Alexander Lightwood

- Találkozhatunk még?
Alexander Gideon Lightwood azon balszerencsés személyek körét képviselte, akik minden igyekezetük ellenére, önhibán kívül minden szabályt áthágó, veszélyes helyzetekbe kerülnek – hajdanán szeretett parabatai társa, s fogadott fivére, Jace Wayland által, az utóbbi időkben pedig Clary Fray hatványozta a fölöttük gomolygó sötét fellegek számát. Aztán megjelent Magnus Bane, megpillantva őt társai árnyékában, majd megmentve a biztos haláltól, mikor arra már senki nem lett volna képes, hogy aztán alapjaiban rengesse meg az életét, szétzúzzon mindent, amit biztosnak vélt.
Az viszont sosem jutott volna az eszébe, hogy egyszer épp ő lesz az, aki önszántából veti magát a robogó őrület elé; s mégis, ő maga sodorta le fékevesztett orkánként a padlóra, gabalyodott össze vele, hogy megszűnjön minden távolság közöttük, s oly’ hévvel marja ajkait, hogy vér serkenjen, fűszerezze csókjukat.
Élete legvakmerőbb cselekedete azonban minden bizonnyal eme kérdés feltevése volt. Még mindig érzi sajátjától oly’ kontrasztos bőre selymét ujjbegyein, gyengéd tenyerének melegét vöröslő orcáján, csókjainak mámorító ízét ajkain; és az Angyalra, még többet akar, elveszni ölelésében, szeretni, s viszont szeretve lenni, úgy, ahogy még soha ezelőtt. A folytatás ígérete még zsong vérében, s talán nem kellett még ekkora önuralmat gyakorolnia élete folyamán, mint amellyel most az ajtófélfába kapaszkodva, elfehéredő ujjaival fogja vissza magát, még ha elhadart szavaiból legalább olyan éllel csengett bizonytalansága, mint a vágya, hogy többet kapjon, s többet adhasson magából.
- Igen. Szeretném. – Szíve hatalmasat dobban; félő, az szétolvad mellkasában, édes melegséget árasztva minden tagjába, ahogy a hőn áhított szavakat újra és újra visszajátssza elméjében, bizonyosságot nyerve, hogy nem csak ő értette félre, valóban nem csak azt hallotta, amit hallani szeretett volna.
- Hm, mondjuk… jövő péntek este? – ajánlja fel, mintha csak lennének más tervei is, nem tudna szinte bármikor időt szakítani rá. Talán pont neki van szüksége némi felkészülési időre, hogy elég bátorságot gyűjtsön a második randihoz, nehogy annyira kínossá váljon az, mint a mostani, s végre valóban kimutathassa, mennyire élvezi minden vele együtt töltött percét.
- Hát… - Tolakodó lett volt az ajánlata? Talán túl korai időpontot tűzött ki? Esetleg épp az ellenkezője, és akaratlanul is érdektelenséget tükrözött volna felé? Ez a pár másodperc elég lett volna ahhoz, hogy meggondolja magát? Gyötrő, halálos méregként kezd csordogálni ereiben a kétség, arcáról azonnal lelohad a szinte meg sem született, halovány mosoly, ugyanakkor tekintetében még pislákolnak a remény fényei, ahogy figyeli a padlón heverő boszorkánymestert, édes ajkának minden rezdülését, hogy ítéletet mondjon felette, legyen az pusztító, vagy épp felemelő.
De vajon mely’ válasz okoz valóban csapást? Hiszen minden épeszű érv a románc ellen szól; Magnus alvilági, s még ha szövetségben is áll a Klávé a fajtájával, a nephilimek lenézik őket. Ráadásul még maga is nehezen tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy saját neméhez vonzódik; korábban csak távolról kerülgette Jace-t, azt az ostoba ábrándot ébresztve magában, hogy őt szereti, s miatta nem kerülhet viszonyba más férfival.
Azonban jelenleg minden józan ítélőképességét elvesztette, lelke mélyén éhező, veszett vadként várja válaszát, s csak most, ahogy a főboszorkánymesterre pillant, döbben rá, hogy valóban más érzelmek kötik parabatai társához, mint hozzá, teljesen más zamatú az a szeretet, mellyel most képtelen betelni.
- A péntek este tökéletes – Beleegyezését hallva arcára derűs mosoly ül, olyan, mellyel még soha senkit nem ajándékozott meg. Talán épp most árulja el szüleit, mint ahogy azok a Klávét, s teszi tönkre saját jövőjét, de jelen pillanatban nem lát mást, nem számít senki más, csak Ő, csak Ő, csak Ő…
Kék tekintete örvénylő tengerként fogadja magába továbbra is a férfi látványát; könnyű lélekkel, és elmével araszol hátra, még egy aprócska biccentésre, vagy egyéb gesztusra sem képes búcsúként, de miért is pocsékolná erejét szavakra, mikor a távozásra is alig futja. A viszontlátás ígérete továbbra is elönti szívét, nincs is szükség rá, hogy szavakkal is erősítsék azt.
Még azután is szárnyal a boldogságtól, mikor bezárul a warlock lakásának ajtaja, szinte nem is érzi lábai alatt a talajt… tényleg olybá tűnik, mintha…
S Alexander Gideon Lightwoodot elnyeli a lépcsőház mélysége, csupán kiáltásának hangját verik vissza az épület hűvös falai.