Tisztás az erdő mélyén

arthur&ebony

- save your life - is my job -

Mindkettőnkre bőven rá fog férni a pihenés. Neki mentálisan is meg kell nyugodnia, lelkileg, mindenhogyan. És azt hiszem kár kiemelnem, mert nekem is így kell tennem. Újabb küldetés, amit elbuktam. Lassan kaphatnék egy trófeát azokért, amiket nem tudok egyedül megoldani. Tény, hogy a legtöbben csapatban indulnak útnak, én mégis mindig egymagam maradok és ez a vége. Ha pedig sikerül csapathoz csapódnom, akkor is tudjuk, hogy ki az, aki leválik és egyedül birkózik meg végül. (Kit hagynak le, hogy pontosítsak.) Nem kellene ezzel törődnöm, egyetlen gondolattal sem, mert mi a legfontosabb? Hogy a mondén férfi életben van! Az, hogy én hogyan álltam helyt, az majdhogynem lényegtelen. A jelentésszempontjából lesz kellemetlen, de azt hiszem megbirkózom a szúrós tekintetekkel.
Ragadós vagyok, véres, ázott, koszos. Mindketten azok vagyunk. Kifelé baktatva hallgatom a kérdéseit és próbálok megfelelő magyarázattal szolgálni mindegyikre. Eszemben sincs válaszok nélkül hagyni őt. Éppen elég sokk érhette ma, nem hiányzik egy újabbként a tudatlanság. Ráadásul egészen jól kezeli. Nem sok alkalommal van dolgom mondénekhez. Ő a második a szűk múltban. Lia már ismert minket. Vele könnyebb dolgom volt.
Bólintok egy bátorító mosoly kíséretében szavára, de biztos vagyok benne, hogy nem látja. A sötét és a lépteink tempójában, az eső folytonos morajlása és a szél suhogása közben az is kész csoda, hogy egymást halljuk.
- Praktikus, így van. - jegyzem meg, közben a törzsek között járatok tekintetem. Most vezetőként is helyt kell állnom. Ki kell juttatnom magunkat innen, ami sokkal könnyebb feladat, mint beszélgetnem bármiről, ami az árnyvilágról szól. Mégsem hagyhatom cserben, nem is áll szándékomban! Egyetértésére elmosolyodva folytatom utunkat. Őszinte görbe váltja fel az egyenest. Minden léptem sietősebb, mert minél közelebb érünk a határhoz, annál jobban hajt a sóvárgás az otthonra.
- Ezt nem esik nehezemre elhinni. - villantok egy derűsebb mosolyt irányába, majd előre fordulok. Nem időzhetnek rajta szemeim, ügyelnek kell a gallyakra, a sarasabb területekre. Ráadásul már nincs sok és kiérünk. Most aztán bele kell húznunk. A következő megjegyzésére felé kapom fejem, arcom sokkal szelídebb vonásokkal van felitatva. - Rendben, akkor felejts el mindent, amit láttál és eddig hallottál... - halkan kuncogva megrázom a fejem, hogy megértessem vele, miről is van szó a háttérben. Barátságos hangszínem miatt nyilván nem veszi majd komolyan, mindenesetre tudnia kell, hogy valóban komoly alapokat fektettem le benne azzal, hogy beszéltem.
Kiérünk és már a betonon ácsorgunk. Rettentően festünk, mindketten. Ha valaki az utcán ránk emeli tekintetét, valószínűleg nem lát mást, csak két embert, akik -talán- fetrengtek a sárban. Így is volt. Nyelnem kell a gondolatra, hogy mennyire érthetetlen pillantásokat fogunk mi még bezsebelni.
A meghívására talán nemet kellett volna mondanom. Igen. Minden bizonnyal. Mégsem tettem. Hogy miért? Mert a küldetésem, hogy épségben hazaérjen még nem ért véget, és mert nem akarok egyedül lenni. Sem egyedül hagyni őt. Azt hiszem ez már több, mint két ok. Úgyhogy további magyarázkodásra nincs is szükségem, hogy lecsillapítsam tapasztalatlan árnyvadász ösztöneimet. Bólintok csupán, mikor kijelenti, nincs sok hátra. Szorgosan, mégis többnyire némán lépkedek mellette. Igyekszem mellette maradni, de van hogy lemaradok, mert túlságosan gyanakvóan fürkészem a környezetünket. Bárhogyan is, a közelében ólálkodok. Minden sarkon felgyorsítva, véletlenül se tűnjön el a szemeim elől.
- Ahogy jól esik. - meglep kissé, hogy becézni akarja a nevem, de nem találok benne rosszat, ezért hagyom. Ráadásul közvetlenít a kapcsolatunkon. Ami akárhonnan nézem, számomra csak jót jelenthet. Visszakérdezésem után, előre tekint, én pedig továbbra is őt nézve baktatok mellette. - Rendben, Spontán-Arthur. - bólintok állam szegett mosollyal, majd bocsánatkérően megcsóválva fejem elpillantok róla - Miért nem becéznek? Nem szereted? Vagy...? - hol a lábam elé, hol rá pillantok. Kíváncsivá tesz, mi oka van rá, hogy nincs becézése. A neve okoz nehézséget? Vagy nincs olyan, aki így tegyen és ezért frusztrálja a dolog?
Megyek, amerre mutatja. Lojális testőrként tapadva köralakjára, persze távolságot tartva. Kérdeznem kell, miután elmélázok a karján. Válaszát meghallva bólogatok aprókat, majd elpillantok. - Megteszi, csak rögzítsük. - ingázok fejemmel, majd ráemelem tekintetem - És a borogatás sem fog megártani. - próbálok kedvesen, enyhe hangszínnel beszélni hozzá és persze ügyelni rá, ne tűnjek fontoskodónak. Útközben pedig végig azon gondolkozok, hogyan jutok el az Intézethez majd, ha végeztünk.
Felkapom fejem, mikor kijelenti, hogy megérkezünk. Kis híján belecsapódok a hirtelen megállás miatt, de időben hátrálok ki a hátának alakjából, majd ahogy int, úgy előre lépek. Bátortalanul kissé, mégis kíváncsian fürkészem a lakást. Elhiszed, hogy sosem jártam még más lakásán, csak az Intézetben? Minden egyes falat megnézek, mintha annyira lenyűgöző volna. - Klassz! - bólintok, felpillantva szemeibe, majd előre. Terelget, én pedig hagyom neki. Akár a vizet, medre. Mosollyal lépek be a lakásba, bár nem teszek túl nagy lépést, mert nem akarom összekoszolni az otthonát, így amint villanyt olt, az első dolgom leszedni magamról lábbelimet, és a az ajtó mellé rakni. Hallgatom szavait, bólogatok lelkesen, követve tekintetemmel a vonalat, amivel a fürdő felé mutat. Arcom döbbentről kétségbeesettre vált, majd mosolygós idegességbe. Még nem voltam egyetlen férfival sem összezárva így, még az Intézetben sem, soha. Nyelnem kell és megküzdenem a hangommal, de be kell látnom, hogy jól esne, ha levethetném a ruháim, és egy picit megszárítkozhatnék, így nem ütközik tiltakozásba részemről. Bólintok, majd széles mosoly terül szét arcomon. - Köszönöm... - kissé bátortalanul indulok meg a zug irányába, majd az ajtóból még visszapillantok rá - Te megoldod? A karod miatt kérdezem... - bökök állammal felé, aggodalmas pillantással nézve rá. A válaszától függően megyek dolgomra, vagy maradok. Ha maradnom kell, segítek kibújnia a felsőbb rétegeiből. Ha nem szükséges, a fürdőbe surranok. Széjjel eresztem hajam, ledobálom ruháim, veszek egy forró fürdőt. Fürgén és sebesen. Pár percig engedve csak meg magamnak, hogy élvezem a melegét, majd bátorkodom egy tiszta törölközővel felszívni a lefelé száguldó cseppeket, majd belebújok a köntösbe. Az egyikbe, amit találok. Hajam leengedve hagyom, nincs időm, sem erőm most azzal törődni. Sietek, hogy minél előbb ő is tudjon menni venni egy forró fürdőt! Persze, csak lassan bújok elő. Visszatart a tapasztalatlanságom és a szégyenlősségem. Előbújva is csak igazán zavarba jövök elő a lepelbe, amibe gondosan belecsavarom magam.
- Nagyon jól esett, köszönöm...- bújok elő téve pár óvatos, suta lépést és onnan nézek Arthurra - Menned kéne neked is. - bólogatok lelkesen. Egy részem azért ilyen sürgető, mert tényleg frusztál, hogy mégis csak idegen előtt vagyok ennyire meztelen. - Én meg addig csinálok egy teát, ha megmondod, mit hol találok, vagy szabad kezet adsz... - barátságos mosollyal figyelem, majd neki lendülök, mondjon bármit is. Szükségünk van rá...

arthur&ebony

- save your life - is my job -

Lopva pillantok rá, közben térdemeléssel járva a sötétben. Sem az eső, sem az erdő lombokból álló labirintusa nem kedvez nekünk. Az egyetlen szerencsénk, hogy jártam korábban erre. Így ha a legjobb, legkényelmesebb utat nem is, de az irányt ismerem. A beszélgetésünk medre nem apad el. Figyelek rá, minden szavára. Talán jobban is, mint hinné.
- Elhiszem. Tarts ki még egy picit! - mosolyodom el fakón, közben lendülettel előre törve a kiálló gallyak közé, hogy utat csinálhassak magunknak. Menetelünk tovább, beszélünk, vagy legalábbis én, mert ő inkább csak kérdez. Próbálok nem túl kevés, de túl sok magyarázattal sem szolgálni. Nyomhatnának a küldetésre menők kezébe egy könyvet: Hogyan beszélgessünk mondénekkel! - címszóval. Ha engem kérdezne bárki, hasznos lenne.
Fejemmel ingázok a kérdését meghallva, közben hagyom, had szélesedjen mosolyom. - Zavarna a harcban. Így kényelmesebb, hogy csak a kabátom belső zsebében lapul. - nézek rá, majd előre. A kíváncsisága hízelgő. Bár inkább az árnyvilágnak szól, mint nekem, attól még jóleső.
- A világon semmi sem az. - csóválom a fejem vontatott lassúsággal, miközben igyekszem gyorsítani kissé, hogy a mezőre kiérjünk, majd végre a betonon találhassunk magunkat. Mindkettőnkre rá fér, hogy kiérjünk ebből a káoszból, a lidérces történetből, ahová belesodródtunk. Mindketten önön hibákon kívül. Érdekes fintora van a sorsnak. Az Angyalra! De legalább megmenekültünk és élünk. Ő megsérült, ez igaz, de gyógyíthatóan. Leginkább a levertség az, amivel nehezen birkózom egyelőre. Fáradt vagyok, kimerültem. És a természet sem kedvezett. Sárban és esőben nehezebb mozogni. Akkor is, ha árnyvadász vagy.
- Tényleg? Azt hittem, hogy csak a sokk beszél belőled. - mosolygok fültől fülig - Ereszd csak szabadon őket, ki tudja, hogy a következő alkalommal mennyire lesznek magyarázkodóak. A legtöbb árnyvadász nem az... - vonok vállat finoman, ahogy belegondolok ebbe. És tényleg. Valószínűleg szóba sem álltak volna vele. Sokan. Én meg még sétálgatok is vele. De a francba is, hát nem az élete az első?! Bólintok, miután felel megjegyzésemre, közvetlen akkor, amikor megsimítom karját. Támogatóan. Látom az arcára szökő mosolyt, majd tovább haladok. Bízva benne, tartja a tempót.
Kiérünk a sárból és a betonon ácsorogva próbálom ahhoz préselni a talpaim, hogy a sár egy részét lemoshassam. Közben pedig nem szűnök meg aggódni a válláért. Felpillantok rá. Elnézem a sebét, majd a szemeibe tekintek. Várom a végszót, de akkor meginvitál magához. És persze, más körülmények között nem mondanék igent. Más körülmények között mondjuk nem is invitálna magához. És miért is sietnék az Intézetbe? Na ugye! Rábólintok. Örömmel. Már csak azon kell aggódnom, hogy ne mocskoljam be a szőnyegét, padlóját, bármijét a saras talpammal.
- Még nem értünk haza, ne köszönd. - csóválom meg a fejem egy széles mosoly kíséretében, majd lesütöm pillantásom valahová közénk, hogy felszívjam tüdőm levegővel. Azt hiszem mindketten tapogatózunk, hogy milyen is lehet igazából a másik, de abból amit eddig együtt tapasztaltunk, úgy gondolom, hogy nem fogok csalódni benne. Az életét kockáztatta értem. Pedig egy egyszerű mondén!
- Szuper! - bólogatok lelkesen, ám azért ki kell tudakolnom, hogy mennyire érzi jól magát. Ha olyan, akkor szereznem kell valamit, amivel haza tudom vinni, de szerencsémre azt feleli, tud még menni. Bólintok, végül megindulok közvetlen mögötte-mellette cikázva. Arra, amerre mutatja az utat. Próbálok nem lemaradni. Van, hogy futva lépek, de nem tűnök el a háttérben. Vigyázok rá! Mellé érve felkapom fejem, amikor kérdez. A kérdésről rögvest Tony jut eszembe és a becézése, mire csak megrázva a fejem kifújom a levegőt. - Hát általában nem becézik a nevem. - lesütöm pillantásom, szégyen, hogy őszintén bevallom nincs olyan, aki becézne? Tonyt leszámítva, de nem, a BonBont nem vállalom fel! - Azt hiszem a Bonyval megtudnék barátkozni. - vállam fölött pillantok rá egy a város fényeiben már jól kivehető mosollyal arcomon - Na és Te? Hogyan hívnak a barátaid? - érdeklődön figyelem arcát, majd előre pillantok az útra. Igyekszem nem le maradni, de nézelődnöm kell. A mondénok talán mind látnak, nem tudom mennyire fedtem fel magam. Az sem kizárt, hogy ők azt látják, Arthur magával beszélget...
- Van otthon eslősegélyed? Elláthatnánk a vállad... - előre figyelek, ezúttal nem pillantok rá. Nem akarok belekontárkodni, de legalább megpróbálhatnánk helyrerakni. Láttam már ilyet. Vagy legalább bekötözni, azt mondják az segít!

arthur&ebony

- save your life - is my job -

A kérdéseit meghallva az az érzésem támad, hogy nálam rosszabb bevezetővel aligha akadhatott volna össze. Képtelen voltam egyedül megmenteni, ráadásul két éve nem kellett beszélnem mondénnal. Leszámítva Liát, de ő ismerte az árnyvilágot, nem én nyitotta meg a kapukat előtte. Az egész olyan, mint egy ostoba könyv. Az első fejezet előtti vagyok, ahol talán a betűk dőltek és az sem kizárt, hogy fordítva nyomtatták a papírjaimra őket. A fickónak nincs velem könnyű dolga, mert  esélyes, hogy tele vannak írva a soraim ostobaságokkal és olyan nagyszerű mondatokkal, amiknek nem kellene elhagynia a számat. A lendülettel, amivel sodrom őt is, máris vihetném a Klávé elé. Sőt, rögtön megtehetném egyszemélyes szavazatommal az Intézmény vezetőjének. Kezdem úgy érezni, miközben -szó szerint- a sötétben tapogatózok, hogy ez az egész vadászosdi', tényleg nem nekem való.
- Semmi gond, kérdezz csak nyugodtan. Ha a helyedben lennék a saját lábaimon sem tudnék menni, úgyhogy... - pillantok felé egy barátságos mosollyal, de valószínűleg az éj lepel közöttünk nem mutat belőle semmit igazán - Nem ismerem őket túl jól, így a személyiségeiket nem tudom mennyire eltérőek. De vannak közöttük, akik nem fogócskáznak mondén... emberekkel, hanem más utakon szerzik meg a táplálékukat. Náluk is megvan a családszerűség. Nem vér-szerinti, nyilván, ez inkább egyfajta döntés, hogy hová tartoznak, és aszerint élnek. - figyelem az utat és próbálom messzire üldözni a baljós gondolatokat arról, hogy mi lesz ennek az estének a végterméke. Nem a férfire gondolok, inkább a magam részére. És a farkasra, aki megsérült.
Előkapom a boszorkánykövem és világítom vele az utat. Persze, ettől még nem megyünk gyorsabban. Próbálom valahová elénk-közénk tartani, hogy egyformán lássunk a fényével mindketten. - Öhm, csak fényt ad. És csak egy van nálam. Egyébként sem kényelmes, mi lenne ha tele lenne velük a zsebem. - pillantok rá egy félmosollyal, amit már viszont láthat a  kő ránk verődő fényétől.
Nem felelek, mikor azt mondja, hogy kezdi érteni, csak bólintok és úgy teszek, mint aki nagyon koncentrál az útra előttünk. Így is van, igyekszem kivezetni mindkettőnket ebből a helyzetből, ráadásul éppen és egyben. Hirtelen rám zúdít egy újabb kérdéscsomót, amire nedvesítek ajkaimon és mély levegővel telítem meg a tüdőm, hogy beszélni tudjak. - Igen, olyasmi. Én általában éjszakai őrző vagyok, ami azt jelenti, hogy az a feladatom, hogy egy megjelölt ponton mászkáljak, ha fülest kapok, vagy magam látok valamit, ami gyanakvásra ad okot, akkor indulok. Mindannyian mást és mást csinálunk. Többen vagyunk, mint amennyit eltudsz képzelni. És igazából nem sokat ismerek. Azokat, akik népszerűek és azokat, akiktől a parancsot kapom.- nem biztos, hogy hozzá kellett tennem, hogy népszerűek, mert így nyilvánvalóan lerí mostantól rólam, hogy nem tartozom közéjük. Nem mintha eltudnám hitetni, vagy akarnám, de ha eddig nem érezte biztonságban magát mellettem, most sem fogja. - Nem, sajnos nem lehet bárkiből árnyvadász, ez picit összetettebb. - nem is nézek rá, azok után, hogy konkrétan a saját homlokomra ragasztottam a lúzer-vadász feliratot. Érzem, hogy neon fényben virít rajtam!
Lopva pillantgatok oldalamra, próbálom a hangvételéhez elkapni az arcjátékát is. Aprókat bólintva kiszélesedik mosolyom, majd megcsóválom a fejem. - Hát engem biztosan azzal akasztanál ki, ha egy szót sem szólnál. Azzal nem tudnék mit kezdeni, a sok kérdéssel pedig megbirkózom. - grimaszolva vállat ejtek, majd a fejem csóválva felpillantok az esőcseppek otthona felé - Sajnálom, hogy valaki ezért elfordult tőled. Mások ölnének azért, hogy egésznap hallgathassanak valakit. - finoman megérintem felkarját, egyfajta támogató mozdulatba bújtatva a szavaimat, majd ajkaim felhúzva előre fordulok és folytatom az utunkat. Ekkor jövök rá, hogy mennyire lelassultam a beszélgetésünk alatt.
Felkapom a fejem, amikor megmondja, merről szaladt be az erdőbe. Bólogatok lelkesen, végül elrakom a követ, hiszen a város fényeiben már jól látunk. Már nincs messze, nem sokáig kell együtt mennünk. Azt hiszem egy kiadós alvással kellene indítania az estét, nekem pedig letisztáznom magamban pár dolgot. Ahogy a végéhez érünk, úgy érzem pár szót még illik ejtenünk.
- És ezért nem győzök elég hálás lenni... - rápillantok, mosolyom fakul, szemeim övébe vésem, hogy lássa rajtam, őszintén mondom! Hiába az árnyvadász titulus, nem jelent semmit, ha veszélyben forog az életem. És bárhogyan is alakult, ott volt és a maga halandó erejével segített nekem. Nem hiszem, hogy ezt valaha eltudnám felejteni.
- Megértelek. - mindössze ennyit vagyok képes kinyökögni magamból, amikor elutasítja a kórház gondolatát. A vállára pillantok, enyhe bűntudatom van, amiért ő nem úszta meg bármiféle sérülés nélkül. Szemeim csak további szavainál futnak fel arcára. Meglepetten pillantok a meghívására. Őszintén szólva semmire sem vágyok jobban, és tudom, hogyha rögtön az Intézetbe futnék, akkor annyiról szólna a történetem, hogy a jelentésem után egyedül ücsörögnék a szobámba. Máris értelme van igent mondani, igaz?
- Örömmel. Ilyen kézzel egyébként sem hagyhatlak egyedül. - állammal finoman válla fele bökök, majd kiszélesedő mosollyal nézek a szemeibe. Amint mutatja az utat, arra haladok mellette. Nem tudom, hogy mennyire különös mindez, mégsem szokásom első alkalmakkor bárkinek a lakására menni, de talán elértem arra a pontra, ahol szükségem van rá, hogy társaságban töltsem az estémnek ezen szakaszát. És, egyébként is ritkán kedves velem a férfi, miért mondanék nemet? Illemből? Vagy mert csúnyán néznének rám odahaza? Tényleg? Ki? Ki veszi észre, hogy egyáltalán nem ott fekszem le?
- Messze van? El tudsz sétálni oda? - pillantok fel rá, majd türelemmel várom a válaszát.

arthur&ebony

- save your life - is my job -

Pihegve haladok mellette a sűrű törzsek között, miközben próbálom felmérni a terepet és közben csillapítani a túlhevült kedélyeket odabenn a mellkasomban. Koszosak és fáradtak vagyunk. Az ég is a fejünkre szakad. A cseppeket bár felfogják a szétterülő lombok mégis koppan egy-egy hajamon és a vállaimon. Lopva-lopva pillantok a férfira, közben pedig ahol csak tudok, előre haladok. Elrontaná a napom, ha ezek után mégis megsérülne valamelyik átkozott gallynak, vagy kavicsnak köszönhetően, így átveszem a kivezető szerepét.
Lassan megyek, sem miatta, sem magam miatt nem akarok sietni. Ráérős, úgy biztonságos. Ha trappolnánk, nem hallanánk a veszélyt. Ráadásul az eső suhogva érkezik a zöldre és a mennydörgések is nehezítik a körülményeinket.
Kérdésekkel bombáz, én pedig egyáltalán nem hibáztatom érte. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz és körülményes lehet szembe találnia magát azzal a tényezővel, hogy a világ többé nem csak fekete és fehér. Sokkal árnyaltabb. A magam módján megpróbálom persze megnyugtatni, válaszokkal szolgálni, de nem én vagyok erre a legalkalmasabb személy, ez tény.
A kérdését hallva ingatom fejem és puhán felvonom szemöldökeim. Sápadt bőröm szinte világít, még a sötétben is, ezért nem kizárt, hogy meglátja a grimaszom, de különösebben nem foglalkozom vele. - Igen, nem lesz baj. - bólintok, bár talán fölösleges, mert a sötétben úgy sem látja. Hangosabbra formálom hangerőm, mégis csak sok a zavaró tényező. A vállamra tapadó tenyere felé fordítom fejem. Talán zavarnia kellene, de azok után, ami történt a legkevésbé sem érzem úgy, hogy szóvá kéne tennem. Ráadásul nekem is könnyebb, ha érzem, hogy mellettem-mögöttem van és nem kell percenként hátra kapva a fejem izgulnom érte. Megsérült. És gyenge. Így a lehető leggyorsabban tudok a segítségére lenni, ha úgy alakulna.
- Nem, nem. Vannak közöttük kevésbé vérszomjasak... Ezért is nehéz a dolgunk velük. - felelem tárgyilagosan. A legkevésbé sem érzek szimpátiát egyikőjük felé sem. Nincs közöttük ismerősöm és elég incidensen vagyok már túl velük, hogy ne is érdekeljen, ha olyan kerül a szeráfom másik végére, aki 'ártatlan'.
Én is, meg ő is csetlünk-botlunk, ezért úgy határozom nem elégszem meg azzal, hogy látok a sötétben. Előveszem a boszorkány kövem, és azzal világítom be az utat, legalább a közvetlen közelünkben. Ez veszélyes és talán meggondolatlan a részemről, hiszen könnyebben felhívom magunkra a figyelmet, de mégis látnia kell. Éreztem a vállamon rázkódó tenyérből, hogy hányszor bukdácsolt. Én sem különben...
- Boszorkánykőnek nevezzük. Minden árnyvadász alap felszerelése, ami fényt ad nekünk a sötétben... - kimondva sosem olyan, mint érezve, gondolva, de hát nem is kell megértetnem a tartalmi súlyát a férfival, elég ha a segítségünkre van. Lopva-lopva felé pillantok, látom, hogy a sötétbe bámul. Kellemetlenül érzem magam, hogy egyedül nem tudtam megvédeni, közben pedig magam is feszülten lépkedek, hiszen nekem sem esne jól pár újabb ellenség, de bízom a farkasokban. Biztos megtisztították a környéket!
Elnyílnak ajkaim, ahogy a sok kérdés elhagyja övéit, majd nedvesítve torkomon fejemmel finoman ingázok.
- Ez kicsit összetett, de ne félj, nem kukkol téged senki a nap minden percében. Egyszerűen csak odafigyelünk az alvilágiak mozgására, mint mondjuk a vámpírok, akik rád támadtak... - próbálom érthetően megfogalmazni, még sem kezdhetem a Klávéval, meg az Intézettel, ami egy templom igazából. Biztosan szektásnak gondolna, tudom én. Előre figyelve az ágakat igazgatom az utunkból, közben pedig lassan haladok előre.
- Tulajdonképpen is-is. - próbálok minél kevesebbet elárulni, mégis minél őszintébben. Elvégre tudnia kell, hogy mit mihez köthet. A mai éjjel után megérdemli. Figyelek előre és oldalra. Hegyezem a fülem, közben pedig keresem szemeimmel a város fényeit, amit még az eső is rendesen elmos. De legalább a frissen leszakadó égboltnak jó illata van.
A nevét hallva elmosolyodom fakón, de a helyzet miatt képtelenség kezet rázni, ezért nem is fordulok rá törzzsel. Haladok tovább, oldalamon vele. Megcsóválom fejem, amint tudtomra adja, hogy módomban van kibújni a válaszadás elől. - Tudni akarod, hogy mi történt, hogy mi történik körülötted, ezzel nem tudsz felidegesíteni. Próbálkozz szorgosabban. - grimaszolok finoman és ekkor megjelennek végre a város aranyló, vöröslő fényei, amik hatására elrakom a követ. Mert ugyan már némi fény beszűrődik, még sem tudni, hogy vár e valaki az erdő peremén túl.
Amint kiérünk, már a mezőn taposunk, ahol viszont már nem takarnak a lombok és rendesen ázunk. A kérdésemre nem tud kézzel fogható választ adni, de őszintén meg lepne, ha tudna. Mosolyogva hallgatom, amit talán nem is lát, majd hátra pillantok vállam fölött rá. - Örülök, hogy időben érkeztem. - felelem puhán, majd előre tekintek, de ő ismét megszólal így kénytelen vagyok ismét felé fordítani tekintetem.
- Bár mindenkiben akkora bátorság lakozna, mint benned. - próbálok leginkább bátorítóan beszélni. Fogalmam sincs, milyen háttere és kapcsolatai lehetnek, de nem túl biztatóak, ha arra gondol, hogy bárki lehülyézné őt, amiért maradt és segített nekem. - Úgy van. - lopva ismét rápillantok, mosolyom kiszélesedik, majd nedvesítek ajkaimon és beletúrok szerte zuhanó nedves zuhatagomba - Semmi komoly.- előre fordulok és meg sem állok, amíg a mező és a város össze nem simulva végre biztonságot nem ígér Arthurnak. Ott elhúzódom tőle, hogy szembe fordulhassak vele.
- Talán inkább haza kellene menned most, megsérültél... - aggodalmas pillantást vetek a válla felé, amit a ránk zuhanó éjszakai lámpa fényében már jól kivehet - Elkísérjelek? Vagy elvigyelek kórházba? - barna íriszeim övéibe kutatnak válaszokért.

arthur&ebony

- save your life - is my job -

Az Angyalra!
A pillanat, mintha hasadékot vájna magának bennem. Megpróbálva háromfelé szakítani, hiszen elsősorban a mondén férfit kell megvédenem, de a farkas fiú állapota is sürget, és ha mindkettő nem volna éppen elég -a vihartól túlfűtött- esténken, az életem is veszélybe kerül. Hálás vagyok a fickónak, hogy leüti rólam a vámpír fickót, mert biztosan ott maradok, ha nem segít nekem. Mégis, amíg a nővel küzdök a sárban, mocsokban, vérben - végig szemem sarkából a férfiért aggódom. Főleg hallva a hangját, amikor fel-fel nyög a fájdalomtól. Képes volnék hátra dobni a saját életem és a segítségére sietni, de akkor fehér, fekete és gesztenye szín árnyak vesznek ölükre bennünket, és nyújtanak hirtelen és gyors segítséget nekünk.
Egyáltalán nem tart soká kibogoznom, hogy a sráccal vannak, így amint engedélyüket kapom, megyek és kihúzom a karót a testéből, hiszen nem maradhat benne. Orrukkal finoman böködik, ő pedig varázsütés szerűen elcsendesedik, megérzi a családját. Finoman felsegítem a legnagyobb, a fehér hátára, hogy elvihessék Magnushoz. A következő percekben már a mondén előtt állok.
A villámlást mennydörgés követi és folyamatosan megismétlődik a hang, a hirtelen villanás és az eső úgy zuhog vállainkra apró koppanásokat hallatva, mintha mindig is ez lett volna a dolga. A fák lombjai valamennyi menedéket nyújtanak, de természetesen mindketten ázottak vagyunk már. Most, hogy nincsenek fenyegető tényezők, nincsenek szövetségesek, vele kell foglalkoznom. Meg kell nyugtatnom, csillapítanom a feldúlt lelkivilágát.
A hangomnak sikerül utat vájnia a zuhogás folytonos morajlása közben. Közelebb lépek, de mindezt olyan óvatosan, mintha a legtisztább teremtményeinket akarnám megközelíteni. Sután, sebzetten, aggódón.
- Jó. - felelem reflexből, közben le sem véve róla a bogár szemeim. Tudom én, hogy mindezt akár komolyan meg is szenvedhetik az idegei, így nem árt óvatosan puhatolózni. A hirtelen felsorakozó kérdéseit hallgatva oldalamra fogok, majd karjaimat, lábaimat rendezem. Sűrűn pislogok a szemembe potyogó cseppek miatt, de bólogatni kezdek, amint elhallgat egy pillanatra. Tudatnom kell vele javarészt mindent, mert már úgyis látta őket, ráadásul nekem is vannak kérdéseim. Túl sok kérdés, hiába nyitom el ajkaim, hogy közbeszóljak, nem nyugszik meg, folytatja. Lepillantok a mocsaras trutymóra közöttünk, ekkor érkezik bocsánatkérése. Felszegve állam, kissé meglepetten reagálok, mégis enyhén elmosolyodom.
- Nagyon szívesen! Bár, ha a farkasok nem érkeznek időben, nem biztos, hogy megússzuk... - finoman vállat ejtek, majd ellépve a város irányába, intek fejemmel - Ne maradjunk itt. Nem kizárt, hogy keresni fogják őket, ráadásul a vihar alatt sem itt vagyunk a legjobb helyen. - ingázik fejem enyhén, miközben felkötött hajamon igazítok, majd a szeráfom, irónom rendezem övemen. Egy tétova mosollyal bevárom, majd amint mellém érkezik és elfogadja, hogy még egy kis időre mellettem marad, útra kelünk.
- Vámpírok. Olyan vámpírok, akiket nem érdekelnek az olyan emberek, mint amilyen te is vagy. - szomorkásan szalad fel szemöldököm, de mindezt a sötétben persze nem láthatja. Nem sok a fény, én hiába látok a sötétben a rúnának köszönhetően, ő nem. Így addig kutatok, amíg meg nem találom a boszorkánykövem. Fedetlen ujjaim alatt felfénylik, beragyogva az erdőt és legalább - talán - nem esünk hasra a kiálló gyökerekben. - Azt nem tudom, hogy te hogyan kerülhettél bele ebbe a szituációba, de engem érted küldtek. - furán hangzik, így nedvesítve ajkaimon igyekszem pontosítani - Hogy védjelek meg. Árnyvadász vagyok. - futópillantást vetek rá, majd lesütöm tekintetem, mintha szégyellném, pedig a legkevésbé sem. Halk recsegések jelzik merre haladunk.
- Az árnyvadászoknak vannak figyelőik, tőlük tudtam meg, hogy hol vagy. Mi vagyunk azok, akik vigyáznak a mondénokra, khm, a halandó emberekre többek között és megküzdünk a démonokkal. - hangosan kimondva mindig nevethetnékem támad, de most elfojtom, meg egyébként sincs olyan hangulatom -lassan három éve-. Időnként lopva rápillantok, figyelem, hogyan reagál. Igyekszem mindent megosztani, de még pihegek és az útra jobban kell figyelnem meg a biztonságára, mint a szavaimra.
- Teljesen normális, hogy sok kérdésed van. Nincs vele baj. - mosolyogva haladok előre, megtartva a kinyúló ágakat, bokrosokat neki, közben figyelve a területre. Bizonyára nem lesz több ellenségünk, a farkasok már letámadták őket, ha voltak. Ugyanis a falka alapos munkát végez, ha bajban van egyikük. - Ebony vagyok... - halovány mosollyal nézek rá, de úgy hiszem felesleges, mert nem sok mindent láthat az arcomból - A többi kérdésedre nem emlékszem, mik is voltak? - ingázik a fejem, hol lejjebb engedve vázam, hol kerülgetve a törzseket, majd amint a fák sűrűje fogyatkozni kezd, láthatóvá válnak a városunk fényei. Bólogatok lelkesen, majd tovább haladok, bízva benne, hogy velem tart.
- Hogy kerültél bele ebbe a helyzetbe? - kérdőn pillantok felé, ügyelve rá persze, hogy hova lépek, mert baromira elrontaná a hős képét, ha pofára esnék! - Nagyon bátran viselkedtél. Nem láttam még egyetlen embert sem, aki neki ugrott volna egy vámpírnak... Azt hiszem én is köszönettel tartozok! - megállok egy pillanatra, hogy éreztessem valódiságát szavaimnak, majd ha már letűnik a pillanat, tovább indulok.

arthur&ebony

- save your life - is my job -

És akkor eljön a vihar!
Mintha nem lenne elég, hogy a farkaspajti földre kerül, a két vámpír élezi szemfogait, a mondénról pedig nem tudok. Sok mindent írhatnának a jellemzésembe. Legfőképpen, hogy árnyvadász létére, a legkevésbé sem annak való. Le kell nyelnem ezt a békát, mert túlságosan őszinte ahhoz, hogy sikerüljön megküzdenem vele és vázat hazudnom valakinek, aki nem vagyok. De most, hogy már ketten vagyunk, kettő ellen, és hogy a partnerem elesett, túl sok időm nem marad. Ez a kettő vérszívó hamar szétmarcangol, ha nem cselekszem gyorsan. Épp csak felkészülök, hogy közelharcban vívjuk meg a csatánkat, amikor a menny dörögni kezd, villám hasít az égen, én pedig tudom, hogy az Angyal mellettem van!
... prózai és drámai lehetne a kép, ha a mondén fickó hirtelen nem kezdene zörögni. Szemem sarkából látom, hogy egy karja méretű ággal próbál védekezni. Ó, hát nagyszerű, nem elég, hogy meghalok, te sem tudtál messzebbre menekülni!
- A pokolba... - motyogom, majd a hozzám legközelebbi ágat feldekázom a kezembe, sebesen, hogy azzal lendítve a fickóhoz közelebbi vámpírt tarkón üthessem, aminek a következménye, hogy bár őt egy időre megint elveszítjük - mint ellenfelet - de a nő mögém kerül és karjait nyakam köré csavarva egyértelmű pózba feszül, aminek üzenete; kitekeri a nyakam! - vagy legalábbis akarja.
Megfeszülve elrugaszkodom az avartakarótól, hogy átlendülve a nő fölött, kissé kicsavarva a törzsem, neki csaphassam a kemény, gyökerektől kérgesedett földnek. Addig fészkelődöm, amíg kiszabadulok a fogásából, majd a jól bevált - öklös módszerrel csapom arcon. De hiába, mert mire újra ütném (Hogy legalább elájuljon egy időre!) csuklómra fonódnak a hátam mögött felejtett vámpír hűvös, hosszú, vékony bőrbe bújt ujjai én pedig sziszegve, pihegve fordulok felé. Hacsak a mondén férfi nem csapja le most, akkor biztosan annyi nekem!
A nő alattam mocorogni kezd, én pedig hirtelen már nem tudom, hogy hová figyeljek. Ekkor csak arra eszmélek, hogy egetrengető morgás csapja meg a hallásomat. A nő teste megmozdul alattam és mintha villámütés szerűen kúszni kezdene, kirángatja alólam egy fehér, -jóval nagyobb termetű farkas- mint amilyen a srác, aki továbbra is nyöszörög. A döbbenetet kihasználva, már könnyen ököllel orrba verem a vámpírt, majd ütöm, ameddig csak erőmből bírom. Nem mondom - tényleg azt gondoltam, hogy itt most nekem is végem!
- Jól van? - szemeimmel a mondén férfi után kutakodom, addig keresve körvonalát, amíg fel nem lelem. Ha még a közelben van, egy hálás - néma sóhajjal fellélegzem. Lehajtom fejem, majd miután kiengedem a fáradt gőzt, felegyenesedve megfordulok, hogy szembekerülhessek a farkas csapattal. Fogalmam sincs, hogy kik ők, melyik falka, de hálás vagyok, akkor is, ha nem miattam érkeztek,...
- Köszönöm. - a fehér, eléggé kihúzva magát pillant felém. Tudom, nem nehéz levonnom, hogy ő a vezér. Vállam fölött a mondént keresem továbbra is szemeimmel, majd a szeráfomért megyek, hogy felkapjam. Pillantásom alig vagyok képes levenni a nyöszörgő fiúról, fel-fel szisszenve rázom a fejem, majd közelebb lépkedek hozzájuk. Lépteim suták, mégis feltartva kezeim jelzek - nem akarok bajt!
- Vidd el Magnushoz. Magnus Banehez. Jön nekem eggyel. Mondd neki, hogy Drake küldött titeket... - térdem rogyasztva húzódom annyira közel a fiúhoz, hogy a hátából kihúzhassam a karóra formált gallyat. Hiába morognak rám, nem tántorítok. Az utazásba belehalhat, ha ezzel a fadarabbal vonszolják el hozzá. Bocsánatkérően megsimítom a homlokát, majd elengedem és visszasietek a mondénhoz.
- Mondja, nem sérült meg? Minden rendben? - kezeim feltartom védekezően, lassan közelítem meg. Az eső zuhog, a fejünkre szakad az ég, de most tudnom kell, hogy mi zajlik le benne, hogy éli meg, amit látott. Segíteni szeretnék, engedd...

arthur&ebony

- save your life - is my job -

Talán ezúttal már nem kell segítség...
A sötétben kivehetetlen színű, ám vérszomjas izgalomtól csillogó szemek megfagyasztják az ereimben a vérfolyamot. A kései óra ellenére szeráfomra szorosan fonódnak ujjaim, az irónom által felfestett  rúnám még füstölög, ahogy a vastag törzsű fának támaszkodva - fedezékbe húzódom. Nedvesítek ajkaimon, majd neki lendülök a távolságnak. Hiába! Könnyebb, ha a tempóm kétszer olyan gyors, mint kellene. A torkom a pánik szorítja össze, de végtagjaim még képesek  követni tudatomnak sürgető kiáltását. A gallyak, a levelek ropognak talpaim alatt. Egyszerű telefon; Drake az erdőbe. Most! Egy mondén. Egy farkas! És két vámpír. -
Tekintetem idegesen ugrál ide-oda a lehetséges menekülőutak után kutatva, végül nagyot nyelve négykézlábra ugrok, és megiramodok a fák közé. Hiába karistolja arcomat fel egy-egy vessző, lenyúló ág, sebesen zuhanok bele az erdőbe, a lombok alá. Egy pillanat múlva négy mancs lomha dobogását hallom valahol előttem. Ami jó! Ha meg van a farkas, akkor meg lesz a mondén is!
Nem üldözöm, csak követem.  De mintha a tempójából ítélve neki sem az említett emberrel lenne gondja, mert ahhoz lassan fut hogy elkapja. Mi a fene?! Játszik vele, míg ő eszeveszetten rohan botladozva a gallyak marasztaló kampókezeinek karmolásai között előre, a kiutat keresve. Na, azt már nem!
- Meg is vagy... - motyogom, fogaim között préselve, beérve az állatot, hiába liheg és a szaglása hiába árul el, akkor is - gyakorlatilag lefutom az állatot. Tüdőm sípol a feszített tempótól, de csak gyorsítok, amikor egy homálylepte tisztásra érek, levágom az útját, beérve elé. Miközben kisöpöröm szemeimből a ködpára elegyétől nedves tincseim, megbotlok, de még így is méltósággal tartom az állattal szembe a pengét.
- Nem jó játék... - rosszallóan pillantok rá, szemben megállva vele, mire az állat fogait vicsorítva rám feszülten billen jobbra-balra. Nem tűnik úgy, mint aki leakarja harapni a fejem, sőt, egészen olyan, mintha éppen kikerülni próbálna. Amit persze nem hagyok!
- Könnyebb lenne, ha tudnánk beszélni... - bökök állammal felé, de olyan intenzív morgásba kezd, amivel forgatni kezdem a pengémet. Erre, mintha nem is érdekelné, mit habogok, neki vetődik a kettőnk közötti távolságnak, megkerül és tovább rohan. Fejével, mintha hívna magával rohan, de mikor látja, hogy a döbbenettől nem mozdulok, vonyítani kezd, mintha... mintha, hívogatna.
- Én ezt nem értem. - csóválom a fejem értetlenül, de ő tovább futkos, mancsai puhán csattannak a földön, s mire utána indulnék a fák között észreveszem a férfit. A mondént. A farkassal, mintha egyszerre suhanna át fejünkben a gondolat, neki iramondunk a távnak, de mintha átengedné nekem a terepet, mögém siet. Oké, kezdek baromira zavarba jönni, hogy a francért nem tájékoztatnak rendesen a küldetésemről, mert most nem úgy tűnik, mintha az állatbőrbe bújt alvilági megakarná csócsálni a fickót!
- Hé! Állj meg, kérlek... - közelítem meg a férfit, de akkor a semmiből körénk suhanó vámpírok, persze, hogy nem bírnak magukkal. Két vámpír. Egy férfi és egy nő. Kezdem úgy érezni, hogy egyik vérszívóval sem tudnék kijönni, akkor sem, ha fizetnének érte. - Velem vagy? - pillantok a bézs színű morgóra mellettem, majd neki vetem magam a fickónak, amelyik úgy tűnik nem törődve velünk, rögtön a mondénra vetné magát.  (Bele sem tudok gondolni, miféle élmény lehet hirtelen két vámpírral, egy farkassal és velem találkozni!) Előbb a szeráfommal igyekszem hárítani, de persze, hogy gerinccel az egyik fa törzsének csattanok. Szemem sarkából, csak éppen látom, ahogy a vérfarkas, - a jelenlegi partnerem - a vámpírnőre ugrik. Úgy tűnik jobban megy neki, mint nekem! Ami szégyen. Nem habozok sokáig, tovább folytatom a mozdulatsort, s bár a vámpír gyorsabb, nem hagyom, hogy elérje a mondént.
- Fusson! - kiáltok a fickóra, majd a vámpírt tarkójánál elkapva hátra sodrom, magamhoz és a következő pillanatban leütöm. Méghozzá olyan erővel, hogy rögvest elkenődik az avarszőnyegen. Épp vigyorognék, büszkélkedve a teljesítményemen, amikor a farkas, a bézsbarát, felvonyít és nem örömében! Keserűen! Tekintetem rögtön rákapom, ajkaim elnyílnak, döbbenten nézem, ahogy vonaglik és megpillantom a hátába szúrt karónak imitált fadarabot. - Ne! - habogok, majd reszketeg ajkaimon túl felpillantok a nőre, majd neki hajítom a pengém. Elkapja a szeráfom, ahogy az várható, én pedig felkészülök az összecsapásra. És persze, hogy a hátam mögé kényszerített vámpír férfi is mozgolódni kezd! Ó, remek.-
Illendő felkészülnöm ilyen helyzetekre, így amíg összeszedik magukat, és kitalálják, hogyan számoljanak le velem, addig csizmáimból előhúzom tőreim. A farkaspajti ekkor alakul át egy fiatal sráccá. Szemeim sarkából percenként figyelem, hogyan nyöszörög, közben a mondén után kutatok tekintetemmel. Nem is tudom, hogy mi hiányzott nekem?! Remélem legalább Ő jól elrejtőzött időközben!

Nem árnyvadászok között nevelkedtem ezt már sok minden megmutatja igazából. Nem azok az elveim, amelyeket mindegyik árnyvadászba egytől-egyig teljes mértékben bekódolnak. Én nem ilyen vagyok. A saját törvényeimet követem, mert más vagyok. Amúgy sem fogadnának el, hiszen egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyeteg lakozik bennem. Akit nem én teremtettem, de nekem kell együtt élni vele. Mégis én vagyok az, akit hibáztatnak a létezésért. Mintha én kértem volna az anyaméhből nyúltam volna ki és jelentkeztem volna a feladatra. Nem az én döntésem volt. Ettől engem megfosztottak. Az pedig, hogy mást is megfosszanak a saját döntéseitől.. A szemeim előtt sosem lebegett, mint lehetséges opció. Ha valaki bajban van segítő kezet nyújtok neki. Talán azért, mert nekem senki nem nyújtott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Magnus befogadott, de egy idő után nála is túl veszélyes volt maradnom. Így a saját utamat kellett járnom, de szerencsére még a megpróbáltatásaim ellenére is úgy gondolom, hogy egész jól jöttem ki a dologból. Nem volt könnyű, de a jó dolgokért mindig is meg kellett küzdeni. Ez most sincs másképpen.
A külvárosban sétálgattam, mert nem akartam egyszerűen a belváros nyüzsgésébe belevetni magam. Jobb szerettem az elszigeteltséget és, hogy külső szemlélő lehettem. Az mindig is közelebb állt hozzám. Ez voltam én. Egy percig sem tagadtam volna meg sohasem, hogy ki vagyok én. Szerintem ostobaság szembe menni önmagunk elveivel. De a nyugalmamat kétségbeesett sikoly csapja meg és a szemem sarkából ki tudok venni hosszú vörös tincseket, amely felé úgy tornyosul egy démon, mintha egészben le akarná nyelni. Több sem kell ahhoz, hogy oda siessek és a pengémet mélyen a démon mellkasába süllyesszem, aki láthatóan túlságosan is le volt foglalva a kis tündérkével, mintsem arra figyeljen, hogy bárki megtámadhatja. - Jól vagy? - Teszem fel a kérdést teljesen ridegen, ahogy elteszem a fegyveremet. Egyszer már találkoztunk. Akkor is kihúztam a pácból, de csak sarkon fordultam és tovább mentem. Most sem tervezem másként, de már úgy éreztem szükséges megkérdeznem, hogy jól van-e. Túlságosan gyakran kerül bajba, de mindkétszer szerencséje volt, hogy ott voltam. Tényleg.. Nevezhetjük ezt még véletlennek? Én már igazán nem tudom.

Köztudott, hogy az életem fenekestül felfordult mióta megtudtam azt az aprócska kis tényt, hogy az egész eddigi életem egy hazugság volt, hogy mind a 18 év amit eddig leéltem, puszta látszat volt még magamnak is, hiszen mit sem tudtam arról ami a háttérben és ami körülöttem igazából zajlik. Nem tudtam semmit az árnyvadászokról, a vérfarkasokról, vámpírokról, angyalokról és tündérekről, de még ebben a világban az embereket is másképpen nevezik. Mondéneknek. Az árnyvilágban az embereket mondéneknek/mondiknak nevezik.
Aztán a tizennyolcadik szülinapomon Simon-al elmentünk bulizni, vagy is inkább úgy fogalmaznék, hogy én bulizni szerettem volna, őt csak rángattam magammal. Bár, ha őszintén belegondolok nem rángattam sehova, a mi kapcsolatunkban, a barátságunkban mind a kettőnkből kiindulva tudjuk azt, hogy magától értetődő az, hogy ott vagyunk mindig, bármilyen helyzetben egymásnak, így hát nem csoda, hogy a Pandemonium clubba is eljött velem, ahol végül össze találkoztam Jace Wayland-al. Vagy is Jace botlott belém és akkor feltett nekem egy olyan hülye kérdést, hogy én látom-e őt, érthető volt, hogy én azt feleltem erre neki eléggé érthetetlen még is gúnyos hangnemmel, hogy én látom őt, de úgy látszik ő nem látott engem, mert nekem ütközött, pedig nem vagyok én olyan kicsi, a testmagasságom átlagos.
Attól az estétől minden, de tényleg szó szerint minden megváltozott az életemben. Az emberek helyett már démonokat és angyalokat látok, minden kissé gyanús emberben is démont kezdek el keresni, és néha nem tudom felfogni a sok változást ami körülöttem zajlik, néha tényleg csak arra vágyom, hogy vissza térhessek a régi és átlagos emberi életemhez, amikor anya velem van, amikor nem harcolok démonokkal és amikor nem érzem magamon Alec utálkozó tekintetét.
Oh, Alec, majdnem el is feledkeztem róla. Jace beszélt velem, hogy menjek el edzeni Alecel, mert neki el kell valamit intéznie, viszont a gyakorlásra tényleg nagy szükségem van, mert 18 évnyi lemaradást kell bepótolnom viszonylag nagyon rövid idő leforgása alatt.
A nagyteremben várok Alecre, sportos ruhát vettem fel, mert edzéshez nem lenne túl tanácsos testhez tapadó ruhát felvenni, nehézkesen menne benne a harc.
Kissé zavar, hogy Alecel megyek edzeni, hiszen még is csak végig néztem ahogy mindenki előtt, ugyan itt, ezen a helyszínen pár nappal ezelőtt megcsókoltam Jacet, ő pedig vissza csókolt. Többször is. Jó érzés volt, de még is a tudat, hogy ezzel megbántom Alecet... Nah, az már nem túl kellemes.