Zoey Pryce

Ijesztő árnyakat festenek az erdő fái, rémes kísértetté növik ki magukat, törékeny alakom mellett. Fekete, csendes lepel hull rám az égből, sose látott madarak reppennek a csillagpettyek felé. Rémisztő az idill. A faágak sötét selyemszalagként ringatóznak körülöttem. Láthatatlan tánc ez, egy ében hattyú közelgő halála.
Nem láthatom, de a Hold féltőn tekint rám.
Ő már tudja, amit én még csak nem is sejtek. Az új életem már kopogtat…a nyomomban jár. Fenevadként leselkedik, várva a véres pillanatot, amikor lecsaphat, hogy pusztítást hagyjon maga után, elragadva a lelkemet.
Fojtogat a levegő, megállásra késztet. Arra tanítottak, hogy nincs mitől félnem, a sötétség nem ártalmas, szörnyetegek nem léteznek. Most mégis dermedten állok, egyedül, félve.
Reccsen az egyik faág. Hirtelen kapom a fejem a hang irányába, de hiába hunyorgok, nem látok semmit. Magába szippant a pillanat.
Nincs időm mozdulni, csak ajkaim nyílnak, hogy artikulálatlan sikoly szálljon messze az erdőben. Testem az egyik fatörzsnek repül, mintha csak egy gyenge marionett bábu volnék. Vérem elmázolódik arcomon.
Remegve ereszkedek négykézlábra, rettegve emelem fel tekintetem. Álmodok…könnyeim potyogni kezdenek. Átkozott, vádló tócsában állnak össze szemeim alatt. Álmodok…Álmodok…
Bűzlő pofájú fenevad lesi minden lépésemet. Játszik. Hagyja, hogy feltápászkodjak, majd hátrálni kezdjek, hogy a végzetembe rohanjak.
Morgás rázza az erdőt. Ketten vannak. Borostyán szemükkel, rajtam kacagnak.
Vérem mágnesként vonzza őket. Elfelejtett, rémes mese ez.
Bekerítenek. Ordítok, ahogy a torkomon kifér. Hát senki nem hallja? Senki nem segít?
Egyetlen másodpercbe kerül, hogy a földre rántsanak. Körmöm a földbe váj, ütésem gyenge próbálkozás csupán.
Fájdalom hasít elmémbe. Újra ordítok..újra és újra, amíg képes vagyok rá. A világ forogni kezd körülöttem. Koponyám a kemény talajhoz csapódik. Fogak záródnak össze a nyakam vékony bőrénél. Vérem bíbor folyóként önti el mellkasom. Szédülök…már nem ordítok. Nincs erőm.
Még érzékelem a harapásukat, de szemeim lecsukódnak, hogy szembe nézhessek a rám telepedő üres, nyomasztó árnyékkal. Már nem kapaszkodok a jelenbe…érzem, a testem minden sejtje feladni készül. Elmém megadja magát.
Mielőtt a halál bánattal ölelhetné magához testem, kiáltást hallok…egy férfi.
Ordítás. Őrült sikolyok a sötétben.
Az én halál sikolyom.
Farkasok vonyítása.