Meglehetősen meglep, persze reméltem, hogy megnyílik majd és nem lesz olyan ellenséges velem, de legextrémebb álmaimban sem reméltem volna, hogy majd a kép láttán ennyi kérdést tesz fel egyszerre. Részben követni sem tudom és belezavarodok a kérdéssorozatba. Persze ahogy elhangzanak szavai, mindenre tudok válaszolni. Azért nem tudhatott rólam ezidáig mert a szüleink kitagadtak és az egyetlen célja apánknak, hogy ne ismerjen se Cissy, se Jack. Emiatt nem mehettem haza a szülői házba és nem élhettem velük. A magam utamat kellett járnom, már amennyire ez lehetséges volt a rengeteg intézeti szabály között. Felkerestem hát most, hogy már Jake nincs, hogy miért? Nos azt én magam sem tudom biztosan. Talán valahol szeretném ha tudná, hogy rám is számíthat, most hogy már senkije sem maradt. Részben talán azt szeretném, hogy megtudja az igazságot és gyűlöljön. Mert számomra már ez is pont elég lenne, hiszen oly' sok éven át semmiféle érzelmet nem kaptam a családomtól, csak a hűvös kitagadást. Nem is tudom igazán mit szeretnék kihozni ebből, csak azt, hogy most itt vagyok és nem fogok csak úgy lelépni ekkora út megtétele után. - Minden kérdésedre választ adok, de előtte bemehetnék, hogy ne hallja az egész intézet? - Valahogy úgy hiszem, ez nem tartozik csakis rám és Cissyre, a sok kotnyeleskedő árnyvadásznak ehhez semmi köze és pláne nem óhajtom kiteregetni az életemet a Klávénak. Az is csoda, hogy eddig semmit sem tudtak rólam és ez éppen így van jól, máskülönben tudnák honnét jöttem és meg akarnának semmisíteni. Vagy ami még rosszabb, megkínoznának, hogy megtalálják Valentine-t. De bárhogyan is nézem, egyik sem lenne túlzottan jó, pláne mert jóformán nem is tudom hol van Valentine, mióta eljöttem nem hallottam felőle.
Csak állok ott a szobám kellős közepén és próbálom összeszedni magamat, mert nem igazán tudom, hogy most mit kéne csinálnom avagy mondanom. Nem tudok megszólalni, nem bírok megmozdulni, teljesen le vagyok fagyva, és bármennyire is próbálom megmozdítani bármelyik porcikámat is, nem megy. Nincs szinte semennyi energia bennem, mert olyan mértékben letaglózott az a szöveg, az a tudat, hogy meglehet, hogy van még egy bátyám, hogy megszólalni nem bírok. Állok Jules-al szemben, nézek rá és nem csinálok semmit. Oké, most biztos hülyének nézhet, de jelenleg most még ez sem érdekel. Nézem minden mozdulatát amikor a kabát zsebéhez nyúl és előveszi a tárcáját. Pár pillanatra felvonom a szemöldökömet hiszen rohadtul nem tudom, hogy még is mire készülhet, aztán egy kis gondolkodás után elveszem tőle a képet amit felém nyújt, illetve az igazolványát is, bár azzal egy ideig nem foglalkozok, csak a képet nézem. Szinte nem is vagyok annak tudatában, hogy a kép láttán halványan elmosolyodok. Az egész család rajta van és mindannyian olyan boldogok vagyunk. Anya, apa, Jack és a nagyon kicsi én. Amikor érzem, hogy Jacket nézve elkezdenek gyűlni a könnyek a szememben, leengedem a bal kezemet amiben a kép van, majd megnézem az igazolványt. Tényleg Parker van rajta. Jules Parker. Igazából simán elkezdhetném, hogy bárki tud hamisítani igazolványt, de most nem érzek késztetést arra, hogy meghazudtoljam az előttem álló férfit. - Tegyük fel, hogy igaz amit mondasz és el is hiszem. Eddig miért nem tudtam rólad? Miért nem velünk laktál? Miért… Miért pont most kerestél meg engem, hogy elmond, hogy van még egy testvérem? – teszem fel a kérdéseket pár perccel később, amikor már sikerül hangot is kicsikarnom magamból, bár bevallom, elég nehezen születtek meg ezek a mondatok, viszont tényleg érdekel, hogy miért pont most érezte megfelelőnek a pillanatot, hogy belépjen az életembe.
Nem tudom mit gondoljak, hiszen minden lehetséges utat kipróbáltam, hogy higgyen nekem. Illetve egyet nem, de ami azt illeti az az út még számomra is kínos. Mutatni egy fotót anyáról és apáról annyi, mintha betörnék a házukba. Mégis mi változna? Azt gondolná rólam, hogy kiraboltam, pedig nyilvánvalóan nem így történt. Mivel ez az egyetlen esélyem, hogy bizonyítsak, muszáj megragadnom a lehetőséget. Ugyanis úgy vélem eleget voltam magányosan az életem során és szükségem volna végre egy testvérre. Vagy akárkire, akihez van némi közöm. De ez jelenleg csak Cissy, hiszen anya és apa.. Ők már nincsenek. - Figyelj, látom nem hiszel nekem, de hagy bizonyítsak. - Azzal a zakóm belső zsebébe nyúlok és előhúzom a pénztárcámat. Tudom, mit gondolnak most egyesek, biztos meg akarom vesztegetni. Pedig én tényleg csak a képet szeretném elővenni, de hol máshol hordja az ember magával a családi fotóit, ha nem a pénztárcájában vagy az igazolványai között? Nos nekem ez a kettő egy és ugyan az, férfi vagyok, nem hordok ezer meg ezer tárolóeszközt, csak hogy mindent külön tarthassak. Felesleges és hely pocséklás. A zakómban különben sem férne be ennyi dolog. – Kihúzom a személyim hátuljából a képet, mikor eszembe jut, hogy egy képnél már csak az lehet hitelesebb. A személyim, amin feketén-fehéren rajta áll az édesanyám leánykori neve. Így minden további gondolkodás nélkül a személyimet is a képpel rántom és úgy adom Cissy kezébe. Feltéve ha elveszi, mert amennyiben nem, akkor csak felmutatom és alaposan megvárom, hogy szemlélje a képet és elolvassa a személyimet. - Látod? Nem a bolondját járatom veled. - Tényleg nem tudom mit gondolok, hogy hinni fog nekem? Tulajdonképpen én magamnak sem hinnék, bár ez nézőpont kérdése. A családomban bizonyára mindenki ilyen..óvatos. Ami jó, nem jó ha az ember könnyen átverhető, bár ami Cissy-t illeti, eléggé naiv azok alapján amit láttam az évek során. De talán végre felnőtt és belátta, jobb ha óvakodik az idegen dolgoktól, esetünkben, Tőlem is. – Szabad kezemmel visszacsúsztatom a pénztárcámat a belső zsebembe és megigazítom zakóm peremét. Aztán kezemet nadrágom zsebébe csúsztatom és féloldalasan nehezedek egyik lábamról a másikra. Türelmesen várom a reakcióját és bizton remélem ez a reakció számomra is kecsegtető lesz végre. Mivel az eddigi megnyilvánulásai mindennek mondhatóak voltak, csak kecsegtetőnek nem. Nem voltam ezidáig megelégedve, mert akárhányszor próbál elvonatkoztatni Jake-től, Cissy láttán mindig Ő jut eszembe. Pedig akire igazán kinézetileg hasonlított az én vagyok. Viszont Cissy, nos Ő személyiségileg nagyon hajaz rá. Megrémiszt, mert esélyt ad számára, hogy hamarabb fényt derítsen a titkomra, mint azt gondolnám. Így sürgősen kell cselekednem, mert ha nem kedvel meg eléggé, az angyalra, hogy olyat tesz velem, amiért nem jár majd köszönet. Jól tudom mi járhat a fejében, mit óhajt tenni azzal, aki elvette a bátyját tőle és én akkor nem szeretnék ott lenni.
Nem értem, hogy mit vár tőlem ez a férfi, hogy miért pont engem nézett ki magának akit ilyen módon „megviccelhet”. Még ha igaz is lenne, mondom, HA, igaz lenne, akkor is teljességgel lehetetlen és abszurdum, hogy csak úgy beállít ide és letámad engem azzal, hogy testvérek vagyunk. Nem hiszek neki, mert azért ilyen hülye én sem vagyok. Igen, naiv vagyok, próbálok, próbáltam mindig mindenkiben a jót látni, de már amúgy ebbe is belefáradtam. Killianban is egész életemben próbáltam meglátni a jót, de egy idő után már azon kaptam magamat, hogy feladtam. Nem lehetek én az a személy aki megpróbál mindenkit megmenteni, mert egy idő után akkor én kerülök abba a helyzetbe, fázisba, amiből másokat akarok kirángatni. Killian jelentette nekem az életet, még azok után is, hogy elköltözött otthonról. Még azok után is, hogy milyen szinten megváltozott. Killian… Killian volt számomra a remény. A remény, hogy esetleg miattam képes lenne megváltozni, vagy legalább egy kicsit máshogyan viselkedni. Hiányzott a bátyám, hiszen régen mindig ott voltunk egymásnak és mindig számíthattunk a másikra, bármiről is legyen szó, aztán egyszer csak megunta apánk viselkedését és elköltözött. Nem hibáztatom, jól tette. Sőt, ha nekem lett volna elég bátorságom akkor biztos vagyok benne, hogy én is elköltöztem volna, de nem tettem meg. Ott maradtam apával. Egyedül. Nagyon féltem attól, hogy apának mikor lesz megint olyan hangulata amikor másokon akarja levezetni a feszültséget. Féltem, mivel már egyedül laktam vele, és nem volt ott Killian aki megvédett volna. Egyedül voltam, védtelenül. Egész életemben csak magamra számíthattam, mindig mindent egyedül kellett megoldanom, még azok után is, hogy árnyvadász lettem, hiszen érezhetően nem tudok közéjük beilleszkedni. Más vagyok, mint ők. Nekik az emberek védelme az első számú cél. Oké, persze nekem is, de… Nem is tudom megmagyarázni, hogy milyen érzés itt lakni, a többi árnyvadásszal. Úgy érzem, hogy kilógok a sorból és sosem leszek olyan, mint ők. Amikor beljebb lép a szobában, automatikusan hátrébb lépek két lépést. Nem bízok ebben a férfiban és nem akarom, hogy akár egy méternél is közelebb jöjjön hozzám. Ránézek és valami rossz érzés fog el. Valami rejtélyes, valami olyan amit nem igazán akarok megismerni. Figyelem Julest, az arcvonásait, a hanglejtését, öltözékét, próbálok mindent jól megvizsgálni, miközben hallgatom a szavait. Az kizárt dolog, hogy lenne egy testvérem, csak egyetlen egy volt, az pedig Killian, és őt is elveszítettem, és nagyon nem vagyok vevő most arra amit ez az idegen művel. Pár percig még figyelem, majd végül megszólalok. - Ehhez nekem nagyon nincs most kedvem, szerintem jobb, ha mész. – hangomon érezhető, hogy nem akarok nemleges választ hallani, és nem hiszek neki. Kínomban már röhöghetnékem van, hogy komolyan azt hittem, hogy ide áll elém ilyen sületlen dumával és én ezt el is fogom hinni neki. Sok unalmas perce lehet.
A családunk sosem volt igazán összetartó, mégis volt egyfajta szeretet anyámban, mitz apám felé mutatott. Sosem értettem, mert amit visszakapott azért nem volt köszönet. Akkor pedig egyenest intettem anyámnak, hogy hagyja ott a vén faszt, mikor az elküldött. Nem a saját védelmemben tettem mindezt, hanem érte, miatta. Mit is számít ez, csak attól féltem, anyám összeroppan ha még egy gyermekét elküldi a háztól. Bár akkor még nem voltam biztos benne, hogy lesz következő gyermek. Nem gondoltam volna, hogy lesznek testvéreim, vagy hogy egyáltalán lesz testvérem. Attól féltem, hogy egyke leszek és anyánk majd sosem tud szabadulni attól a szemétládától. Nos, félig igaz is lett, hiszen meghal, nem szökött meg. S habár nem éltem velük, megrázott a halálának híre, de az mindennél rosszabb volt, hogy nem mehettem el végső állomására sem és nem búcsúzhattam el tőle. Pontosan úgy éreztem magamat, mint azon alvilágiak, kik nem saját szándékukból lesznek azzá és szeretteiket nem búcsúztathatják el kellőképpen a Klávé undorító törvényeinek köszönhetően. Annyi különbséggel, hogy ez igazságtalanabb volt, mert nem a Klávé nem engedélyeztette, hanem apám tiltotta meg. Egy aljas gazember volt, apának pedig semmiképpen sem mondható. Talán jobb is, hogy elmentem, mert ha vele nőttem volna fel, nem járt volna köszönet azért, amit akkor teszek, ha elkattan valami. Nap mint nap átgondolom, ahogy agyon vertem volna. Addig ütöttem volna, míg lélegzik, míg ki nem vérez és meg nem döglik a fenébe. Gyűlöltem, tiszta szívemből gyűlöltem. Az egyetlen bökkenő, hogy az évek, Jake-t is hasonlóvá formálták. Talán Cissy-t nem ütötte meg és nem is tette volna meg soha, de kétség sem fér ahhoz, hogy agresszív lett. Nem mondom, én sem vagyok ma született bárány, de tisztában vagyok a határaimmal, melyeket jobb nem feszegetni. Felvonom szemöldökömet és elrugaszkodva az ajtótól karba teszem kezeimet. Arckifejezésem immáron cseppet sem barátságos, ez pedig erőteljesen köszönhető Jake emlegetésének. Viszont az is közrejátszik, hogy ennyire undorítóan kezeli a helyzetet. Persze nem vártam el, hogy tárt karokkal várjon, de azért ez mégis csak a legalja a történetnek. - Nos, most hogy már nincs a vén fasz a képben, aki távol tartott Tőled és Jake-től, gondoltam megpróbálok végre jó testvér lenni. - Közlöm idegesen, ugyanis nagyon reméltem, hogy erre nem lesz szükségem. - Ha pedig azt gondolod viccelek, tudatnám, hogy nem nevetek.. - A hangsúlyom továbbra sem változik és immáron a halvány reményét is elűztem annak, hogy ez a kapcsolat jól induljon. De tulajdonképpen már nem érdekel, ha keresztbe tesz, maximum elintézem, mint Jake-t. Azonban erre a gondolatra részben a szívem szorul össze, részben pedig lenyugszom. Eszem ágában sincsen bántani, nyilván, Ő nem tehet semmiről. De azt gondolom egy normális kommunikáció fő eleme, hogy az ember nem bunkó. Mondjuk ezt mondom én, aki szintén abban a hangsúlyban válaszolt, amit megengednem sem kéne magamnak.
Re: Cissy szobája ↠ Csüt. Szept. 07, 2017 11:52 am
Jules & Cissy
A bátyám és én kiskorunk óta nem ápoltunk túlságosan jó viszonyt egymással, de ezektől függetlenül is nagyon szerettem, hiszen még is csak a testvérem volt. Volt… Borzalmas belegondolni, hogy mind-mind már csak múlt. Miután Jake elköltözött otthonról, akkor megromlott a kapcsolatunk, bevallom, nagyon haragudtam rá amiért képes volt egyedül hagyni apával. Tudta, hogy milyen ahogyan azt is, hogy ha valami bekattan nála, akkor nem fogom tudni megvédeni magamat, még is ott hagyott. Viszont még ezek után is hihetetlen mód szerettem őt, és erre akkor jöttem rá, amikor már elveszítettem őt. Végleg. Amikor még életben volt akkor nem is gondoltam volna, hogy még azok után is képes vagyok őt ennyire szeretni, amikor képes volt engem magamra hagyni. Viszont de, igen, még ezek után is szeretem. Túlságosan is hiányzik, a hiánya, az űr amit maga mögött hagyott… Túlságosan is nagy és túlságosan is fájdalmas. Fogalmam sincs, hogy hogyan kéne vagy hogyan tudnék tovább lépni a bátyám halálán… Talán tényleg az lenne a legjobb, ha belépnék Valentine seregébe. Ha valaki, akkor ő ismerte a bátyámat, a jobb keze volt, az egyik legnagyobb bizalmasa, talán tőle megtudhatok információkat, hogy ki lehetett az, aki holtan akarta látni a bátyámat, és volt is mersze megölni. Tudom, hogy nem harcolhatok bárkivel, mert könnyen lenyomnának, de Valentine kitudna képezni, és megtudnám ölni a bátyám gyilkosát. Igen, ezt kell tennem! Összehúzott szemekkel figyelem a férfit, de nem fogok vele kezet. Nem vagyok jó kedvemben, nem fogom megjátszani azt a Cissyt akit általában a külvilág felé mutatok. Eleve nincs hangulatom most pofizni sem, az pedig még inkább nem érdekel, hogy megbánthatom-e vele ezt az idegent avagy sem. Mondhatni lepereg rólam. Elgondolkodom a nevén, miután bemutatkozott, de úgy vagyok vele, hogy ez szimplán csak véletlen, másoknál is van olyan, hogy több ugyan olyan családnevű ember él a világban, ez is biztos ilyen eset lehet. Vagy ha még sem, akkor remélem nem félti az életét, mert ez nagyon hülye vicc, amit most elkezdett játszani ez a vadidegen. Kényszeredetten elnevettem magamat amikor elmondja, hogy az elveszett testvérem volna. Kizárt dolog, nekem csak egy testvérem volt, és az is meghalt már. - Nagyon vicces vagy, csak egy gond van, nincs most humorérzékem. – mondom miután halál komoly tekintettel meredek rá. - Szóval, mond is csak, ki vagy te valójában, és mi a fenét akarsz tőlem?? – hangomban érezhető, hogy jelen pillanatban kezd eléggé elfogyni a türelmem.
Egyből lejön a mozdulatairól és az arckifejezéséről, hogy nem vagyok szívesen látott, bár többnyire nem érint rosszul. Attól függetlenül, hogy én éveken keresztül kukkoltam – mert azt csináltam, ezt kár is lenne szépíteni – attól még Ő nem látott és nem ismer. Így segítséget adva az ajtófélfának dőlve nyújtom ki a kezemet és mutatkozok be hátha mást nem is kell tennem. A nevemből rájön ki vagyok és akkor minden további félreértést elkerülhetek amit esetlegesen össze hordok a kellemetlen levegőt elkergetve. - Jules Parker, örülök a találkozásnak. - Mosolyra húzódik a szám és nyugtázom, hogy pont egy ilyesfajta sablonos bemutatkozást terveztem el. Nem, igazából otthon elindulva átgyakoroltam vagy tízszer, hogyan fogom előadni. Esetleg beugrok a szobájába egy „Hello húgika” megjegyzéssel. De bárhogyan is legyen, egy ilyen bemutatkozás nem szerepelt se a terveim között, se a szókincsemben, hogy kimondjam és mégis..megtörtént. Bár a kellemetlen szituációkhoz hozzászoktam és megszokottnak mondhatóak az életemben gyermekkorom óta. Intézetből intézetbe kerülésemet követően sokszor akadtak kellemetlenségek, amik okozója többnyire én voltam. Nem jöttem ki sok árnyvadásszal előtte pedig sok gyerekkel, mondén gyerekekkel. A kiképzésem viszont mindezek ellenére nem maradt el és mindenre kitanítottak, amit egy jó árnyvadásznak tudnia kell. Mondhatni jó tanítóm volt és a harctéren is remekül teljesítettem neki hála. Amikor pedig már az első éles bevetésemen vettem részt, rájöttem mennyire nem tartozok oda. Nem mentem vissza oda, inkább tovább álltam, mert nem tudtam belenézni az ismerős szempárba és azt mondani: „Én nem vagyok árnyvadásznak való”. Persze ezeket követően továbbra is ütemeztem az árnyvadász teendőimet és edzettem is magamat. De úgy igazándiból a múltamba visszatekintve csak is egy valami járt az eszemben. Ügyvéd akarok lenni. Na nem olyan ügyvéd aki eltussolja a dolgokat, hanem olyan, aki az igazságot keresi és a családokat összetartja, nem szétszakítja ha kell. Pontosan ilyen ügyvéd akartam lenni. Részben bejött, részben nem. A jogi kar elvégezte után megcéloztam a pályát és telibe taroltam azt. Azonnal kaptam egy ügyet, bár közel sem olyat amire számítottam. Mikor egy mondén hullája volt a tét és egy vámpír a gyanúsított, meginogtam. Nem csak azért, mert ennek nem szabadott volna kitudódni a mondénok világába, hanem azért is, mert úgy éreztem nem tudok megbirkózni a feladattal és minden a nyakamba szakad. Szerencsémre volt egy nagyszerű mentorom a jogi karról, aki biztosított a dolgomban, ezzel biztos talajt helyezve a lábaim alá. Végre úgy tűnt, minden dolgom kezd rendeződni, de akkor persze Jake-nek mindent el kellett rontania. Megölni apánkat és beállni a kör szabálytalan tagjai közé. Megvetettem Valentine-t azok alapján amiket kisebbként hallottam és azok alapján amiket tudtam meg róla az évek során. Az hogy később mégis mellé csapódtam annak köze sem volt a kapcsolatalapításhoz vagy ahhoz, hogy hozzá is akarok csapódni. Nem vagyok szent ember, ez tény, akárcsak az is tény és való, hogy azért csapódtam közéjük, hogy kiismerjem Killian gyengéit és végezzek vele. Eleinte csak meg akartam keseríteni az életét, de utána beláttam, jobb ha meghal. Valentine reményeim szerint erről mit sem tud és ez addig jó, míg így is marad. Cissy-ről nem is beszélve. Nem akarom, hogy megtudja, hogy az ölte meg a bátyját aki most pont a báty szerepét óhajtja játszani. - Az elveszett testvéred vagyok. - Folytattam végül hosszas mérlegelést követően mondandómat ezzel is pontot téve arra a bizonyos i-re.
El sem hiszem, hogy tényleg elmondtam mindent Kimnek. Csak most kezdem el úgy igazán felfogni, hogy mit is csináltam, amikor már visszafordíthatatlanul elkövettem egy nagy hibát. Eleinte nem akartam elmondani a lánynak a dolgokat, nem akartam beavatni abba, hogy mi történt vele azon a bizonyos ominózus éjszakán, de aztán amikor belenéztem azokba a szempárokba… Nem tudtam neki nemet mondani, főleg mivel áttudtam érezni a helyzetét. Az emberi oldalam most felülkerekedett rajtam és elmondtam egy hatalmas titkot. Az árnyvadászok létezését titokban kell tartani, én pedig még ezt sem tudtam betartani. Amikor rám nézett, láttam a rémületet a tekintetében. Valósággal félt attól, hogy esetleg megőrült, pedig nem lett az, csak visszatértek az emlékei. Emlékfoszlányai lettek. Bár nem értem, hogy még is hogyan, amikor törölve lettek az emlékei. Emlékszem, elvittük a gyengélkedőre, mármint Eric elkísérte őt oda, ott pedig gondolom rendbe tették a sebeit, aztán törölték a memóriáját. Nem hiszem, hogy hagyták volna úgy kisétálni az Intézetből, hogy emlékszik mindenre. Szóval nekem ez még kicsit homályos és nem értem hogy lehet, de majd utána nézek ennek is. Remélem sikerül úgy csinálnom, hogy ne buktassam le magamat, mert még csak arra lenne nekem szükségem, hogy megtudják, hogy elmondtam egy mondénnek, hogy az árnyvilág létezik. Így is van elég bajom. A bátyám meghalt, megölték, de azt még nem tudom, hogy ki tette. Kiskorunk óta nem volt jó a viszonyunk, de nem akartam a halálát, így is sok embert veszítettem már el, szükségem van a testvéremre, de már őt is elvették tőlem… Killian jár a fejemben amikor hallom, hogy kinyitódik az ajtóm. Az ágyamon ülök, de felpillantok arra az időre, hogy megnézzem ki lehet. Amikor egyáltalán nem ismerős a férfi akkor felállok az ágyamról és oda sétálok, ezzel is elállva az útját és jelezve számára, hogy nem nagyon szeretném, hogy beljebb jöjjön. - Már nem azért, de te ki is vagy? – nem viszonzom az udvarias, barátságos stílusát. Nem vagyok jó kedvemben és nincs hangulatom bájologni. Így hát ha nincsen valami komoly mondanivalója akár el is mehet. Most rögtön.
A kör jelének hiánya jócskán megkönnyíti a „belopakodásomat” a New yorki intézetbe, mert ugyan bár el tudnám fedni egy egyszerű rúnával, így nem kell vesződnöm vele. Amint szeráfpengémet a nadrágomon elhelyezkedő tartójába helyezem, belököm az intézet főbejáratát, mely kitárulva nyit előttem egy teljesen más világot. Mondén szem ezt nem értheti és fel nem foghatja, mert EZ, a hely, mely otthont ad évek óta az itteni árnyvadász közösségnek. A hely, amely a legnagyobb védelmet élvezi. Látszólag egy öreg katedrális, olyas -féle, melybe a királykisasszonyok foglalnak helyet a tündérmesékben. Ezek a mesék ostobák, azt mutatják, amit a kis gyermekek képzelete még el tud képzelni. Pedig az igazi mese az, amely minden képzeletet felülmúl és nehézséget ad a felfogó képességnek. De kinek a pap, kinek a papné, nem vagyunk egyformák. Én pedig közel sem vagyok olyan, aki a meséket szereti. Az én mesém meghalt azzal a pillanattal, mikor elvesztettem mindent. A családomat, az otthonomat, a szeretet. Nem maradt más csak a hideg és sötét valóság, a s sötétség ahol a szörnyek lakoznak. – Odabent sürgés-forgás, senki fel sem figyel érkezésemre, aminek közvetlen örülök is. Bár megfordul a fejemben, hogy mennyire tartanak itt bármit is biztonságban ha én csak így belopóztam. – Ugyanakkor szélsebesen átsiklok mindenkin és a lakóhelyiségek felé veszem az irányt. Mindegyik ajtóra percekre tapasztom a fülemet és hallgatózok. Itt-ott üresség kopog rám vissza, hol pedig halk szuszogás szűrődik ki. Nem hallottam még Cissy hangját, sem a szuszogását, csak láttam, az ablakából. Minden egyes éjszaka, mikor lement a Nap és az egész város aludni tért. Én éber voltam, nagyon is éber és arra vártam, hogy felmászhassak és nézhessem ahogy alszik. Gondtalan és csendes, pont mint a halál. Most viszont mégis, mégis felismerem a szuszogását. Nem is azt ahogy szuszog, inkább az ütemét. Van valami a Parker-ek lélegzetvételében, ami eltér másokétól és ez tesz minket egyedivé és felismerhetővé is. – Bekopogok, de nem várom meg a választ, kezemet finoman helyezem a kilincsre s kicsit nekitámaszkodva a falnak nyomom le azt, mire az ajtó kitárul. - Bejöhetek? - Hangom barátságos, mert ez az első találkozásunk. Mint azt mindenki jól tudja, az első találkozás a döntő kép. Én pedig azt szeretném ha megbízna bennem, mert szándékom közel sem olyan rossz, mint Killian-nel szemben volt. – Immáron pedig eleresztem a kilincset, melyen eddig idegességem vezettem le, egyenesen végig a küszöb sarkáig. Az ajtó pedig magatehetetlenül indul meg, adva egyre nagyobb teret, hogy a sötét folyosó keveredjen a világos szobával. Szememmel végig pásztázom a falakat, de egyetlen kép keretbe sem botlik meg szemem, így Cissy felé pillantok egy csábos mosoly keretében, mintha csak flörtölni jöttem volna.
Legkisebb Parker-nek ◊◊ 429 ◊◊ csend harsonája ◊◊ @
Vendég
Vendég
Re: Cissy szobája ↠ Pént. Júl. 07, 2017 2:51 am
to my sister
Az őrültség logikus reakció egy őrült világra.
Féltem. Életemben azt hiszem, csak egyetlen egy dologtól féltem és az a húgom hófehér lelke volt. Féltem, hogy megpróbálja még előhívni belőlem azt a srácot, aki gyerekkorunkban voltam. És nem akartam. Talán attól féltem, hogy ha valaki, ő még „meg tud menteni”. Csak hogy én nem szorultam efféle dolgokra! Jó volt nekem így, a sötétségbe burkolózva, a sötétséggel ölelkezve és a véráztatta úton sétálva. Nekem nem volt másra szükségem, ez éltetett és soha, de soha nem akartam oda visszajutni, ahonnan indultam. Épp ezért kellett, hogy én rántsam át Cissyt a sötétségbe és ne ő engem a fénybe. Felnevettem a szavaira és kezdett szertefoszlani a véleményem, miszerint ő még megpróbál majd megmenteni engem. Nagyon úgy tűnt, hogy már lemondott a drága bátyjáról, Jakeről, hisz láthatólag nem akart tőlem semmit. Nos, ennek örültem. - Tényleg nem? Már nem számítok neked, Cissy? Nem akarod, hogy minden ugyan olyan legyen köztünk, mint régen? – Vágtam kissé szomorú arcot, legalábbis remekül megjátszottam. Aztán vállat is vontam azzal a lendülettel és elvigyorodtam. – Remek, mert én sem. De ettől függetlenül dolgunk van. Ne kelljen elismételnem újra, hogy el kell kapnunk egy démont. És igen, velem kell jönnöd. Csak kibírod úgy, hogy nem halsz meg, ugye? Azaz, nem halsz bele abba, hogy velem vagy több, mint 3 percen keresztül. – Vigyorogva oldalra döntöttem a fejem, majd szusszantam. Idegesített. Nem tudtam, mi, talán Cissy egész lénye kezdett bosszantani. A kisugárzása, a hangja, a mozdulatai, a tettei, egyszerűen ő maga. Talán mert ő volt az egyetlen, aki a múltamra emlékeztetett. A mosolyom leolvadt az arcomról, ahogy ellenkezni, sőt, szinte vitatkozni kezdett velem. - Nincs jogom? Hoppácska. A „bátyád” vagyok, nem? És nincs jogom hozzá? Ahhoz van jogom, amihez akarom, hogy legyen. Például a fiúd megöléséhez is van jogom, ha úgy akarom. Sőt, tovább megyek. Ha akarom, ahhoz is van jogom, hogy… - És inkább elharaptam a mondat végét, de a tekintetem, amivel ránéztem, elmondott mindent. Egy fél pillanatra az elmém sötétebbik része nézett vissza Cissyre. Aztán megnyaltam a szám szélét és elléptem tőle. Megejtettem egy halvány mosolyt. - Mondd csak, húgocskám… halott vagyok a számodra? Vagy még hiszed, hogy Jake itt van valahol, mélyen bennem? – Kérdeztem, csak úgy, szinte a semmiből. Tudni akartam a választ, mert ezen a válaszon sok dolog múlhatott. Közben az egyik kezemet a mellkasomra húztam és a szívemnél megmarkoltam a felsőmet. Végig őt figyeltem, egy pillanatra sem néztem félre. Minden reakciója érdekelt, minden rezdülése, mert minden apró jelből olvasni lehetett. Ha már lemondott rólam, akkor semmi okom itt lenni és játszani a hülyét, meg elcsalni ide meg oda, hogy megkínozzam. Ha viszont még kapaszkodik valamibe, ami a régi, halott énemhez kötődik, akkor el kell vágnom azt. Meg kell szabadítanom mindentől, ami ahhoz vezetné őt, hogy újra megpróbáljon visszarántani a szakadék széléről.
Elmondtam Dylannek mindent. Nem bírtam tovább magamban tartani azt, hogy lefeküdtem Ericcel. Alapjáraton amúgy jól tudok titkot őrizni, megbízható is vagyok, de ez olyan szinten nyomta a lelkemet, hogy éjszakánként csak forgolódni tudtam, nem is pihentem ki magamat már jó pár hete. Még ha még olyan személyről lenne szó aki becsületes és nem egy tipikus csajozó gép, akkor nem érezném magam olyan szarul. Nahjó, ez mindenhogyan rosszul hangzik és úgy sem tudok már jól kijönni belőle. A lényeg, hogy sikerült egy olyan sráccal össze feküdnöm aki egyáltalán nem becsüli a lányokat, csak az egy éjszakás kalandoknak él, én legalábbis nem láttam, hogy komoly kapcsolata lenne akár bárkivel is. Nem nézem belőle azt sem, hogy nagyon kötődős fajta, nem tudja elkötelezni magát. Persze könnyű őt szidni így magamban amikor nem tudja megvédeni magát, de tudom, hogy én is ugyan úgy hibás vagyok, mint ő, hiszen ehhez ketten kellettünk, én is hibáztam. Óriásit hibáztam és ezért lehet, hogy Dylant elfogom veszíteni. Hiába mondja azt, hogy megbocsát, láttam rajta, hogy ezt csak miattam mondja, mert őrlődik magában. Hihetetlen, amikor fájdalmat okozok neki még akkor is az én érdekeimet képes szem előtt tartani. Nem akart megbántani ezért adott nekem még egy esélyt. Meg azért, mert szeret. Remélem, mert én őt tiszta szívemből szeretem. Gondolataimból két kopogás ébreszt fel. Amikor nyílik az ajtó akkor felemelem a fejemet és felvont szemöldökkel nézem a szobámba belépő személyt. Ez meg még is mit keres itt? - Nem hiszem, hogy akarok menni veled bárhova is. – mondom érzéstelen hanggal és nem mozdulok a helyemről. Nincs kedvem a bátyám társaságához. Ő dobott el magától, pont akkor amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá és ezt soha nem fogom tudni megbocsátani neki. Ráadásul egy olyan ember vált belőle akire rá sem ismerek, és a legszörnyűbb dolog, hogy ahogy telnek az évek úgy kezdem el én magam is egyre jobban elhinni azt, hogy a régi srác akit annyira szerettem, akit a bátyámnak nevezhettem az immáron már nincs. Meghalt. Szörnyű és fájdalmas ebbe belegondolni. Nem tudom, nem vagyok képes ezt elfogadni, mert túlságosan is szeretem. Azt sem tudom, hogy hogyan lehet árnyvadász, hiszen önmagán kívül senki és semmi nem érdekli őt. Amikor a szerényem felé veszi az irányt, akkor már egy-két érzés átfut az arcomon, főleg amikor felveszi a képkeretet amiben egy Dylannel való közös fotóm található. - Nem hiszem, hogy bármi jogod van ítélkezni felettem és megmondani, hogy kivel lehetek, avagy sem. – húzom gunyoros mosolyra a számat, majd figyelem ahogy oda jön hozzám. Ha rám akar ijeszteni akkor jobban kell próbálkoznia.
Vendég
Vendég
Re: Cissy szobája ↠ Vas. Jún. 25, 2017 3:27 pm
to my sister
Az őrültség logikus reakció egy őrült világra.
Nem gyakran gondolkoztam a húgomon, de néha felötlött bennem a vágy, miszerint olyanná tegyem őt, mint én magam. Egy gyilkossá, egy olyan emberré, aki végre nem szorul mások segítségére és aki meg tudja védeni magát. Cissy nem ilyen volt, az én szememben biztos nem. Még apánktól sem tudta megvédeni magát és meg is lett az eredménye, az az átkozott pokolfajzat megerőszakolta őt. Én akkor már réges-rég nem laktam otthon. Fogtam magam és elhúztam az én személyes, Földi Poklomból, hogy Valentine szolgálatába álljak. Aztán hallottam, hogy mi történt és teljesen elborult az agyam. Nem volt kérdés, hogy akkor és ott pontot teszek az ügy végére. Halványan dereng, de talán Cissy vissza akart tartani… azonban nem érdekelt. Amit a fejembe vettem, azt rendszerint végre is hajtottam. Így történt hát, hogy apám vére az én kezemen, illetve a halála a lelkemen szárad. Még mindig magam előtt látom őt… kissé megráztam a fejem, hogy eltereljem a gondolataim és arra koncentráljak, ami következik. Hogy mi az? Nos, csak a húgocskámmal akarok egy kis időt eltölteni. Kettesben. Egy olyan helyen, ahol tényleg senki sem zavarhat meg minket. Végiglépkedtem a folyosón és meg sem álltam a szobájáig. Fejben már végiggondoltam, mivel is csalom ki őt, mint oroszlánt a barlangjából. Odaérve kopogtam kettőt, majd egyből a kilincsre csúsztattam a kezem és lenyomtam, benyitottam. - Cissy, drága húgocskám… feladatot kaptunk a Klávétól. Pakolj és indulunk. – Tértem rögtön a tárgyra, ami valójában hazugság volt. – Egy démonnal kell elbánnunk, nem nagy ügy, igaz? – Vigyorogtam rá, majd végigmértem őt. Sugárzott belőle a jóság és ez irritált. A hófehér lelkét be akartam mocskolni, olyan sötétté akartam varázsolni őt, mint én magam. Érdeklődve fürkésztem néhány hosszabb pillanatig, majd szusszantam. - Nincs túl sok időnk. Már van néhány áldozata… szegények. – Szomorú arcot vágtam, de igazából nem sajnáltam őket egy kicsit sem. Röviden felnevettem. Valószínűleg megérdemelték, amit kaptak. Elvégre… az ember azt kapja, amit megérdemel. Vállat vontam alig láthatóan, majd az egyik polchoz lépkedtem. Kiszúrtam egy fotót… Cissy és az a semmirekellő Dylan. Lelki szemeim előtt már réges-rég vérben úszott és halott volt néhány óra kínzó fájdalom után. Az arcomról eltűnt mindenféle érzelem. - Ez komoly? Még mindig vele vagy? – A kezembe vettem a képet és elnéztem a húgom felé. – Mikor szándékozod kidobni ezt a kisfiút? Nem hozzád való. Sőt, csak elront téged még jobban, aminek… nos, nagyon nem örülök. – A képet visszaraktam, kissé hevesebben a kelleténél, mert ahogy a polchoz „vágtam”, megrepedt a képkeret. – Ideje lenne észhez térned. – A húgom felé indultam, majd odalépve elé végigmértem újra, végül a szemébe néztem, várva a reakcióját.
Végig hallgatom Ericet, de nem reagálok rá semmit. Egyszerűen nincs annyi lelkierőm, hogy bármit is mondjak neki, mert úgy is ő jönne ki a témából győztesen, mert mindig ez van. Ezer meg egy betanult dumája lehet amivel a csajoknál kihúzza magát a csávából, azok meg hülye, naiv módjára, mint jelen pillanatban én is, bedőlnek neki. Elhiszik a kedves szavakat, belenéznek azokba a gyönyörű szemekbe és már el is felejtik, hogy ki vannak használva. Hát igen, Eric már csak ilyen. Mindig is ilyen volt és szerintem mindig is ilyen lesz. Ebben a szituációban, a mi esetünkben viszont nem hibáztathatom csak Ericet, bármennyire is fáj ezt beismerni. Ugyan úgy hibás voltam most én is, hiszen van egy barátom még is lefeküdtem mással. Egy olyan emberrel akit szinte csak látásból ismerek és a „hírnevét” ismerem. Most komolyan, hogyan lehettem ilyen hülye? Fogalmam sincs, nem értem. - Tudod, minden pletykának van valóság alapja. – mondom oldalra biccentett fejjel majd hátrálok pár lépést. Fogalmam sincs, hogy tegnap óta mi a fene történt kettőnk közt, de örülnék, ha már véget érne. Persze, hálás vagyok amiért megmentette az életemet, mert ha ő ott nem lett volna akkor biztos, hogy meghaltam volna. A démon méreg túl gyorsan terjedt tovább a testemben, az ereimben. Nem nagyon volt se időm, se energiám, lelkierőm reagálni tegnap este bármire is, főleg úgy, mivel volt egy gyerek is akire vigyáznom kellett és közben megölni a ránk támadó démonokat, miközben próbáltam a sebre rászorítani a kezemet. Ami amúgy egész jól begyógyult mára – ami a sebet illeti. Felvont szemöldökkel nézem őt amikor megkérdezi, hogy akarok-e enni, de nem is hagy időt nekem, hogy válaszoljak, mert már is a kezembe nyom egy pogácsát majd ő is elővesz magának egyet és el is kezdi enni azt. Basszus, ha ő nem lenne akkor esküszöm ki kéne találni. Bár először is örülnék, ha sikerülne rájönnöm arra, hogy még is mi alakult ki tegnap este óta. Mert valami az biztos. Csak egyenlőre még azt nem tudom, hogy pontosan micsoda is. Végül leülök az ágyam szélére és végül elkezdek enni, majd erőltetetten nevetem el magamat amikor utolsó mondatát meghallom. - Várjunk csak. Állj meg egy pillanatra. Ki mondta, hogy akarok veled edzeni? – kérdezem tőle hitetlenkedve felnevetve. Oké, gyakorolnom kell, de pont vele? Haha, vicces.
Vendég
Vendég
Re: Cissy szobája ↠ Vas. Ápr. 30, 2017 1:09 am
Adventure Of A Lifetime
Cissy & Eric
Karjaim átfutnak dereka körül, megengedve ezzel, hogy összekulcsoljam kezem előtte, így ölelve át őt. Nem, egyáltalán nem érzem, hogy vonakodna, sőt, mintha meg is nyugodna attól, hogy hirtelen ilyen közel kerültünk egymáshoz. Még csak megerőltetnem sem kellett magamat, ahhoz, hogy elérjem ezt, de... Nem is terveztem, hogy meg fogom. Mit mondjak, profi vagyok. Önelégült mosoly kúszik arcomra attól a gondolattól, hogy minden terveim szerint alakul eddig. Illetve mégsem. A terveimben egyáltalán nem szerepelt, hogy nem akar beengedni, de még az sem, hogy egyáltalán visszajövök, nincs mit tenni viszont, már itt vagyok, s a jelek szerint kezdek egyenesbe jönni. Meglepődve tekintek rá, mikor megfordul, talán enyhe csalódás is vegyül tekintetembe. Csókra számítok leginkább... Ehelyett azonban csak dorgálást kapok. Magamban kuncogok azon, hogy azt hiszi, meg tud bántani. ~ Hah, azt hiszi van még lelkiismeretem! – Nagy erőfeszítéseket teszek annak érdekében, nehogy kiüljön arcomra egy mosoly, jelezve jókedvemet. Teljesen lerombolnám azt a képet, amit ezekben a percekben építettem fel, s habár nem volt nagy munka, lehet, sosem tudnám ismét megtenni. Pillanatokig csak bámulok magam elé, mintha a válaszon gondolkoznék, a valóság azonban az, hogy ezalatt az idő alatt agyam végig azon dolgozik, hogy megfejtse azokat a bizonyos szavakat. Hallottam mindkét mondatát, hiába ejtette az utolsót oly halkan, vagy legalábbis úgy vélem, hallottam, hisz tényleg csak alig lehetett hallani, amit mondott. - Én sok mindent köszönhetek magamnak, de az emberek bizalmatlanságát biztos, hogy nem... - Nézek rá komoly arccal, majd lemondóan megrázom a fejem, azt a benyomást próbálva kelteni, hogy ezzel a mondatával elvette a kedvemet az egész beszélgetéstől. De... A játék még csak most kezdődik! S biztos vagyok benne, hogy nem nyerhet. - Kicsi az agyam... Tudod, ezzel gondolkozok, mint ahogy a pletykák híresztelik. – Megforgatom a szemeimet, ahogy legbecsesebb testrészem felé mutatok. Nem, ez nem volt beszólás... De attól még jól esett kimondani. Igen, lehet meg kéne erőltetnem magam, hogy valami normálisabb visszaszólást is kitaláljak, de ha oly felesleges, akkor minek tenném? Igen, lehet elszálltam kissé attól, hogy most úgy mennek a dolgok, ahogy én akarom. Rápillantok a kajával teli zacskókra, s néhány pillanatra tekintetem elidőzik rajtuk. Képtelen vagyok félrenézni, gondolataim fogságban tartanak, s nem tudok mást is csinálni most. Hirtelen fordulok el tőle, hogy lehajolhassak a zacskókhoz. - Kérsz enni? – Belenyúlok az egyik zacskóba, s akármit is válaszol, adok neki egy óriási pogácsát. Egyetlen fér el belőle csak kezemben, oly nagy, így gondolom, egyelőre elég lesz neki. Ha nem is fog most elfogyni az a rengeteg péksüti, legalább rásózhatom valakire, ajándék gyanánt. - A reggeli a legfontosabb, tudod. – Kacsintok rá. Már az én kezemben is van egy azokból az óriási pogácsákból, s éppen beleharapni készülök, mielőtt ismét megszólalok. - Ne egyél túl sokat, nagyon szar lesz úgy edzeni. – Elvigyorodok, amikor befejezem a mondatot, ami elég furcsán nézhet ki, tekintve, hogy szám tele van. Minek is kéne megkérdeznem, hogy akar-e edzeni? Nem dönthet, ugyebár. Amúgy is, ki ne akarna edzeni velem? Senki ilyenről nem hallottam még, ami nem is csoda, ha azt nézzük, hogy póló nélkül edzek, próbálom kerülni a felesleges ruhadarabokat, amik csak akadályoznak a mozgásban.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól a közelsége, mert de, nagyon is élvezem a karjait a derekam körül, hátamnál a kidolgozott felső testét - még pólón keresztül is lehet érezni, hogy izmos. Közben viszont azt is tudom, hogy rohadt nagy baromság amit máveltünk, ahogyan az is, hogy egyáltalán most reggel beengedtem a szobámba. El kellett volna küldenem, ahogyan eredetileg terveztem, nem pedig beengedni és ismételten bedőlni a hülye kis trükkjeinek. Jó pár csajjal volt már, gondolom tudja mit kell mondani és csinálni, ha valamelyik ki van akadva, nem meglepő, hogy engem is sikerült neki megnyugtatnia. Mikor ismételten megszólal, szembe fordulok vele és egy lépést hátrébb lépek tőle, hogy a szemeibe nézhessek, illetve valamennyi távolság azért még is legyen köztünk, főleg mivel úgy sokkal jobban tudok koncentrálni. - Ezt azért valld be, hogy magadnak köszönheted, hogy a legtöbb ember nem tud megbízni benned. Bár lehet jól teszik... - az utolsó mondatot alig hallhatóan ejtem ki a számon. Nem terveztem úgy, hogy most az önérzetébe beleakarok taposni avagy megbántani őt, csak azon a szinten vagyok, hogy nem biztos, hogy minden gondolatomat magamban tudom tartani. Viszont elnézést sem fogok kérni tőle amiért így vélekedek róla, hiszen nem nagyon akarta eddig ezeket a tényeket megcáfolni senkinek sem, akkor miért pont most akarná? Miért pont nekem? Tegnap a klubban nem tűnt úgy, mintha pont én lennék az a lány akinek majd elkezdene magyarázkodni és akinek bizonyítani akarna. Szóval a fejemben most elég nagy az össze visszaság és nem tudom, hogy erről az egész kialakult szituációról még is mit kéne gondolnom avagy mit kéne tennem, mondanom. - Ezt nem nekem kéne kitalálnom, Eric. - először csak felvont szemöldökkel reagálok arra amit mondott nekem, hogy találjam ki hogyan bizonyítson. Tényleg nem hittem volna, hogy ilyen helyzet fog kialakulni, főleg nem Ericcel. Bár az is lehet, hogy tévesen ítéltem meg... Ahh, nem! Nem dőlhetek be neki! - Ezeknek a dolgoknak maguktól kéne jönniük.
Vendég
Vendég
Re: Cissy szobája ↠ Kedd Márc. 14, 2017 12:45 am
Adventure Of A Lifetime
Cissy & Eric
~ Az, hogy nem tol el magától, azt jelenti, hogy nem haragszik. – Vagy legalábbis remélem, hogy ezt jelenti. Nem bízok teljesen a saját képességeimben, ahhoz még nem ismertem ki eléggé, hogy megmondhassam, egyes cselekedetei mit fejeznek ki. Ebben az egyben viszont szinte teljesen biztos vagyok, egyszerűen érzem, hogy igazam van. De hát lássuk be, rám mégsem lehet haragudni... Mivel a jelek szerint bevált, hogy a nyakába pusziltam, még néhányszor megismétlem, ha csak nem állít le, vagy lép arrébb. - Kérlek, akármit mondhatok, valaki ki fogja találni, miért hazudok...– Hangomban mintha szánakozás lapulna meg. Nos, igen, ami azt illeti, nem sok igazság van ebben, hisz soha nem tettem semmiféle erőfeszítést annak érdekében, hogy máshogy ítéljenek meg. Viszont, ahogy a mondás tartja: „úgy hazudik, mint a vízfolyás”. Na igen, lehet, eleinte csak egyetlen apró, ártalmatlan hazugsággal kezded, de utána vagy egyszerűen képtelen vagy leállni, mert rájössz, mennyivel egyszerűbb is az élet, ha folytonosan hazudsz, vagy csupán egy másik hazugsággal kívánod fedni egy korábbi hazugságod, s így szép lassan hazugságokból építesz várat magad köré. - Viszont... Ha mondasz valamit, hogy bizonyíthatnék... Megteszem. – Ez egyre rosszabb lesz. Nem elég, hogy könyörögnöm kellett neki, hogy bejussak egyáltalán, még próbálok is a kedvében járni... Valami komoly bajom lehet, habár nem érzem magam rosszul egyáltalán, de ki tudja? Ha ilyesmikre képes voltam rávenni magam, egész biztos, hogy nem vagyok jól.
Fogalmam sincs, hogy még is mit gondolt magáról. Komolyan azt hitte, hogy lelép, aztán valamikor beállít egy adag kajával és akkor minden el lesz felejtve, meg úgy fogunk csinálni, mintha semmi sem történt volna? Mert, ha igen, akkor nagyon el van tájolva. Kezdjük ott, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi lány akit eddig lefektetett. Mármint oké, persze, valamilyen szinten olyan vagyok, hiszen engem is sikerült levennie a lábamról és bedőltem pár bóknak, de nálam betudható volt a nagy adag vérveszteség is, amiért nem tudtam normális döntéseket hozni és alaposan átgondolni azt, hogy még is mibe adtam bele a derekamat. Tudtam, hogy meg fogom bánni azt, hogy megcsalom Dylant, de ezek ellenére még is megtettem. Lefeküdtem Ericcel, az egyik legnagyobb nőcsábásszal itt az Intézetben. Fogalmam sincs mit csinálnék, ha ennek híre menne, főleg úgy, hogy valakitől, valahogyan Dylan is megtudhatja... Ah, nem tudom, hogy a szívemre avagy az agyamra hallgassak. El kéne neki mondanom azt, hogy lefeküdtem valaki mással? Vagy inkább hagyjam titokban, hagy emésszen fel szép lassan engem belülről és tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Nem tudom, hogy itt mi lenne a legjobb döntés, így is-úgy is én fogok szenvedni. Dylan nem bocsájtaná meg. Bármennyire is jó fiú, bármennyire is kedves és aranyos, megharagudna rám és hozzá teszem, teljesen jogosan. Amikor Eric oda lép mögém ás átkarolja a derekamat, hirtelen feszülnek meg az izmaim és szemet forgatok, - bár ezt eleve nem is látja - de aztán amikor gyengéden belepuszil a nyakamba akaratlanul is elkezdek ellazulni. Fogalmam sincs micsoda, de van benne valami ami egyszerre tudja felcseszni az agyamat, miközben pár pillanat múlva képes megnyugtatni. Még is hogyan tud ilyen hatással lenni rám és a legfőbb kérdés: miért csinálja ezt velem? Fiatalabb vagyok nála, vannak nálam szebb lányok is, miért pont engem nézett ki magának? Mitől volnék én olyan különleges? Hiszen nem is ismer. - Bizonyítsad be akkor, hogy minden amit híresztelnek rólad az téves. - mondom halkan, de még mindig nem fordulok felé.
Ahogy leteszem a zsacskókat, hirtelen mintha könyebb lennék. Egész eddig meg sem éreztem, hogy nehezek lennének, most viszont, hogy megszabadultam tőlük, igen szembetűnő. Tornáztatom kicsit zsibbadt karjaim, s érzem is, ahogy megindul a vér bennük. - Igen? - Kérdezek vissza, a pillanatnyi szünet alatt, amit tart. Mondandója bár semmin sem változtat, mégis kénytelen vagyok végighallgatni, lévén az utamban áll. Nagyot sóhajtok, miközben beszél, mintha csak elismerném, milyen szörnyű dolgokat tettem, holott csak unalmamat kívánom vele kifejezni, s a sajnálatomat az iránt, hogy most kénytelen vagyok ezt végighallgatni. ~ El sem tudod képzelni, naponta hány ilyet hallok... - Fordul meg fejemben a gondolat. Az iménti félelmem, miszerint megláthat valaki, már tovatűnt, s messze jár innen, röhögve rajtam, hogy én nem mehetek csak így el. Istennek hála nem kell mondanom semmit, mert félreáll utamból, megnyitva az utat köztem és a szoba között. Gyorsan felkapom a zacskókat, majd egyetlen pillanattal később már bent is vagyok. Ismét csak ledobom őket, nem tervezem, hogy hoszabb ideig tartogassam bármelyiket is a kezemben. Arra számítok, hogy megpróbál megütni, vagy rámtámad, mint megannyi lány, akit otthagytam, ehelyett azonban csak áll ott, nekem háttal. Nem hagyom ki a kínálkozó alkalmat, rögtön odalépek mögé, s hátulról átölelem. - Mondjuk érted? - Súgom a fülébe, mintegy válaszként. Gyengéden puszilok bele nyakába, feltéve, ha nem tol el magától, vagy nem bontakozik ki ölelésemből. - Nem tudom, minek gondolsz, vagy, hogy mit hallottál rólam, de biztos vagyok benne, hogy tévesen ítélsz meg. - Mondom elgondolkozva. Valójában még soha nem gondoltam végig, hogy tényleg egy olyan bunkó paraszt lennék, mint aminek beállítanak? Nekem csak annyi a véleményem erről az egészről, hogy akit csupán néhány kedves szóval ágyba lehet vinni, az ne is reménykedjen hosszabb kapcsolatban.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kíváncsi vagyok Eric magyarázataira, vagy bármire is ami vele kapcsolatos. Ha őszinte akarok lenni és túl tudnék jutni az önsajnálaton és a bűntudaton amit jelen pillanatban érzek, akkor rájöhetnék és bevallhatnám azt, hogy lényegében Ericet nem hibáztathatom semmiért sem, hiszen ő csak azt csinálta amit eddig mindig is: lefeküdt egy csajjal aztán másnap reggel lelépett, mert a lánytól nem akar semmi komolyat, se folytatást. Mindig is ezt csinálta és mindig is ezt fogja csinálni, csak azt nem értem, hogy én ezen miért lepődtem/lepődök meg? Hiszen tényleg csak azt csinálta amit eddig mindig. Ismerem a "történetét", tudom, hogy miket művel a lányokkal, hogy csak szexre használja őket = kihasználja őket. Most itt én voltam a hülye, hogy egyáltalán csak megfordult a fejemben a gondolata, hogy mi lenne, ha... Nem kellett volna bele mennem, jól tudom. Hagynom kellett volna, hogy bekötözze a sebemet és utána elküldeni őt, majd aztán lepihenni, hiszen rám fér a pihenés a tegnapi küldetés után. Vesztettem bőven energiát, de még vért is. - Ugyan már, Eric... - kezdem el halkan, miközben ráemelem a tekintetemet, de az ajtóból még továbbra sem állok arrébb, jelezvén azt, hogy nem szeretném, hogy bejöjjön a szobámba, hogy nem akarok beszélgetni vele. - Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy eredetileg nem kajáért mentél el. Fogalmam sincs, hogy végül miért jöttél vissza, hogy mi zajlik le benned, de ismerlek. Nagyon jól tudom, hogy milyen vagy. - kíváncsiságom erőt vesz magán és elnyomja a sértettséget, így hát arrébb állok az ajtóból, hogy Ericet beengedjem. Amikor a férfi bejön becsukom az ajtót, de nem fordulok meg egyből. Veszek egy mély levegőt, hogy erőt vegyek magamon. Még eléggé élénken él bennem a tegnap éjszaka élményei, pörögnek a fejemben az emlékképek és fogalmam sincs, hogy mi lesz a beszélgetés vége.
Az utcáról belépve egy kissé mintha hűvösebb lenne, bár nem annyival, hogy ez most különösképp zavarjon. Hamar felszökellek a lépcsőkön, kettesével véve a fokokat, így pillanatok alatt Cissy szobájának ajtaja előtt termek. A két zacskó, melyeket magamnál hordok, eléggé zavaró, mert pont fejmagasságban vannak, így takarják a kilátásom, de ezt az akadályt könnyedén leküzdöm, mégpedig úgy, hogy egy apró rést nyitok, melyen keresztül kilátok. Lábammal türelmetlenül dobolok a padlón, miközben arra várok, hogy ajtót nyisson nekem. Bár még egy perce sem várok, mégis, az unalom kezd hatalmába keríteni. Az előbbi rohanás után, melyet az ösztönzött, hogy minél előbb ideérjek, ez az álldogálás már-már nyomasztó. Mikor végre szíveskedik kinyitni az ajtót, már épp kezdeném mondani, hogy mi tartott eddig, de ő hamarabb szólal meg, némaságra kárhoztatva engem. A gúny, mely hangjából süt, kissé meglep, őszintén szólva erre egyáltalán nem számítottam. Inkább néhány kedves szót vártam volna, hisz épp most hoztam egy csomó péksütit. Lehajolok inkább, hogy letegyem a zacskókat a földre, mivel úgy vélem, egy darabig még tartogatnom kéne, mire bejuthatnék végre, hogy odabent tehessem le. - Na szóval... - Kezdek bele mondandómba. - Mi az, hogy nem szokásom visszajönni? Csak kajáért ugrottam le, erre máris azzal vádolsz, hogy itt akartalak hagyni... Szép, mondhatom. - Hangomba nem kevés gúny férkőzik, s mindvégig olyan arcot vágok, mintha megsértettek volna. Nagyon remélem, hogy hisz nekem, máskülönben egy hétig ehetem a péksüteményeket, és az nem lenne ínyemre. - Nem beszélhetnénk meg ezt inkább bent? - Kérdem reménykedve, hogy legalább bejuthatok a szobába. Ijedten nézek körbe, egyáltalán nem hiányzik, hogy valaki pont most lásson meg. Hogy nézne az ki? A nagyszerű Eric Fox, az egy éjszakások királya vitatkozik egy csajjal, hogy az beengedje? Elég gázos sztori... Egy hétig biztos én lennék a téma, a becsületemen pedig akkora csorba esne, hogy azt soha nem tudnám helyrehozni. Már attól a gondolattól is felfordul a gyomrom, hogy ezt egyáltalán bárki megtudhatja. Ábrázatom hasonlít az űzött vadéra, mikor ismételten végighordozom tekintetem a folyosón, olyan után kutatva, aki esetleg láthatta mindezt. A folyosó teljesen kihalt, az én legnagyobb szerencsémre, így nem kell tartanom attól, hogy bárki megláthat. Ennek ellenére nem leszek kevésbé feszült, mégiscsak jó lenne bent megbeszélni ezt az egészet.
Egy halk sóhaj hagyja el a számat ahogyan a tükörképemet vizslatom szemben magammal. Ugyan azt a lányt látom vissza nézve rám, mint pár nappal ezelőtt, mint 18 éve, de úgy érzem, hogy már még sem vagyok ugyan olyan. Csináltam valamit amit sosem fogok tudni megbocsájtani saját magamnak. Fogalmam sincs róla, hogy ha ez kiderül akkor Dylan hogyan fog viszonyulni hozzám és az egész szituációhoz, de ha meg is bocsájt, tudom, érzem, hogy utána mindig kételkedni fog bennem, nem fog tudni teljesen bízni bennem. Ember, az emberek pedig ilyenek. Nagyon szeretem őt és mindennél jobban szeretném hinni azt, hogy a tegnap esti dolog után, a kis egy éjszakás kalandom sem változtat a kettőnk közti kapcsolaton, de ezt még én magam sem tudom elhinni. Bármennyire is próbálok előre látni és kigondolni a végkifejleteket, de nem jutok túl sokra, csak arra a megbizonyosodásra jutottam, hogy megváltoztam tegnap óta. Pontosan nem tudom miben és miért, csak valahogy még egyszer sikerült egy újabb pofont kapnom az élettől, viszont tudom, érzem, hogy felfogok tudni állni a padlóról és erősebb leszek. Mert nem az az ember az erős akit soha nem küldenek a földre, hanem az, aki fel tud onnan állni! Én pedig feltudok és fel is fogok! Felveszem a fekete bőrdzsekimet, az irónomat a dzsekim jobb zsebébe teszem majd behúzom a cipzárt, a hajamat kiengedve hagyom és éppen mennék az ajtó felé, hogy lemenjek a konyhába reggelizni amikor egy túlontúl ismerős hangot hallok meg az ajtó túloldaláról. Eric? Még is mi a szart keres itt? Ahogy hallottam a pletykákat kb le se szarja az egy éjszakás kalandos csajokat, akkor ide mi a fenéért jött vissza? Mert, ha csak azért, hogy ne legyen köztünk kínos csend, amikor az Intézetben össze futunk vagy netalántán ismételten egy küldetésre küldenének minket, akkor azt rohadtul szánalmasnak tartom. Abba is hagyom az összeesküvés elméleteket és inkább kinyitom az ajtót, de az útjába állok, hogy ne tudjon bejönni. Először felvont szemöldökkel nézem a zacskókat a kezébe, majd a férfire emelem a tekintetemet. - Hát te? Ha jól tudom nem szokásod vissza jönni. - ismételten ugyan olyan stílusban beszélek vele, mint tegnap egész este a küldetésünk alatt. Nem hiszem, hogy bármilyen más bánásmódot megérdemelne.
Hihetetlen jókedv lesz rajtam úrrá pillanatok alatt, melegséggel töltve el egész testem. Ilyen lenne tán a szerelem? Nem, nem hiszem, hogy egyáltalán képes lennék érezni olyat, amit szerelemnek hívnak... Lehet meg sem érdemlem azok után, hogy annyi csajjal szórakoztam. De nem, biztos nem ilyen a szerelem, hisz nem jár állandóan Cissy körül az eszem, bár... Ha belegondolok, mégiscsak körülötte forognak a gondolataim, mióta csak eljöttem tőle, de mégiscsak együtt töltöttük az estét, egy igen kellemes estét, melyre biztos emlékezni fogok egy jó darabig – na jó, legfeljebb a következő csajig -, s nincs kétségem afelől, hogy Cissy sem fogja elfelejteni egykönnyen. Mindenesetre biztos, hogy érzek iránta valamit, ami bár nem szerelem, mégis, igen erősnek tűnik. Erősen szorítom magamhoz a két zacskónyi péksüteményt, nehogy véletlen elejtsem bármelyiket is, mert biztos, hogy nem tudnám összeszedni egyik tartalmát sem. Most ráadásul, hogy semmi sem takar el a mondének vizslató szeme elől, elég kínos is lenne, szóval inkább otthagynám, mint hogy leégessem magam. Bár biztosan tartom karomban a kaját, mégis megeshet, s úgy hiszem, én lennék a legkevésbé boldog utána. Szinte suhanok, ahogy hangtalanul lépdelek előre, s nem is keltem ezzel fel senki figyelmét sem, lévén, igen kevesen járnak most az utcákon, amit nem is csodálok, ha csak azt nézem, hogy a többség most dolgozik. Na igen, ez a szép az Árnyvadászlétben: nem kell dolgozunk egész nap, sőt van, mikor napokig nem is csinálunk semmit, csupán lazítunk, edzünk, vagy valami mással múlatjuk az időt, rám legalábbis ez a jellemző. Leginkább a katonákéhoz tudnám hasonlítani a munkánkat, hisz mi is harcolunk, annyi különbséggel, hogy erősebbek vagyunk – na meg persze szebbek -, s jóval primitívabb fegyverekkel harcolunk. Ez persze csupán a jéghegy csúcsa, hisz még sorolhatnék jó pár dolgot. Őszintén szólva talán a katonákat tartom a legtöbbre a mondének között. Merthogy igen, én nem vetem meg őket, vagy legalábbis nem annyira, mint mások, hisz eddigi életem nagy részét köztük töltöttem. Ami azt illeti, nem is volt rám rossz hatással, találkoztam egy csomó jó csajjal, volt rengeteg haverom... Na igen, a menők közé tartoztam én is, de ez nem is csoda, hisz a rúnák, melyeket ők tetoválásnak hittek emberfeletti erőt adtak nekem, így könnyűszerrel megvertem bárkit, ha akartam. Így visszagondolva, lehet, csak féltek tőlem, s inkább megtűrtek maguk között, mintsem testi épségüket kockáztatva ellenszegüljenek. Egyetlen válrándítással űzőm el a gondolatokat, melyek fejemben cikáznak, mikor meglátom az Akadémia magasra nyúló falait. Mikor Cissy ajtaja elé érek, lévén, szabad kezem nincsen, kopogás helyett inkább belerúgok az ajtóba, s kiáltok mellé: - Bent vagy? Egóm oly hatalmas, hogy eszembe sem jut, lehet, nem akar látni, s csak türelmetlenül álldogálok, várva, hogy az ajtó feltáruljon előttem és beléphessek az apró helyiségbe.
Fáradtan fordulok át a hátamra, majd kinyitom a szememet és nézem a plafont. Tudom, hogy Eric nincs itt, azt is tudom, hogy rohadt nagy hülye voltam amiért lefeküdtem vele. Egyszerűen csak az életemben először felelőtlenül akartam cselekedni, nem akartam törődni az esetleges következményekkel és hát tessék: megkaptam. Hogyan voltam képes megtenni ezt... Megtenni ezt Dylannel? Fogalmam sincs mi lesz akkor amikor kiderül, ha ez egyáltalán eljut hozzá, ha valaki, fogalmam sincs kicsoda, de elmondaná neki, hogy megcsaltam őt. Abban biztos vagyok, hogy ismételten nagyon össze törnék és nem tudom, hogy egyáltalán össze tudnám-e kaparni a földről a darabkáimat. Nagyon szeretem őt, az életem értelmévé nőtte ki magát, olyan fontos számomra és pontosan ezért is van ekkora lelkiismeret furdalásom. Ilyen gondolatokkal a fejemben kelek fel az ágyamból, majd elkezdek felöltözni, miután megtaláltam minden ruhát a szobámban. Majd mikor felöltöztem rendbe teszem a sebemet. Figyelmesen nézem a tükörben az oldalamat, de hála a jó égnek nem terjed tovább, elfertőződni sem fertőződött el, a rúna tényleg segített, bár a fájdalmat nem nagyon mulasztotta el, de szerencsére már nem is fáj annyira, csak, ha úgy mozdulok, hogy ott húzódjon a bőr, szóval erre egy darabig figyelnem kell amíg nem jövök rendbe teljes mértékben. Fogalmam sincs, hogy amúgy meg hogyan tovább. Ha össze futok Ericcel, tegyek/tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna? Az biztos, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ne legyek olyan csaj, mint az összes többi akivel eddig össze feküdt, nem fogom mutatni felé, hogy igen is zavar az, hogy lelépett. Persze nem voltam akkora hülye, hogy bármi komolyat is beleképzeljek ebbe az egészbe, mert nem is akartam és nem is akarok, de ez így még is csak szarul esik. Ki az aki nevetve fogadta volna ezt? Mert szerintem ilyen ember a földön nincsen!
Épphogy csak szemem sarkából csípem el, mikor halványan elmosolyodik, de nem állok le. Lehet, csiklandós kissé, ha más nem, leállít ha nem élvezi, viszont az igazat megvallva az zavarna a legkevésbé, ha az előjátékot ki kéne hagynom. Számomra ez már csupán afféle formalitás, mint mikor két ember kezet fog üdvözlésképpen. A nadrágjával együtt megszabadulok az imént érzett bűntudatom minden maradványától is, mikor elhajítom a szoba egyik sarkába. Most már tényleg semmi nem akadályozhat meg abban, hogy élvezetessé tegyem az estét, mind számomra, mind Cissy számára. Marhára kíváncsi lennék rá, hogy egyáltalán szűz-e még, de ha most ezt megkérdezném, nem hiszem, hogy együtt töltenénk az estét. Valójában azt sem tudom, mért érdekel ez egyáltalán, sőt, talán ő az első, akinél felötlik effajta gondolat agyamban, mégis, neki sikerült elérnie, hogy egy ilyen jelentéktelen dologgal foglaljam le maradék agykapacitásom. Őszintén szólva, ha abból indulok ki, hogy velem elutasító volt, s majd minden sértése célba talált, ami nálam igen nagy dolognak számít, arra kell következtetnem, hogy én vagyok neki az első. Csókja hevessége mondhatni megvadít, s mintha csak versenyezni akarnék vele, ha lehet, még hevesebben csókolok vissza.
~~~
Mikor felébredek bár még szemeim csukva vannak, máris szám elé vagyok kénytelen emelni kezem, hogy elrejtsem ásításom. Elég kimerültnek érzem magam ami azt illeti, s ebből arra következtetek, hogy az este igen hosszúra nyúlt Cissyvel. Hogy élveztem-e? Naná, hogy élveztem! Ez viszont nem nagy dicsőség, hisz nem is én lennék, ha nem élvezem. Fejemet oldalra döntöm, s megkönnyebbülve nyugtázom, hogy Cissy még az igazak álmát alussza. Így legalább nem kell megmagyaráznom, hogy miért lépek le. Most amúgy sincs kedvem különféle mondvacsinált indokokkal elhitetni vele, hogy visszajövök, s csak egy kicsit levegőzni akarok. Merthogy nem, nem áll szándékomban itt maradni nála, viszont mivel én is az Akadémián lakok, így az a legbiztosabb, ha most járok egyet a városba, így nem találhat meg. A reggel legnehezebb pontjához érkezem: itt fekszik mellettem egy csaj, anyaszült meztelen, s nemhogy nem érhetek hozzá, még itt is kell hagynom. Ezúttal is nagy a kísértés, mint minden alkalommal, de annak a tudatában, hogy senkinek nem lenne előnyös, ha most felébreszteném, sikerül győzedelmeskednem a vágy fölött. Lassan bújok ki a takaró alól, ügyelve arra, nehogy felébresszem Cissyt. Ruháim -pólóm kivételével- nem messze hevernek az ágytól, így nem telik sok időbe összeszednem őket, s hamar magamra is kapom mindet. Irónom után nem kell kutatnom, hisz egész végig ott lapult nadrágom farzsebében, csak arra várva, hogy ismét használjam. Ha most rögtön nem is, később valószínűleg használni fogom, feltéve persze, ha hideg van kint. Mindössze pár lépésembe kerül átszelni a szobát, s máris a kilincsért nyúlok, hogy kinyithassam az ajtót. Óvatosan, de határozottan kinyitom az ajtót, s csakúgy, mint egy árny, kisuhanok rajta, nélkülözve bárminemű hangot mozgás közben. Nem telik el egy másodperc se, s már távolodok a szobától, csukott ajtóval a hátam mögött. Bár nem sietek sehova, mégis igen sebesen szelem a folyosókat, így érthető, hogy igen hamar sikerül kiérnem az utcákra. Ahogy kilépek az épületből, mélyen szívom magamba a levegőt, mely bár egyáltalán nem mondható tisztának, mégis frissítő hatással van rám. Találomszerűen elindulok jobbra, s csak megyek előre, céltalanul bolyongva az utcákon. Nem figyelek arra, hogy merre megyek, hol jobbra, hol balra fordulok, s közben egyfolytában az jár a fejemben, hogy Cissy felébredt-e már? Ez nem éppen megszokott nálam, bár máskor is gondolkodtam már azon, hogy mi lehet a lányokkal akiket otthagytam, ez viszont most más, eddig ugyanis semmi sem sarkalt arra, hogy visszamenjek. Mióta eljöttem nem tudok szabadulni a gondolattól, miszerint vissza kéne térnem Cissy szállására. Bár még öt perce sincs, hogy elhagytam az Akadémiát, mégis, komoly csatába keveredtem önmagammal, s nem vagyok benne biztos, hogy ezúttal én fogok nyerni. Önmagammal vívott csatámat mintegy eldöntendő, szembe találom magam egy pékség igen apróra méretezett bejáratával. Ha minden problémámra ugyan nem is, de legalább éhségemre megoldást jelenthet a pékség, így rögtön be is lököm a kis ajtót. Odabent kellemes, ámbár szerény látvány fogad: a narancssárgára festett falak melegséget sugároznak, a szobanövények pedig feldobják a kis szobát, ahol meg lehet vásárolni a péksüteményeket. Csupán egy-két ember van előttem, ami érthető is, hisz a legtöbben már rég elindultak a munkába, így a reggeli forgalmat sikerült elkerülnöm, már ha egyáltalán szokott olyan lenni ezen a helyen. Miközben azon töröm a fejem, hogy mit is vegyek, megszületik fejemben a megoldás arra, hogy visszatérjek-e az Akadémiára. Üres kézzel hiába állítanék be, hiába próbálnám neki bemesélni azt, hogy csak levegőztem, nem hiszem hogy bevenné. Úgy viszont, ha viszek reggelit, hivatkozhatok arra, hogy ezért ugrottam csak el. Már persze ha már felébredt egyáltalán, hiszen ha még alszik mikor visszaérek, teljesen felesleges magyarázkodnom neki, hisz úgy sem fogja tudni, hogy leléptem, miközben ő még aludt. Az ötlet felvillanyoz, s most már izgatottan várom, hogy sorra kerüljek. Nem telik sok időbe, hogy az előttem állók elmenjenek, így hozzáláthatok sorolni, hogy mit is szeretnék. Rengeteg dolgot veszek: legalább három fajta pogácsát, néhány kiflit, perecet, sőt még néhány pizzaszeltről is úgy határozok, hogy márpedig nekem az kell. Ezek mellett persze még veszek egy csomó péksüteményt, amiknek nem tudom a nevét, s így, megrakva kajával indulok vissza. Mindkét kezemben van egy-egy szatyor, mert csak így tudom elvinni mindazt, amit az imént vettem. Sokkal rövidebb időbe telik megtenni a visszafelé vezető utat, ami érthető, hisz most céltudatosan megyek előre, s utamnak célja is van.
Kezdőlap
Re: Cissy szobája ↠ Kedd Feb. 13, 2018 9:40 am
◊◊ 274 ◊◊ 
◊◊ 429 ◊◊ csend harsonája ◊◊ 
