alexander lightwood

Az eső hatalmas, kövér cseppekben hullott, lustán kopogva az Intézet ablakainak párkányain; a csillagtalan sötétséget csupán az égen átszelő villámok szakították meg, kísérteties, halvány fénybe vonva az ablaknál álló alakot; leszegett fejjel figyelte a lábai előtt elterülő várost, mintha csak keresne valamit a kopott tetőkben és szürke épületekben, talán egy választ a rengeteg kérdésre, ami az utóbbi időben nem hagyta őt nyugodni. Most sem kellett volna itt állnia, tétlenül és elgondolkodva; hiszen nem volt ostoba, hogy ne tudja, hogy minden újabb perc, amit álmatlanul töltött, valamikor rányomja még a bélyegét a teljesítményére és lassan húzza majd őt a mélybe, lassanként a fejére döntve az egész életének instabil alapjaira épített kártyavárát, amit egész eddig annyira kitartóan ápolgatott. Mint a legidősebb fiútól, rengeteget vártak el tőle; fiatal kora ellenére egy rendkívül felelősségteljes feladatot bíztak rá, hiszen szülei távollétében nem csak a testvéreire kellett ügyelnie, de az egész New York-i Akadémiára is, de annak ügyes-bajos dolgai lassan kezdtek a fejére nőni, csakúgy, mint a személyes problémái is, amikből egyre több volt, bármennyire is nem akarta ezt magának bevallani.
Szerette volna azt mondani, hogy ugyanolyan biztosan ült metaforikus lovának nyergében, mint korábban, talán hónapokkal, talán évekkel ezelőtt; mindig igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy tökéletesen tudja, mit akar az életétől és hogyan szerezze azt meg, mert mindenért megdolgozott, ha kellett, akár képességein fölül is, de egyre kevésbé tudta, hogyan kéne cselekednie tovább.
Eddig teljesen biztos volt abban, hogy az út, amit a szülei jelöltek ki számára, ugyanaz, amin ő maga is elindult volna, különösebb unszolás nélkül; de minél tovább gondolkodott ezen, annál biztosabb volt abban, hogy legfőbb ideje lenne a józan esze helyett a szívére hallgatnia, ami egy olyan ismeretlenül ismerős érzést ébresztett benne, amit egész eddig elutasított, mondván, hogy tizenkilenc évesen még nem volt joga bármit is tudni az olyan érzelmekről, mint a szerelem vagy a szenvedés.
Mert hát mit tudhat az ember tizenkilenc évesen a szerelemről? Neki, aki egész eddigi életének minden egyes percében nehéz, kínzó titkokat őrzött, nem volt joga olyan komoly dolgokról beszélni, mint két ember belsőséges, testi és lelki kapcsolata; sokkal másabb dolog volt ez, mint valaki parabatai-ának lenni, hiszen őt nem volt joga szeretni, nem volt joga vágynia az érintéseire, a gondolataira, egész lényére. Régebben eszébe sem jutott volna ilyen dolgokon elgondolkodni, de egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy valami ismeretlen hiányérzet kerítette őt hatalmába, amit testvéreinek és fegyvertársainak társasága már nem tudott kielégíteni; de ahelyett, hogy tett volna ez ellen, csak még inkább kereste a magányt, a csendet, ahol magára maradhatott a gondolataival, amiket lassan, de biztosan próbált rendezgetni.
Mennyivel egyszerűbb lett volna  szüleire hallgatnia...! Hiszen Robert és Maryse Lightwood nem voltak rossz emberek, akiknek célja az lett volna, hogy tetteikkel a fiuk kárára cselekedjenek; hiszen semmiféle rossz szándék nem vezérelte őket, mikor a családjuk jó hírnevét próbálva menteni menyasszonyt kerestek neki; és ő maga is elismerte, hogy Lydia Branwell tökéletes feleségjelölt volt a maga tökéletes megjelenésével, hosszú, szőke hajával és csillogó szemeivel; intelligens volt, ambiciózus és rendezett, ráadásul egy jó hírű árnyvadász család sarja; a házasság valaki ilyennel egy életre garantálta volna a Lightwood-família pozícióját a hierarchiában, biztos jövőt adott volna a testvéreinek és egy tökéletes startot a leendő gyermekeinek, akiket ez a csodás lány szülhetett volna neki. Ez volt a jövőkép, amire koncentrálnia kellett volna; szerette volna ezt megtenni, hiszen abban az életében minden egyszerűbb lenne, de az ostoba szíve egy teljesen más irányba húzta, egy más élethez, egy más álomhoz, amit valahol mélyen rejtegetett magában és magányos éjszakáin vett csak elő, mint a legdrágább ékkövet, ami csak különleges, magasztos alkalmakkor láthatott napvilágot. Abban az életben és álomban Alexander Gideon Lightwood szabad ember lehetett volna, valaki olyan, akinek alig tizenkilenc éves vállaira nem nehezedne az egész világ a maga kötelezettségeivel, akinek joga lett volna dönteni a saját életéről, és aki végre nem érezné magát fogolynak a saját bőrében; abban az életben szerethetett és szeretve lehetett volna, és ujjai partnerének ujjaira kulcsolódtak volna az ablakpárkány hideg márványa helyett.
Nehéz sóhajjal fordított hátat az ablakon túl tomboló viharnak; egy kósza villám sápadt fényében mérte végig szobája berendezéseinek sziluettjét, a polcain sorakozó könyveket és a királyi méretű, lakkozott mahagónifából készült franciaágyat, amin magányos éjszakáit töltötte és amely szintén őrizte magányos éjszakáinak a titkait. Most is arrafelé vette az irányt; a matrac könnyedén süppedt be a súlya alatt, mikor leült az ágy szélére és hátradőlt, hogy macskamód kinyújtózva elfeküdhessen a fekete szatén ágyneműn; érezte, hogy ez is egy lesz azon álmatlan éjszakák közül, mikor csak forgolódott az ágyában, azon gondolkodva, mit és hogyan kéne tovább cselekednie, hogy életét egy olyan irányba vigye tovább, ami elégedettséggel és büszkeséggel töltené el a szüleit, mikor elsőszülött fiukra gondolnának, és nem öntené el keserűséggel őt magát minden alkalommal, amikor visszagondolna erre... Már csak rá kellett volna lelnie arra a tökéletes arany középútra, amin valaki fontos is a társa lehetne; valaki, akit nem zavarna az, hogy Alexander Gideon Lightwood a mellkasában egy halott csillagot cipelt.
Egy halott csillagot, ami nem más volt, mint a szíve.