Alec Lightwood

Lassan több mint 20 év van a hátam mögött, ami bár rövidnek tűnhet, annál eseménydúsabb volt. Kezdjük hát a dolgot az elején, és haladjunk szépen sorban.
Szeptemberben születtem, egy viszonylag kellemes kora őszi napon Idrisben. Anyám úgy emlékszik vissza erre a napra, mint az egyik legboldogabbra az életében, és apám is mindig azt mondogatta, hogy sosem volt még büszkébb, vagy boldogabb. Nyugodt gyermekkornak indult, de a családunkat csúfosan meghurcolták. A Klávé haragja utol ért minket, és a fiút büntették meg, az apja bűnéért. Így lehetséges, hogy még csecsemőkoromban száműztek a hazámból, és nem is térhettem vissza azóta sem, csupán ha akkor, ha hivatalos ügyek szólítanak oda.
1 éves voltam, mikor elköltöztünk, hogy a szüleim vezessék a New Yorki Intézetet, és 2 voltam, mikor a húgom, Izzy született. Bár nincsenek emlékeim róla, egy fotón megörökítették, ahogy egy játék-karddal a kezemben állok katonásan az újszülött húgom bölcsője mellett, és őrködöm, hogy senki se zavarhassa meg őt.
Így teltek-múltak az évek, sokáig csak ketten voltunk, míg egy szép napon be pottyant az életünkbe Max, az öcsénk. 9 éves körül lehettem, mikor megszületett, és emlékszem, mi voltunk a legboldogabb nagytesók a világon. Mit sem sejtettünk a háttérben gyülekező viharfelhőkről, hogy apánk már épp elhagyni készült anyánkat egy másik nő miatt, mikor megtudta, hogy anyánk várandós. Gyerekek voltunk még, nem is értettünk volna az egészből semmit.
A következő nagy fordulat az életemben 11 éves korom körül érkezett el, mikor a szüleim azzal állítottak elénk, hogy lesz egy mostoha-testvérünk. Először minden porcikám tiltakozott ellene, úgy éreztem, jól vagyunk mi így hárman, Izzy, Max és én. Ezt egészen addig gondoltam így, míg nem találkoztam a fiúval. Jace volt ez a fiú, akivel azonnal egymásra hangolódtunk. Mindenki furcsállta eleinte barátságunkat, hiszen olyan különbözőek voltunk. Mindig ő volt a bátrabb, és a nagyobb bajkeverő, én csendesen meghúzódtam az árnyékában, és hagytam, hogy rá figyeljenek. Ez főleg akkor jött kapóra, amikor már félig a nagykamaszkor küszöbén elkezdtem rá jönni, hogy nem csak barátomként tekintek Jace-re. Először megijedtem magamtól, nem akartam elhinni, hogy ez valóban lehetséges, hogy éppen engem ér ekkora szégyen, hogy a saját nememhez vonzódom. Végül, a húgom volt az, akiben támaszra leltem, kiöntöttem neki a szívemet, ő pedig megesküdött, hogy mindenben támogatni fog. Onnantól ő is egyre nagyobb bajkeverő lett, főleg ami a pasikat illeti, kapta is az ukhászt anyánktól folyamatosan, de ő emelt fővel tűrte. Értem. És ezért örökkön örökké hálás leszek neki.
Jaceel a közös kalandok olyannyira össze kovácsoltak minket, hogy úgy dönöttünk, megerősítjük baráti kötelékünket. Tudtuk, hogy mindenben számíthatunk egymásra, én pedig láthatóan nyom nélkül el tudtam fojtani az iránta táplált érzelmeimet, mert még csak eszébe sem jutott megkérdőjelezni, hogy többet érzek iránta puszta barátságnál, és bajtársiasságnál. És minden jól működött, egy darabig.
Akkor fordult feje tetejére a világunk, mikor Jace megismerte Claryt, akiről először azt hittük, hogy mondén. Később kiderült, hogy több annál, sőt, az egyik, ha nem a valaha volt legveszélyesebb árnyvadász, Valentine Morgenstern lánya. Az apja, aki úgy tetszett a halálból tért vissza, őt akarta, és a Végzet Kelyhét, amit Clary anyja 18 évig biztonságban megőrzött.
Ekkor kezdődtek az őrült kalandok, és ekkor ismertem meg azt, aki megváltoztatta az életemet. Magnus Bane-t. Első pillantásra megdobogtatta a szívemet, de makacsul tagadtam, nagyon sokáig. Igyekeztem kerülni, és kivédeni az olyan helyzeteket, amiben esetleg kettesben maradnánk. Pedig ő aztán mindent bevetett, de úgy tűnt, nem hagyom, hogy bármi áthatoljon gondosan felépített védelmemen. Még addig is hajlandó voltam elmenni, hogy megkértem az Intézetbe érkező ideiglenes vezető szerepre beosztott lány, Lydia Branwell kezét. Életem legnagyobb hibája volt. Boldogtalan lettem volna egész életemben, ahogyan ő is. És egy hajszálon múlott, hogy megtegyük az esküt, ami ezt megpecsételte volna. Az utolsó pillanatban futott be ugyanis Magnus, én pedig életemben először magamért tettem valamit. Oda vágtattam hozzá, át a termen, és minden szenvedélyemtől fűtve megcsókoltam őt, az egész Intézet, és a szüleim előtt. Így kezdődött köztünk minden.
Mikor Jace, abban a tudatban, hogy ő valójában Valentine fia, és így Clary bátyja, követte az őrült árnyvadászt a csapataihoz, azt hittem, bele pusztulok a kötelék meggyengülésébe. Sosem voltam még ilyen távol tőle, és bár szerelmem elhalványult, és végül el is tűnt, a parabatai szeretete és törődése megmaradt. Végül kómába estem, és szegény Magnus azt hitte, ott fogok meghalni a kezei között. Szerencsére Jace időben vissza tért, hogy megmentsen, és teljesen biztos, hogy többet a mosdóba se engedem ki egyedül. Senkinek nem kívánom azt az érzést, és azt sem, amit Magnus élhetett át.
Magnussal a kapcsolatunk egészen jól halad, bár mindez nekem még nagyon új. Mégis, minden hullámvölgy, és súrlódás ellenére boldog vagyok. Igyekszem minél több időt nála tölteni, és mióta következő szintre emeltük a kapcsolatunkat, teljes embernek érzem magam. Olyan dolgokat mozgatott meg a lelkemben, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak, és olyan szerelemmel ismertetett meg, amilyenről sosem hittem, hogy nekem járhat. Nem tudom, mi vár még ránk, de bizakodó vagyok… viszont félek is egy egészen kicsit.
Így hát, most itt vagyunk. Kalandok, veszélyek, és egy esetleges háború küszöbén, azzal a maroknyi emberrel, akik mindennél fontosabbak számomra, akiket megvédek, kerüljön bármibe is. Ha 10 évvel ezelőtt, valaki mondta volna, hogy egy olyan generáció tagja vagyok, amely újra történelmet készül írni, nem hittem volna el, talán valami rossz viccnek tartottam volna. Mégis, most itt állunk, úgy, hogy az Árnyvilág, és a mondénok világa is veszélyben van, mi pedig talán nem vagyunk elegen, hogy megállítsuk az áradatot.