Hálószoba

to my love? maybe

- Szóval akkor hogy is van, türelmetlen vagy? – kérdezem egy huncut mosollyal az arcomon amikor immáron már a kanapén vagyunk és lágy csókokat lehelek a nyakára, pontosan az ütőerére, de nem érzek késztetést, hogy megharapjam őt. Nem kívánom a vért, nem akarok vért inni. Annál inkább kívánom Őt magát.
Hihetetlen, hogy mire képes, hogy milyen érzéseket tud kiváltani belőlem;
emlékszem, a legelső találkozásunkkor ami még a Pandemonium klubban volt, egyáltalán nem akartam a társaságát, sőt, eléggé flegma és bunkó is voltam vele, hiszen egy tipikusan mai srácnak ítéltem meg aki csak szexre megy a csajoknál. Jó, az megint más, hogy ez tényleg így is van, de tudom, hogy van neki egy érzékenyebb, össze tört oldala is aki nem akar csalódni. Ezt akkor még a klubban nem tudtam, hiszen nem sokat beszélgettünk, még akkor sem amikor követett a mosdóba, még akkor sem amikor megengedtem neki, hogy igyon belőlem. Akkor este nem sok mindent tudtam meg róla, de azután is találkoztunk párszor és habár nem avatott be a magánéletébe, de valamelyest jobban közelebb engedett magához és tudom, hogy ez csak egy maszk aminek a segítségével erősnek próbálja mutatni magát. Nem fogom erőltetni, hogy mondja el a titkait, hiszen ha ezt tenném azzal csak azt érném el, hogy még jobban elzárkózzon előlem és azt pedig nagyon nem szeretném, így inkább csak hagyom, hogy a dolgok haladjanak a saját tempójukban, ő pedig beavat az életébe amikor megfelelőnek érzi az időpontot. Bármikor is lesz, tudom, hogy itt leszek neki. Számíthat rám.
Mély gondolataimból az ránt vissza a jelenbe amikor érzem, hogy elhúzódik tőlem pár centire és a szemeimbe néz. Meglepnek a szavai, de közben nagyon is jól esnek, hisz ezzel is akár akaratlanul is, de mutatja az irányomba, hogy törődik velem, tudja, hogy miken mentem keresztül és, hogy mennyire megviseltek a dolgok.
- Igen, komolyan. – mondom elnevetve magamat és mosolyogva csókolóm őt meg, de már nem finomkodva, nem gyengéden. Minden egyes csókomban érezheti, hogy mennyire vágyom rá.
Szerencsére amikor a pólóm – bocsánat, a nővére pólója – alá nyúl, akkor azon az oldalamon simít végig ahol nincs rajtam a démon neve, így nem térek vissza lelkileg Pandemoniumba, abba az elhagyatott épületbe ahol megkínzott az a bukott angyal.
- Az a cél. – suttogom vágyakozóan és mosolyogva a fülébe, amikor azt mondja, hogy megőrjítem őt.
A következő pillanatban már én vagyok felül, a csípőjén ülök.
Nem is vesztegetem az időt, leszedem róla a pólóját, majd gyengéden a derekától csókokkal hintem be a testét ahol csak érem, majd amikor a nyakához térek, gyengéden megszívom azt, de nem a vámpír fogaimmal, csak nyomot hagyok rajta. Élvezem, hogy most én irányíthatok.

to my love? maybe

Nem tudom elképzelni, hogy miylen lesz a rendes gyakorlás, mert ezt tudom, hogy nem az. Lehet, hogy van benne valami olyasmi, hogy kicsit kiéleződjenek az érzékeim, hagyjam uralni magam felett a vámpír énemet, de dominánsabb félben van a részéről az élvezet, pedig tényleg tanulni szerettem volna. Megakarom tanulni milyen vámpírnak lenni. Félek attól, hogy egyszer amikor kimegyek az utcára és megérzem egy ember vérének illatát, akkor nem fogok tudni uralkodni magamon. Tudom milyen, mármint eltudom képzelni azt, hogy milyen vámpírnak lenni, csak eddig nem váltottam ki igazán ezt a felemet, hiszen nem ittam nagyobb mennyiségű vért, de eltudom képzelni. Ahogy érzik a mondének vérének illatát, amikor látják a nyakukon az ütőeret. A lüktető ütőeret, s a benne folyó életet, amit mindennél jobban magukhoz akarnak venni. Hiába a tagadás, hogy csak kis mennyiségben, minden vámpírban benne van az, hogy nehezen tud leállni, és ki tudja, lehet egyszer az agyában bekattan a gomb és nem fog tudni leállni és akkor egy kegyetlen, szörnyű gyilkos lesz aki megölt egy ártatlan embert.
Hm, igen, azt hiszem nagyon félek a vámpírléttől, félek attól, hogy milyen leszek vámpírként. Úgy, hogy több bennem a vámpír rész, úgy, hogy erősebb. Mi van, ha személyiségileg is teljes mértékben megfogok változni? Nem akarok megváltozni, nem akarok másmilyen lenni, semmilyen értelemben sem. Olyan szeretnék maradni, mint amilyen most is vagyok. Csak kicsit erősebb kiadásban aki megtudja védeni magát.
- Hm, ez tetszik. – mondom amikor arról beszél, hogy még jobban tetszene neki és még jobban élvezné a kettőnk közt kialakult helyzetet, ha megcsókolnám végre.
Nem is akarom tovább váratni, közel lépek hozzá és megcsókolom, bár először ugyan gyengéden kezdem, hiszen nem vagyok biztos magamban, nem vagyok biztos a tetteimben, de amikor sikerül kikapcsolnom az agyamat akkor érezhetően szabadulok fel és ez azt is mutatja, hogy hevesebben csókolóm őt.
Az, hogy egy szempillantás alatt kötünk ki a kanapén, már nem lep meg. Már nem lep meg a vámpír gyorsaság, már megszoktam, Curtis mellett főleg megtudtam szokni már hamarabb is, minthogy több vért ittam.
Kezeim az oldalán pihennek amikor a szemeimbe néz és azt mondja, ha kérem, hogy álljunk meg akkor megállunk, viszont látom rajta, hogy tényleg kikészülne, ha most nemet mondok.
Nem mondhatok nemet, muszáj túllépnem azon ami történt. Nem erőszakoltak meg, csak majdnem. Majdnem. De nem történt meg.
- Nem akarok megállni. – mondom gyengéd hangnemben, majd a tarkójánál gyengéden beletúrok a hajába és vissza húzom közel magamhoz, hogy újra érezhessem a csókjait.

to my love? maybe

Szinte fogadni mernék arra, hogy Curtis nagyon élvezi ezt a… a mi kis gyakorlásunkat. Nem nagyon használtam még a vámpír énemet, de nem hiszem, hogy így menne egy szakszerű gyakorlás. Az is igaz bár, hogy mivel ő teljes mértékben vámpír ezért ő nem tud kimenni a napra, mert máskülönben szénné égne, de az a szerencse, hogy már délután van, nemsokára lemegy a nap és ő is kimozdulhat a házból.
Nem tudom milyen lesz vele lakni, őszintén szólva gőzöm sincs, elképzelni sem tudom, hogy milyen lényegében összeköltözni valakivel, hiszen eddig mindig csak a szüleimmel éltem, az ő házukban, most viszont… Egy teljesen új környezet vár rám, és Curtissel sem ismerjük még annyira egymást. Bár az is igaz, hogy sikerült kivívnia magának röpke rövid idő alatt azt, hogy teljes mértében megbízzak benne. Megmentette az életemet és ezt sosem fogom tudni eléggé meghálálni. Még azzal sem, hogy továbbra is annyit ihat belőlem amennyit csak akar.
Továbbra is háttal állok neki, viszont még így is tisztán látom magam előtt, a lelki szemeim előtt, hogy nagyon élvezi a köztünk kialakult mostani helyzetet. Pedig nem hittem volna, hogy így lesz, hiszen még pár perccel ezelőtt nagyon haragudott rám, szerintem ha akkor nem megyek utána akkor egy jó darabig nem is beszéltünk volna egymással, hiszen bezárkózik a szobába én meg lehettem volna itt kint és tűnődhettem volna azon, hogy hogyan tudnám jobb belátásra bírni és kibékíteni őt.
Viszont minden ezelőtti probléma szinte egy villámcsapás ideje alatt múlt el, nem is érdekel senki és semmi, csak a most. Csak a jelen számít.
Amikor elenged és egy fél lépést hátrébb lép, immáron hátra fordulok felé és látván a mosolyát nekem is kedvem támad mosolyogni.
- Nagyon élvezed ezt, ugye? – kérdezem miközben én is mosolygok, majd oda lépek hozzá és először gyengéden csókolom őt meg, de ahogy megérzem a csókját, úgy váltok át egyre vágyakozóbbá.

to my love? maybe

Amióta beleegyeztem abba, hogy oké, hívjuk elő a vámpír énemet és kicsit engedjek az irányításának, azóta más sem jár a fejemben csak az, hogy mi lesz, ha egyszer elveszítem a fejemet, ha nem tudok majd magamon és a vérszomjamon uralkodni és megölök valakit. Ha ez bekövetkezik abba biztosan beleroppannék, hiszen nem véletlenül nem engedtem soha a rosszabbik – vámpír énemnek, nem véletlenül akartam mindig is emberként élni. Egyáltalán nem is értem miért kell nekem dhampírnak lennem. Mármint tudom, ennek születtem, de akkor is kell lennie valami ellenszernek, valami olyan dolognak ami segít nekem, nem is tudom, megszüntetni a vámpír oldalamat. Nem hiszem, hogy nálam jobban utál valaki vámpír lenni. Nem is tudom elmondani mennyire utálom azt, hogy vérrel kell táplálkoznom, még akkor is ha a mondén felemnek köszönhetően beérem heti egy adag vértasakkal. Sokakkal ellentétben engem nem hoz lázba a vámpírság adta gyorsaság, erő és az erősebb, kifinomultabb érzékek sem, mert én nem akarok az árnyvilág részese lenni, én csak...sima ember szeretnék lenni. Olyan nagy kérés lenne?
Bár az is igaz, hogy a legutóbbi cselekedeteimmel saját magam ellen beszélek, hiszen ha nem akarom, hogy a vámpír énem nagyobb erőre kapjon, akkor nem szabadna heti egy véradagnál többet innom, de ma megszegtem ezt az úgynevezett diétámat, hiszen többet ittam. Az oké, hogy nem sokkal, de ha már csinálsz valamit 19 éve és hirtelen változtatsz rajta, akkor azt elég jól meg fogod érezni. Érzem.
Ahogy Curtis tovább ingerli minden egyes érzékemet, annál inkább kezdem elfelejteni, hogy eddig miért is haragudtam rá. Sőt, már nem is akarok haragudni rá. El kell fogadnom azt, hogy nem minden alakulhat úgy ahogyan én azt szeretném. Nem nyaggathatom mindig azzal, hogy mondja már el, hogy mi történt vele, mert minél inkább erőltetem nála a témát, annál kevésbé lesz kedve elmondani nekem. Tudom, hogy ha egyszer úgy gondolja akkor elfogja mondani nekem. Mert megfogom mutatni neki, hogy bennem bízhat, hogy én nem fogom elhagyni őt.
Őrjítően jól esik amikor gyengéden a nyakamhoz ér, amikor a fülem mögötti kis részre tapint. Nem bírok nyugton állni egy helyben, a testem is kezd reagálni rá.
- Megakarlak csókolni... – mondom ki halkan, felcsigázva és vágyakozódva. Akarom őt. Mindenestül.

to my love? maybe

Nem tetszik, hogy nem akar beengedni az életébe ahogyan az sem tetszik, hogy nem igazán akarja elmondani, hogy mi történt vele régebben. Rossz szokás tudom, de rendkívül kíváncsi lélek vagyok, mindig is ilyen voltam és ezen szerintem soha nem fogok tudni változtatni. Nem mintha annyira akarnék. Szeretem tudni, hogy mi van a másikkal, ahogyan azt is szeretem, ha tudom, hogy mi jár a fejében, ha beavat a titkaiba, ha megbízik bennem. Mit csinálhatok vajon rosszul amiért Curtis nem bízik bennem? Mert nem bízik, hiszen ezért nem avat be a titkaiba. Még is kinek adhatnám tovább? Még is az ennél jobb kérdés az, hogy egyáltalán miért tennék ilyet? Ezért nem mondja el? Mert fél attól, hogy kikotyogom valakinek a titkát, fél, hogy nálam nem lenne jó helyen? Hiszen bízhatna bennem, nem adtam okot neki az ellenkezőjére.
Muszáj ezt elfelejtenem, egy időre legalábbis, hiszen arra kell koncentrálnunk, hogy megtanuljam kezelni a vámpír énemet. Hmm, érdekes egy buli lesz, hiszen 19 éven keresztül elnyomtam ezt magamban, most pedig egyik pillanatról a másikra engednem kell neki. A vér iránti sóvárgásnak, a felfokozódott érzéseknek és minden olyan dolognak ami ezzel fog járni, hogy immáron a vámpír énemet nem nyomom el.
Nagyon félek attól, hogy nem leszek jó...vámpírnak. Félek attól, hogy mi lesz akkor, ha egyszer, egy óvatlan pillanatban esetleg nem tudok majd uralkodni a vér iránti szomjamon és gyilkolni fogok. A lelkiismeret-furdalásba biztos, hogy belepusztulnék. Nem tudnám elviselni azt, ha valakinek ártanék, hiszen nem véletlenül nem hagyom, hogy a vámpír énem vegye át az irányítást felettem. Mindenkinek úgy a jobb, ha én inkább emberként próbálok élni és nem pedig vámpírként.
Beletelik pár percbe míg az agyamat teljes mértékben kitudom kapcsolni és csak Curtisre figyelni, de akkor is úgy, hogy ne menjen fel bennem a pumpa. Nem akarok dühös lenni rá, meg kéne őt értenem és tényleg csak arra koncentrálni, hogy ha embert látok akkor ne akarjam átharapni a torkát.
A karom amit gyengéden simogat, az érintése mentén libabőrös lesz és ha akarnám se tudnám előle elrejteni ezt a reakciót.
- Olyan, mintha... – hirtelen nem találom a hangomat, kell pár perc, hogy össze szedjem magamat. Szemeimet továbbra is gyengéden lecsukva hagyom. - Mintha minden egyes idegszálamat egyesével simogatnád. – hangom halk, s nyugodt.

to my love? maybe

- Lassan már hozzászokok a nem túl kellemes dolgokhoz. – lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy ironizáljak, de per pillanat nem nagyon érdekel az, ha megharagszik rám, hiszen nekem van jogom és okom is haragudni rá, hiába mentette meg az életemet, amikor így viselkedik velem. Természetes, hogy tudni akarom, hogy mi történt vele amiért így viselkedett velem. Nem csak azért, mert rendkívül kíváncsi lélek vagyok, hanem azért is, mert tényleg érdekel, hogy mi jár a fejében, hogy anno miken kellett keresztül mennie, mi az ami olyanná formálta őt az élete során, amilyenné vált.
Mondanám, hogy az én életemben is volt elég sok meghatározó tényező, de az nem lenne teljesen igaz, hiszen nem élek annyi ideje, hogy komoly dolgok történjenek velem. 19 éves vagyok, mint emberi, mint vámpír számításban, nem éltem még meg sok mindent, viszont a legutóbbi dolgot, ami csupán pár órával ezelőtt történt, azt szerintem soha nem fogom tudni elfelejteni. Ha akarnám se tudnám, hiszen a férfi neve egész életemben ott fog virítani a testemen. Aztán ha kedvem szottyan lefeküdni valakivel és rákérdez a névre akkor előállhatok valami hazugsággal, báár, a bukott angyalok történetét a mondénok közül is sokan ismerik, de nem hinnének nekem, ha azt mondanám, hogy az igazi Asmodeus művelte, így meg… Így meg valami hülye fanatikusnak fognak nézni. Hát, remek kilátások, köszönöm.
- Egyszer el kell majd mondanod. – mondom még mindig érzések nélküli hangnemben, de igazából nem is várok választ vagy reagálást erre a mondatomra. Egyszerűen csak szeretném, ha tudná, hogy nem felejtem el és felfogom majd hozni amikor olyan lesz az idő, mert érdekel. Érdekel, hogy mi van vele, és ezt neki is el kell fogadnia.
Szemet forgatva oda lépek ahova akarja, hogy álljak, majd erőltetetten és unottan elnevetem magamat amikor azt mondja, hogy csukjam be a szememet és ne lessek. Ez most komoly? Fhu. Máskor biztos élvezném, de még nem sikerült eléggé lenyugodnom annyira, hogy ne legyek mérges rá.
Amikor meghallom a suttogó hangját, akaratlanul is kinyitom a szemeimet pár pillanatra és egy halvány, alig látható mosoly kerül az arcomra, aztán pár pillanat múlva ismét becsukom szemeimet.

to my love? maybe

- Amíg nem mondod el a dolgokat addig nem is fogom megérteni őket. – hangomban lehet érezni azt, hogy bánt az, hogy így beszélt velem. Szerintem nem érdemeltem meg azt, hogy ilyen legyen velem, hogy felhozza a függőséget. Én is tudom a nyilvánvalót, de nem csak azért vagyok mellette, mert issza a vérét, hanem azért is, mert kedvelem őt és nem bírom felfogni, hogy ő ezt miért nem tudja elfogadni avagy felfogni. Ha ennyire nem akarja, hogy kedveljem őt akkor miért tart még mindig maga mellett? Akkor miért mentett meg? Ahh, annyi minden van amit nem tudok megérteni vele kapcsolatban. Az egyszer biztos, hogy nem könnyű vele az élet, főleg akkor amikor a kedvében akarok járni és az sem jó neki. Hát akkor még is mi a fenét csináljak?
Amikor hirtelen megjelenik előttem akkor reflex szerűen lépek hátra pár lépést. Nem tudom miért, egyszerűen csak rögtön ez jött. Megszokás. Védekezés. Pedig Curtis az utolsó személy akitől félek, de tényleg, hiába van az, hogy ő teljes mértékben vámpír, hiába van az, hogy a vámpírokat vonzza a vérem, tőle még sem tudok félni.
Szemet forgatok amikor próbál hatni rám azzal, hogy azért ne menjek most el innen, mert megtámadhatok bárkit. Nem hiszem, hogy ittam annyi vért, hogy még többre vágyjak, hiszen most is elvagyok jól, pedig Curtis ivott belőlem, és nem is keveset, még sem vágyom még több vérre. Belém rögzült, hogy utálom az ízét, az állagát, minden amit a vér jelent, így hát nem is vágyom rá. Így sikerült megtalálnom az önkontrollt, ami… Ami hamarosan fel lesz borítva azzal, hogy több vért fogok inni, mint amennyit a szervezetem megszokott.
Tekintetemmel követem a mozdulatát amikor a kezét a kilincsre teszi. Most próbára akarja tenni a jószívűségemet? Hogy vajon kinyitom-e így is és kockáztatom-e azt, hogy a nap szénné égesse őt? Amikor az ember ideges akkor nem igazán kéne kóstolgatni és próbára tenni azt, hogy mikor-mire képes. Mert ezeket még én sem tudom. Nem tudom, hogy idegesen mire vagyok képes, mondjuk.
- Remélem tudod, hogy a téma terelés nálam nem válik be és nem felejtek. – jelentem ki egy felvont szemöldök kíséretében, miközben továbbra is őt vizslatom.
Végül hátrébb lépek tőle és az ajtótól is, jelezve azt, hogy nem fogom kinyitni és nem megyek el.
Kérdésére szimplán bólintok, mert még mindig dühös vagyok rá, viszont azt is tudom, hogy muszáj megtanulnom irányítani a vámpír énemet. Meg kell tanulnom kezelni azt amit 19 éve nyomok el magamban.

to my love? maybe

Rossz érzés fog el amikor Curtis hátat fordítva indul el. A mosolya sem volt őszinte, fogalmam sincs akkor miért próbál meg megnyugtatni. Miért próbálja azt mutatni, hogy minden rendben van amikor nagyon nincs rendben, hiszen látszik rajta, hogy valami bántja, és nem csak az én viselkedésem. Hát mi más van még? Mi történt vele ami így felzaklathatta őt? Lehet az átváltozása? Vagy valamikor az emberi életéből, akkor történhetett vele valami? Tudom, hogy nem rám tartozik, de még is érdekel, hiszen fontos számomra. Bár azt egyenlőre még nem tudom, hogy milyen szinten, de fontos, nem vagyok közömbös iránta, érdekel, hogy miről mi a véleménye, ahogy az is érdekel, hogy rólam mi a véleménye, hogyan néz rám és hogyan viselkedik velem. Nem is tudom, hogy mikor aggódott valaki értem annyira, mint amennyire ő most aggódott miatta. Ugyan nem nagyon fejezte ki szavakkal az aggódását, de amikor rám nézett és látta, hogy mennyire össze vagyok törve lelkileg-testileg, akkor láttam a tekintetében. Láttam azt is, hogy nem vagyok közömbös én sem a számára, ahogyan ő sem nekem. Bár lehet ezt betudhatom annak, hogy mondhatni függővé váltam. Nem tudom mi történik akkor amikor iszik belőlem, de olyan érzés kerít hatalmába ami annyira jó, olyan aminek nem akarom, hogy véget érjen.
Amikor elég flegma hangnemmel kezd el beszélni velem, akkor elengedem a kezét és ösztönösen lépek hátrébb egy lépést. Nem félelemből, nem haragból vagy éppen gyűlöletből, hanem egyszerűen csak… egyszerűen csak meglep Curtis ilyesfajta viselkedése. Nem ismertem eddig még ezt az oldalát és nem tudom miért ilyen feldúlt. Talán pont az utóbbi az ami a legjobban zavar, hogy nem tudom mi a baja és miért ilyen velem.
- Nem értem miért vagy velem ilyen… Szerintem nem tettem ellened semmi rosszat, vagy olyat amivel kiérdemeltem volna azt, hogy így beszélj velem. – mondom, de a hangomban nem lelhető fel semmilyen fajta érzelem. Szerintem tényleg nem szolgáltam rá arra, hogy így viselkedjen. Amíg én rendesen viselkedek vele addig szeretném, hogy ő is olyan legyen velem.
Ráadásul milyen már, hogy felhozza a vérivást? Ha jól tudom akkor ő sem ellenkezik annyira amikor inni kell belőlem. Ebben a játékban ketten vagyunk.
- Jobb, ha inkább én most megyek... - sóhajtok fel halkan, majd elindulok a bejárati ajtó felé. Semmi kedvem több időt itt eltölteni, mert lehet tényleg jobb, ha Curtist most magára hagyom, nincs kedvem most az ilyen hangulatához.

to my love? maybe

Huncut mosoly terül szét az arcomon amikor meghallom a szavait.
- Hmmm, lehet, hogy akkor egyszer majd kiderítem, hogy milyen büntetésre is gondolsz. – mosolyogva figyelem őt. Hihetetlen, hogy egyetlenegy ember mennyire képes megváltoztatni az ember hangulatát. Hihetetlen, hogy képes elterelni a figyelmemet, hiszen nem arra gondolok, hogy mi történt pár órával ezelőtt, nem gondolok arra, hogy a bukott angyal neve életem végéig ott fog virítani a testemen és az aktuális pasimnak magyarázkodhatok, hogy az éppen ott mi. Nem agyalok azon, hogy ha ő nem jön, vagy kicsivel később jön akkor Asmodeus megerőszakolt volna. Nem gondolok arra, hogy engedni fogok a vámpír énemnek, nem agyalok a félelmen ami ezzel jár. Nem agyalok ezeken, mert puszta szavakkal, az érintésével, a tekintetével képes arra, hogy elterelje a gondolataimat minden rosszról ami eddig történt. Ez már csak jelent valamit, nem? Nem? Nem tudom, még mindig nem tudom, hogy hogyan is érzek iránta.
Amikor felhozza az első találkozásunkat, akkor akaratlanul is elkezdek mosolyogni. Őszinte mosoly ez. Nagyon jó volt a mosdós jelenet, mert spontán volt az egész, váratlan, izgalmas. Olyan, amire szükségem van.
Curtis színt visz az életembe és képes megkérdőjeleztetni velem megannyi mindent amiben hittem, vagy amit éppen helyesnek gondoltam. Mellette nem unatkozok, izgalmas vele az élet. Erre vágyom, csak is erre, hogy az életemben legyen izgalom, legyen szín. Tőle ezeket mind megkaphatom.
- Hidd el, élveztem. – mondom mosolyogva, majd közelebb lépek felé, de látom rajta, hogy a legutóbbi szavaim kicsit megbántották, hogy nem akarok most vele lefeküdni. Nem tudom, hogy mit kéne neki mondanom, hogy mi lenne most a helyes. Meg kéne értenie, hogy a történtek után nem tudok úgy tenni, mintha teljesen rendben lennék, mert annyira régen azért nem történt.
- Hé, nem erről van szó. – mondom kedves hangnemben, mert látom rajta, hogy valami bántja. Valami nagyon zavarja őt és nem csak az iménti megjegyzésem, hogy nem akarok ágyba bújni most vele. - De nem rég történt, vagyis majdnem megtörtént az amibe még csak belegondolni sem akarok. Kell egy kis idő és ezt meg kell értened. – nem akarom őt kioktatni, szóval remélem nem fog neki úgy lejönni, hogy a szememben most ő a rossz, mert véletlenül sem akarom őt hibáztatni. Ő az utolsó akit hibáztathatnék most.
- Curtis... – halkan felsóhajtok amikor az ajtó felé indul, hogy átmenjen egy másik szobába.
Nem adom fel, főleg mivel nagyon érdekel, hogy mi történhetett vele ami miatt ilyen, szóval nem maradtam a szobámban hanem követtem őt.
- Nem undorodom tőled. Szerinted, ha úgy lenne ahogyan te azt állítod, akkor melletted lennék? Féltenélek Asmodeustól? Adnék a véremből? Nem. De szerencsére nem így van, mert nagyon is kedvellek, szóval nagyon gyorsan verd ki a fejedből azt, hogy bármi bajom is van veled, rendben? – mivel nem tudom, hogy faképnél hagyna-e most vagy nem, ezért a keze után nyúlok és magam felé fordulok, hogy a szavakat a szemeibe nézve tudjam mondani neki.
Régóta nem éreztem olyat, mint mellette és ez megijeszt. Nem tudom, hogy mire vagyok képes akkor, ha ő mellettem van, de az biztos, hogy bőven a komfortzónámon kívül van minden, amit mellette képes lennék tenni.

to my love? maybe

Olyan furcsa, értetlen és hihetetlen az, hogy képes vagyok nevetni, sőt, mikor igazat ad nekem abban, hogy be vagyok kattanva, akkor halkan elnevetem magamat. Őszinte nevetés. Nem hittem volna, hogy a pár órával ezelőtti dolog után képes leszek ilyen hamar őszintén mosolyogni, és nem csak mosolyt erőltetni magamra, hogy elhitessem a környezetemben élőkkel, hogy igen, jól vagyok, nem viseltek meg a történtek. Pedig de, iszonyatosan megviseltek. Bár már nem szomorúságot és össze törtséget érzem Asmodeus iránt, hanem dühöt. Mérhetetlen dühöt. - nahjó, azért lelkileg még össze vagyok törve, de érzem, hogy össze fogom tudni kaparni magamat a padlóról -
Anyámék miatt is elkezdtem aggódni, hiszen mi lesz, ha meglátják rajtam Asmodeus nevét? Bele akarnak majd biztosan avatkozni a dolgokba és a démon megölné őket, azt pedig nem élném túl. Nem akarom elveszíteni azokat akiket szeretek, túl fontosak számomra. Bár az is igaz, hogy ki fognak készülni attól, hogy napokig nem fognak hallani rólam, mert nem szándékozom haza menni, főleg nem úgy, hogy egy ideje egyedül lakom otthon, mióta egyetemista vagyok. De most nem vágyom rá még arra sem, hogy felhívjam őket. Hallanák a hangomon azt, hogy ki vagyok bukva, és ha hallják akkor rákérdeznek, ha rákérdeznek akkor pedig el kéne kezdenem nekik elmesélni a történetet, és ha elkezdem mesélni akkor nagy eséllyel el is sírom magamat, és félek attól, hogy ha engedek megint az ilyen fajta érzéseimnek akkor nem tudnám abba hagyni a sírást és újra-újra össze törnék, és nem tudnám össze kaparni magamat a földről.
Tekintetemmel továbbra is Curtist figyelem amikor kiveszi a kezemből a vértasakokat és rögtön elkezdi inni. Pár pillanatig még figyelem, majd az ablak felé sétálok és óvatosan elhúzom úgy a függönyt, hogy őt ne érje napfény. Olyan jó lenne kimenni sétálni kicsit, csak mivel Curtis teljes mértékben vámpír, így hát nem tud kimenni a napra.
Amikor ismét megszólal, elengedem a függönyt, így nem eresztve be több napfényt a szobába és felé fordulok, továbbra is az ablak mellett állva.
- Hmm, milyen büntetés? – kérdezem huncut mosollyal amikor felé fordulok. Hát oké, ezt a játékot is ketten játsszák.
Készen állni készen állok, mert még nem szédülök, bőven elég volt nekem az a két tasak vér, van energiám, nem leszek rosszul.
- Curtis... – a mosoly elhalványul az arcomon a következő mondata hallatán. - Én… Nem tudom... – sikerült zavarba hoznia, el is kapok a tekintetemet róla.

to my love? maybe

Érdeklődő szempárokkal figyelem a szoba másik felében roskadó vámpírt. Nem tudom, hogy milyen hatással van egy vámpírra a vér, hiszen sosem ittam annyit, hogy a vámpír énem nagyon életre kapjon, azt pedig még inkább nem tudom, hogy egy dhampir vér mire képes, hiszen Curtis előtt még senkinek nem engedtem, hogy igyon belőlem, így hát a látvány is teljesen új számomra ahogyan annak az érzése is amikor megharapnak. Nem is tudom hogyan tudnám elmagyarázni, hogy milyen érzés amikor szó szerint a véredet szívják. Olyan… Euforikus érzés, számomra legalábbis;
érzed amikor megharapja a nyakadat, ahogyan azt is tisztán lehet érezni amikor a vénádból kezdi el szívni a véredet, érzed, hogy a testedben kevesebb lesz a vér és ahogyan a szervezeted próbálja pótolni az elfogyott vér hiányát. Veszélyesnek hangzik, még sem félek. Curtis mellett nem félek.
Én sem vagyok teljesen normális, hogy konkrétan tálcán kínálom fel magamat egy vámpírnak. Nem tudnám megmagyarázni azt sem, hogy miért függtem rá arra, hogy igyon belőlem. A démon méreg tenné, ami a szervezetembe jut? Nem tudom, egyszerűen csak szükségem van erre. Neki is szüksége van a véremre. Erősebb lesz tőle. Szerintem legalábbis.
Szívesen mondanám neki, hogy engem ne féltsen és azt is, hogy bízok benne, de még sem szólalok meg, csak továbbra is ott guggolok előtte ahogy hallgatom a szavait.
- Hát, ilyen vagyok. – vonok vállat, miközben halványan mosolygok. - Élő vérbankja vagyok egy vámpírnak. Valami biztos bekattant nálam. – nevetem el magamat erőtlenül. Kicsit úgy hangzik ez, mintha bánnám ezt az egészet, de Curtis is tudja, hogy nem. Nem bánom. Nem bánom azt, hogy iszik belőlem, ahogy nem bánok egy percet sem amit vele tölthetek.
- Rendben. – bólintok alig láthatóan, majd elengedem a kezét és felegyenesedem, majd a konyhába sétálok.
Kiveszek a hűtőből két tasak vért, de nem indulok meg rögtön vissza, hanem pár pillanatig csak nézem a kezemben tartott tasakokat és próbálom elképzelni, hogy hogyan lehet ez olyan hatással, hogy valaki öljön is érte. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Nem tudom elképzelni, hogy nemsokára az én életemet is ez fogja kitenni. A vér iránti sóvárgás…
- Tessék. – nyújtom le neki a kezemben tartott tasakokat amikor vissza sétálok végül hozzá és megállok előtte.
Nyakamon a seb egész szépen begyógyult, csak pár vérfolt jelzi az ember számára azt, hogy itt volt valami. És remélem lesz is még itt valami.

to my love? maybe

Nem tudom, hogy mit tartogat számomra a jövő, az is lehet, hogy az van megírva abban a bizonyos nagy könyvben, hogy Asmodeus meg fog ölni pár nap múlva, de akkor hát ki akarom élvezni ezt a pár napot. Megtanulni vámpírnak lenni, szeretni és szeretve lenni, bevállalni olyan dolgokat amiket esetleg normál esetben meg sem fordulna a fejemben. Tudom, hogy amikor Asmodeusnak úgy támad kedve akkor nem Curtist fogja megölni. Én rontottam el a játékát még ott az erdőben, én harcoltam vele az elején, én húztam fel az agyát, rajtam fog bosszút állni, de fogalmam sincs, hogy ezt vajon Curtis is tudja. Tudnia kell.
Viszont nincs kedvem erről még többet beszélni, még az is fájdalommal jár, hogy csak a gondolataim közé is beférkőzte magát az a démon. Olyan, mint egy parazita, nem lehet eltüntetni.
Nem hazudok, tetszik az ahogyan Curtis rám néz amikor kimegyek hozzá. Érzem tekintetét amint végig néz rajtam és akaratlanul is egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Ha akarnám se tudnám eltüntetni azt, hogy örülök annak, hogy így tekint rám. Eleve minden lány szereti, ha így néznek rá. Aki pedig az ellenkezőjét mondja az hazudik!
Örülök a csóknak habár meglepett vele. Meg kéne szoknom már tőle, hogy nehéz vele felvenni a lépést, főleg akkor amikor a következő pillanatban a hátam gyengéden a falnak ütközik, de a csókot egyikünk sem szakítja meg közben, sőt, mindketten kezdünk hevesebbek lenni. Még is én vagyok az aki megszakítja. Megszakítom, mert vágyom már arra, hogy igyon belőlem, és az ő szemében is láttam, hogy nagyon akar már vért inni. Hát, itt vagyok.
- Kibírom. – mondom a szemeibe nézve, majd pár pillanatra lehunyom a szemeimet amikor megharapja a nyakamat. Nem fáj annyira, mint amire legelőször számítottam volna rá, és szerencsére a két tasak vér, illetve a zuhany is adott annyi energiát, hogy kibírjam.
Fejemet hátrahajtom a falnak, hogy még nagyobb teret kapjon. Nem zavar, ha iszik belőlem és ezt ő is tudja, hiszen ha zavarna akkor nem is ajánlanám fel neki.
Amikor hirtelen elenged és a szoba másik felébe suhan, a nyakamra teszem a kezemet, hogy ne vérezzen, nem kell sokat várni, hogy a seb begyógyuljon, hiszen nem olyan vicces.
Oda sétálok hozzá, majd leguggolok elé és halványan elmosolyodok, majd megfogom a kezét a kezemmel, ami nem lett véres a nyakamtól.
- Jól vagyok, bírom még. Tudom, hogy akarod, igyál még. – mondom halványan mosolyogva, végig a szemeibe nézve.