Igazából összességében jól summázza a lány a dolgokat. Nem látta így nem alkot róla véleményt. Sem belekötni nem lehet ebbe sem pedig firtatni a továbbiakat. Így mindössze csak a borból iszom újra egy kortyot. Selymes fűszeressége könnyeden csúszik le a tokromon. Ha valamiért hát ezért megéri a Földön élni. Itt lenni. Az olasz konyha verhetetlen. Elmosolyodom a kacagására és értetlenül pillantok rá. Ugyan mi ebben a furcsa? Már hogy én meg az úriemberség? Szerintem semmi különleges nincs ebben. Nem annyira és nem úgy mint mondjuk abban a tényben (ha előtárnám neki) hogy egy túlkoros angyal vagyok... Kedvem lenne rákérdezni, de nem teszem. Úgy vagyok vele hogy majd ő közli a részleteket, már ha akarja. Úgy tűnik nem akarja. Nem baj. - Meglepődnél hogy mennyire nem ismernek meg. Na nem mintha bánnám... - legyintek egyet hanyag eleganciával. - Senkinek nincs kedve állandóan testőrökkel a sarkában járni. Amúgy is, szeretem New Yorkot. Szeretek idegenként mint holmi turista elveszni benne. Kellően illúzióromboló a kép ha a nyakadba liheg egy kettő vagy esetleg három fekete ruhás napszemüveges is... Hát sosem volt műfajom a testőrösödi. Taylor azért is jó munkaerő, mert két szakmát űz egyszerre. Bár jobb szeretem sofőrnek mondani. Végtére is én aztán baromira nem szorulok megmentésre... Cerviel újabb gunyoros megjegyzésére csak halkan felkuncogok miközben intek a pincérnőnek. - Ó természetesen. Sőt, jobbat mondok, a cég állja. - kissé közelebb hajolok felé mintha csak valami frappáns titkot akarnék megosztani vele és a kezem a szám elé teszem, mint egy bennfentes sugdolózó. - Majd lekönyveltetem szakmai megbeszélésként... Igazából ez gyakori eset de többségében nem én élek ezzel a fortéllyal, mily meglepő. Azonban a többezer évemmel tudom, hisz nem ma jöttem le a falvédőről hogy a legtöbbek a felső vezetésben így potyáznak az én kontómra. Na nem mintha nem lehetne lenyelni, csak... ez olyan kicsinyes... Pláne egy valag pénzért cserébe, amelyet rendszerint zsebre vághatnak minden hónap ötödikén.... - Mehetünk akkor vissza az irodába vagy most kapásból próbálhatom ki az egyik autód? Igazán csábító gondolat hogy ma ne dolgozzak. A felvetet programtervezet sem lenne rossz. Behuppanni a fehér bőrülésbe és tövig taposni a gázt... mennyei érzés lenne bármelyik sportkocsiban. Azonban a számok nem hozzák maguktól a kívánt eredményt, Peter nem lesz túl boldog ettől és lássuk be, azért hosszú még a mai nap ahhoz hogy ennyire elsimliskedjük. Arról meg nem is beszélve hogy fel semmiképpen nem jöhet Ceri mert különben találkozna a hatodik vagy már lassan hetedik hónapba térő terhes védencemmel. Nem is tudom mi lenne a kínosabb, neki bemutatni Liát vagy Lia előtt kimagyarázni mit is keres a mélygarázsomban az autóimat csodálva a kellően jól kinéző területi igazgatóm... Miután pedig nem vagyok a saját magam ellensége és a diplomácia az évezredek alatt rárakódott így csak egy szerényen elnéző mosoly kíséretében állok fel. - Hát ha lehet elnapolnám a dolgot. Még vár három köteg aláírni való és jó eséllyel megtalál mindenki, akit nem kívánnék... Nem kezdem el felsorolni kit is értek ez alatt, mert a lista végeláthatatlan hosszúságot öltene. Így inkább csak fizetek, kellő mennyiségű borravalót hagyva majd az ajtó irányába invitálom Cerviel-t hogy végül mosollyal ajkain léphessen ki az üde napsütötte new york-i utcára, ahol már vár minket az autó. Az ajtó halkan csilingelve jelzi távozásunk és mindössze csak a tányérok, poharak és evőeszközök jelzik egykor volt jelenlétünket de azt is a pincérnő már épp befelé egyensúlyozza a konyha irányába.
Na igen, a nők azok tudnak ám pletykálkodni és olyan embereknek mint Gabe, de még én is idetartozok, sokat gondot okozhat, mint magán életben, mint az üzleti életben. S hiába próbálsz nem pletykáknak okot adni, azoknak nem kell ok. Néha elég, hogy valaki fél füllel hall valamit és kiegészíti. Szerencsémre nem sokszor volt ezzel gondom. Elég jól kerülöm a helyzeteket, amikből pletyka születhet. Amit meg mégis megírnak a lapok, az többnyire olyan dolog, amit már úgyis tudnak rólam az emberek. Kilátásomra azt mondja, hogy az övé jobb, mint az enyém. Erre felhúzom a szemöldököm. - Nos lehet, habár még nem láttam. - mosolygok rá. Inkább nem nyítok vitát erről. Mindenkinek más a szép és nekem az, hogy minden reggel a tenger hangja ébreszt, egyszerűen gyönyörű. Nem tudok betelni vele, habár nem is volt olcsó, de nincs mit tenni. Beleszerettem első látásra és onnantól már nem volt visszaút. Szerencsémre más nem is akart lecsapni rá rajtam kívül, így nem verték fel az árát. Még csak az kellett volna. De az enyém, a szép kis hajlékom, így nincs okom panaszra. - Örülök akkor, ha ilyen úriember vagy. - kacagok egyet. Aztán a lánykára való kérdésemre azt a választ kapom, hogy őt meglepné, ha tudja. - Az Apple tulaját nehéz lenne azért nem tudni, de attól még legyen igazad. Nem jelenti azt, hogy mindenki ismer. Na meg, New York nagy város, igen nagy. - mondom neki mosolyogva miközben a szólok az előbb említett lánynak, hogy hozhatja a számlát. - Remélem az úriember a számlát is állja akkor. - mondom neki kicsit talán gúnyosan is, persze mosollyal. Majd megfogom a poharam és megiszom a maradékot és felállok. - Mehetünk akkor vissza az irodába vagy most kapásból próbálhatom ki az egyik autód? - kérdem tőle nagy mosollyal. Már várom a napot, amikor beleülhetek a Ferrari-ba, ami a garázsában parkol. Élvezni fogom minden egyes percét.
Hogy megnyugtat-e ez az aprócska mellékinformáció? Nem, baromira nem. Nem mintha a kocsit félteném oly nagyon, végtére is pótolható semmiség de evidensen nem repesne a szívem a látványért. Azt meg abszolút nem akarom hogy bajba sodorjam Cervielt. Nem akarok a hős megmentő szerepében tetszelegni ha nem muszáj. Rég kinőttem az őrangyali szerepből, mondjuk úgy jópár eonnal ezelőtt, de evidensen a nagy feladatok még mindig rám maradnak. Épp mint Lia. - Nők, így sok mindenről tudnak. Na igen itt a baj. A nagy baj. A pletykagépezet mindenhol működik. Rosszabb mint a közösségi platformok vagy maga a világháló... szinte meg sem hallom Ceri további sztoriját. Valahol leragadok annál hogy vajon mit akarhatnának tenni velem a saját alkalmazottaim. Valahol aggasztó kissé hogy így gondolkodnak. Ennyire nincs életük? Ennyire magányosak? Angyalként nem célom hogy minden egyes ember a boldogság útjába tereljek. Hozzáteszem van aki annyira lehetetlen jellem hogy képtelenség segíteni rajta. Mi angyalok szelíden tudunk segítséget nyújtani, mert a lelkeknek maguknak kell felismerni a katarzis élményét mint olyat. Sokkalta hitelesebb minden úgy. Ám vannak emberek, akik rendszerint meghazudtolják inkább önmagukat és... hát eredménytelen próbálkozni velük. Ők megrekednek a jó és a rossz közti sivár érzelemvilágban. Monoton gépekké válnak, és belesüppednek a saját világukba ahonnan már képtelenség kirobbantani őket. Az, aki az Apple Inc alkalmazásában van legalább egy fix, szilárd és biztos környezetben lehet nap mint nap. Sőt, ha bent vagyok akkor még nyugodt is a légkör a feszített tempó ellenére is. Cerviel talán meg sem érzi, sőt senki sem. Mindenki hiheti annak, mennyire jól kezeli a stresszt még akkor is ha voltaképp ez egy nagy átverés csak. - Az kb 4 darab bőven egyben van. Meg szerényen lakom, habár a kilátásom az a legjobb a városban. - Hogy mi? - pislogok rá a gondolataim közül újra a valóságban testet öltve. - hogy úgy! Hát... el kell keserítselek, ezt kötve hiszem. Sejtelmesen elmosolyodom. A legjobb kilátások egyikét egyenesen New Yorkra épp Lia élvezheti a nappalimból vagy a teraszról. Attól függ hol is tartózkodik éppen. - Majd ha egyszer eljössz hozzám megtudod... A lényeg és a nyomaték persze a 'ha'-n van. Ritkán engedek be nőt a saját személyes szférámba. Valahol Ceri mégis eléri hogy percek alatt úgy érezzem, ismerem már valahonnan. Mintha ezer év óta a barátom lenne.... Velem azonos. Szinte egyenértékű... - Ennyitől nem igen lesz bajom, ha mégis akkor remélem, hogy úriember módjára hazaviszel. A kihozott borra pislogok majd fel a kolléganőmre. Ujjaim rásimulnak újfent a pohár sima, hideg falára és megemelem felé. - Ugyan már, ez valaha is kérdés volt? Én magam vagyok a megtestesült udvariasság. Volt pár ezer évem elsajátítani és tökélyre csiszolni. A rutin nekem dolgozik. S igazából alighogy kóstolok bele a nedűbe máris majdnem félrenyelem. Én már ugyanis rég elfelejtettem a lánykát, aki nagy barna szemeket meresztgetett felém. Ha még Cerinek is szemet szúr az már baj, nem? - Engem meglepne ha tudná ki vagyok. Nem, nem a mondén vezérigazgató létem. Vicces lenne odaállítani hogy hellóka, én Gabriel vagyok. Angyal. Pontosabban abból is az arkangyal fajta. Ó igen, épp az akit a törikönyvből a hírvivőként hallhattál. Igen, a Biblia megtestesült hús-vér sztárja. Kellene autogram? Szívesen adok persze és nem, mutatom meg még neked se a szárnyaim. Haha vicces, ki baleset lenne... - Biztosan nem tudja ki vagyok. Közlöm magabiztosan. Tudom mit is lát a lány. Egy jó vágású férfit, öltönyben vasalt ingen, órával borral kint parkoló limuzinnal és hozzá tartozó sofőrrel. És szinte biztos vagyok benne hogy féltékenységi rohamot kap ha majd kifelé menet Ceri belém karolva kisétál az orra előtt (amit így is tervezek), mert azt fogja feltételezni a barátnőm vagy a szeretőm és evidensen a helyében lenne ha csak tehetné.
Gabe helyeselte, hogy nem szándékozok neki összehozni pár bírságot. Nem érne annyit a dolog. - Egyébként, ha azt mondom, hogy van versenyzői jogosítványom, az megnyugtat, hogy nem fogok összetörni semmit? - kérdem tőle egy mosollyal. Habár azért arra kíváncsi lennék, hogy miképp bírná azt, ha beülne mellém egy hegyi körre. Mondhatni, hogy képes vagyok extrém módon venni a kanyarokat. Ezt fölösleges tagadnom. Szereretek kissé veszélyesen vezetni. Néha még a forgalomban is szívesen cikáznék az autók közt, de nem vagyok idióta, hogy meg is tegyem. Na meg, többet ér a jogsim annál. Ám a kijelentése miatti örömöm nem tudom leplezni, meg talán nem is akarom. Mikor megemlítem, hogy párszor volt már téma, akkor meglepődik. Talán nem hitte volna? - Nők, így sok mindenről tudnak. Mivel olyan beszélgetéseknek nem igen szoktam részese lenni, így nem tudom megmondani, csak tippelni. Hogy mennyire jól nézel ki, hogy lehet-e valakid és hasonlók. Emellett biztos vagyok benne, hogy pár férfi kolléga rólam is beszélgetett már párszor. S abban is, hogy azt is elmondták egymást közt, hogy mit tennének velem a lepedő alatt. Nem mintha különösen érdekelne. - sosem érdekelt, hogy mit beszélnek rólam. Tegyék, ha ezáltal jobb lesz nekik. - Ráadásul egyszer pont hallottam is egy olyan beszélgetést. - mondom neki mosolyogva - Nem tudták, hogy ott vagyok és amikor pont elmondta az egyik, akkor előléptem. Azok a fejek amit vágtak szegények. Csak mosolyogtam rajta akkor és mondtam nekik, hogy inkább keressenek egy barátnőt. - mesélek röviden Gabe-nek. Való igaz, egy pillanatra szerintem látták, hogy holnap már nem kell jönniük, de nem vagyok olyan főnök. Ők is csak emberek és nekik is vannak vágyaik, álmaik. Így hagytam őket és azóta előre köszönnek nekem. - Az kb 4 darab bőven egyben van. Meg szerényen lakom, habár a kilátásom az a legjobb a városban. - dicsekedek neki. Nagyon jó helyen találtam házat, ami már jó ideje az én nevemen van, ami nem kis szó, tekintve, hogy milyen árak vannak New York-ban ilyen téren. Mondjuk jó munkahelyem van mellé és mivel kicsit munkamániás vagyok így sok prémiumot is kapok. Röviden, bőven ki tudom fizetni a két kocsi mellett. Na meg mellé ruhák, bulik és rendezvények is elférnek. Viszont a ház a nap nagy részében elég üres, hisz dolgozom. Ez kicsit zavar, de nincs mit tenni. A környék meg jó és a házban bőven van biztonsági rendszer. Néha még soknak is találom. A ruhás megjegyzésemre visszavág, hogy nyugtával dicsérjem a napot. Jogos, nagyon is jogos. Majd, hogy szeretek veszélyesen élni, mert kérek egy második bort is. - Ennyitől nem igen lesz bajom, ha mégis akkor remélem, hogy úriember módjára hazaviszel. - mondom neki nem kevés pimaszsággal. Meg is rendeli a következő bort, amit a pincérlány hamar ki is hoz. A lányka ismét jó hosszú ideig bámulja Gabe-t. Kissé furcsállom. Mégis miért kell így megbámulni, még nem látott fehér embert, vagy mi. Végül továbbáll, miután a poharunkban ismét lett bor. - Nem lepne meg, ha tudná, hogy ki vagy, de miért néz úgy, mint egy kiáltott.... valamit. - nem jutott eszembe semmi. Így inkább kortyolok egyet a poharamból. A bor még mindig finom és kellemes.
- Most már kijelentetted, így élni fogok a lehetőséggel, biztos lehetsz benne. S nem fogok szabályt szegni, nem kell félned. - Hmmm, helyes. Nem is reméltem kevesebbet! Biccentek szórakozottan miközben felpillantok egy kósza pillanatig rá a tányérom felől. Nem kerüli el a figyelmemet az örömtől és lehetőségtől felcsillanó sötét szempár. Egyszerre aranyosan kislányos, örömteljes és... vadul veszélyes. Érdekes kombináció, meg kell hagyni. Igazából nem tudom mennyire jó ötlet is bevinni bárkit a privát szférámba, pláne olyasvalakit, aki a mondén munkahelyi inkognitóm része is, de... már végül is mindegy. Amúgy meg egy kör nem kör... és a garázs amúgy sem az a hely ahol alszik az ember vagy életvitelszerűen él... Na jó, talán Taylor nem mondhatja ezt el teljesen magáról, de neki is van egy külön szint külön lakás az épületben. Mert a penthouse több tíz emeletes épülete is az enyém természetesen. Mondjuk úgy, hogy nem szeretem a szomszédokat. És amúgy így alkalomadtán mindig van szabad terem meg lehetőségem. Plusz, ha furcsa esetlegesen megmagyarázhatatlan dolgok történnek is van egy bázisom, ahol senki nem zargat. Tiszta haszon és mindössze pár mondén dollármillióba került... tisztára megérte. Szavaira felemelem a fejem és áthatóan vizsgálom őt az ezüstkék íriszeimmel. Én téma? A nőknél? Fura, ebbe eddig sosem gondoltam bele. Nem úgy igazán. Jó, nem vagyok idióta, mindig is sejtettem hogy a pletykák szájról szájra terjednek (pláne itt ebben az iparágban) na de azért sosem gondoltam volna hogy vagyok annyira érdekes személyiség (civilben) hogy nem arkangyali minőségemben is rólam beszéljenek a nap huszonnégy órájában. Valamiért az az érzésem hogy Ceri túloz. Talán csak imponálni akarna, de... ezt részben az eszem mondatja velem. A lelkem mélyén tudom, igazat beszél s ez maximálisan zavarba is hoz. Kissé meglepetten dőlök hátrébb, még az étvágyam is egészen elmenni látszik. - Öhm... valóban? És mégis ugyan mit lehet rólam annyit beszélni? A kérdés második felénél jobbnak látom újra visszatérni a kajához. Egyrészt mert így kevésbé feltűnő hogy amúgy ja, baromira érdekel a dolog, másrészt meg mert... részben könnyebb nem a vigyorgó szempárba tekintve megkapni az igazat, amelyet szimplán nem akartam észrevenni. De még így sem könnyű. Jó, mondjuk a víz mint olyan kissé kizökkent már csak gondolati síkon is. Mindig van körülöttünk folyadék, de azért másabb egy nagy víztömeg jelenléte. Sokkalta üdítőbb és jobban feltölt. Már csak a tömény illategyveleg maga... Az a tipikus óceánillat... ahhh! Csak magamban jót szórakozva mosolygok az utazás említésére. Tény, ami tény a munka miatt sokszor megesik hogy repülőre kényszerül az ember. Még akkor is ha igazgatóként sok mindent megengedhet magának. Van, aminél elkerülhetetlen a személyen kontaktus megléte. - Majd egyszer megnézem magamnak hogy valóban egyben van-e az összes poharad.. Viccelődésem menet közben döbbent rá hogy ez kissé kétélű fegyver. Egyszer kétértelmű a dolog, pedig semmi rosszat és semmi többet nem akartam belemagyarázni. S épp ezért gyorsan el is hallgatok mert hát nem akarom hogy félreértse a lány. Elvégre nem akarom magam meghívatni magához vagy ilyesmi. Távol áll tőlem alapvetően az ilyesmi de ő ezt nem tudhatja, hisz nem ismer. Tudja a nevem, a kinézetem, hallja a híreket, köszön az irodában... részt vesz a tárgyalásokon velem, de az egyazon légtér még nem utal semmi többre ezen belül. Nem ismeri az észjárásomat, vagy az akaratomat. Nem tudja milyen is vagyok igazából. Talán csak Michael ismer valójában és persze Atyám. De Mich mindig is öntörvényűen a saját útját járta épp úgy, mint most. Igazából sokszor lenne máshogy ez is ha ott akkor eonokkal ezelőtt Luciferrel másképp esnek meg a dolgok. Talán kevésbé lennék egyedül kevésbé élném magányosan az életem. Nem mintha nem szeretném a fivéreimet. Mindhez egytől egyik kapcsolódom valamilyen módon, de még is csak egyetlen bátyám volt. Egyetlen, akire igazán felnéztem... és aki talány tényleg ismert is akkoriban. Mi több, megértett. A zongora említésére eszembe jut mennyit is szórakoztunk már akkor. Ő meg én. Vajon a pokolban még most is veri a billentyűket? Biztosan nem. Biztosan megutálta csakúgy mint sok minden mást is... - Nos, eddig még egész épek a ruháink, nem? Arcomon a komorságot átváltja egy gyermeteg szemtelen pimasz mosoly. - Ó valóban. Most hogy mondod, ez még igaz is. De... és itt fontos a de, még nem értünk a végére. Nyugtával dicsérd a napot szépségem! Szemtelenkedem egy sort. Mikor pedig felvetődik az ötlet hogy újabb pohár bor kellene biccentek és intek a pincérnőnek. - Látom szeretsz veszélyesen élni. Nem bánom, de aztán ne írj badarságokat a délutáni papírhalmokba az irodában... Nevetek fel miközben a mellénk érő lányra pillantok, aki hosszasan bámul rám. Pedig nem ismerős sehonnan sem. Mégis állva a pillantását szólalok meg. - Még egy pohárral szeretnénk kérni a Bolgheri Rosso-ból. - feszes mosollyal köszönöm meg és kivárom az újabb fél perccel való további szemkontaktus tartását semmint az indokolt lenne, majd újra Ceri felé fordulok.
Meglepetésemre azt mondja, hogy egyszer majd megmutatja a garázsát. A szemeim szabályosan felcsillantak és úgy néztem rá. Mint egy kislány aki épp megkapja a kedvenc babáját. - Most már kijelentetted, így élni fogok a lehetőséggel, biztos lehetsz benne. S nem fogok szabályt szegni, nem kell félned. - válaszolok neki nagy mosollyal. Már előre várom, hogy beleülhessek a bizonyos Ferrari-ba és Aston Martin-ba. Ültem már sportkocsikban és méreg drága autókban. De ezeknek van egy bizonyos szépségük, amit nehéz lenne leírni. Viszont kötelező megtapasztalni. Leginkább egy jó kis hegyoldali úton, kanyarból kanyarba, egyenesben gázt adni neki és élvezni az utat. Gondolataimból az szakít ki, hogy ő nem olyan sármos mint Bond. - Ó ha tudnád, hogy mennyit beszélnek rólad a nők, akkor máshogy gondolnád. Sokszor vagy téma az irodában. - mondom neki kacagva. Valamiért az alkalmazottak női része szivesen beszél róla, meglehetősen szívesen. Eztán örömmel hallóm, hogy se vadászni, se golfozni nem jár. Inkább hajókázik vagy repül. - Én is szeretek úszkálni, de vitorlázni még nem volt szerencsém. Biztos jó lehet. Repülni meg keveset repülök és akkor is üzlet miatt teszem.- nos ez félig meddig igaz. A monológom láthatóan nem igen jutott el hozzá. Csak az, hogy néha énekelek. Na szép. Micsoda beszélgető partner az, aki nem figyel a másikra. Hiába töröm magam itt, hogy kicsit megismerjük egymást. - Igen még egyben vannak a tükrök és poharak, így nem mehet olyan rosszul. - mondom neki kacagva. Más még nem hallott, így nem tudok véleményt mondani ezzel kapcsolatban. Nem mintha szeretném, hogy más halljon énekelni. Végül azt mondja, hogy ezekkel a kezekkel pedig jól menne a zongora nekem. Csak mosolygok a kijelentésén. - Az igazság az, hogy tanultam zongorázni. Állítólag jól is ment. Mindössze nem szerettem meg, így abba hagytam. Fölösleges erőltetni valamit, ha nem tetszik. Csak szenvedés lesz a vége. - fejtem ki, hogy miért is hagytam ott. Közben persze megjött a kaja és mindketten hozzá láttunk. Taki-ban jól főznek, így nincs ár panasz. Nem véletlenül a környék legkedveltebb helye, tettek róla, hogy így legyen. Továbbiakban gond és leöntések nélkül telt el. Szerencsénkre. - Nos, eddig még egész épek a ruháink, nem? - kérdem tőle kis pimasz mosollyal. Ehhez persze hozzá tartozott, hogy mind a ketten ültünk, így elég nehéz lett volna leönteni, persze nem lehetetlen. De már nem tudnám véletlennek mondani. Emellé tányérom már üres volt és borom is kevés volt már. Így azokat sem tudnám ráönteni, nem mintha eleve akarnám. - Még egy pohárhoz mit szólsz? - kérdem tőle felemelve a már szinte üres poharamat.
Tipikus nő. Mikor nem tudnak ők bármit is? Apró, feszes kis mosolyra rándul a szám. Hát igen, efelől kétségem sem kellett volna hogy legyen. És mintha csak bizonyítani akarná még rá is tapint a lényegre. Valóban áll jó pár kocsi a garázsomban arra az esetre mikor milyen hangulatba kerülök. Erről persze nem sokan tudnak. Kivéve Taylort, aki rendszerint sötét pillantást ereget rám ha nem viszem magammal. Igazából teljesen fölösleges kellék az életemben, tekintve, hogy angyalként én aztán végkép nem szorulok védelemre. No de ezt nehezen magyarázható ki a mondén médiának, így jobb híján megszoktuk már egymást. Ő engem én meg őt. És alkalomadtán inkább én ügyelek rá, mint fordítva. Persze neki erről halvány lila sejtelme sincs, de épp jó is ez így. Evidensen számára munkaköri leírás hogy ügyeljen rám, aminek igyekszik maximálisan eleget is tenni. Én pedig... hát mondjuk úgy, alkalomadtán jó hogy nem nekem kell vezetnem. A reggelek meg azok a bizonyos papírhalomok... - Egyszer elviszlek ha ennyire érdekel. És talán... hmm de csak talán vezetheted is. Akkor mindenképp, ha nem szegsz szabályt. Nem mintha annyira mániákusan rendfenntartó lennék, de azért a sportkocsik kiszámíthatatlanok. Könnyen gyorsulnak jó dinamikával rendelkeznek és... hát tapasztalatlan kézzel könnyű elveszteni a kontrollt. Persze Ceri ezzel az előélettel mint most megtudtam igazán nem a kispályások társaságába tartozik, de azért sosem árt az óvatosság. - Már csak egy fekete öltöny, spéci kütyük és havonta más csaj hiányzik hozzá. Felnevetek a szavain őszintén. Hát még így sosem gondoltam a dologra, és ha innen nézzük végtére is még lehetne is benne valami... de hát nem. Azért nem teljesen kifizetődő ez életforma sem. Többnyire inkább vagyok magányos típus, de tény ami tény, ha a helyzet úgy hozza élek a lehetőséggel. Mert miért is ne? - Hát fekete öltönyöm akad. Spéci kütyü... nem tudom ez alatt mit is értesz pontosan, a nők meg... - sejtelmes mosolygást eresztek meg szemtelenül megcsillanó szemekkel párosítva - mondjuk úgy hogy nem vagyok akkora sármőr, mint Mr. Bond. Igazából fenn akartam volna tartani a balladai homályt és nem kinyilvánítani a dolgot, de mégis csak kikívánkozott a dolog és talán jobb is így. A legtöbbször az emberek túlképzelik a helyzeteket és vele együtt az embereket is. Mondhatni hiba az előítéletesség, végtére is attól mert valaki olyan, amilyen és úgy néz ki ahogy még nem egyenes ágon következtethető le belőle egyfajta viselkedésforma. A morál sokszor más, no de nem hibáztatom azért, mert úgy gondol valamit ahogy. Szimplán csak ez is azt mutatja, a többség véleményét osztja. Sosem szerettem magyarázkodni, most mégis kissé azt érzem ezt tettem így hát inkább csak elhallgatok, amíg ő meg nem töri a csöndet. - Az igazat megvallva.. Hobbivadásznak még simán gondoltalak volna. Mondjuk a golf is közkedvelt tevékenység márka tulajdonosi körökben. - Pfffffffffff.... túlértékelik. Minek nézel te engem Tiger Woodsnak? Ez igazán hízelgő aranyom, de nem... - rázom meg lemondóan a fejem. - Sosem osztottam az efféle sportokat. Hamarabb megyek el futni vagy az edzőterembe és a védtelen állatvilágot sem tartom szimpatikusnak legyilkolni. Ezeket meghagyom azokra az ötven plusszos magát nagyágyúnak hívő emberekre, akik azt hiszik a pénzükért mindent megtehetnek. - Akkor már hamarabb megyek ki a vízre. Szigorúan csak vitorlázni nem pedig horgászni! Vagy repülni. Na igen. A két lételemem. A vízzel állandó kapcsolatom van, és előszeretettel élek is a dologgal. A repülés meg... hát mondjuk úgy angyalszárnyaim igényelnének már egy kis mozgást a sok tespedés mellett de ritka az az alkalom, amikor ez a luxus kijár. Viszont mégis ott az érzés mikor a gépben ülsz és suhansz. A felhők aranylóan megcsillanó fénytükrében szinte már otthon érzem magam. Atyám mellett fent az oldalán. Aztán mindig alázuhanok a mélybe és kezdődik minden előröl. Valahol jó is ez a körforgás és rossz is. Ezen tűnődve bámulom a borospoharat és nem is figyelem igazán ahogy a lány beszél. A szavai távoli morajként jutnak csak el hozzám és ajkamon nosztalgiás szomorú mosoly vetül, mint aki vágyakozik az után, ami rég eltűnt az életéből. - Habár azt nem tudom, hogy mennyire van jó hangom hozzá. - Öhm... énekelsz? - arcomon meglepettséggel pillantok fel. - És nem repedt még be a tükör? Hát akkor minden elismerésem. Viccelődöm, de megszakít a pincérnő, aki meghozza a főételt. Mosolyogva köszönöm meg, ő pedig olyan gyorsan siet el, ahogy csak lehet. Egy pillanatig utána bámulok és a fejem csóválom. Ki érti ezeket a mai embereket...! Nők...! Lemondó sóhajjal pillantok az asztal túlfelére, miközben a hangszerekről alkotott véleményét fejti ki a másik. - Hmmm érdekes. Pedig le mertem volna fogadni hogy ezekkel az ujjakkal zseniálisan zongoráznál... Hát ha nem hát nem. Vállat vonok amolyan, nekem mindegy alapon és ezzel jelzem hogy akkor igazán ejthetjük is a témát. Helyette a villát ragad a kezem és megkóstolva az ebédet el kell ismernem, nem is rossz Taki olasz konyhája, habár... nem az a jellegzetes fűszerezés, amit kint megszoktam, de még így is... talán az egyik legjobb New Yorkban.
Néha jó a csönd, de ebben a kocsiban most nagyon zavart. Ezért is próbáltam beszélgetést kezdeményezni, ami meglepően hamar abba is maradt. Nos, ez van. - Tudom, hogy hol és mikor lehet, így nem kaptam még sosem. - válaszolok a kérdésére és ismét visszatér a csend. Ez van. Úgy látom jobb, ha nem zaklatom. Talán azért is, mert annyira bele van merülve a telefonjába, hogy jobb is, ha nem zavarsz érzést áraszt. Taki-ban viszont azért életre kell egy kis beszélgetés. Ennek ellenére nem nehéz meglátni azt, hogy a pincérlányka miként néz rá. Enyhe túlzással szinte csöpög tőle. Inkább ignorálom és nem foglalkozok vele. Gabe válaszát viszont megmosolygom. - Ferrari, Alfa és Maserati. Azok sem rosszak azt meg kell hagyni. S ha tippelnem kéne van is pár a garázsban. - mondom kicsit vágyakozva. - Ferrari, még nem is ültem olyanban. Ellenben Lamborghini-ben igen. Az is szép emlék. - Szívesen megnézném a garázsát ezek után és ha már ott vagyok, akkor addig nyaggatnám, míg elvihetnék párat egy körre. Aztán még hozzá teszi, hogy Aston Martin, meg James Bond. - Már csak egy fekete öltöny, spéci kütyük és havonta más csaj hiányzik hozzá. - kissé gúnyosan mondom mindezt. Biztos vagyok benne, hogy bőven lenne jelentkező a csaj szerepére. Bőven. A megjegyzésemre tagad. Nem is néz ki gyűjtögetősnek. - Az igazat megvallva.. Hobbivadásznak még simán gondoltalak volna. Mondjuk a golf is közkedvelt tevékenység márka tulajdonosi körökben. - fejezem be kicsit gondolkozó arccal. A zenés megjegyzésén csak mosolygok. - Még az egyetem alatt fogtam először kézben egyet. A lakótársamé volt. Elkezdtem rajta pengetni, csak úgy véletlen szerűen. Megtetszett és eléggé nyugtató is volt. Azóta rendszeresen játszok rajta. S néha még énekelek is mellé. Habár azt nem tudom, hogy mennyire van jó hangom hozzá. - belekortyolok egyet a bórba. Finom, ízlik. Tény, hogy nem whisky, amit általában iszok, ha alkoholról van szó, de az olasz kaja mellé mégsem kéne azt innom. S ha már kaja, pont kihozta a leányzó az ételt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egész jól behajolt Gabe-nek miközben lerakta elé tányért. Megforgattam a szemem. Egyértelmű volt, hogy szívesen enyelegne vele. Szép teremtés volt az tény, de nem hiszem, hogy ez az ő napja lenne. A lasagne isteni finom. Mosolyogva ettem minden falatot kiélvezve. - A zongora meg nem az én műfajom. Azt nem érzem annyira, mint a gitárt. Pedig próbáltam párszor. A hegedű meg. Nos, jobb pengetni. - válaszolok miközben iszok még egyet. Az igazság az, hogy megy mind a kettő elég jól. Mindössze a zongora valóban nem jön be. A hegedű is kellemes hangszer, de valahogy nálam csak szomorkás hangulatú dallamok jönnek elő belőle. Ezért nem sokáig játszottam vele. A gitár meg pont jó. Csak leülök és elkezdek pengetni, néha még éneklek is mellé. Nagyon jó feszültség oldó és szeretem is. Még pár dalt is írtam már. Ki tudja, még a végén énekes leszek. Habár nem lenne szerencsés egy olyannak, aki nem öregszik.
350Z? A sportkocsi említésére mindössze a szemöldököm szökik kissé fentebb meglepetten. Nem épp nőhöz illő sportág, már nem a vezetés maga, hanem hogy ilyesfajta veszélynek tegye ki magát. Persze jobbnak látom szó nélkül hagyni. Sem megbántani nem akarom sem kritizálni a dolgot mert még a végén tényleg pórul jár ez az ingem is. Inkább csak mindössze elnézően mosolygok és az út további részében el vagyok a némaság burkában. Talán ez is egyfajta rossz megszokás lett Taylor mellett, aki nem éppen a poénjairól vagy a bőbeszédűségéről híres. Sokszor veszi magát azon az ember vagy épp angyal, hogy utánozza akaratlan ösztönnel a környezetét. Amióta pedig itt tengetem az időm én is akklimatizálódom. Beilleszkedek a kultúrába, s a szokások rabjaivá válok könnyeden. Talán ezért is jó Lia. Könnyen kiránt abból a mókuskerékből amibe belesüppedtem. Túl nagy szakértelemmel teszi ő ezt. Bent még a pincérlányka zavara ellenére is egész jó hangulat uralkodik. Lehet a hely atmoszférája teszi vagy az emberek nyüzsgő zajegyvelege, amelyet produkálnak, minden esetre én magam is jobb színben látom a helyzetet annyiban hogy ez kellően nyilvános hely. Még ha lencsevégre is kapna egy vagy két paparazzo akkor sem igazán felhasználható az anyag. Végül is mit firkálnának össze? Egy lasagna és toszkán bor szerda ebédidőben? Annyira unalmas hogy még a legkisebb szennylap se hozná le a sportrovat után se. Szóval lesz annyi őszinte örömünk hogy kiélvezhetjük az elkövetkező fél órácskát. És a barna hajú szépség biccentésének kíséretében távozik a megrendelésünk is, így nincs más mint a felszínes kommunikáció bevetése. Fura, sose szoktam munkahelyi kapcsolatokat létesíteni, még ebédszintűt se. Jó igaz Peter párszor elrángatott már magával, de férfiakkal mégiscsak másabb a beszélgetés medre minősége és milyensége, semmint a nőkkel. Nem nevezhetném egyenrangúnak a dolgot és épp ezért is baromi nehéz most, mert csak találni kellene egy témát... Ezt a problémámat a lány hamar orvosolja, mert visszakanyarodik ahhoz az elejtett megjegyzéséhez, amit már a kocsiban is büszkén hangoztatott. Furcsa ez számomra és egyben azért érdekessé is teszi őt. Nem sok fiús lány vagy, pláne nem olyan, aki tényleg szívből élvezi. A tökös és belevaló fajta valahol a huszonegyedik század első felében kihalt, talán Walt Disney miatt, vagy szimplán a mai kor tendenciái végett. Őszintén meglep hogy akad egy két... mondhatni őskövület, mint a hírek szerint Ceri, aki nem szégyennek tekinti az egyik szenvedélyét hanem éppen előnynek. Sőt, egyenesen büszke rá jelek szerint. Talán túl büszke is. - Hmmm a Nissan nem rossz. De gyorshajtás? Ejjjejjj, bírja a fizetésed a kiküldött csekkeket? Visszakontrázva kérdezek vissza kissé hunyorogva. Kedvem lenne hozzáfűzni hogy ha kell szóljon és intézek egy kis fizetésemelést, de miután nem ismerem igazán jól félő hogy rossz néven venné. Így inkább megtartom magamnak a humoromat. - Rolls Royce-osnak? Na ne nevettess! Jobb szeretem az innovációt ennél. Szóval inkább szavazok a Teslára vagy a Lexusra. Ha régimódi hangulatba kerülnék akkor is maximum az Aston Martin vonulatig megyek el. Tudom tudom tiszta James Bond, ne is mondd! Habár tény gyengéim az olasz borok mellett még az olasz autók. Egy jó Ferrari, Alfa Romeo vagy Maserati és az olasz házak sírnak a motordübörgéstől. Elmosolyodva merengek el a múlt nyaramon, amikor az időm jó részét Európában töltöttem. Meg kell hagyni visszasírom mostanság azokat a nyugodt napokat. - Pffff amúgy na nem! Azért nem jutottam el még erre a szintre, ne aggódj! Ennyire nem szenvedek súlyos gyűjtőszenvedélyben. Nem vagyok a trófeagyűjtő típus... semmilyen értelemben sem. Kénytelen vagyok elhallgatni és csak sejtelmesen kétértelmű somolyogni mert a pincérnő visszatér hozzánk. Udvarias némaság telepszik ránk, míg a poharak felfordulnak a bor pedig illatozva aranylón csordul bele. Mikor távozik újra az asztaltársamra pillantok és jobbnak látom ejteni az előző témát. Őszinte meglepett arccal fürkészem a szemeit. - Te és a zene? Na ez új! Ujjaim a pohár szárára fonódnak és könnyeden emelem meg miközben felé emelem koccintásra. - Mesélj erről! Mégis honnan jött ez? Miért épp pont a gitár? Az elég férfias..... Én meg inkább tudnék valami finomabb hangszert elképzelni neked. Mondjuk hegedűt? Vagy zongorát...! Ösztönösen az ujjaira pillantok, melyek hosszúak és kecsesek. Igaz nem széles a tenyere de megfelelő nyújtástechnikával biztos átérné a zongorabillentyűkön az oktávszélességeket. Ideális alapanyag lehetne... egy szakértő kezében biztosan. De lenyelem azt a késztetést hogy felemlegessem én magam mennyire is szerettem ezt annak idején és szeretem még talán most is. Tény, Mozart mellett könnyen tanult az ember. Beethoven a mogorva kategória volt sose értettem vele szót, bár csodálatra méltó talentuma volt, Bach pedig... elég elvont világképpel rendelkezett. Ám mindükben közös volt a zene szeretete mellett az, hogy valami úton és módon kapcsolódtak hozzám. Én pedig hozzájuk.
Az út meglehetősen szótlanul telt. Gabe csak a telefonját nézte és mással nem igen törődött. A megjegyzésemre is kissé unottnak tűnő mód válaszolt. -Én is inkább vezetek. Főleg, ha a 350Z-vel. Száguldóztam már vele párszor. Nyílt sztráda ameddig csak a szemed ellát. Csak te, a kocsid és a sebesség. Mesés érzés. Néha jól ki lehet így engedni a gőzt. - jegyzem meg kis mosollyal, amint visszaemlékszem azokra az érzésekre száguldozás közben. Nem tűnők annak, de meglehetősen szeretem az autókat. Nem véletlenül van kettő és nem véletlenül egy sportkocsi a második kocsim. Biztos vagyok, hogy az emberek nem mondanák meg. Mondjuk voltam már a sajtóban azzal, hogy egy versenypálya rendezvényén szerepeltem és és jómagam is szántottam az aszfaltot. Nem lenne rossz ismét elnézni egy ilyenre. Meglehetősen jó időtöltés. Persze, aki imádja a benzingőzt és az égett gumi szagát. Azaz nekem tökéletes. Csak mosolygok ezen, miközben a várost nézem. Sok éve élek itt, de még mindig meg tudom csodálni. Persze kellemetlen kicsit a bezártság, de ha tudod a módját, akkor igen jól ki tudsz kapcsolni. Taki-hoz érve esélyem sem volt ajtót nyitni. Se a kocsiét, se a helyét. Kicsit azért meglepő élmény volt, meg kell hagyni. De inkább szokatlan. Mindenesetre nem igen zavart, mondhatni kicsit élveztem is. Amint leültünk és leadtam a rendelésem, észreveszem, hogy a lányka igen csak zavarban van. Fel is húzom a szemöldököm, hogy a drága főnököm vajon kavart-e már vele, vagy mindössze a lány esete. Inkább utóbbira hajlok, van egy olyan érzésem, hogy máshoz húz inkább Gabe. Nem mintha össze akarnék jönni a főnökömmel, habár érdekes lenne az fix. Főleg, ha kiderülne, hogy ő egy angyal. Mondjuk az tagadhatatlan, hogy igen érdekes lenne. Látom magam előtt, egy angyal és egy bukott járnak. Micsoda felhajtás lenne ebből ott fent. Hajaj. Szinte nevetni tudnék az elképzelt helyzeten, de helyette csak mosolygok. - Én is toszkánra szavazok.- nézek a pincérre, aki bólint egyet, majd elmegy. Gabe felé fordulok és lassan végigmérem, majd megszólalok. Közben kihozzák a bort. - Egyébként te olyan Rolls Royce-nak tűnsz. Nem mintha valaki rólam megmondaná, hogy egy Nissan 350Z-m van, amivel előszeretettel megyek gyorsan. Vagy otthon néha gitározgatok. Ki tudja, még a végén valóban rózsaszín elefántokat gyűjtesz otthon. - mondom neki kis pimaszsággal és mosolyogva.
A lifttel való út mindössze pár percet vesz igénybe. Talán azért van ez, mert a legtöbbek már rég eltűntek ebédelni vagy aki mégsem az bizonyára a benti kantint használja. Nem mondom hogy fesztelenül szállok be a liftbe Cerviel mellé, de azért ez az út az, amely kellően rövid ahhoz hogy semmi ne tudjon balul elsülni. Ahogy az ajtó kinyílik a mélygarázs szintén máris jobbá válik a közérzetem. Fesztelen mosolyt villantok felé és intek neki, hogy övé az elsőbbség. Az utat nem kell mutatni neki, kellően céltudatosan indul meg, és amúgy sem igen lehet feltételezésekbe bocsátkozni melyik kocsi is az, amelyik hozzám tartozik. Ha mindez amúgy nem lenne elég a külön elkerített parkoló rész is kellő sugallattal szolgál a szakavatatlan szemeknek. Lépteim határozottak és halk visszhangot vernek a többnyire amerikai autókkal tarkított betonfalak csöndjében. Halkan kattanva nyílik az ajtó, ahogy Taylorhoz érünk, aki már a matt fekete autó mellett állva vár minket. Ceri köszönésére biccent és dörmög valamit, amit még én magam sem értek. Elmosolyodom ezen és figyelem, ahogy besegíti a kollégámat, majd rám vetül a tekintete. Hozzászokott már ahhoz hogy nőkkel lásson de az irodából még ez az első alkalom hogy elindulok valakivel. Nem csoda ha ez benne is kérdéseket vet fel. Végtére is ő tud Corneliáról és arról, mennyire a körülmények áldozata vagyok még akkor is ha csak a mondén vezérigazgatónak hisz. Ismeri a gondolkodásmódomat és tudja jól, ez a nem fér bele kategória nálam és mégis... hát így hozta a sors. Teljesen jogos a kérdés a szemeiben, de mellé persze a fapofa társul a meglepő profizmusával. Haloványan elmosolyodom, kissé már-már szégyenlősen (amit sosem gondoltam volna hogy meg tudok ejteni) és mindössze apró vállat rántok, amilyen 'fogalmam sincs mi van na' szintűt. Ennyi pedig épp elég, mert inkább csak egy jelentőségteljes pillantást lövell felém, amolyan 'ezt nem kéne uram. Igazán nem kéne' és elfordul, hogy beszálljon a kormány mögé. Követve a példáját beülök én magam is hátra és amikor az ajtó halkan csapódva záródik Cerire pillantok. Már épp feltenném a kérdést hogy mégis melyik olasz étteremre szavazna a választékból, amit ismerek mikor a maga kedves vehemenciájával rögtön vidáman közli is az úti célt, akárcsak ha taxiba pattant volna. Inkább nem is nézek a sofőrömre mert el tudom képzelni mit gondolhat a nőről és magáról az egész kialakult helyzetről. Lia épp az ellentettje Cerinek még terhesen is. Soha semmi határozottság nem volt igazán benne leszámítva az átkozott makacsságát. Ott látványosan én irányítok. Én vezetem és én döntök. Cerviel máris bizonyítja a kocsiban töltött két másodperc leforgása alatt hogy itt ő az aki az erősebb szeretne lenni. Most mit tehetnék? Meghagyom neki a leehetőséget. Könyökömmel az ajtó oldalában kialakított könyöklőre támaszkodom míg kezemmel végigsimítok az arcomon és szimplán némán nevetek egyet kifelé az ablakon úgy, hogy a lány ne is láthassa azt. Nem őt nevetem ki inkább a helyzetet magát és ismerve Taylort a férfi reakcióját. Szinte hallom magamban a gondolatait, még úgy is hogy ezen angyali tulajdonságot eszméletlen ritkán használom. Általában azért vagyok annyira jó emberismerő hogy hamar tudjak vagyis... megérezzek dolgokat. Arról nem is beszélve hogy Taylorral régóta jól összeszokott párost alkotunk. - Oda megyünk ahová csak óhajtod. Szelíd kedves már-már elnéző mosollyal pillantok rá és a kezem centikre távolodik az arcomtól egy intést előidézve. Ezzel is azt sugallom, szabad kezet kap. Ekkora már a sorompót elhagyva a város nyüzsgő belvárosi forgatagába indexelünk ki. A fény hirtelen tölti meg az utasteret, és nem is bánom. Jobb szeretem ezt, mint a komor halogénlámpa vibráló fényét. Ki is pillantok újra az ablakon ahol most az Apple Inc épületének üvegpanorámája vetül elém. - Így azért könnyű a városban, hogy nem neked kell vezetni. Szinte már kezdem élvezni. A kijelentése újra magára vonja a figyelmem. Tekintetem egyetlen pillanatig időzik el rajta. Azon, ahogy kifelé pislog és nézi az elsuhanó épületeket. Aztán meg persze lejjebb a hosszú kecses de mégis izmos lábait. Végül magam elé motyogom a szavakat teljesen színtelenül közömbös hangos. - Hmm érdekes... én meg jobb szeretek vezetni. Normál esetbe mondjuk nem a belvárosi dugóban, ez tény. Na de minek fizetem Taylor-t ha nem azért hogy vezessen? Mellesleg így legalább van időm az irodába érkezés előtt felzárkózni. Épp úgy, mint ma tettem. S talán épp ezért mert a megszokás rabja vagyok vagy mert amúgy is mindig így szoktuk, az út további része csendben telik. Taylorban az a jó hogy ritkán szól és akkor is többnyire tőmondatokban kommunikál. Még rádiót sem kapcsol, és én ezt többnyire nem is bánom. Némán bámulom a telefonom hol Lia üzenetét hol fel és Cerviel arcélét, aki meg látványosan élvezi az utat és a kinti környezetet a sötétített ablaküveg mögül. Mikor halk fékcsikorgással begördülünk Taki elé, a sofőröm szó nélkül leállítja a motort s mielőtt az utastársam mozdulhatna már nyitja is az ajtót számára. Én a másik oldalon szállok ki és igazítom meg a zakómat miközben Taylor kisegíti Cerit. Halk ajtócsapással zárom be z autó ajtaját és megkerülve a kocsi hátát adok pár utasítást. Leginkább azt hogy várjon itt meg ha akar jöjjön ő is be enni. Természetesen mint mindig most is elutasítja a felajánlást. Nem boncolgatom sokat a témát, vele ugyanis teljesen értelmetlen vitába szállni, inkább csak hagyom a döntéshozatalában és beinvitálom a kollégámat az étterembe. Épp hogy csak kihúzom a széket és hagyom hogy a nő elhelyezkedjen máris megjelenik a pincérlány. Amennyire emlékszem ugyanaz, aki a múltkor is kiszolgált mikor itt voltam és mint akkor most is fülig vörösödik mikor meglát. Nem tudom azért, mert esetlegesen felismer és meglepően zavarba hozza a tudat vagy azért mert szimplán ugyanúgy nem bír elvonatkoztatni a kinézetemtől mint a legutóbb. Bármelyik is, mindkettő pocsék kombináció. Félve remegő hangon kérdezi mivel is szolgálhat és meg sem lep hogy Ceri rögtön rávágja, mit is akar. Aha, hát megint a magabiztos céltudatosság...! Hazudnék ha azt mondanám hogy nem tetszik, de azért sejtem ezzel sok hátulütő is párosul. - Nekem is ugyanaz lesz és... a délvidékről származót szeretnél? - pillantok a velem szemben ülőre a bor kapcsán. - A szicíliai elég testes. Az illene hozzá.... Bár ha engem kérdezel, szerintem a toszkán a legjobb. Azzal öntött le Lia is a múltkor véletlenségből. Kár volt érte. Igazán kár.
Nem meglepő módon a limuzinban Taylor már vár minket. Épp a telefonját nézegeti. Mondjuk az sem lepne meg, ha aludna. Én tuti azt tenném, de az én vagyok. Ő meg Taylor, aki ki tudja, hogy néha mennyit malmozik, míg Gabe-re vár. Elmosolyodik, mikor meglát minket. - Hello Taylor. Rég láttalak. - csak vidáman, meg nem mintha rosszban lennék vele. - Üdvözlöm. - kapom a választ, miközben ajtót nyit. Nem tagadom, meg tudnám ezt szokni. Nem mintha nem szeretnék vezetni, pedikűr NY-ben az kész rémálom. Persze megszokás kérdése ez is. Engem nem zavar túlságosan és a kocsim úgyis automata, így a váltással nem kell bajlódni. Viszont csak az egyik ilyen. S igen, kettő kocsim van. Miután beülnek és mielőtt Gabe szólhatott volna, hogy hová, én gondoltam változtatok a terven. - Taki-hoz megyünk. - szóltam vidáman. Taylor biccentett egyet majd elindult. - Remélem nincs ellene kifogásod. Nem mintha ott nem lenne olasz. - a mondat végére kis pimaszság is vegyül. Szeretem a helyet. Jó a kaja, jó a környezet. Így nem meglepő, hogy ezt mondtam végül, nem Gabe-nek engedve a választás jogát. Nem fog rosszul járni. Az irodától Taki elég szép távolságra volt azért. Hiába belváros, nem olyan egyszerű eljutni oda. Közben mondjuk lehet nézni a várost, főleg ha van sofőröd. - Így azért könnyű a városban, hogy nem neked kell vezetni. Szinte már kezdem élvezni. - mondom Gabe-nek, miközben az ablakon nézek kifelé. A kocsi maga igen kényelmes és mellé pont szemben is ülök vele. A lábaim keresztben, kissé hangsúlyozva őket. Nem mintha, okom lenne rejtegetni. Karcsú alkat vagyok, de nem csont és bőr. Mellé a reggeli futás is teszi a dolgát. Biztos vagyok benne, hogy sok nő irigyli az alakom. Nem mintha érdekelne a véleményük. Majd, ha egyszer lesz barátom, az övé talán fog, de csak talán. Nem mintha esélyes lenne. Járok szórakozni, de nem tudom magam úgy elképzelni. Na meg mondémmal nem is lehet hosszútávon kapcsolatban lenni. Mivel nem igen öregszünk, így biztos időn belül gond lenne. Azt viszont nem tagadom, hogy pár boszorkánymesterrel volt már dolgom. Gondolatom a kocsi megállása zavarta meg. Taki előtt álltunk. Mire nyúltam volna az ajtóhoz, Taylor már ki is nyitotta. Hú de gyors. - Köszönöm. - mosolygok rá. Taki egy igen hangulatos, kicsit 90-es években ragadtak tűnő hely. Emiatt van egy sajátos varázsa és biztos vendég bázisa. Sokan járnak ide, így szinte mindig tele van a hely. Főleg délben és este felé. Most is jócskán vannak, de azért kiszúrok egy jó helyet. Gyorsan le is ülök és várom, hogy Gabe is így tegyen. Azt gondolná az ember, hogy nagyon feltűnőek vagyunk a többi vendég között, a ruháink végett, de nem. Sokan van öltönyben, sok az irodai alkalmazott, aki idejár enni. Magamhoz veszek egy étlapot. Közben a 90-es évek nagy slágerei mennek halkan. Egyszerűn imádom ezt a helyet. Közben felbukkan egy pincér, szintén a helyhez illő ruhában. - Nos, én lasagne-t kérek és mellé egy jó bort. - úgyis van sofőr és messze még mire kocsiba kell ülnöm. A nő Gabe-re néz és én is.
Ahogy kiléptem a Taki’sból, az első gondolatom az volt, hogy: „Ez az, sikerült!”. Elvégre senki nem akadályozott meg abban, hogy továbbálljak, senki nem marasztalt, senki nem kiáltott utánam – ami mondjuk érthető is volt azok után, amit ott bent műveltem... Kétségtelen volt, hogy nem én voltam a nap sztárvendége. Mielőtt továbbindultam volna az Intézet felé, még pár másodpercre megálltam a bejárati ajtó mellett, és lehunyt szemekkel vettem két mély lélegzetet. Szükségem volt ugyanis még egy kis időre ahhoz, hogy teljesen kitisztuljon a fejem, hisz a düh ilyen gyorsan nem tűnt el, az az idióta Eric meg tett arról, hogy ismét felmenjen bennem a pumpa. Persze ez már hozzáfogható sem volt a kezdeti mérgemhez, de azért szívesen behúztam volna neki egyet a dili dokis beszólása miatt. Oké, elismerem, jó poén volt, de valahogy ott, abban szituációban nem igazán értékeltem. És persze hangosan most sem vallottam volna be – sértette az önbecslésemet. Mikor úgy éreztem, hogy kellőképpen kitisztult az agyam, lassú léptekkel indultam meg hazafelé, miközben azon agyaltam, hogy mit is mondjak Joshnak, miért nincs nálam semmi kaja. Persze, megtehettem volna, hogy beugrok valahova máshova venni gyorsan valamit, de az előbb minden nálam lévő pénzt odaadtam a pultnál álló alaknak, más, kevésbé tisztességes módon pedig nem akartam ételhez jutni. Ez a mai nap csapnivaló úgy, ahogy van. Teljesen a gondolataimba voltam merülve, és még csak meg sem fordult a fejemben az, hogy bárki utánam jönne, így nem kicsit lepődtem meg, amikor megéreztem valaki kezét a vállamon. Ez a váratlanság miatt pedig már épp azon voltam, hogy megragadom a támadóm karját, és átdobom magam felett, hogy mozgásképtelenné tegyem, de még épp időben felismertem Eric hangját ahhoz, hogy felhagyjak minden önvédelmi technika alkalmazásának az ötletével. Egy hangos sóhaj hagyta el ajkaimat a kérdését hallva, miközben egyből meg is torpantam. - Nem, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen – jegyeztem meg savanyúan, kicsit sem leplezve előtte, hogy mennyire nincs kedvem ahhoz, hogy a beképzelt, önimádó fejét bámuljam. Mert tényleg nem füllött hozzá a fogam azok után, ami a Taki’sban történt, mégis úgy döntöttem, hogy nem teszem szóvá a benti viselkedését. Férfiak... azt hiszik, csak azzal kerülhetnek a figyelem középpontjába, ha másokat degradálnak. Viszont... bármennyire is haragudni akartam rá, amiért nem éppen szépen beszélt hozzám, tagadhatatlan volt, hogy ő segített lenyugodni – ha nem lett volna ott, ki tudja, meddig tomboltam még, és azt biztosan megbántam volna. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy bűntudatom legyen, s pontosan ez volt az, ami végül arra sarkallt, hogy félretegyem minden sérelmemet, és őszinte legyek hozzá. - Figyelj... tudom, hogy nem érten tetted, de azért köszi, hogy megállítottál. El nem merem képzelni, mit tettem volna, ha akkor nem állítasz le – vallottam be, s hogy mutassam is neki, tényleg komolyan gondolom, amit mondok, még a szemeibe is néztem végig, hogy kiolvashassa az enyémekből a valós érzéseimet. – És... bocsi, amiért megütöttelek. Nem ellened irányult, csak rosszkor voltál rossz helyen – vakartam meg zavartan a tarkómat, amiért ennyire nem jött össze jól a bocsánatkérésem. – Tényleg ne haragudj... Remélem nem fáj nagyon – pillantottam rá bűnbánóan. – Most mondanám, hogy kárpótollak valamivel, de nem hiszem, hogy túlságosan vágysz a társaságomra, inkább csak kihasználtad a távozásomat arra, hogy feltűnés nélkül te is leléphess, mi? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, most már pajkosan mosolyogva rá. – Szóval akkor hogyan tovább? Elkísérsz még az Intézetig, és ügyelsz arra, hogy már senkiben és semmiben ne tegyek kárt, vagy van valami Evelyn mentes programod? – érdeklődtem tényleg őszintén, minden hátsó szándék nélkül.
Enyhe csodálat kezd ébredezni bennem iránta, hogy képes volt lefejelni. ~ Kurvára akaratos... - Ez talán az első dolog, ami szöget üt fejemben. Hogy tud valaki ennyire akaratos lenni? Esküszöm, ilyet még nem láttam. Nem mintha oly sokat számítana ez, nem tud kiszabadulni, akármennyire is próbálkozik... De hogy is tudna? Főleg alólam? A világ legszexibb és legjobb Árnyvadásza alól? Ez olyan dolog bizony, amire még Isten se lenne képes. Arcát meglátva majdnem felnevetek, helyette azonban ajkamat félmosolyra húzom inkább, arra a csábos fajtára, amit csak akkor villantok meg, ha fel akarok szedni egy csajt. Bár... Ezek után egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy le akarok feküdni vele, félő kilapítaná a golyóimat, s ez a gondolat elejét veszi mindenféle csajozós duma elsütésének. Biztos vagyok benne, hogy észrevette már a pillantásokat, amik azt hivatottak bizonyítani, hogy a következő pillanatban nem fog rám ugrani, de ez nem érdekel a legkevésbé sem. Egyrészt, még csak meg sem próbálom leplezni magam, nem próbálom elrejteni bizalmatlanságomat, s még ha meg is próbálnám, nem hiszem, hogy sokáig titok maradna ez előtte, előbb-utóbb feltűnővé válna az, hogy megtartom a távolságot... Másrészt, van jelenleg nagyobb gondom is, mint ezzel törődni, bár eddig nem éreztem, mellkasom igenis fáj, s ha megérintem az ütés helyét, éles fájdalom késztet arra, hogy rögtön elrántsam onnan kezemet. Az arcát elnézve, egyáltalán nem úgy tűnik, mintha nagyon bocsánatot akarna kérni. Fejemet ingatva jelzem neki, hogy egyáltalán nem tetszik ez, de nem erőltetem nagyon, ha nem hát nem, annyira nem fontos ez az egész, hogy magamra haragítsam még jobban. Önelégült vigyor jelenik meg arcomon, ahogy meghallom szavait, s csak egyre szélesebb lesz, ahogy felfedezem milyen dühös. Bujkál némi félelem is ugyan mosolyom mögött, kinézem belőle, hogy egyszer csak rám veti magát, minden előzmény nélkül, s egyáltalán nem érzem magam biztonságban ezzel a sok idiótával. Ahogy ismét átfut agyamon a gondolat, hogy mit tett velünk... a becsületemmel... akaratlanul is összerándulok. Hónapokig nem fogom tudni kiverni ezt a fejemből, akármennyire is igyekszem, olyasfajta élmény ez, amit nem egyszerű elfelejteni. Ahogy kifelé indul, nem próbálom megállítani, még csak megmozdulni sem jut eszembe abban a pillanatban, csak figyelem, ahogy kimegy, s mikor már csak a hátát látom, tekintetem lejjebb csúszik, fenekén állapodva meg, nem telik bele sok idő, hogy megállapítsam, állati jó segge van. Ott sétál az esélyed, te barom! Szólal fel a fejemben egy mély, ámbár igen erős hang. Egész elmémet betölti, s bár biztos vagyok benne, nem a sajátom, egyáltalán nem furcsállom, bambán bámulom továbbra is, egészen addig, amíg ki nem lép az ajtón. Nem kerül semmibe, csupán egy fejrázásba, hogy kitisztuljon elmém, s felfedje előttem kis híján elszalasztott lehetőségem. Kelletlenül indulok utána, lassan lépdelve csak, mintha nem is akarnám utolérni, holott pont ez lenne a cél... Csupán anélkül kívánom ezt elérni, hogy bárkinek is gyanús lennék. Nem vagyok már messze az ajtótól, csak pár lépés... És kiértem! A tűző nap arra késztet, hogy karomat szemem elé emeljem, valamivel elviselhetőbbé téve ezzel a körülményeket. Nem jár még messze, tíz métert ha megtehetett eddig talán, de lehet, még annyit se. ~ Ilyen gyors lettem volna? - Szökik elmémbe a gondolat. Nem, biztos nem jöttem gyorsan... Nem is tudom igazából, de legalább nem keltettem feltűnést azzal, hogy leléptem. Sietve indulok Evy után, de úgy, nehogy észrevegyen, csak akkor, mikor vállára helyezem kezemet. - Csak nem gondoltad, hogy leléphetsz? - Vigyorgok rá. Nem tudom, mi lesz a reakciója, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz túlzottan elragadtatva attól, hogy élvezheti a társaságom... Pedig igenis szórakoztató vagyok! Ezt mondják, legalábbis...
Vendég
Vendég
Re: Étkezde ↠ Vas. Márc. 19, 2017 9:59 am
Eric & Ev
Még én is meglepődtem, amiért sikerült lefejelnem Ericet, akinek szorítása az ütés hatására meggyengült annyira, hogy én könnyedén kiszabadulhassak a markából, a probléma viszont ott kezdődött, hogy nemcsak ő láthatott csillagokat, miután homlokunk erősen egymásnak koccant, hanem én is. Ezzel pedig a meglepetés ereje el is tűnt, én pedig teljesen feladva ejtettem le a földre a fejemet. Egy kis részem örült ennek a fejleménynek, elvégre így volt időm lenyugodni, és abbahagyni a féktelen tombolást, ugyanakkor mérges is voltam a fiúra, amiért képtelen volt csak békén hagyni. Oké, megértettem én, hogy nem hagyhatta, hogy a haverjaiból a szart is kiverjem, de neki is tudnia kellett, hogy megérdemelték! Én pedig még koránt sem végeztem velük, de most már ugye nem fejezhettem be ezt... Nem, igazából így volt a legjobb, még ha nehezemre is esik beismerni. Láttam Eric szemeiben, hogy nem igazán akart leszállni rólam, hiába szólítottam őt fel erre elég erélyesen, de mivel ugyanilyen határozott voltam én is, csak makacsul összepréseltem az ajkaimat, és addig nem szólaltam meg, amíg talpra nem állt. Nem is reagáltam semmit arra, amit mondott, bár a szemeimet muszáj volt megforgatnom arra, amikor azt mondta, ő ad nekem esélyt. Persze, visszavághattam volna neki valami csípőset, de nem volt már kedvem hozzá. Egyszerűen csak el akartam menni a Taki’sból, hogy aztán, ha az égiek is úgy akarták, további bonyodalom nélkül eltölthessem a mai nap maradék részét. Nem hittem volna, hogy meglepő lenne, hogy a mostani akcióm után elment minden kedvem a balhétól. Már csak azért is, mert bűntudatom volt, amiért megint elveszítettem a kontrollomat, és túlzásba vittem az egészet... Amint Eric felkelt rólam, én is követtem a példáját, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a lopott pillantásokat, amiket felém vetett – biztos meg akart bizonyosodni abban, hogy már nem teszek semmi meggondolatlan lépést. Sértett kicsit ez a feltételezése, de úgy döntöttem, hogy inkább szemet hunyok felette, hisz elnézve a helyiséget, nem volt alaptalan az óvatossága. Olyan volt, mintha egy tornádó söpört volna végig az étkezdén, én pedig tényleg rosszul éreztem magam emiatt. Viszont amikor Eric közölte, hogy bocsánatot kell kérnem, és hogy őt nem érdekeli, hogy ki mit érdemelt meg, csak döbbent szemekkel bámultam rá. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ő most tényleg... azok után, hogy konkrétan kurvának néztek, még elvárta tőlem, hogy bocsánatot is kérjek?! Oké, hogy voltak a haverjai között olyanok is, akik nem ártottak nekem kifejezetten, de biztos voltam abban, hogy ők is pont ugyanannyira benne voltak a buliban, mint az az idióta Blake. Nincs az az isten, hogy én bocsánatot kérjek tőlük! – határoztam el magamban. Nemcsak a büszkeségem szólt belőlem – bár az is közrejátszott -, hanem az is, hogy kicsit sem éreztem magam bűnösnek azért, amiért megvertem őket. Azért már sokkal inkább, amit mások járulékos veszteségnek neveztek volna, tehát a berendezési tárgyak, többek között. Nem volt szándékomban ekkora kárt okozni a Taki’snak, de nem is én lettem volna, ha a végeredmény egy ennél sokkal enyhébb változat lett volna. - Cseszd meg, Eric! – vetettem oda neki végül mérgesen, majd ahelyett, hogy bármit reagáltam volna a dilidokis beszólására, vagy arra, hogy bocsánatot kérjek, csak villámló tekintettel elsiettem mellette, de persze még muszáj volt neki menjek a vállammal, még ha gyerekes is volt a viselkedésem. Nem igazán érdekelt. A pulthoz érve megálltam, majd benyúlva a zsebembe odaraktam minden pénzt, ami hirtelen nálam volt, majd közöltem az ott állóval, hogy a kártérítési díj maradékát máskor kifizetem. Ezzel le is tudtam az itteni eseményeket, és anélkül, hogy akárcsak egy másodpercre is hátrafordultam volna, csak kiléptem az épületből.
words: 576 ● itt az esély hogy meglógj ●
Vendég
Vendég
Re: Étkezde ↠ Kedd Márc. 14, 2017 1:01 am
Evy & Eric
Csak nevetek, mikor próbál kiszabadulni. - Ne erőlködj! - Egész közel hajolok hozzá, s úgy suttogom a szavakat. Mit is tehetne, mégis? Legalább kétszer annyit nyomok, mint ő, és... én férfi vagyok, ő meg nő! A nők pedig törékenyek, vagy legalábbis a legtöbben azok. Vannak sajnos kivételek, s ezek közé tartozik Evy... Nem mintha nagy gondot jelentene lenyomni, de el kell ismernem, az az ütés nem volt éppen kellemes. Megkönnyebbülök, s egy kissé talán lazítok is a szorításon, hisz már nem erőlködik! Meglehetősen kényelmetlen volt lent tartani, s így felüdülést jelent, hogy nincs erre szükség többet. Túl közel vagyok hozzá ahhoz, hogy el tudjam kerülni, így fejeink összekoccannak. Meglepően kemény a feje, s néhány másodpercre megzavar, így enyhén hátradőlök, s ha ezt kihasználja, könnyedén lelökhet magáról. Legalább akkora szerepet játszik ebben szédülésem is, mint meglepettségem, hisz egyáltalán nem számítottam rá, hogy még megpróbálkozik bármivel is. Nem is tudom minek nevezhetném, Isteni közbenjárásnak talán, vagy csupán szerencsének, hogy ő legalább annyira kába, mint én, így nem tud szabadulni. Elmormolok egy imát magamban, s egy pillanatra az ég felé nézek, mintha csak Istent keresné tekintetem. - Minek tenném, mégis? - Arcomon keserű mosoly húzódik. Hisz megalázott, s nem kis tömeg gyűlt itt össze, aki látta mindezt, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy hosszú évekig nem jutok még oda, ahol most vagyok, nemhogy ruha nélkül, de még abban sem. Így hát tényleg, minek is kéne leszállnom róla? - Tudod mit? Kapsz egy esélyt. – Esélyt? A fenéket! De lévén, ő az egyetlen esélyem, hogy lelépjek anélkül, hogy magyarázkodnom kelljen, kénytelen vagyok ezt tenni. Lassan hátrálok csak, s közben egész végig őt figyelem, készen állva arra, hogy a legapróbb mozdulatára is ismét rávessem magam. Amint megnő köztünk a távolság, felállok, s leporolom ruhámat, bár nem sok kosz van a földön, ami azt illeti. Néhány lopott pillantást vetek Evy felé, csak hogy meggyőződjek róla, nem fog nekem rontani az elkövetkezendő másodpercek egyikében. - Az a minimum, hogy bocsánatot kérsz. – Jelentem ki határozottan. Hisz mégiscsak feldúlta a kajáldát, s nem egy ember becsületén esett csorba, mindez egyes-egyedül miatta. - Nem attól a gyökértől persze – mutatok Blake-re –, de a többiektől igen. – Tekintetem végighordozom a tömegen, s azokon, kik a földön fetrengek, kisebb-nagyobb nyögéseket hallatva, hogy tudtára adják a többieknek, mekkora fájdalmaik is vannak. - Marhára nem izgat, hogy ki mit érdemel meg és mit nem... – Ingatom fejem. Nem törődök azzal, hogy ő halkabban beszél, én ugyan olyan hangosan ejtem a szavakat, mint az imént. Hisz mért is zavarna, ha én is kínos helyzetbe hozhatom őt? Na persze a két dolog közel sem hasonlít egymáshoz, ő egyértelműen jobban beégetett. - A dilidoki nem írt fel nyugtatót amúgy? – Arcom komolysága arról tanúskodik, hogy egyáltalán nem viccnek szántam ezt, ettől függetlenül viszont akadnak olyanok, akik felnevetnek. Mintha... Zavarban lenne. Erre következtetek legalábbis abból, hogy kiszemel magának egy pontot ahelyett, hogy rám nézne.
Vendég
Vendég
Re: Étkezde ↠ Hétf. Feb. 27, 2017 3:44 pm
Eric & Ev
Vérszemet kapva csépeltem mindenkit, aki az utamba került, már azzal sem foglalkozva, hogy csak egy ártatlan bámészkodó volt-e az illető, vagy dühöm eredeti célpontjai. Adrenalin fűtötte a testemet, szívem pedig a fülemben dobogott, ahogy a vér egyre csak pumpálta magát az agyamba. Megfontolatlan voltam, és kicsit sem gondolkoztam, teljesen az ösztöneimre hagyatkoztam, aminek meg is lett az eredménye – óvatlan lettem. Már csak arra eszméltem fel, hogy a fejem hangos koppanással ütődik neki a kemény padlónak, miközben egy test nyomott le a földre. A csípőmön ült, kezével pedig teljes testsúlyával nyomta le az enyémet, megakadályozva abban, hogy különösebb ellentámadásba tudjak lendülni. Ettől függetlenül azonban rángatni kezdtem minden végtagomat, hátha mégis sikerül valami előrelépést tennem, a lefogóm azonban erősen szorított, én pedig semmit sem tudtam tenni. Lassan már kezdtem feladni a reményt, hogy képes leszek kiszabadulni magamtól, de azért még egy utolsó, kétségbeesett cselekedetre szántam el magam – minden erőmet összegyűjtve megpróbáltam lefejelni a srácot. Ha homlokunk össze is koccant, a szorítása akkor sem engedett, én pedig zsongó fejjel adtam meg magam teljesen. Ha viszont még csak elérni sem sikerült a fölém görnyedő alakot, leejtve a fejemet ernyesztettem el minden izmomat. Kész, vége volt! A düh még mindig ott tombolt az ereimben, most már azonban nem volt olyan féktelen, mint az előbb, és nekem is kezdett visszatérni a józan eszem. Felismertem Eric Foxot, akinek sikerült megállítania, majd lassan a haverjainak a fejei is megjelentek mellette, és feltételeztem, hogy mögöttem is. Nem igazán hittem, hogy ezek után képesek lettek volna csak úgy elengedni, főleg hogy elég nagy megaláztatás érte a férfiúi büszkeségüket, amiért egy nő egyedül majdnem legyűrte mindannyiukat. De őszintén szólva, egy csepp bűntudatot sem éreztem, amiért így nekik estem. Egyedül a Taki’st sajnáltam, hiszen nem egy berendezési tárgyat tettem tönkre. Igen, most már teljesen biztos vagyok abban, hogy többet itt sem fognak szívesen látni. - Eressz el, Eric! – szólaltam meg én is erélyesen, dühtől villogó szemekkel. Most már persze nem terveztem nekik támadni, csak szerettem volna mielőbb elhagyni az épületet, hogy ne kelljen Blakenek, meg az idióta haverjainak a képét bámulnom tovább. Most aztán biztos rohadtul elégedettek, holott nem is ők győztek le... Kemény pillantással illettem Erciet egészen addig, amíg úgy nem tett, ahogy azt mondtam neki – ebben kicsit sem tágítottam, úgyhogy addig nem szólaltam meg újból, amíg fel nem kelt rólam. Eleget feküdtem már a földön, és valahogy biztos voltam abban, hogy már mindenki szerette volna, ha nem rontom itt tovább a levegőt, arról nem is beszélve, hogy még rendeznem kellett a számlát. Biztos méregdrága lesz a kártérítési díj... - Remélem, azt nem várod, hogy bocsánatot is kérjek, mert azt nem fogok – feleltem némileg durcás hangot megütve. Mondhattam volna, hogy haragudtam Ericre, amiért megakadályozott abban, hogy még a szart is kiverjem a haverjaiból – na jó, igazából tényleg mérges voltam rá emiatt! -, de valójában kicsit szégyelltem magam, amiért sikerült megint ennyire elveszítenem az eszemet, és féktelen tombolásba kezdenem, holott megígértem nemcsak magamnak, de Joshnak is, hogy többet nem fog előfordulni. De, mint az ilyen jellegű ígéreteim többségét, úgy ezt sem sikerült megtartanom. Nagyszerű. - Te is tudod, hogy megérdemelték – tettem még hozzá halkabban, majd inkább elszakítottam tekintetemet a fiúról, és egy tetszőleges pontot kezdtem el bámulni, bár nem sok érdekesség volt benne, de még így is jobb volt, mint Eric szemébe nézni.
Az ütés hatására, melyet gyomorszájamba kapok, egy pillanat alatt kiszorul tüdőmből minden levegő, s mint így, kénytelen vagyok elengedni Evyt. Rögtön hasamhoz kapok, miközben görnyedten hátrálok, s levegő után kapkodok. Jó pár másodpercig szinte fuldoklok, lévén, tüdőmből távozott minden oxigén, így most kétségbeesetten próbálok levegőhöz jutni. Nem telik el ugyan egy perc se, mégis, mintha órák suhantak volna tova, mindegyik szenvedéssel telve. Lassan egyenesedek ki, mikor levegőhöz jutok végre, s felgyorsult szívverésem is kezd lelassulni, ahogy megnyugszom. Bár nem látom, hogy mi történik, az elém tornyosuló tömeg miatt, mégis, abból, hogy mindenki repked össze-vissza semmi jóra nem számítok. Csak most tudatosul még bennem, hogy egy lánynak sikerült harcképtelenné tennie, habár csak egy-két percre. Szégyen és düh keveredik bennem, s egy pillanatra lesütöm szemem, kipécézve magamnak egy foltot a padlón. Gőzöm sincs, hogy mi az, vagy hogy mikor kerülhetett oda, az viszont biztos, hogy mikor bejöttünk, akkor még nem volt ott, biztos a bámészkodók egyike ejtett le valamit, ami ott maradhatott. - Baszki, ez de gáz! - Arcomat tenyereimbe temetem, úgy suttogom a szavakat. Most még csak nem is magamra gondolok, hanem arra, hogy egy csajjal nem bírunk el. Ekkora megaláztatásban még sosem volt részem, igaz, még nem is éltem valami sokat. Ezek után mégis hogy bízzam rájuk az életem? Ha vele nem bírnak el, akkor egy démonnal se fognak... De most komolyan, sokkal többen vagyunk, mégis, nem úgy tűnik, mint ha nagy kihívás lenne neki elbánni velünk. Lassan már fel se merek nézni, nehogy bárki meglássa az arcom. Így bár nem is tudom nyomon követni az eseményeket, de a hangok alapján van elképzelésem arról, mi történhet. Egy nagy levegőt veszek, mielőtt felnézek, hogy láthassam is, ahogy a haverjaimat porig alázzák. Először az szúr szemet, hogy ott, ahol a "harc" folyik, mintha egy hurrikán söpört volna végig: a berendezés romokban, több asztal is széttörve, akárcsak egy kocsmai bunyóban. Két testet látok csak a földön, de ők nem mozognak, minden bizonnyal sikerült őket Evynek kiütnie. Fejükre nincs rálátásom, akárhogy is próbálok keresztülnézni az előttem állókon, minden próbálkozásom hiába. Nem érzek nagy kedvet ahhoz, hogy ismét megpróbáljam lefogni, az előbbi gyomros még élénken él előttem, ha viszont nem avatkozom közbe, még nagyobb megaláztatás ér, s úgy döntök, a két rossz közül, a kisebbiket választom. Feltápászkodok hát, s körzök egyet-kettőt karommal, mintegy bemelgítésként. - Utat kérek! - Kiáltok a tömeg közé, s mivel sokan nem állnak félre, kénytelen vagyok őket alrébblökni. Többen is felmorrannak, mikor alrébblököm őket, vagy éppen az öklüket rázzák, de a legkisebb jelét sem mutatom annak, hogy érdekelnének. Mikor szabad utam van Evy felé, egy pillanatra megállok, s térdemre támaszkodok. Csupán néhány másodpercre van szükségem ahhoz, hogy felkészüljek, s már meg is indulok felé. Hamar felgyorsulok, egy röpke pillanat múlva már futva közeledek felé. Immár senki nem mer az utamba állni, de ha még meg is próbálná bárki, magammal sodornám, akkor pedig senki sem járna jól. Mikor elég közel vagyok hozzá, elrugaszkodom a földről, s rávetem magam, puszta testsúlyommal terítve le. Nem esik nehezemre a dolog, hisz jóval nehezebb vagyok nála, így egy pillanat múlva már a földön van, én pedig rajta ülök. Hiába rúgkapál, innen sehogy sem fog tudni kiszabadulni, s hogy ebben biztos legyek, lefogom a karjait és előredőlök, hogy karjaimra helyezzem a súlypontom. Ebből a helyzetből aligha fog kiszabadulni, ha viszont mégis sikerülne neki, mostanra a srácok biztos összeszedték magukat annyira, hogy rávessék magukat. - Nyugodj le! - Ismétlem meg, ámbár hangom ezúttal parancsoló és kemény.
Vendég
Vendég
Re: Étkezde ↠ Kedd Feb. 14, 2017 12:51 am
Eric & Ev
Meg akartam ütni azt a rohadékot, újból és újból, amíg csak szusszal bírtam, sőt, még azon is túl. Az előző leckéből nem tanult, de ezúttal tenni akartam arról, hogy egy életre megjegyezze, ne húzzon ujjat Evelyn Heallight-tal, mert nagyon csúnyán megbánja. Az előre eltervezett ütés azonban még a levegőben meghiúsult, ahogy valaki megragadta a karomat. Nem láttam, hogy ki volt az, számomra most csak egyetlen személy létezett ebben az egész helyiségben, és az nem volt más, mint Blake – pechére. Halványan hallottam és felfogtam azt, amit az illető – feltételezem az, aki le akart állítani – mondott, de a féktelen düh teljesen elhomályosította a józan ítélőképességem. Nem számoltam tetteim következményeivel, és teljesen fittyet hánytam mindenre és mindenkire. Ezt tökéletesen mutattam azzal is, hogy bal karommal erősen belekönyököltem a mögöttem álló hasába, gyomrába, gyomorszájába – éppen amit értem. Aztán ahogy enyhült a szorítása, én egyből kiszabadítottam magam, és megragadtam a hozzám legközelebb lévő árnyvadász haját, majd annál fogva belevertem a fejét az asztalba. Hogy ki volt az, egy cseppet sem érdekelt. Gyorsan kitértem egy felém irányuló jobb horog elől, majd a fejem mellett elsuhanó kart megfogva lejjebb húztam az illetőt magamhoz, hogy aztán állát a térdemmel ismertethessem meg, ezzel azonban még nem fejeztem be. Ahogy mindkét lábam a földön volt, kigáncsoltam még búcsúzóul, hogy ne legyen útban, majd ismét kihajoltam egy ütés elől, amit nekem címeztek. Már épp azon voltam, hogy új áldozat után nézzek, akin kitölthetem minden dühömet, de igazából megtalált az magától is, nem kellett nekem túl messzire mennem. Valamilyen szerencsés véletlen folytán Blake került ismét elém, én pedig habozás nélkül nekimentem. Kivédtem egy-két ütését, majd válaszként megragadtam a karját, egy félkör íve mentén megfordultam, aminek eredményeként hátam majdnem a mellkasát súrolta. Ahogy jól megvetettem a lábamat a padlón, minden izmomat mozgósítva átdobtam magam előtt a fiút, akinek feje hangosan koppant a talajon. Aztán már fordultam is, hogy tovább csépeljek valakit, amikor egy váratlan ütés telibe találta az arcomat, az ajkam pedig felszakadt a hatására. Villámló tekintettel fordultam a támadóm irányába a célból, hogy most őt vegyem kezelésbe, miközben fémes ízt éreztem a számban szétterjedni. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor valakinek nagyon sürgősen le kellett volna állítania. Amennyiben titkos megmentőm újból azzal próbálkozott, hogy lefogjon engem, megakadályozva abban, hogy tovább tomboljak a Taki’s-ban, tettem arról, hogy ne legyen könnyű dolga. Össze-vissza rúg-kapáltam, mint egy vadmacska, amikor rájöttem, hogy a fizikai erőm nem lesz elég ahhoz, hogy kiszabadítsam magam fogságából. Talán ha képes lettem volna gondolkozni egy picit, könnyebben ment volna, de eljutottam arra a szintre, hogy értelmes gondolat már meg sem fordult a fejemben. Dühkitöréseimnek ez szokott lenni a csúcspontja, innentől kezdve szokott fokozatosan enyhülni az állapotom, és elmúlni a dühöm. Ha szorosan lefogva elkezdett kivonszolni az illető a helyiségből, én még búcsúként felrúgtam Blake-ék asztalát, lábammal ugyanis már csak ezt értem el, de többet már nem tehettem, és tehetetlenül hagytam, hogy kirángasson innen. Valószínűleg mindenki legnagyobb örömére, elvégre nemcsak egyszerűen rendbontó voltam, de a berendezést sem kíméltem, amiknek megtérítési árát a számlámra írhatták. Abban az esetben azonban, ha a megmentőm egészen másképp cselekedett, tehát nem fogott le, hanem inkább hagyta, hadd adjam ki magamból minden dühömet, akkor bizony én így is cselekedtem, és nem kímélve senkit és semmit, ütöttem azt, aki az utamba került, miközben egy kósza gondolat formájában megfordult a fejemben az a kérdés, hogy vajon mikor jön valaki a személyzettől, és rakja ki a szűrömet innen.
A hozzászólást Evelyn Heallight összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 27, 2017 3:38 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Étkezde ↠ Vas. Feb. 12, 2017 11:32 pm
Evy & Eric
Csak bámulok magam elé, míg a többiek beszélgetnek. Már vagy egy órája itt vagyunk, s azóta szinte meg se szólaltam. Semmi kedvem most itt lenni, alig aludtam és az ágyam most hívogatóbb, mint az, hogy itt lazuljak a haverokkal. Gondolataimból kizökkent, mikor hallom a csengőt megszólalni, s rögtön felkapom fejem. Akárhányszor belép valaki, ez a kis csengő mindig megszólal, s mint eddig mindegyik belépő vendégnél, ismét fellángol bennem a remény, hogy leléphetek. A jelek szerint azonban nem csak nekem keltette fel a figyelmem az érkező, a többiek is felé néznek, és mióta megérkeztünk, először némul el mindenki. - Srácok, tudtátok, hogy az a csaj a testét árulja másodállásban? – Töri meg a hirtelen támadt csendet Blake, egy óriási vigyorral kísérve mondandóját. Hangja halk, mint ha csak egy pletykát mesélne, és nem akarná, hogy az, akiről szó van, meghallja, így mindenki kénytelen közelebb hajolni. ~ Lemaradtam volna valamiről? – Teszem fel magamnak a kérdést. Az utóbbi időben nem nagyon jártam el bandázni a srácokkal, egyszerűen nem volt hozzá hangulatom, ráadásul az utóbbi időben fáradékonyabb voltam, s egy-egy csaj, szinte teljesen leszívott. Ha nem az ágyamban voltam, akkor többnyire más ágyában, vagy esetleg azon dolgoztam, hogy más ágyában legyek. Így legalább nem kellett gondolnom Cissyre... Na jah, nem tudom, mi ragadott meg benne, de eléggé szimpi a csaj, habár nem vagyok benne biztos, hogy ő nagyon bír engem. - Na neee... - Szólalt meg ezúttal Jamie. - Vajon mennyit kérhet egy menetért? - Kérdezte, immár feltüzelve. Lássuk be, Evy rohadt jó csaj volt, és a tény, hogy eddig senkinek sem sikerült megdöntenie, igencsak megnövelte a vállalkozó kedvű egyének számát. Elvégre mekkora menőség lenne már, ha valakinek sikerülne ágyba vinnie? - Derítsük ki! - Szólalt meg Chris, s meg sem várva, hogy a többiek mit reagálnak rá, már állt is fel az asztaltól, hogy elindulhasson a lány felé. Egyszerre felélénkülök, s most érdeklődve figyelem, hogy mit fog Chris csinálni. A tömeg okozta zaj miatt semmit sem hallok abból, amit Chris Evynek mond, így csupán annyit tehetek, hogy érdeklődve figyelem az eseményeket, már ha nem megyek oda, de ehhez most semmi kedvem sincs. De nincs is szükségem arra, hogy felálljak, hisz Evy már ide tart és arcáról leolvasható, hogy nincs jó kedve. Chrisről már mindenki elfeledkezett, ez sokkal szórakoztatóbbnak ígérkezik, mint azt nézni, ahogy az a szerencsétlen próbálja visszanyerni az egyensúlyát, habár kétség kívül az is viccesen nézhet ki. Szerencsétlen Blake... Őt nem veszi körbe senki, így Evy őt érheti el a legkönnyebben. Széles mosolyra húzom ajkaimat, s így dőlök hátra, a lehető legkényelmesebb helyzetet felvéve, hogy élvezhessem a műsort. Nem sejtem még ugyan, hogy a lány mire készülhet, de biztos vagyok benne, hogy jól fogok szórakozni. Már akkor érzem, hogy meg fogja ütni, mikor még csak a szavakat ejti ki. Ami azt illeti, legalább egy hétig fűztem, ennyi idő alatt pedig bőven volt alkalmam megtapasztalni, milyen hirtelen haragú, s ez most is megmutatkozik. Mikor megüti Blaket hangosan felszisszenek, s ökölbe szorított kezemet szám elé emelem. - Ez fájhatott... - Jegyzem meg halkan. Egy pillanat alatt felpattanok, mikor ismét ütésre emeli kezét, s rögtön mögötte termek, hogy még azelőtt elkaphassam, mielőtt ismét lesújtana. Ez a tökéletes alkalom, hogy lelépjek, s nem szeretném elszalasztani. - Nyugi. - Egész közel hajolok hozzá, úgy súgom a fülébe a szavakat. Őszintén szólva nem hiszem, hogy túl jól fogja fogadni, hiszen nem vagyunk valami nagy barátok, sőt, mint úgy kb. a legtöbb csaj, aki ismer, nem hiszem, hogy nagyon kedvelne.
Vendég
Vendég
Re: Étkezde ↠ Vas. Feb. 12, 2017 10:40 am
Eric & Ev
Ahogy lenyomva a kilincset beléptem a Taki’s-ba, halk csilingelés jelezte az új vendég érkeztét, habár ez alig volt hallható a bent uralkodó zajtól. Ebédidő volt, úgyhogy természetes volt, hogy a helyiség megtelt mindenféle alakokkal, akik nevetgéltek, meg hangosan beszélgettek egymással. Egy halvány fintor jelent meg az arcomon, ahogy az egyik sarokban megpillantottam egy nem túl kívánatos árnyvadász társaságot, de aztán gyorsan ki is simítottam a vonásaimat, és inkább elszakítottam a tekintetemet róluk, mielőtt még észrevették volna, hogy itt vagyok. Kivételesen tényleg nem akartam bajt keverni, meg egyébként is csak azért jöttem, hogy elvitelre kérjem ki a kiválasztott kaját, nem terveztem azt itt elfogyasztani. Hál’istennek. Odaléptem a pulthoz egy ember mögé, aki épp soron volt a fizetésben, közben pedig egy gyors pillantást vetettem a menülapra, kiválasztva, hogy mit rendeljek. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kitolok Joshsal, és valami olyat viszek neki, amit nem szeret, csakhogy neki is meg kelljen tennie ezt az utat, de aztán inkább lemondtam erről az ötletemről. Nem akartam ennyire szemét lenni vele, főleg hogy tisztességesen vesztettem. Nagyon gyerekes lett volna, ha képtelen lettem volna elfogadni ezt. Általában, ha Joshsal úgy döntöttünk, inkább valami olyat ennénk, amit más készít el, és nem mi az Intézetben, akkor egy játékkal szoktuk kisorsolni, hogy ki menjen el a kiválasztott étterembe vagy kajáldába, éppen hova. Ennek a lényege az volt, hogy mindketten fogtunk egy kis dobótőrt, és egyszerre céloztuk meg a bátyám szobájában lévő darts tábla közepét, aztán akinek a fegyvere előbb eléri azt, az nyer, a másik pedig értelemszerűen veszít. Ezúttal én voltam az utóbbi. Egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy eszembe jutott, én maradtam alul. Eddig ez nem sokszor fordult elő, így csak arra tudtam gondolni, hogy Josh az utóbbi időben sokat edzett és fejlődött. Nekem is bele kell húznom. Ahogy végzett az előttem álló alak a fizetéssel, vagy bármit csinált épp, odaléptem a pulthoz, és leadtam a saját rendelésemet, már előre kifizetve azt. Miközben arra vártam, hogy megérkezzen a kajám, ujjaimmal a pultlapon doboltam, majd ahogy egy nagyon, nagyon nem kívánatos hang ütötte meg a fülemet, rögtön mozdulatlanná vált a kezem. - Evelyn! – szólított meg jókedvűen, de tettetett nyájjal a hangjában. Erőltetett mosollyal az arcomon fordítottam fejem a jobb oldalamon megállt fiú felé, és viszonoztam a köszöntését. – Mondd csak, mennyiért vállalsz egy kört? Amint meghallottam ezt a kérdését, rögtön lefagyott arcomról a mosoly, amit kizárólag a béke megőrzése érdekében varázsoltam az arcomra. De ahogy egyből leesett, mire gondolt Chris, elöntött a düh. Egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon, hiszen, ez most lekurvázott itt engem?! - Ki mondta ezt? – szűrtem ki a szavakat a fogaim közül, miközben minden akaratomra szükségem volt ahhoz, hogy ne támadjak rögtön neki Chrisnek, amiért egy ilyennel ide mert jönni hozzám. Végül aztán nem volt szükségem arra, hogy meghalljam Chris válaszát, ugyanis villámló tekintetem megtalálta Blake-et, akitől származhatott ez a teljesen alaptalan feltevés. A gyereket ugyanis nem is olyan régen jól helyben hagytam, és biztosan sértette a nagy férfiúi büszkeségét, amiért egy lány, aki ráadásul én voltam, megverte, ezért ezt kezdte el terjeszteni rólam... Erőszakosan löktem el az utamból Christ, miközben teljesen vérszemet kaptam. Dühösen vágtattam oda az árnyvadász csapathoz, és fittyet hányva a társaira, egyenesen Blake-nek mentem neki. Nem törődtem azzal, hogy hol voltam, hogy kik voltak körülöttem, azzal pedig a legkevésbé sem, hogy amikor megérkeztem, még úgy voltam vele, hogy nem akarok balhét, de ez teljesen kiütötte nálam a biztosítékot, és bizony ha én mérges vagyok, akkor nem lehet addig megállítani, amíg ki nem adtam magamból mindent. - Te rohadék! – feleltem talán kissé hangosabban a kelleténél, de nem érdekelt. Minden porcikámból sütött, hogy mennyire sikerült felhúzniuk, de ha erre eddig nem is jöttek rá, én nem hagytam kétséget bennük azzal, hogy teljes erőmből orron vágtam Blake-et, akinek ennek hatására reccsent egyet az orra, jelezve, hogy eltört. Egy pár pillanatra teljes csendbe burkolózott a helyiség, mindenki dermedten bámulta Blake-et, még ő se igazán fogta fel, hogy mi történt, de én nem hagytam neki túl sok gondolkodási időt, ugyanis újból ütésre emeltem a kezemet. Azt hiszem, ezzel megtört a jég. Gratulálok, Evelyn, legközelebb már a Taki’s-ban sem fognak szívesen látni.
A hozzászólást Evelyn Heallight összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 14, 2017 12:49 am-kor.
Vendég
Vendég
Re: Étkezde ↠ Hétf. Okt. 31, 2016 7:22 pm
Az, hogy a testvérem még egyáltalán nem védem a hülye ötleteiben.
Kötöm az ebet a karóhoz megmagyarázva a „testvérség ebben az esetben nem számít” teóriám. De a következő mondatomat már mosoly tükrözi vissza.
Remek ötlet. Van is egy nagyon édes tündér ismerősöm. Isteni körmöket csinál és féláron számítja fel nekem. Az meg már csak plusz, hogy olyan anyagból ami még harc esetén sem megy tönkre.
Csak csacsogok és csacsogok mire szót szót követ rájövök már nem is a szépészet a téma, sokkal inkább a szerelem. Felsóhajtok a szemébe pillantva amolyan őzike szemekkel. Be kell vallanom még én magam sem tudom megmondani mi van köztem és Dimitri között de, hogy több mint barátság az biztos.
Bevallom az én napjaim se mentek éppen zökkenő mentesen. Nem tudom ismered-e Dimitrit. Ahh bonyolult az egész.
Nevetek fel kínomba és a hajambatúrok.
Ha az én szerelmi életemről kell beszélni az már régen rossz. Inkább együnk és érezzük jól magunk.
És akkor én köszönöm szépen a játékot. *-* Egy élmény volt.
Jól eső érzéssel tölt el mikor megérzem Izzy kezeit az enyémen ahogy gyengéden megszorítja, bátorítólag. Nem mondanám azt, hogy gimiben tipikusan az a lány voltam aki folyton bulizott és szabályt szegett. Nem voltam az a fajta lány, akinek a gimis évei alatt a pasizás volt a legnagyobb baja és a legjobb elfoglaltsága. Persze nem azt mondom, hogy sosem voltam szerelmes, hogy sosem csalódtam egy fiúban sem, mert ez nem igaz, de, voltam szerelmes és oh, csalódtam is a pasikban, de a legfontosabb mindvégig az volt számomra, hogy a képzőre felvegyenek, de napok óta immáron már ez nem is számít igazán. Nem számít a képző, nem számít semmi a régi életemből, csak is az, hogy anyát megtaláljam, a Végzet Kelyhét biztonságban tudjuk, és talán egy kicsikét az is, hogy egyszer olyan jó árnyvadász lehessek, mint Alecék. Még mindig egész élénken emlékszem az első találkozásomra velük, a klubban, követtem őket amikor követtek egy embert. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy emberről van szó, aztán mostanra már eléggé világos a számomra, hogy démont követtek. Az a csapat munka ami köztük lezajlott... Így vissza gondolva elmosolyogtat és közben le is horgaszt ennek a tudata, hiszen magam is pontosan tudom, hogy ők már egy roppantul össze szokott csapat, szinte együtt nőttek fel, és habár Jace nem igazán mutatja, meg Izzy sem, de tudom, hogy lehet sosem lesz meg köztünk az a kötelék ami köztük, hármójuknál már meg van. Részben Alec miatt is gondolom ezt. - Jó, de te a testvére vagy. - mondom halkan felnevetve, még is őszintén. Tényleg jól esik ez a kis kikapcsolódás, eddig nem igazán vallottam be, de nagyon nagy szükségem volt már erre. Erre, hogy kikapcsolódjak, hogy egy csajos estét tartsak az egyik barátnőmmel, Izzy pedig az, egy nagyon jó barátnőm, pedig először nem igazán tűnt szimpatikusnak. Nah, nem mintha Jace jó első benyomást tett volna... - Istenem, Izzy. - mondom nevetve mikor szóvá teszi a körmömet. Most éppen lilás-kékre van festve ami egy-két helyen ugyan már le van kopva, de még nem súrolja a szemmel láthatót, csak ha közelről nézi az ember. - A következő csajos napon vagy estén elmegyünk akkor manikűröshöz, mit szólsz? - mondom mosolyogva. Ugyan sosem voltam az a lány aki körmösökhöz járkált, de ki tudja, lehet Izzy társaságában még az is jó lesz.
Kezdőlap
Re: Étkezde ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:40 pm
Ahogy kiléptem a Taki’sból, az első gondolatom az volt, hogy: „Ez az, sikerült!”. Elvégre senki nem akadályozott meg abban, hogy továbbálljak, senki nem marasztalt, senki nem kiáltott utánam – ami mondjuk érthető is volt azok után, amit ott bent műveltem... Kétségtelen volt, hogy nem én voltam a nap sztárvendége. 
● 
És akkor én köszönöm szépen a játékot. *-* Egy élmény volt. 
