghalnak. Mert gyöngék és nincs más választásuk. El kell fogadniuk, hogy mindez velük történik meg. Holott igazán küzdhetnének egy kicsit. Jó persze, nem tudnak. Soha nem is fognak, mert nincs az az isten aki még tovább és tovább tartaná őket a földön, mint lenniük kéne. A természetfelettiek másak. Jogosan megkérdezhetné tehát mindenki, hogy akkor meg miért nem keresgéltem a köreikben. A válasz nagyon egyszerű. Nem akarok a fegyverük lenni, nem vagyok ostoba. Tudom mennyit érek. A baj csak az, hogy nem védhetek meg mindenkit a fajtám közül, akik úgy döntöttek köszönik szépen, soha az életbe nem cserélnének a vámpírokkal sorsot. Ha valaki olyan hívogatón néz a napra, mint ők akkor sohase fognak vágyakozva tekinteni a holdra esetleg éjszakánként. Van aki imád napozni, na már most milyen illetlen lenne azt mondani egy olyan személynek, hogy ezután a holdfényben fog sütkérezni és sose láthatja igazán, teljes valójában a napot. Alexia-t meg egy vámpír például nem nevelheti fel, tekintve, hogy ő nem is lesz nagyon éjszakai üzemmódra állítva. Kifogásként például ezért is mondhatnék nemet minden egyes sóvárgó kérésre. Jól vagyok én úgy ahogy vagyok és nem félek a rám leselkedőktől. Semmi értelme. – Valamiért szeret nálam lenni? – felvonom a szemöldököm. Elég satnya kifogás, ha egyszerűen csak nézni szeretne és látni, hogy a kislánya milyen nyugodt tud lenni, ha akar. Szerintem meg igazából csak az van, hogy nem érez fenyegetést az irányomból. Nem azt mondom, hogy esetleg Cornelia-nál igen, csak minden bizonnyal még nem tudja hogyan kezelje a saját gyerekét. Elnevetem magam a megjegyzésén amikor közli, hogy nem tudja hogyan kell anyának lennie. De, hogy véletlenül se vegye ezt sértésnek elkomolyodom és megpróbálok teljesen nyugodtan a szemeibe nézni. – Azt látom, hogy óvni képes vagy őt, de kétségbeesel ha valami rosszul sül el. Szerintem ez nem baj. Mert a gond ott lehet, hogy senki se mutatta meg neked miként kezeld ezt az egész anyaságot. Félsz a szüleidtől segítséget kérni? – jó persze legtöbbször nem a lelki szemetesládáját játszom így néha ilyen sületlen kérdéseket teszek fel, mint most ezt. De most legalább azt láthatja, hogy tényleg érdekelnek az ilyen dolgok is és nem az agyát próbálom szívni a hülyeségeimmel és töretlen sznobizmusommal vagy mit tudom én miket képzel ő rólam.
- Nem tudtam, hogy akartál tanár lenni. – tény és való, hogy rendkívül keveset tudok Calebről és csak is annyit ismerek belőle amennyit a külvilág számára mutat, az pedig valljuk be, édes kevés. Egy sikeres üzletember, sok pénzzel és rendkívüli nagy egóval. Ennyi csupán amennyit tudok róla, és ezáltal pedig természetes, hogy rossz irányba kezdtem el megítélni őt, pedig ki tudja, lehet, hogy rendkívüli szerető ember, aki úgy látszik a gyerekek nyelvén is ért. Nem látom Lexin azt, hogy félne a férfitől, pedig még csak most látja őt először, és eddig Gabrielen kívül bárkivel is találkoztunk, sírt amikor nem mellettem volt. Most viszont… Nyugodt arccal figyel hol engem, hol pedig Calebet. Nem tudom hogyan csinálta, hogy Lexi már most a bizalmába fogadta őt. Az biztos, hogy nem féltem tőle. Furcsa módon nem tartok attól, hogy mellette valami bántódása esik. Nem bízok benne teljesen, hiszen eddig teljesen mást mutatott, úgy viselkedett amivel mintha csak azt bizonygatná, hogy ne bízzak benne, én pedig egy idő után természetes, hogy még csak a közelében sem akartam lenni. Nézem ahogy Caleb oda sétál Lexivel a karjaiban a kanapéhoz és leül vele. Amikor leülnek, Lexi fogja a plüsst és és a kutya fülét a szájába veszi, önfeledten játszik a játékával. Oda sétálok hozzájuk, a kanapéra támaszkodom és mosolyogva nézem ezt a gyönyörű kislányt. Még most sem tudok hinni a szememnek. Olyan aranyos, olyan szép, olyan hibátlan. Ahogy a tekintetem a plüssére siklik, Gabe képe villan be az elmémbe. Hiányzik, rettentő mód hiányzik a jelenléte. Nem tudom azért, mert ténylegesen elkezdtem érezni iránta valamit, vagy szimplán csak azért, mert olyan új érzés volt egy angyal jelenléte az életemben, csókolózni vele, meg mást is csinálni… Mióta Lexi megszületett azóta kevesebbet látom. Nem szívódott fel, de tudom, hogy nem igazán akarja, hogy keressem és ez nagyon fáj. Persze, nem tagadom, hogy nem volt könnyű az az időszak amíg együtt laktunk, meggyűlt velem rendesen a baja ezt bevallom, nem vagyok könnyű eset, de… Úgy érzem, hogy bármit megadnék azért, hogy egy napot vele tölthessek. - Maradjon nálad. Valamiért szeret nálad lenni. – mondom halványan mosolyogva, miután sikerül a gondolataim közül vissza térnem a valóságba. A valóságba, ahol Gabriel nincs velem… - Addig jó, amíg ilyen nyugodt marad. – erőltetetten elnevetem magamat. - Nem tudom hogyan kell anyának lenni és nevelni, szóval örülök amíg ilyen jó gyerek. – kissé feszülten túrok bele a hajamba. Már csak a gondolata is annak, hogy egyszer jön a vérfarkasos időszaka, amikor el kell mondanom neki… Kikészít!
Még csak egy gyerek, ez lebegett a szemeim előtt amikor felvettem és nem hagytam, hogy elsírja magát a társaságomban. Mert való igaz, hogy annyira nem ismer, nem szokott túlzottan a jelenlétemhez. Mondjuk nem is igazán terveztem, az anyja előtt meg pláne nem lehet csak úgy babusgatni, beszélni hozzá, arra ösztönözni, hogy pacsit adjon. Különben se akartam azt a gyerekszakértő énemet is megmutatni neki, akitől kedvesnek gondolna és elkezdene isteníteni. Persze, hogy lebuktam. Amint meghallottam a hangját azt hittem, rögvest Edomba zuhanok és örök kínszenvedésre leszek ítélve. Felsóhajtok, majd szembe fordulok. Próbálok nagyon semmitmondó arckifejezést erőltetni magamra. – Tanár akartam lenni, szerinted, ha nem értettem volna az ők nyelvükön egy kicsit is, hogy választhattam volna esetleg azt a szakmát? Ám kiderült, hogy másra vagyok hivatott. – vagy inkább túlzottan eltökélt és szerelmes, ami megváltoztatta az elképzeléseimet. De persze neki erről beszélhetnék, úgyse értené meg. Egyrészt, még fiatal az ilyesmihez, noha van egy csodás kislánya ez még nem zár ki semmit sem. Másrészt rájönne, hogy van szívem. Jobb ha szívtelennek hisz, vagy úgy gondolja, hogy képtelen vagyok szeretni. Nem léptem hátra a kicsivel, amint felénk közeledett. – Szerintem tetszik neki a plüss anyaga, ha sokat dörzsölgeti hozzá az arcát akkor selymesnek érzi és az talán megnyugtatja őt. – futtattam végig ezt a gyors gondolatot a számon is nem csak a gondolataimban, hogy ő is hallja. Az már teljesen mindegy, hogy mindezt nyugodtan és valamivel letisztult arckifejezéssel, mint azelőtt. Végül is, ez az egész ahhoz képest jól sült el. Cornelia ismét elment és én megint a kicsivel maradtam. Ijesztő. Vagyis dehogy. – Ne aggódj, mi jó barátok leszünk, anyukád mondjon bármit is. – megsimogatom az arcát, mintha ezzel próbálnom továbbra is nyugtatni őt. Holott rá kell jönnöm mi az ami felhergeli őt, amit esetleg nem szeret. Mit tudom én…ha esetleg Cornelia sokáig távol van tőle vagy nem tehet azt amit szeretne. Értem ezalatt azt, hogy a földön mászkálni, ha ahhoz van kedve vagy tipegni egy kicsit. Aztán nagy örömünkre visszajött. Fura lett volna ha magunkra hagy minket és mérgében vissza se jön. – Kéred őt vissza vagy még foglaljam le őt valamivel? – kíváncsiskodom, amikor ismét közelebb jön hozzánk és esetleg ideadná a plüsst. Figyelem ahogy a plüssért nyújtja a kis kezeit és amint megkapja úgy dörgöli bele az egész arcát a plüsskutya fejébe. Kis híján elnevettem magam, de igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire viccesnek tartom az egész helyzetet. Inkább csak elmosolyodtam. – Az anyag teszi, direkt kisgyerekeknek alakították ki. Szóval nem tudom, hogy az ismerősöd ennek tudatában volt vagy sem, de jól választott. Viszont van aki elkezdi tépkedni a szálakat és azon igyekszik, hogy megkopassza szó szerint a plüsst, mert milyen jó móka, de ahogy elnézem ő még nem jutott el ilyen drasztikus módszerekhez. – most bizonyára megkérdezhetné, hogy honnan a frászból szedek én ilyesmit. Egyszerűen tudom, volt már szerencsétlenségem megtapasztalni az ilyesmit is. Akkor persze egy kis srácról volt szó, nem egy lányról és nem, még véletlenül se én voltam az a kis srác. Hanem az egyik dolgozó kisfia, aki sima mondén, de határozottan elmebeteg szerűen viselkedett, amikor erről mesélt az édesanyja. Ijesztő ugyan, de lehet, hogy nincs semmi baja csak… Nem tudom. Mindenre én se tudok választ adni.
Amikor próbálja megtanítani Lexit arra, hogy hogyan kell pacsizni akkor akaratlanul is elnevetem magamat. Olyan abszurd és közben olyan aranyos is ez az egész helyzet. Így látni őket...együtt… Nem hittem volna, hogy ezt bármikor is megfogom élni. - Tudod, nem hittem volna, hogy értesz a gyerekekhez. – mondom még mindig mosolyogva és oda sétálok hozzájuk. Megállok pár méterre Calebtől és a karjában tartott Lexitől. Nem akarom elvenni tőle, mert túlságosan is tetszik az a látvány ami most a szemem elé tárul. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, hiszen Calebet rühellem már azóta, hogy először találkoztunk. A tipikus menő-beképzelt-üzletember-cégvezetőt adja, de azt hiszem rájöttem most, hogy mindez csak egy álca neki, bár azt nem tudom, hogy miért. Ahogyan most viselkedik, ahogyan Lexivel is beszélt...Ez a Caleb sokkal szerethetőbb, mint akit eddig megismertem. - Van egy plüsse, egy kutya, még az egyik ismerősömtől kapta, első születésnapján. Mindig azzal alszik és azzal szokott játszani. Furcsa mód nagyon szereti. – mondom válaszolva a nem számomra feltett kérdésére, miszerint mi lehet Lexi kedvenc helye a házban, vagy kedvenc játéka. Nem tudom, hogy megvárjam-e a reagálását, végül úgy döntök, hogy elsétálok Lexi szobájához és kihozom a kutyáját. Amint belépek a szobába, valahogy eszembe jut egy pár emlék. Leginkább Gabrieltől. Tőle kapta a plüsst, ő segített nekem a házat berendezni, kifesteni. Emberi volt, pedig egy angyal volt. Segített Lexinél is, pedig egy alvilági lesz belőle, hiszen örökölte – sajnos – az apja vérfarkas génjeit. Hiányzik Gabriel. Mostanában egyre ritkábban látom. Tudom, hogy sok dolga lehet, de a szülés előtti 4 hónapban szinte már megszoktam, hogy mindig mellettem, velem van és kicsit nehezen szokom meg az egyedül létet. Nehezen viselem, hogy nincs többé mindig mellettem. Nem láthatom őt reggelenként és esténként, nem beszélhetek vele akkor amikor kedvem támad hozzá. Azt hiszem túlságosan is elkezdtem kötődni hozzá… Megrázom kicsit a fejemet és pislogok párat, hogy elkergessem a Gabrielhez fűződő gondolataimat és érzéseimet. Pár pillanat múlva vissza sétálok hozzájuk a nappaliba, kezemben a már említett plüssel.
Kicsit se érdekelt, hogy most mit gondol rólam. Ha nagyon számítana, akkor megmutattam volna neki az igazi arcomat. De nem. Jobb ha azt hisz amit akar, talán mindkettőnknek az lesz a legjobb. Nem szól hozzám. Jól teszi. Én se kezdek el okoskodni és értekezletet tartani neki arról mennyire felelőtlenül viselkedik, hogy nem kér segítséget valakitől. Nem tőlem. Mert úgyis tudom, hogy ki nem állhat. Hanem valaki olyantól, aki barátságos hozzá. Akit elfogad, olyannak, amilyen. Akit megkedvelt és bátran az illető elé áll s, nem fél ki tudja mitől. Ja esetleg az elutasítástól. Hogy a földbe döngölik azzal a válasszal, csak önmagának kereste a bajt és oldja meg a gyerekkel együtt. Mit teszek én amikor meglátom? Hát persze, hogy megsajnálom a kisgyereket és inkább segítek. Most meg itt vagyok. A lakásán, a kicsivel. Akit inkább lefoglalok, csak ne kezdjen el sírni. Lehet, hogy fogalma sincs arról, hogy éppen mit habbogok neki, de ha egy kicsit is sikerül megnevettetni őt, nekem az már fél sikert jelent. Szerencsére rengeteg hülyeség van a tarsolyomban, amivel egy gyereket el lehet szórakoztatni. Ez a bújócska szerűség igazából csak a kezdet. Persze óvatos vagyok. Nem akarom szegényt leejteni vagy kényelmetlenül tartani. A gyerekekhez ugyanis idő kell és persze le kell süllyedni az ők szintjükre. Ha ez nincs meg, akkor természetesen félni fog és nem is akar látni minket. Megfordult a fejemben, hogy esetleg felemelhetném a magasba, de tartva attól, hogy esetleg szembe nézek a mai napi étkével, inkább nem bolondoztam ilyesmivel. Ki tudja mikor jön vissza a drága anyukája és mit lát meg s, mit von le az egészből. – Tudsz pacsit adni? Így kell ni! – kitartottam a tenyerem és megpróbáltam úgy megérinteni a másik foglalt kezemmel a tenyerem, hogy megértse mit kell tennie s, ne essen le semmiképpen se. Csak ezt persze képzeletben jobban kivitelezhetőbbnek tűnt, de a valóságban annyira nem. Alig sikerült megérinteni a tenyerem. Viszont okos kislányról van szó, az édesanyja sokat tanulhatna tőle. Így lehet, hogy kicsit félve, de adott egy pacsit a tenyerembe. – Ügyes vagy! Na még egyszer, de erősebben. – vigyorgok rá, bár kétlem, hogy tudná mire biztatom, ezért határozottan oda tartottam neki a tenyerem és csak simán abban reménykedtem, hogy belecsap megint a tenyerembe. – Mi lehet a kedvenc helyed a házban? – nézek rá kissé elhúzott szájjal, arra gondolva, hogy ha esetleg mit tudom én az ablak előtt szeret nézelődni akkor oda vihetném vagy van egy játéka amit oda adhatnék ami még jobban lenyugtathassa. – Vagy esetleg a kedvenc játékod? – persze tőle nem kapok választ. Hogy is tudná megmondani mi az ami boldoggá teszi őt? Ettől függetlenül beszélek hozzá, mintha megértene. Különben, a kisgyerekeknek az kell, hogy beszéljünk hozzájuk, így hamarabb megtanulnak szavakat. Na meg persze tisztán, ne hadarva, ne selypítve, mert úgy tanulják meg. Azt meg nem akartam, hogy esetleg egy szót rosszul tanuljon meg, pláne tőlem.
Nem tagadom mások állítását, miszerint rossz anya volnék. Ugyan így gondolom én is, hiszen még is hogyan lehetnék felelősségteljes anya, amikor még én sem tartom magamat teljes mértékben felnőttnek? Nem tudtam kibulizni magamat, nem tudtam úgy igazán szórakozni, pedig volt időm, de most vagyok igazán a húszas éveimben, de lekötött a természetfeletti világ megismerése, és a diplomám megszerzése. Az életem nagy részét Rickel töltöttem miután megismertük egymást. Mondhatni első látásra szerelem volt a miénk. A kapcsolatunk csöppet sem volt felhőtlen, hiszen titkolnunk kellett a szerelmünket, leginkább a munkája, karrierje, és a szüleim miatt. Nem tudták volna elfogadni. Aztán a rossz dolgok követték egymást. Ben elvesztése, Rick falkája kiutált engem, aztán amikor Londonban kiderült az, hogy terhes vagyok… Minden olyan gyors volt, én pedig hirtelen döntöttem, és úgy láttam jónak, hogy ennek itt és most véget vetek, mielőtt túl késő lenne, így hát szakítottam vele. Most jövök csak rá, hogy nehéz gyereket nevelni egyedül… Hiába van itt nekem Gabriel, de nem varrhatok a nyakába egy gyereket, főleg aki a génjei alapján az alvilági lényekhez tartozik. Tudom, hogy azt mondta még a szülés előtt, hogy segíteni fog nekem és ezt méltányolom is, de neki is van bőven dolga, és kicsit amikor Lexivel foglalkozom, akkor sikerül kizárnom a külvilágot és emberinek érzem az életemet. Egyenlőre még normális kisbaba, nem kell foglalkoznom a vérfarkas génjei adta nehézségekkel. Egyszerűen csak egy baba, akiről gondoskodnom kell. Inkább nem is válaszolok Caleb idióta válaszára, sőt, nem is szólok hozzá a lakásig, mert ha mi elkezdünk egymással beszélgetni akkor abból rendszerint vita lesz. Nem bírjuk ki egymás mellett huzamosabb ideig, ez már be lett bizonyítva. Valahogy nem igazán bírjuk egymás társaságát elviselni, szóval már csak ezért sem értem, hogy miért van most itt velem és miért segít. Lepakolok a konyhába, kipakolok pár zacskót, amiben olyan dolgok vannak amik megromolhatnak, így hát azokat beteszem a hűtőbe. A többi ráér később is, amikor elküldöm a házból a férfit. Megállok a nappali ajtajában, mert nem hittem volna, hogy így fogom őket látni. Egymással. Annyira abszurd azt látni azt, hogy Caleb így viselkedik Lexi mellett. Mintha nem is az az ember lenne akit én megismertem.
Most össze fogom zavarni őt. Mondjuk nem is baj. Legalább legközelebb tudni fogja, hogy valami nem stimmel velem. Mert el kell döntenie, hogy most akkor milyen is lehetek valójában. Semmilyen. Pont ilyen. Attól a pillanattól kezdve, hogy számomra megszűnt a szeretet, nem akarok kötelékeket. A kötelékek fogva tartanak és leláncolva hagyják az ember lelkét az idők végezetéig. Most mégis gyáva mód itt állok s, jobb ötlet hiányában segítek neki. A kérdésére csak szemet forgattam. Nők, ha azt kérjük tőlük ne kérdezzék meg amit mondtuk feltesznek egy másikat, amivel agyfagyasztóak próbálnak lenni. Feleslegesen. Mert kell, hogy legyen a kifejezés szótáramban, egy frappáns megoldás. Egy kellő kifogás, ami elhallgattathatja. Egy egyszerű női kifogáshoz fogok, most folyamodni. Kíváncsi vagyok milyen amikor visszahallja a saját érvét. – Mert csak. – lehet, hogy elég lett volna simán a „csak” szócska. De hátha nem elégedne meg ennyivel? Ezért legalább kétszavas válaszom legyen, hogy ne tudja azt mondani egy szóval elintéztem az egészet. Aztán sikeresen felcipeltem a kicsinek szükséges dolgokat a lakására. Ki tudhatná mennyit szerencsétlenkedhetett volna ezzel, ha még a kicsit is fognia kellett volna a karjaiban. Ezt persze nem tudhatjuk meg, mert sajnálatos módon itt vagyok és tovább keserítem az életét. Szerintem éppen elég ha a jelenlétemmel felhergelem, nem kell nagyon fokozni semmit. Így is sikerült a lehető legirritálóbb személyt beállítanom a szemeiben, arról a képről ami esetleg engem ábrázolhat az elképzelései között a személyekről. Hasztalan lenne azt mondani, hogy nem vagyok dühös magamra és mindezt nem azért teszem, mert úgy hiszem esetleg ő lehet a gyengém. Nem számít. Megrázom a fejem, amikor megköszöni a segítséget. A következő pillanatban szerintem úgy is megbántom és mindez el lesz felejtve. Egyetlen egy jó tett nem hoz rendbe száz rosszat. Legalábbis az én szememben. Ő talán máshogy láthassa a dolgokat. Ami nem is baj. – Hagyjuk. Nincs mit köszönni, ha nem hiszed el, hogy tényleg meg kell köszönnöd. – ez a bizonytalanság tette őt a szememben olyanná, amilyen. Ezért is érzi egy részem azt, hogy esetleg segítenem kell neki, rajta, hogy rá találjon egy normális és biztos útra. Egy biztos útra, ahol nincs azt hiszem, hanem sima tudom, hogy így van. Aztán kiment a konyhába. Magunkra maradtunk a kicsivel. Kétlem, hogy direkt hagyta itt. Biztos azt gondolta, hogy én majd vigyázni fogok a kis Lexi-re. Hát nem basszus! Vagyis de. Mert elég rá pillantani és máris megsajdul az ember szíve. Felsóhajtok. Éppen sírásra nyitná a száját, a szemeit meg könnytócsában szeretné elrejteni. De akkor lecsapok rá. Pontosabban felveszem, még mielőtt bekövetkezne a baj és az anyja azt hinné én műveltem vele, valamit amiért sírni kezd. – Nyugalom Alexia, mindjárt vissza jön a mami. – nem félek a gyerekektől, pláne ha természetfelettiről van szó, akkor holt biztos, hogy örökre megjegyez, ha valami ártót teszek ellene, mert ki nem fog állhatni felnőtt korába se. Na jó, lehet, hogy nem. Nekem azonban ez az elképzelésem az egészről, szóval most kell elkezdenem kedvesnek lenni vele, ha nem akarok felnőtt korában bunkón viselkedni. Ő amúgy se a drága anyukája. Előtte nem kell megjátszanom magam. Nincs értelme. Szerencsére. – Nézd Caleb bácsi arca eltűnt és most újra látszik. – a szabad kezemmel, amivel nem kellett őt fognom, eltakartam a szemeimet, majd elhúztam, hogy még véletlenül se vegye komolyan az egészet. Jobb ötlet hiányába nem tudtam eldönteni, hogy mivel foglalhatnám le legalább addig amíg Cornelia vissza nem jön.
- Gyere kincsem, elmegyünk bevásárolni, jó? – mondom leguggolva Lexi mellé. Olyan édes látni őt, az élet megáldott egy csodával. Egy gyönyörű csodával. Mindennap örömet lelek már csak abban is, hogy láthatom a lányomat. Aggódtam amiatt, hogy vérfarkas lesz, de most már nem számít, hiszen a születése óta az a legfontosabb az egész életemben, hogy biztonságban legyen és, hogy egészséges legyen, hiszen ezek mind a legfontosabb tényezők. Egyből mosolyt csal az arcomra amikor belépek a nappaliba és meglátom a szőnyegen ülve babázni. Imádja őket, meg a pónikat is. A plüss pónija nélkül nem is tud elaludni. Az ajtófélfának dőlve figyelem őt egy darabig, majd oda megyek hozzá, hiszen menni kell vásárolni, bébiszitterem pedig nincs, hogy vigyázzon valaki rá. Nem bízok másoknak, nem fogom a lányom életét és jóllétét egy vadidegenre bízni. A szüleimnek pedig van bőven elég dolguk, nem akarom, hogy még ezt is rájuk kelljen zúdítanom, így hát a legjobb megoldásnak azt látom, hogy viszem magammal. Sietni úgy sem kell, lassan totyogni pedig tud mellettem, meg amúgy is, a bevásárló kocsiba beletud majd ülni. Lexi a bevásárló kocsiban ül és a plüssével játszik, én pedig pakolom be a kocsiba a megvásárolandó dolgokat. Miközben az árakat figyelem, azon agyalok, hogy meddig húzhatom még ki Gabriel pénzéből. Nem fogok mindig kölcsönt kérni tőle. Muszáj valami melót keresnem magamnak, csak egyenlőre még nem tudom, hogy mi legyen az. Szívem sincs eleve Lexit itthon hagyni. Felkapom a fejemet amikor valaki megfogja a vállamat, és amikor meglátom, hogy ki az, csak egy felvont szemöldökkel és meglepődött arckifejezéssel reagálok rá. Caleb. Mit keres itt? Leginkább miért jött ide hozzám? Hiszen az elmúlt időben eléggé úgy tűnt, hogy ki nem állhat. - Akkor ahhoz mit szólsz, hogy még is miért segítenél nekem? Hm? – kérdezem tőle, miközben egyik kezemet továbbra is a kocsin tartom, de inkább nem is folytatom a mondandómat. Nem akarok Lexi előtt jelenetet rendezni. Kiveszem Lexit a kocsiból majd Calebbel csomagot cserélünk. Látszik a picin, hogy nem tudja, hogy miről van szó, a pólómat húzogatva próbál rávenni, hogy magyarázzam meg neki a szituációt, de az nem Caleb társaságában fog megtörténni. Amikor felviszi a dolgokat a nappaliba először csak megállok és figyelem őt. Próbálok rájönni, hogy miért segített. - Köszönöm. Azt hiszem. – enyhén szólva új ez a helyzet számomra, főleg vele. Oda megyek pár zacskóhoz amiben a kaják vannak, majd kiviszem a konyhába és elkezdek kipakolni belőle.
A mai nap furcsa mód nyugalmasnak ígérkezett. Nem, igazából dehogy. Mindig történik valami ami felbolygathatja a világot. Az idők végezetéig meg nem tudom meghúzni magam, egyrészt a vállalkozásom miatt, másrészt amitől félhetnék az már bekövetkezett. Nincs veszteni valóm. Tehát bátran szembe nézhetek akármivel és akárkivel. Na jó, ezt merőben hazugság lenne állítani csak úgy. Amíg érzéseink vannak, mindig veszíthetünk valamit vagy valakit. Ehhez semmi kétség sem fér. Ideges vagyok. Amit lehet, hogy jól tudok leplezni, de nem sokáig. Elég egyetlen szikra és úgy érzem ki fogok törni. Meg fogok ríkatni valakit vagy veszekedést kezdeményezek, amihez igazából nincs sok kedvem, csak ugye a tökéletességre törekszem. Azt szeretném ha mi lennénk a legjobbak és a mi termékeinket használnák a legtöbben. Álmodik a nyomor. De hát ha azt vesszük példának egy ilyen álom volt a cég alapítás is, amire ha vissza kell tekintenem, akkor tudom, hogy azóta sok dolog történt. Nem voltam biztos magamban, hogy helyesen döntök és azokat a személyeket alkalmazom, akik tényleg megbízhatóak és értenek a dolgukhoz. Felsóhajtok. Úgy döntök, hogy nem stresszelem tovább az alkalmazottakat, inkább eljövők a cégtől és kiszellőztetem a fejem, egy kicsit. Abból még semmi rossz nem történt. Sőt! Van akit pont az én jelenlétem frusztrál, rémít meg és bakizik nyakra-főre. Szóval hagytam, hogy az emberek nyugodtan tegyék a dolguk. Az otthoni dolgokra próbáltam összpontosítani, mi az ami hiányozhat, mit kell még beszereznem, hogy ne a vacsora időben kapjak a fejemhez, hogy ez meg az nincs a háznál. Most csak a saját helyzetem könnyebbíteném ezzel meg. Van elég dolog így is amin rágódhatok. Bevásároltam. Az történt, hogy nem a semmiből és amit megláttam szedtem össze a szükséges holmikat, hanem listával jöttem. Mindig csak a szokásos, néha becsúszik egy-egy furcsaság, ami nincs a listán, mert esetleg nem jutott az eszembe, amikor összeírtam éppen mi hiányzik otthonról vagy a céghez valamit ami esetleg feldobhatja a légkört és nem csak nekem tetszhet, hanem másnak is. Olyanoknak akik nap, mint nap szembe találhatják vele maguk a nap nyolc órájában amíg ott tartózkodnak. Ahogy a bevásárlás megtörtént, a termékek kifizetése is le volt tudva a kijárat fele indultam. Most kivételesen nem volt nagy csomagom. Elég laza megjelenést tudtam nyújtani, ahhoz képest, hogy nem a sportos felemet hoztam magammal, hanem a másikat, aki úgy néz ki mint valami ügyvéd de egyáltalán nem az. Erről persze végső soron senkinek se kell tudnia, mert még lehetnék az is ha nagyon akarnék. De inkább nem. Jobb nekem így. Vagy legalábbis azt hittem, amíg meg nem pillantottam ŐT. Az első ami eszembe jutott, így totálisan egy marék szerencsétlenségnek tűnik és a kívülálló személy, aki nem tudja mi történt vele azt kérdezné, hol a szerencsétlenségben van a férje vagy valaki aki segíthetne neki. Sehol. Aztán a második ami rögvest beugrik és elkergeti ezt a képet róla, a sajnálat. Hogy ezt az egészet nem ő akarta így, nem tehet arról ahogy járt. Szóval… Mivel a gyerekével van és holt biztos, hogy lehordana, ha úgy tennék, mintha nem ismerném, inkább gonosz mód meglepem. Ráteszem a kezem a vállára. – Cseréljünk! A kicsivel vagy, hozd inkább az én csomagom, az könnyebb. Nem akarok nemet hallani, mert úgyse tudnál lerázni egy "Köszönöm szépen, nem kell a te segítséged." szöveggel, mert nem menne. – semmi köszönés, vagy érdeklődés az iránt miként tartja magát és bírja-e a tempót a kicsivel. Lesz alkalmam megkérdezni szerintem úgyis. Hazavittem. Kénytelen volt beszállni az autómba, mert úgyse hagytam volna békét addig amíg nem engedi meg, hogy kisegítsem őt. Felcipeltem a csomagjait a negyedikre. Legalább kétszer meg kellett tennem a fel és le járkálást, hogy tényleg minden ami hozzá tartozik: pelenka mindenféle mennyiségben és a többi fogalmam sincs dolog, biztos a lakásán legyen.
Kezdőlap
Re: ↳ Cornelia & Caleb ~ Cornelia lakása ↠ Csüt. Nov. 30, 2017 9:53 pm
