₪ szószám:: még gyérkébb 410 ₪ zene:: katt ₪ üzenet:: bocsika a kövi jobb lesz
₪ ஜ ₪
Átadom magam teljesen a mámoros érzésnek. Mennyei a pillanat, mikor a fájdalom megszűnik lüktetni a testemben. Érzem ahogy eleinte enyhe bizsergéssé szelídül hogy végül a kicsiny zsibbadás jelezze csak, még mindig ott éktelenkedik a vágás a hátamon. De ez már gíy, abszolút elviselhető. Lehunyt tekintetemben emlékképek villódznak, de egyikbe sem merülök bele igazán mélyre hatóan. Mindössze kiélvezem az tökéletes felszabadultságot. A kábulatom tovább tartana, sokkalta tovább. Ám megzavarnak. Jace hangja töri át a ködfátyolt, mely az agyamra telepszik. Tekintetem meglepve pattan ki és azonosítja be a hang forrását. Nem lehet ő hisz... hisz bezártam az ajtót! Mikor íriszeim befókuszálják az alakját, széles vállait, izmos karját és felemás tekintetét, hirtelen önt el a pánik. Róla egyenesen az ajtóra téved a tekintetem, ami félig nyitva van. A folyosón épp elsétál egy ember, hirtelen fogalmam sincs ki. Hála az angyalok irgalmának nem kíváncsiskodik és nem jön be. Jace annyira nem hangos, de ha így folytatja... hát biztosan az lesz. Meglepett kerek tekintetem visszaszegezem rá és megremeg kissé az ajkam, ahogy választ várva súlyosan pillant rám. - Én... ez... - Hirtelen azt sem tudom mit mondjak. Csak dadogok, mint egy ötéves, akit rajta kaptak mikor cukorkát lopott. Egyetlen villámgyors mozdulattal zárom le a dobozka tetejét, ami eddig nyitva volt. Kezem rámarkolom, eltakarva a kinézetét, de hát már édesmindegy. Evidensen megláthatta, mert első kérdése ez volt. Hogy mégis micsoda ez? Hát vajon mi lehetne? - Semmi! - Vágom rá az ótvar nagy hazugságot. Tudom hogy kiakad ezen, és rajtam, joggal. Mégis... képtelen vagyok bevallani a nyilvánvalót. Az égbekiáltóan keservesen nyilvánvalót. Főleg itt és főleg most. Ráadásul épp neki. Hiába jobban vagyok jelenleg (azaz átmenetileg), hisz a yin-fen hatása még friss és erős, lelkileg teljesen szét vagyok csúszva. Nagyon is. Jobban mint az indokolt lenne. És ő pont a legrosszabbkor időzített. Esküszöm ehhez neki tehetsége van! Így hát csak dacosan felszegem az állam és felállok. Fekete tincseim leomlanak a vállamról szelíden. Vele szemben állok és dühösen pillantok a szemeibe. Még fél fejjel alacsonyabban is kihívóan meredek rá. Egyenesen az íriszekbe. Szeretem a felemás tekintetét. Különlegessé teszi. Egyedivé. - Semmi közöd hozzá! És amúgy is ha már itt tartunk... kopogni ki fog, hm? - Kérdezem ugyanolyan szigorú, szarkasztikus hangnemben, ahogyan ő tette az imént. Számonkérés, úgy bizony. Mert hát ilyen alapon én is rátörhetnék, és bizony annak ő sem örülne. Mellesleg ez a legjobb elterelés. Támadásra támadással válaszolni. És remélem ezzel sikerül leakasztanom a témáról, habár ismerve őt... ez nem lesz elég. Közel sem lesz elég.
Egész nap az intézet folyosóin járok kelek. Az elmúlt napok jelenete megviselt tekintve, hogy nem régiben még Csontvárosban voltam árulás vádjával. Aztán persze arra kell visszajönnöm, hogy félelem uralkodik hála Valentinenak és démonok gyilkolásznak. Kishíján Alec is meghalt. Ha Clary nincs ott s szúrja le Izzyt, már halott lenne. Arról nem is beszélve, hogy Jocelyn is meghalt emiatt. Clary még mindig úgy hiszi testvérek vagyunk, de Valentine már egészen konkrétan adta a tudtomra, hogy idáig szórakozott velünk és nem is vagyunk testvérek. Ő ezt nem tudhatja meg, nem akarom, hogy egy megint felzaklassa. Különben is, elég volt nekem is átélni egyszer, hogy akit szeretek, nem szerethetem. Nem tudom, hogy ezt a gondolatot mikor leszek képes feldolgozni érzelmileg. Nincs arról szó, hogy neheztelnék emiatt Izzyre, egyszerűen csak Alecet féltem. De ez nem változtat azon, hogy szeretem Alecet és Izzyt is, Ők a családom, mindennél fontosabbak számomra. A napokban nem sűrűn láttam Izzyt és már kezdtem aggódni érte, ezért idejének láttam, hogy meglátogassam. Ugyanis elég csúnya sebet szerzett és az élénken él bennem, hogy a rúnája is kevés volt annak begyógyítására. Bár mit ne mondjak nem lep meg, ez sokkal erősebb volt, mint mikor engem megkapott az a rusnya démon és a rúna akkor is kevésnek bizonyult. Még szerencse volt, hogy Clary tudott vért szerezni. Fontos volt, hogy tudjam minden rendben van-e vele. Ezért el is megyek a szobájához. Az ajtóban megállok és kopogni készülök a már amúgy is nyitott ajtón, mikor meglátom Izzyt amint valamivel bekeni a sebét. Gondolni sem merem mivel. - Izzy! - Szólok felé hangosan és elindulok felé a szobában, hogy lássam közelebbről. - Mi ez? - Kérdezem a dobozra pillantva míg végig figyelem az előttem lévőt. A doboz és a tartalma fogalmam sincs mi lehet, de a doboz szépen vésett, akár valami kenőcs doboza. Talán elsőre nem is látszik az aggodalmam, de aztán mégis belegondolok. Miért is kenegetné magát? Hacsak nem Yin Fen van a dologban, nem fog segíteni rajta. Illetve van egy gyógynövény, de a beszerzése elég macerás és nem hinném, hogy a Klávénak lenne hozzáférése hozzá és ezáltal nekünk, árnyvadászoknak sincs.
Nem vagyok a sajnálkozós típus. Nem bírom ha szánnak vagy ha csak sajnálkozva pillantanak rám. Nem bírom a gyengeséget. A legkisebb jelére úgy érzem, belehalok. Ugyanakkor közel sem vagyok olyan erős, mint mutatom. A látszatra adni kell, ez evidens. Nem véletlen vagyok mindig kemény. Néha már rideg is. Ebben ilyenkor hasonlítok anyámra, és ez megrémiszt. Ugyanakkor tudom, épp oly két külön világ vagyunk, mint a mondének és az angyalok birodalma. Ennek ellenére is megrémiszt a tudat, hogy a fájdalom lesz úrrá rajta, már megint. Nem csak a testemen, habár azon nagyon. A seb még mindig sajog a vállamnál, szinte a lapockámnál. Ott sebzett meg Clary, amiért nem hibáztatom. Én is hasonlóképp tettem volna. A kezem remeg. Elég lenéznem rá,. A kígyós karperecem úgy vibrál a lámpafényben, hogy az már vakító. De nem a testi fájdalom, ami elviselhetetlen. Vagyis nem csak. A lelkemben dúló érzelemvilág sokkalta kuszább. Néha jobb, ha a fizikai fájdalom ott tombol, mert képes elnyomni minden mást. Normál esetben működne is. Most azonban képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkodni. És a kíntól, amit a seb sajgása okoz csak még kavargóbbá és őrjítővé válnak a dolgaim. Minden, magam körül. Remegő ezekkel nyúlok az éjjeliszekrényem fiókjába. Az ezüst fiola szépen kidolgozott fedele ismerősen mosolyog vissza. Ajkaim szétnyílnak a látványra. Megnyugtat, ahogy a kezembe simul. Ahogy végighúzom a vésésen és rovátkákon az ujjbegyem. A hangra pedig, ahogy felkattan a tető, elsóhajtom magam. Szinte már érzem, milyen lesz újra nem érezni. Újra nem gondolkodni. Újra repülni. Mert a yin fen ezt okozza. Érzelemmentességet, szabadságot, kiutat. Igazából menekülés de közel sem érdekel. Kell. Ujjam belemártom és félresodorva a sötétbarna hajtincseimet, hátra nyúlok a krémmel a kezemen. A seb szélét elérve érintem a testem érzékeny pontjához finoman az ujjbegyem és a fejem hátrabicsaklik. Egy könnycsepp gördül le arcomon, melyen nem tudok uralkodni. Ez is ritka, de a yin fen ezt váltja ki belőlem. Minden alkalommal. Ezért vonulok el minden alkalommal. S míg szemeim lehunyva élvezik a fájdalom tovaillanását, addig szép lassan elszáll a testemből a remegés. A kezem végül teljesen megáll és elernyed. A kusza képek ott cikáznak, bennem, előttem, köröttem. Ez is a vámpírméreg mellékhatása. Igazából egyet sem tudom felfogni belőlük. Sem megérteni. Nem is igazán fontosak. A szívem szapora szívverése, mely most még gyorsabb a drogtól, tudatja igazán, hogy élek. Ó, mennyire hogy élek! Szaggatott lélegzetem töri meg a tökéletes csöndet. Beleharapok az alsó ajkamba és kiélvezem a pillanatot. Hátam ívbe feszül a mámoros érzésre. Egy hosszú perc múlva pillantok le az ölembe. A szelencére, ami immár üres. Eleinte fel sem fogom mit jelent ez. A köd még mindig az agyamra telepszik. Lassan realizálom a valóságot. Ez volt az utolsó adag és Aldetree megmondta, több nincs. Nem lesz. Számomra kizárt. Így hát normál esetben elöntene a pánik. Olyan félelem, amelyet eddig talán sosem éreztem. Talán csak Alec elvesztése idején. Mikor Jace épp az utolsó pillanatban esett be. De még most ez a kósza aprócska érzelem (ami máskor gigantikus méreteket öltene) sincs meg bennem. Semmi nincs meg, csak a szabadság érzése. A fájdalom nélkül. Még az sem tűnik fel, hogy nyílik az ajtó. Hogy belép valaki. De még az sem hogy távolról valahonnan tompán valaki a nevem mondja. Ismerős bariton, de fogalmam sincs kicsoda. És nem is érdekel. A legkevésbé sem.
Kezdőlap
Re: Izzy szobája ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:26 pm
