Asmodeus & Magnus
Shadowhunters
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
Hello my
Little Guest
Becses nevem
Jelszavam
Jegyezz meg: 
Mi is volt a jelszóm?
Discord szerver
Shadowhunters



Utolsó posztok
Tagjaink tollaiból
Michael
Kedd Aug. 29, 2023 9:21 pm

Zoey Briggs
Csüt. Aug. 24, 2023 8:39 am

Hazel Sage Stargrace
Szer. Aug. 23, 2023 5:23 pm

Silvius S. Hildenborough
Szer. Aug. 23, 2023 5:19 pm

August A. Littlebury
Szer. Aug. 23, 2023 5:14 pm

Kimberly Storm
Szer. Aug. 23, 2023 5:09 pm

Kimberly Storm
Szer. Aug. 23, 2023 5:06 pm

Oliver Burton
Szer. Aug. 23, 2023 4:27 pm

User statisztika
Belépett tagjaink
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.
Lélekszámláló
Elfogadott tagjaink
Csoportok ::
Összesen ::
211110
Angyalok ::
220
Klávé tagok ::
101
Árnyvadászok ::
220
Kör tagok ::
000
Tündérek ::
101
Mondének ::
303
Félvérek ::
101
Dámpírok ::
000
Vámpírok ::
312
Vérfarkasok ::
642
Boszimesterek ::
220
Bukott angyalok ::
000
Démonok ::
000



Legaktívabbak
A hónap méhecskéi

Megosztás
 

Asmodeus & Magnus


Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Szomb. Jún. 17, 2017 9:56 pm

Folytatás: itt



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Pént. Jún. 16, 2017 5:02 pm



Asmodeus & Magnus + Alec

Tisztában vagyok vele, hogy a kapcsolatunk egyik jelentős rizikófaktorát a szülők jelentik, például az, hogy az anyám képtelen elfogadni, hogy pont Magnus Bane-t kellett megcsókolnom az egész Intézet előtt, és ezt igyekszik minél többször az orrunk alá dörgölni a maga csendes, de látványos lázadásával - de azt azért soha nem gondoltam volna, hogy eljön az a nap, amikor az apósjelöltem felajánlja, szívesen ad autogramot bárhova, ahova kérem. Még el is könyvelném, mint egy jó viccet, ha nem a pokol hercegétől érkezett volna ez a meglehetősen bizarr és annál sértőbb ajánlat. Ellenben az az aprócska tény, hogy a kéj démonának fiával randevúzgatok, elég sok mindent elárul Magnussal és a 17 000 emlékével kapcsolatban. Csak egy bizonytalan oldalpillantást vetek rá, nem szükséges szavakkal kommunikálnunk, elég az arckifejezését látnom, hogy választ kapjak a ki nem mondott kérdéseimre, majd úgy döntök, reakció nélkül hagyom a démont. Nem hiszem, hogy képes lennék bármit mondani az ajánlatára, felvont szemöldököm és szúrós pillantásom már önmagában árulkodik arról, mit gondolok.
Rideg érzelemmentességgel bámulom tovább Asmodeust, a humoros megjegyzései könnyedén lepattannak rólam, és csak komoran méricskélem továbbra is, mintha szeretnék egyetlen pillantásommal portált nyitni számára Csontvárosba.
Mindössze egy kurta biccentést sikerül kicsalnia belőlem, amikor kifejezi sajnálatát, amiért a fia elhanyagolja. Kizárt, hogy ez legyen az egyetlen oka a látogatásának. A pokol hercegei nem szoktak csak úgy megjelenni, főleg nem Brooklyn kellős közepén. Ez az egész bűzlik.
- Nem lep meg - jegyzem meg kritikus felhanggal, visszafogva a provokatív élt a hangomból. Ahogy közelebb lép Magnushoz, kezem újból az oldalamon nyugvó szeráf felé lendül. Minden izmom és idegszálam pattanásig feszül, térdemet rogyasztva, ugrásra készen, gyanakvón követem tekintetemmel a démon mozgását, keresve a legkisebb jelét is, hogy ártani akarna nekünk. Akkor sem lazul el támadásra kész tartásom, amikor hátat fordít nekünk, sőt, még az ajtó csukódása sem nyújt elég biztonságérzetet ahhoz, hogy kezemet leengedjem a markolatról. El kell telnie néhány lusta másodpercnek, mire Magnus is megmozdul, és ez arra késztet, hogy lassan, vontatottan kiegyenesedjek.
Fáradt sóhajban eresztem ki a bent tartogatott levegőt, majd azon nyomban utána indulok. Hagyok némi távolságot kettőnk közt, egyrészt hogy jobban lássam, mire fel ez a nagy kapkodás, másrészt hogy maradjon némi időm átgondolni, mit is szeretnék pontosan mondani. A megjegyzését hallva csak méltatlankodó szusszanás a válaszom, tüntetőleg félrenézek, hiszen tudja jól, nem engedhettem meg magamnak, hogy csendben meglapuljak mögötte. Azzal pedig, hogy a nevemet adtam a dologhoz, semmi visszafordíthatatlan nem történt - semmi olyan, ami nem esett volna meg amúgy is. Mérges kérdését csak elengedem a fülem mellett, hogy visszatámadjak a sajátommal.
- Miért nem meséltél róla?
Jó, persze, nyilván az ember nem a szüleivel kezdi már az első randevún, ami nekünk úgy igazán még nem is nagyon volt, a maga hivatalos és kimozdulós formájában, de elég sokat beszélgettünk ahhoz, hogy valahol, valahogyan, valamikor közbeszúrja, hogy úgy egyébként a Pokol egyik legrangosabb démonának, egy bukott angyalnak a fia. Akkor talán jobban felkészülhettem volna én is.
- Asmodeusról beszélünk. Akár bemutatkozom, akár nem, úgyis rájön előbb vagy utóbb, ki vagyok. Így sokkal... tisztább volt - teszem még hozzá amolyan "felesleges ezen vitatkoznunk" alapon. Nem akartam neki ellent mondani, nem állt szándékomban arcoskodni vagy kellemetlenebb, nehezebb helyzetben hozni. Egyszerűen csak tettem, amit tennem kellett, és ha ennek bármi következménye lesz - márpedig nagyon úgy hangzott, hogy lesz -, akkor majd felvesszük ellene a kesztyűt együtt. Nem hagyom magára, nem rohanok el fejvesztve csak azért, mert felbukkant egy démon, pont ezért nem értem, mitől próbál annyira megóvni.
- Ugyan már, Magnus... - macskás ruganyossággal lopódzom hozzá közelebb, puhatolózva, tényleg ennyire mérges-e rám. Szeretném kiengesztelni, feloldani a feszültséget kettőnk közt. Ha engedi, hogy egészen közel lépjek hozzá, az aurájába húzódva, akkor kezem felsiklik a hátára, gyengéd simítással megpihen a lapockája felett. Az egymás elvesztése iránti félelem nem állhat közénk, ugye? Az arcát fürkészem, mozdulataim óvatosak és megfontoltak, mintha fokozatos, lágy tűzzel szeretném leolvasztani a kétségek építette falait, nem erős robbanással, inkább félszeg, folyamatos ostrommal. És ha már természetessé vált számára a balom a hátán és megtűr maga mellett, akkor jobbommal a poharat fogó kezére simítok, gyengéden, de határozottan kérve, ne igyon többet, ne vegye el tőlem az alkohol ma estére. Ne emelkedjen olyan mámorító magaslatokba, ahová nem tudom követni. Szeretném elvenni tőle a poharat, hogy félretegyem valahova.
- Ne haragudj - sóhajtom, engedvén, hogy eddig feszes tartásom abban a sóhajban felengedjen. Vállaim megzuhannak kissé, kezem lecsúszik a combom mellé, míg a másik a hátáról a derekáig süllyed csak, hogy onnan húzódjon vissza. Tekintetem lesütöm, a kettőnk közti teret bámulom bűntudatosan. Újra megtenném, ha újra elküldene, újra szembeszállnék a féltésével, de nem akarom, hogy emiatt haragudjon rám. Nem akarom, hogy egyedül vívja meg a harcot, amit kettőnknek kéne - mert hiába Pokol hercege és hiába veszedelmes démon, ő is csak egy problémás apa, nem különb a szüleimtől. Együtt kell szembeszállnunk vele.


nagyon köszönöm, apus, alig várom a folytatás! *.* || nem haragudhatsz rám örökké, édes || zene




Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Hétf. Jún. 05, 2017 3:44 pm


asmodeus & malec
i can fear death no longer
i've died a thousand times

Kellemetlen. Ezzel a szóval tudnám legjobban jellemezni a kialakult helyzetet. Asmodeus már önmagában egy sötét, kellemetlen folt a múltamban és egyáltalán nem enyhülök meg vele kapcsolatban, amikor Alexander felbukkan. Szorgosan igyekeztem mindvégig tárgyilagos és hűvös maradni, nem ejteni morzsát arról, hogy kit óvok ilyen buzgón, erre fel belesétál a játékomba. Legszívesebben korholnám, amiért nem telefonált előtte, de mégsem kérhetem, hogy hívjon mielőtt érkezik. A végén még félreértené. A múlt belemaszatol a jelenbe és nem is akárhogyan teszi. Megfeszül minden sejtem, ha arra gondolok, hogy Asmodeus már csak azért is, hogy kínozzon - rátámad Alexanderre, vagy fordítva. Bár ez utóbbi inkább a védelmemre történne, ez nem kérdés bennem. Jól tudom, hogy talán - sőt! -nem vagyok olyan képzett, mint az árnyvadászok, de mégis hogyan néznék a tükörbe, ha hagynám, hogy Ő védelmezzen engem Atyámmal szemben?! Ő nem egy hétköznapi beugrós lidérc. Annál több. Sokkal több... És ahogy a nevét kimondja, bár tudom, hogy a mellettem-mögöttem álló is tisztában van vele, mit jelent a név: Asmodeus.
A megjegyzésére, miszerint én volnék az, aki szeret drámaian viselkedni, egyfajta fintor - grimasz ugrik arcomra. Én? Jó. Tény, hogy szeretem, ha minden stimmel rajtam és a környezetemben, de a drámaiság?! Meg én? Tényleg? Nem hiszem. Ha Alexander ismer, -remélem így van- akkor tudja jól, hogy a védelmező ösztön, ami előbújik belőlem nem megjátszott dolog. Nyelnem kell, amikor Alexander bátorkodva megjegyzi, amit hozzáfűzni kíván és bár nem fordulok irányába, felsóhajtok némán. Szemeim megforgatom kissé, de nem kezdek bele a korholásba. Legalábbis egyelőre nem. A fölényeskedő mondat nem feltétlen úgy sül el, ahogy kívánnám, apám csak még büszkébb lesz tőle. Én meg még idegesebb, ha létezik ilyen.
A feszültség pillérei vállaimra ülnek, ezért elcsendesedem. Nem reagálok a nyilvánvaló szurkálódásra ismét. Hagyom, had mutassa be magát helyettem és vegye elő igazi arcát, legalább Alexanderben nem kelt majd semmiféle szimpátiát csak azért, mert a vérem.
Védelmezően húzódom közéjük. Mert e percben nem foglalkoztat, hogy erőfitogtatósat játszunk. Ha hozzáér Alexanderhez, abba belehalok. És az jobban fog fájni, mintha elveszi tőlem az életem. Ugye tudod? Erre fel mindhiába, kilép mögülem. Összeszaladó szemöldökeim alól pillantok rá, meglepetten mégis dühödten, ahogy kihúzva magát, bátran kiáll magáért. Ajkaim elnyílnak, már épp leállítanám, de megtalálja a hangját és a makacssága előtérbe kerül. Hét pokol!
Bármit is szóltam volna, kicsúsztam a társalgásból. Elárulta a nevét, mire hosszan lehunytam a szemeim és megrázva fejem, az ellenkező irányba pillantottam egy másodperc erejére. Figyelmem nem lankadt. Elnéztem, hogy találkozik a kettesük, majd amikor már úgy éreztem, meg kell húznom a vonalat, közöltem, hogy ennek itt most nincs rendje. Azt ígérte, meglátogat még. Legyen úgy, de Alexander nélkül...
- Elkényeztetlek majd, ahogy illett volna most is... - felelem puhán, követve a vállam veregetésének lökéseit, hagyva a mozdulatnak, hogy elrántson, amennyire kell. Majd kihúzva magam némán figyelem, hogy fordul el és indul meg az ajtó felé. Nevetséges. Teleportálhatna, ehelyett inkább tovább táncol az idegeimen. Megcsóválom a fejem, majd lepillantok magam elé, mikor eltűnik az alakja. Mély levegővel szívtam fel a tüdőmet. Olyan rég nem került sor már arra, hogy találkozzunk, hogy elfeledkeztem a bennem megbúvó gyűlöletre, amit iránta érzek. És most, hogy tudom, majd számíthatok rá, hogy felbukkan, elfogott a kesernyés íz.
Elfordulok az ajtótól, majd megkerülve Alexandert magyarázat nélkül hagyva a pulthoz sietek. Sietek! Baromira sietek! Innom kell. Muszáj. Nem is habozok, feltöltöm poharam, majd lehajtom. Egy darabig mozdulatlanul állva a jelenbe, megpróbálva feldolgozni mindazt, ami elhangzott és mindazt, amit érzek. Csak miután úgy érzem ismét kapok levegőt, akkor nézek a fiúra.
- Kértelek, hogy ne válaszolj neki. - vontatottan emelem pillantásom Alexanderre, nem kevés csalódottsággal a hangomban - Most jobban érzed magad? - szemeim szúrósan, ahogy hangom is. Mérges vagyok rá! Dühödt. Olyannyira igyekeztem megóvni őt, erre fel nem elég, hogy nem bízott meg bennem annyira, hogy engedve kérésemnek lelépjen, még a nevét is elárulta. A makacsságod az én keresztem...
- Hét pokol. - töltök magamnak egy újabb pohárral, majd lehajtom. Nem tudok józan maradni, egyszerűen fogalmam sincs, hogy tegyek rendet most, hogy bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem.


Köszönöm Papus, jól esett! Very Happy ~ Alexanderem ♥️ || -



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Szer. Május 31, 2017 10:07 pm


Son & son-in-law & Me
Never forget one thing, son: The devil never sleeps.

Őszintén szólva, amikor nem is olyan régen egy hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy meglátogatom az én drágalátos fiacskámat, nem hittem volna, hogy ilyen jól és effektíven fog elsülni a találkozónk. Persze, mint ahogy minden újraegyesülés hosszú idő után, ez is kissé nehezen indult be, de most már tisztán láttam, hogy nem volt hiába idejönnöm. Igaz, hogy Magnustól személyesen sok érdemlegeset nem tudtam meg, na de minden más nonverbális úton a tudomásomra hozta azokat az információkat, amikre szükségem volt, és amiket aztán, ha úgy tartja kedvem, felhasználhatok ellene. De persze, mindent a maga idejében. Nem szabad elsietni a dolgokat.
Az egész jelenet, ami a szemeim elé tárulkozott, több volt, mint szórakoztató. A fiam és az árnyvadász, ha akarták volna se tudták volna elrejteni előlem azt az apró tényt, hogy gyengéd érzelmeket fűznek egymás iránt. Igaz, az árulkodó jelek nem voltak ordítóak, de éltem én már eleget ahhoz, hogy a legkisebb szemrebbenésből meg tudjam állapítani az ilyen dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy tisztán éreztem az érzéseiket – Magnus félelme sokkal intenzívebb lett azóta, hogy az árnyvadász fiúcska betoppant az ajtaján, és ez nem lehetett véletlen.
Miközben ők azzal voltak elfoglalva, hogy hogyan féltsék egymást jobban a másiknál, én végig csendben álltam velük szemben, arcomon egy leereszkedő mosoly kíséretében. Egyszerűen nem tudtak meghatni az egymás iránt érzett szeretetükkel, s habár egy hasonló helyzetben valószínűleg én is így viselkedtem volna Katherine-nel az oldalamon, de most ugyebár nem ez volt a helyzet, és így roppant szórakoztató volt végig figyelemmel kísérni a jelenetet.
Amikor Magnus felcsattant, és egyenesen meggyanúsított azzal, hogy az életét elvenni jöttem, bocsánatkérő arckifejezést öltöttem, és egy aprót rándítottam a vállamon, mintha semmit nem tudnék arról, amit a fiam épp oly helyesen közölt a barátocskájával.
- Tudod, szeret kicsit túlzottan drámain viselkedni/b] – feleltem, ennyivel lereagálva azt, amivel megvádolt a fiam. Nem is tagadtam, de nem is helyeseltem. Igazából, ez volt a legdiplomatikusabb megoldás. Nem mintha gondom lett volna a hazudozással, sőt, nagyon is jól értettem hozzá, de ez most nem az a helyzet volt, amikor ez volt a legjobb döntés. Nem akartam felhívni a figyelmet magamra, mert ezzel nemcsak magamat sodortam volna veszélybe, hanem a főnök egész tervét, illetve azt, hogy igazából magunktól szabadultunk rá a világra, és nem úgy idéztek meg minket... Semmiképp nem akartam az árnyvadászok kezébe adni ezt az információ morzsát, inkább meghagytam őket az édes tudatlanságban. Hadd higgyék csak azt, hogy volt valaki elég őrült ahhoz, hogy megidézzen engem.
- [b]Valóban nem. Asmodeus vagyok, a Pokol hercegeinek egyike, a kéj és bujálkodás démona, személyesen. Ha szeretnéd, adhatok neked autogramot is... Igazából bárhova.
– Az utolsó mondatot kissé elgondolkodva tettem hozzá, ahogy eszembe jutott, amit azzal a szöszkével tettem nem is olyan régen. Határozottan tetszett a testén a nevem, és mondjon bárki bármit, de szerintem igenis ötletes, kreatív és kellően gonosz volt tőlem az a cselekedet – sokkal jobb volt, mintha csak szimplán megkínoztam vagy megöltem volna. Mert ezzel legalább egy életre nyomott hagytam rajta. Hm... lehet ezzel az árnyvadászocskával is el kellene ugyanezt játszanom? Magnus határozottan örülne neki, azt hiszem.
Amikor az árnyvadász megtagadta, hogy kezet fogjon velem, én csak nemtörődömül rántottam egyet a vállamon, amolyan „Hát jó, ha nem, nem” arckifejezéssel, de igazából sértett. Vagy inkább az egómat kellett volna simogatnia? Lehetséges, nem volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy férfi módra kezet rázzon a szerelme apjával? Ha erről volt szó, nos, azt teljesen tökéletesen megértettem. Elvégre, nem egy hétköznapi apukával állt szemben, hanem a pokol hercegeinek egyikével, ráadásul a legsármosabbikkal, így teljesen érthető volt, hogy miért hunyászkodott meg előttem. A helyében én is ezt tettem volna.
A feszült légkör azonban nem tűnt el közülünk. Szinte tapintható volt az ellenszenv Magnus irányából, és ahogy készenlétben tartotta az izmait, szinte már várva azt, hogy mikor támadok nekik. Mily’ ostoba volt! Hát nem az előbb szögeztem le, hogy most csak beszélgetni jöttem? És ebben az elhatározásban az sem tántorított el, hogy váratlan vendégünk érkezett. Sőt! Ez pont, hogy segített egy tervet kiforralni.
Aztán, már épp tényleg tenni készültem volna valamit, aka bedobni valami frappáns kis beszólást, amikor az árnyvadász fiúcska büszkén kihúzott háttal előlépett Magnus védelmező öleléséből, és.... dobpergés.... bemutatkozott. Az ostobája!
Elégedett, öntelt mosoly kúszott arcomra, meg sem próbáltam elrejteni, hogy a fiú, Alec ennyire kézre játszott most nekem. Szinte ő kínálta fel nekem azt a tőrt, amit aztán megmárthatok majd a megfelelő időpontban Magnus szívében, de persze, neki ez nem esett le. Ő mutatni akarta nekem a nagy és erős árnyvadászt, akit nem félemlít meg holmi bukott angyalocska. Olyan édes volt, hogy ostobaságát kedvem támadt volna jól kinevetni. De elnyomtam magamban ezt a késztetést, és csak álltam ott ördögien csillogó szemekkel egy öntelt mosoly kíséretében.
- Nagyon örvendek a találkozásnak, Alec – válaszoltam neki a becenevét szándékosan mindentudó hangsúllyal ejtve ki. Persze utána jött rögtön a faggatásával, ami az árnyvadászokra oly jellemző volt, de ezzel már kicsit sem foglalkoztam, szívem szerint csak legyintettem volna rá, mintha egy idegesítő legyet próbálnék elkergetni magamtól. Ja várjunk, véletlenül mégis csak megtettem! Sebaj, végül is a lenéző viselkedésből soha nem elég. – Áh, csak egy-két pokolbéli ügylet, szóra sem érdemes. Csak gondoltam, ha már itt vagyok, beugrok megnézni, hogyan van a fiam. Tudod, sajnos nem látogat meg túl gyakran odalent – küldtem egy szomorú arckifejezést Alec felé, majd aztán sóhajtva egyet adtam a tudtukra, hogy a nagy Asmodeus távozni készül, miután ilyen jól felkavarta itt a kedélyeket az ifjaknál.
- Magnus, szavadon foglak. Csak legközelebb készülj vacsorával is, rendben? Nem ilyen egy jó házigazda – veregettem meg a fiam vállát olyan apásan, majd mivel még mindig tele volt a poharam whisky-vel, gyorsan felhajtottam azt, és Magnus kezébe nyomtam immáron kiürülten, amolyan „tessék, a tiéd, nekem nem kell” módon. – Na hellóka! – köszöntem el végül nagy vidáman egy széles mosoly kíséretében a gerlepártól, ám ahelyett, hogy csak nemes egyszerűséggel elteleportáltam volna innen, én inkább ráérős léptekkel sétáltam el az ajtóig. Úgyis tudtam, hogy nem fognak hátba támadni, ahhoz nem volt egyikőjüknek sem elég vér a pucájában, így csak miután elhagytam Magnus lakását, és tettem még pár lépést a folyosón, döntöttem úgy, hogy hazareptettem magam.
Mindeközben újból arcomra kúszott az ördögi mosoly, de nem tehettem róla, alig vártam már, hogy végre hozzá kezdhessek a tervem valóra váltásához. Az igazi móka még csak most kezdődik, fiam!


Fiam, vőjelölt, köszöntem a játékot, majd még jelentkezem rrr    ◯ 1024 ◯ ©️



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Kedd Május 02, 2017 12:24 am



Asmodeus & Magnus + Alec
Éreztem én, hogy darázsfészekbe nyúlok bele, csak azt nem sejtettem, hogy ekkorát fog szúrni. Magnus pánikolását már-már túlzónak találtam, hiszen bármitől is próbált megóvni, feleslegesen tette: egész életemben arra képeztek ki, hogyan birkózzak meg az árnyvilág szörnyetegeivel. Ha pedig még náluk is rettenetesebb bestiát rejtett az idegen férfi, akkor felmerül a kérdés részemről, miért engedte be és mit is keres itt egész pontosan.
Legvadabb elképzeléseimet is megszégyeníti azonban az az információ, amit leendő apósom közöl velem. Az agyam egyszerűen sokkot kap, túl sok tény rohamozza meg egyszerre, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy pillanatokon belül felrobban. Lesokkol a tény, hogy Magnus apja démon - pedig a boszorkánymesterek fogantatásával nagyon is tisztában vagyok, csak hát amikor a nephilim elkezd randizgatni egyel, valahogy megfeledkezik a családfa démoni ágáról -, lesokkol, hogy ez a démon maga Asmodeus, aki még az Akadémia tankönyveiben is kiemelt helyen szerepel, és lesokkol az is, hogy jövendőbeli apósommal állok szemben, azzal, akinek köszönhetem Magnust, és akinek a családjába remélhetőleg pár éven belül beházasodom majd. Hirtelen képtelen vagyok eldönteni, melyik információval foglalkozzak először, árnyvadászként cselekedjek-e, vagy szeretőként. Nem biztos, hogy jó pontot szereznék Magnusnál, ha megpróbálnám négy egyenlő részre darabolni az édesapját - pedig a kísértés borzasztó erős, és kettejük kisugárzásából ítélve az is lehet, hogy ezzel tenném a legnagyobb szívességet.
A legelső reakcióm, szégyen vagy sem, hogy megigazítom a kabátom gallérját, jobban takarva azt a lila kis foltot, melyet Magnus ajkai hagytak a nyakamon napokkal ezelőtt. Képtelen voltam rávenni magam, hogy gyógyító rúnával eltüntessem, ahhoz túl szép emlékeket idézett - most viszont legszívesebben azonnal elrejtettem volna az együtt töltött idő minden nyomát magamról, hogy Asmodeus még csak véletlenül se szerezhessen róluk tudomást; nem csak azért, mert démon, hanem mert Magnus apja is, és azért ez felettébb kínos, na.
- Az apja. Ha jól sejtem, nem a mondén ágról - hangom kissé kritikusabbra sikeredett, mint terveztem, de hát hogyan reagálhatna egy árnyvadász egy színtiszta alvilági jelenlétére? Annak elpusztítására esküdtünk fel, ami most itt áll előttem. Legalább már értem, mire fel történt ez a nagy árnyvadászos-riogatás Magnus részéről, és mire fel próbál most is távol tartani tőle. Felvont szemöldökkel pillantok Magnusra, mert az apjáról eddig valahogy mindig elfelejtett említést tenni - persze, tudom, sosem kérdeztem...
Nem vagyok olyan bolond, hogy kezet fogjak Asmodeussal - és olyan bátor sem. Viszont a nevemet elárulnám, ha Magnus nem vágna közbe, óvó mozdulatával nem lépne kettőnk közé. Megriadok, nem akarom, hogy baja essen - habár kettőnk közül ő a halhatatlan, ez nem jelenti azt, hogy sebezhetetlen is. Én jobban felkészült vagyok egy alvilági támadásaival szemben, mint ő, ergo nekem kéne előtte állnom, nem pedig fordítva!
Összeszorul a szívem, ahogy Magnus egy újabb találkozót említ. Muszáj? Ránézni is alig bírok az apjára, és a tudat, hogy ők ketten újból találkozzanak, nélkülem, egyszerűen megrémít. Márpedig biztosan nem fognak meghívni - de akkor hogyan védjelek meg? Ezernyi kérdés önt el arról, Magnus vajon miért nem szólt soha az apjáról, bár tény, hogy sosem merült még fel köztünk a téma korábban. Annyira leragadtam a ténynél, hogy több száz éve él, hogy teljesen megfeledkeztem arról, ezt a szintén halhatatlan apjának köszönheti.
- Minden rendben, Magnus - Magamat is meglepem azzal, milyen hamar sikerül rátalálnom a hangomra. Asmodeus nem hülye, ez egyrészt látszik minden mozdulatán, másrészt tanultuk az Akadémián is. Öntelt mosolyából ítélve nyilván átlátott már a helyzeten, és remekül szórakozik azon, mennyire féltjük egymást. Hiszen a démonok az érzelmeinkből táplálkoznak - a legfontosabb lecke, hallom apám hangját a fejemben, hogy ne etesd őket!
- A nevem Alec Lightwood.
Büszkén felszegett állal lépek ki Magnus takarásából. Mellé húzódom, nem olyan közel, mint szeretnék, de nem is rejtek véka alá semmit sem. Szeretném, ha Asmodeus tudná, hogy egy igazi Lightwooddal akadt dolga, és állok elébe bárminek, amit rám készül zúdítani.
- Minek köszönhető ez a váratlan - mondom, de a hangsúlyból egyértelmű, hogy: illegális, kéretlen, megbocsáthatatlan - látogatás a városunkban?
Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a Klávé előtt.
- Családi újraegyesülés?
Ahhoz lenne egy-két hozzáfűzendő gondolatom.


mehet a banzáj :3



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Vas. Ápr. 30, 2017 2:31 am


asmodeus & malec
i can fear death no longer
i've died a thousand times

Mindössze egy mosolyba erőltetett gyűlölködés a feleletem újabb megjegyzésére. Zsigerből gyűlöltem őt és minden porcikám lángra lobban az érzéstől, mennyire megvetem őt. Felborzolja minden a tarkómon a pihébb szálakat, mégis megfojt a tehetetlenségem, amit csak tetőz a szórakozása. Jól tudom, nem eltitkolt szándéka az életemnek véget vetni, hogyan is kérhetné tőlem, hogy szórakozzam vele? A legkevésbé sem érzek rá hajlandóságot, hogy valaha - bármikor nyissak felé bármilyen formában. Mégis tudom, hogy most nem csak a saját életem teszem kockára, ha feldúltan reagálok jelenlétére, ezért megpróbálom megőrizni a legnyugodtabb oldalam, a legkedvesebb, legacélozottabb oldalam.
- Epekedve várom! - nem fűzöm hozzá válaszomhoz, hogy nem esne nehezemre, ha újabb - közel - négyszáz évig kellene várnom az újabb találkozónkig. Lehetetlen lenne megfogalmaznom, hogy mit érzek e percekben. Feszültség, idegesség, agresszió, mégis tömör türelmesség áramlik vénáimban, megmerném kockáztatni a vérem helyét felváltja valami kellemesebben sistergő vénáimban, csakhogy ne gyulladjak meg rögtön a vágyakozástól, hogy összecsapjak vele. Pedig a legkevésbé sem esne rosszul, ha véget vethetnék ennek a lázgőzös rémálomnak, 'melyet Ő jelent nekem.
Szemeim épp csak nem forgatom meg, amikor tanácsokkal kíván ellátni. Hagyján, hogy a nemet nem sem találja el, de hogy még azt feltételezi rólam, hogy nincs meg hozzá a kellő képességem, hogy megtartsak magam mellett valakit?! Vagy, hogy egyáltalán megfogjak valakit?! A gyomrom liftezni kezd a gondolatától, miféle borzadályként festek a szemeiben. Rosszalló grimaszom persze semmisé válik, hamar felváltja a rettegés, az idegesség, amit szaporán próbálok leplezni. Bizakodóan kérem elnézését Asmodeusnak, amiért faképnél hagyom egy pillanatra és csak némán fohászkodom azért, hogy ne az próbáljon bejutni hozzám ilyen időben, kinek kilétét igyekeztem ez utóbbi percekben olyan gondosan takargatni a hátam mögött hagyó elől, mert Hét Pokolra mondom, lekaparom a bőrt az arcomról!
Ajkaim összepréselve, rosszallóan pillantok rá. A tőlem telhető legridegebben igyekszem tova hessegetni a küszöbömről. Megtudok birkózni a haraggal, amivel megillet a további napok, esetleg hetek alatt, de azzal nem tudnék megküzdeni, hogyha valami történne vele. Láthatóan nem érti a helyzetet, én pedig hiába kommunikálom le nonverbálisan is, hogy iszkiri' nem siet el. Sőt! Szavakba, a tőlem telhető leggunyorosabban próbálom rávenni, hogy távozzon, még sem teszi. Összetalálkoznak. Tudom, megérzem. Nem kell hátranéznem, látom Alexander szemein, hogy kérdések sorakoznak fejében Asmodeus kiléte miatt. És ez csak tovább súlyosbítja a dolgot. Képes és az engedélyem nélkül behatol, aligha nem elsodorva az útból, mert éppen most jön fel belőle a sértett, fontoskodó forma. Persze, hogy most! Miért is nem máskor?!
Ez nem velem történik! Nem bukkanhat fel mindkettő ugyanabban az órában. Ilyen csúfos, utálatos pillanatot nem élhetek át. Hogy állítsam meg azt a veszélyt, azt a fenyegetést, amibe Alexander belesétált?! Kívülre zuhanok saját testemből és látom Magnus Banet, ahogy ott áll egy szituáció kellős közepén és kis híján darabjaira pattan szét! Számos oka van annak, hogy ez a warlock' végét jelentheti. Teszem azt, mondjuk, hogy elfelejtette közölni a szívének legkedvesebbel, hogy kik is a szülei, vagy hogy az apja éppen most tudja meg, miféle gyengével bír a fia. Olyan ez, mintha Magnus Bane saját kezűleg nyújtaná át az egyetlen tőrt, mivel véget vethetnek halandóságának. Persze visszazuhanva a bőrömbe, jól tudom, hogy nem csak Asmodeus elszánt. Nekem is van ám, miért küzdenem...
- Elég! - csóválom meg a fejem, majd szúrós pillantást vetek Asmodeusra, amint tudomást sem véve rólam,  Alexanderhez lép hűvös mosolya után, 'mit felém intéz - Egy kissé elkéstél vele... - fordítom lassacskán felé a fejem, dühödten fújva ki a levegőt. Minden porcikám megfeszítve révedek rá, követem mozdulatát, magam is közelebb lépve Alexanderhez. Hét pokolra, esküszöm, nem állok jót magamért, ha hozzáér!
- Az, amelyik épp legyilkolni jött. Vagy, ó, nem is, azért majd legközelebb jön! - jegyzem meg erőltetett mosollyal épp annyira nyújtózva el, hogy Alexander könyökhajlatába simítsam tenyerem és finoman hátrébb tolva, közé és Asmodeus közé lépjek - egyetlen percre sem levéve szemeim apámról. - Ne válaszolj. - vállam fölött szólok Alexander felé, abban bízva megérti, hogy nem véletlenül nyúlok bele a találkozásuk pillanatába, ahogy nem is őellene irányult a tova intésem érkezése végett.
- Mi lenne, ha most már távoznál? Megbeszéltük, hogy jössz még. Akkor is társaloghatunk. Az árnyvadász biztosan nem ok nélkül jött... - megpróbálom továbbra is leplezni, hogy gyengéd vonzalmat élnék át Alexander irányába, persze tagadhatatlanul árulkodó alig mozduló pillantásom Asmodeusról. Minden percben, minden másodpercben felkészülten állok, hogy kivédhessem, ha támadna. Az idegeim szétkaristolják koponyám falait belülről. Képtelen vagyok a józan gondolkozásra. Egyik kezem előrébb, a másik hátrébb. A hátsóval Alexandert próbálom féken tartani, mert amilyen heves lázadó, még a végén ő töri meg a csendes gyilkosságot, amit Asmodeus jelenlétével elindít közöttünk...

Ha nem jó, szóljatok, javítom! zacsi  || ♥️



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Hétf. Ápr. 24, 2017 10:46 pm


Son & son-in-law & Me
Never forget one thing, son: The devil never sleeps.

- Na, látod, mégsem vagy te olyan hülye, mint aminek mutatod magad – veregettem meg Magnus vállát, amikor közölte, hogy bizony bizony, ha a halálát kívántam volna, már rég elvettem volna tőle, és nem koptatnám itt a számat csak úgy unaloműzés gyanánt. Mert, bármilyen hihetetlen is volt, de ez a beszélgetés kicsit sem volt szórakoztató. Én feldobtam egy labdát, Magnus meg nemhogy visszaütötte volna, csak kitért előle, s nem törődött azzal, hogy mindkettőnk sokkal jobban érezte volna magát, ha ő is kicsit felenged, és beszáll a poénkodásba. Nem is értem, hogy miért viselkedett így, tényleg.
Amikor kérdőre vont, és azt tudakolta, mire várok még, magam is gondolkodóba estem, és hogy még tovább nyújtsam ezt a kínossá váló légkört, belekortyoltam a whiskymbe. Úgy tettem, mintha éppen tényleg az agykerekeim jártak volna, és próbáltam volna rájönni a válaszra, de hát ugyebár ez egy másodpercig sem volt kérdéses a számomra. Arra mindenesetre rájöttem, hogy Magnus tényleg nem tudta, milyen az igazi szórakozás, vagy tudta, csak képtelen volt felfogni azzal a csöppnyi kis agyával, hogy bizony, a démonok imádnak mulatni, s hogy ő is áldozatul eshet mindannak, amit minden bizonnyal már nem egy árnyvadásznak elmondott – hogy egy démon mindig először betöri az áldozatát, és csak azután aratja le munkájának gyümölcsét.
- No látod, ez egy jó kérdés. Majd jövök legközelebb is, és akkor megvitatjuk ezt a kérdést is, rendben? – húztam széles mosolyra ajkaimat, mintha tényleg most közöltem volna a világ legkedvesebb dolgát a fiammal, de persze a napnál is világosabb volt, hogy ez a kijelentés minden, csak jó nem volt – legalábbis Magnusra nézve. Elvégre, azt előfeltételezte, hogy lesz majd egy másik alkalom a jövőben, amikor ugyanígy megjelenek majd a semmiből, hogy elszórakoztassam egy kis ideig. És arra bizony mérget vehetett, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot, és bármi áron begyűjtöm a halhatatlanságával együtt az életét is.
Amikor a szerelmi élete felé tereltem a beszélgetést, egyből feltűnt az a pillanatnyi rémület, ami bizony megerősítette azt a feltételezésemet, hogy csak azért volt most olyan nagy a szája Magnusnak, mert volt valaki, akit mindennél jobban féltett, és nem szerette volna, ha tudomást szerzek róla. Pechére, pont most árulta el magát, de erre rájött ő is, ezért nem próbálta meg letagadni azt, hogy igazam van, inkább el akarta simítani az ügyet. Szép próbálkozás volt, tényleg, csak kár, hogy nem jött össze.
- Ugyan, Magnus, ne legyél már ilyen! Mesélj valamit róla. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, még tanácsot is tudok adni, elvégre értek a nőkhöz, meg hogy hogyan nyerjük meg őket magunknak teljesen – magyaráztam neki. Könyörögni persze azért nem álltam volna le, hisz megvoltak a módszereim ahhoz, hogy információhoz jussak, de azért kíváncsi voltam arra, hogy a fiacskám hogyan reagál arra, hogy én nem hagyom annyiban a témát, és tovább faggatom őt – minden bizonnyal hárította volna megint, és kikerülte volna, hogy válaszolnia kelljen. Kezdtem azért elég jól kiismerni már.
Legnagyobb sajnálatomra azonban mielőtt választ kaphattam volna, valaki kopogni kezdett az ajtón. Magnus persze igyekezett úgy tenni, mintha teljesen nyugodt lenne, de láttam a feszültséget mozdulataiban, ami már azóta megvolt benne, hogy szóba hoztam a szívügyeket. Épp ezért képtelen voltam megülni a fenekemen, muszáj volt a saját szemeimmel látnom, hogy ki érkezett, ezért felálltam és megindultam én is az ajtó felé – természetesen, tisztességes távolságban maradtam attól. Ugyanakkor ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam, aki érkezett, az lesz az a személy, akit Magnus féltett tőlem.
Egyszerűen annyira tökéletesen alakult minden, hogy képtelen voltam elrejteni ördögi mosolyomat az arcomról. Még akkor is ez az öntelt, semmi jót nem sejtető vigyor húzódott ajkaimon, amikor az árnyvadász fiúcska felfedezett Magnus háta mögött. Az arca olyan volt, akár a nyitott könyv, engem pedig egy hajszál választott el attól, hogy még integetni is kezdjek neki, csak azért, hogy őt is felbosszanthassam.
- Magnus, őt még nem ismerem. Bemutatnál neki? Biztos vagyok benne, hogy jól kijönnénk egymással – villantottam a fiamra egy széles mosolyt. – Vagy várj ne is! Majd megteszem ezt én magam, tudod, nem akarok a terhedre lenni – mondtam neki nyájasan, de mindez erős kontrasztban állt a szemeimből sugárzó gonoszsággal és a sötét aurámmal. – Magnus apja vagyok, Asmodeus – villantottam mosolyomat ezúttal az árnyvadász fiúcskára, miközben közelebb lépve hozzá a kezemet nyújtottam felé. – Na és kit tisztelhetek a te személyedben, kis árnyvadász? A fiam barátai az én barátaim is.


Vőjelölt, helló rrr    ◯ 703 ◯ ©️



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Szomb. Ápr. 15, 2017 11:19 am



Asmodeus & Magnus + Alec
Hogy ejtené a fejére az Angyal ezt a srácot, ha már rám egyszerűen nem hallgat! Elrángat démonokra vadászni az éjszaka közepén, aztán lelép az első női csicsergést hallva. Még hogy tartsak vele szórakozni! Mintha nem tudná, hogy a füstös bárok és a rudakon vonagló alvilági szerzetek nem az én világom - köszönöm, de nem óhajtok pénzt dugdosni mások fehérneműjébe. Bár nem tudom, mit értett azon, hogy Magnussal olyanok vagyunk, mint egy nyugdíjas mondén házaspár, de inkább nem is mentem bele jobban a témába. Jace-nek most nem rám van szüksége, ha menni akar, hadd menjen. Csak tudnám, mihez kezdjek nélküle az éjszaka közepén, New York belvárosában, a démoni bensőségekkel lehányt nadrágomban! Habár, ha jobban belegondolok, Magnus lakása csak pár sarokra van innét (na jó, közel egy óra), biztosan semmi dolga (hajnali egykor), az idő is tökéletesen alkalmas (az agyvelő vajon kijön a szőnyegéből?), és talán szívesen beszélgetne velem pár órát a kanapéján borozgatva (nyugdíjas házaspár). Elsétálok arra, úgyis útba esik (ne hazudj), és ha még égnek a fények, bekopogok - ilyen egyszerű az egész.
Így tehát, hogy semmi ellenérvem nem maradt az ötlet ellen, nekivágtam a belvárosnak. Menet közben ráérősen letörölgettem a szeráfpengémről a csata maradványait, majd megpróbáltam eltűntetni a foltot a nadrágomból is, annál kevesebb sikerrel. Azzal nyugtattam magam, hogy teljesen mindegy, Magnus akkor is utálja az öltözködésemet, ha nem démonvadászatból jövök.
Az ismerős apartmanhoz érve tekintetem egyből megállapodott azon az ablakon, melyen halovány fények szűrődtek ki. Öntudatlanul is elmosolyodtam, és a lépteimet megszaporázva belöktem a kaput. Felbaktattam a lépcsőn, egészen Magnus ajtajáig. Már épp kopogásra emeltem volna az öklöm, amikor felfigyeltem valami különösre: fülemet hangok tompa dörmögése csapta meg. Vendége van? Ilyenkor? Egyetlen pillanatot agyaltam csupán ezen, mielőtt kopogtam volna. Kezem a kabátom zsebébe süllyesztettem, jól esett átmelegedni a kinti hűvös után.
- Magnus - üdvözöltem a szokásos módon, ahogy kinyílt az ajtó, s már vettem is a levegőt, hogy ugyanazzal a szusszal folytassam, de az arckifejezése és rideg kijelentése belém fojtották a szót. Mit fojtották, szabályosan megfagyott bennem és körülöttem a levegő, értetlenkedésemet gyanakvás és félelem váltogatta. Lemaradtam valamiről? Rosszat tettem? Ha ez még mindig a Jace-es magánakció miatt van...
Aztán megpillantottam az idegen arcot a válla felett, és kezem egyből a combomhoz erősített szeráf markolatára siklott. Csak Magnus arckifejezése és egy belső hang akadályozott meg abban, hogy előrántsam. Mintha az ösztönöm megérzett volna valamit, ami ellen a józan eszem tiltakozott. Józan ész! Hiszen minden olyan zavaros. A legrosszabb, hogy hirtelen azt sem tudtam, mi miatt aggódjak: hogy mit keres egy alvilági Magnus lakásán az éjszaka közepén, vagy hogy mit keres egy jóképű férfi Magnus lakásán az éjszaka közepén. Árnyvadász - még mindig fájdalmasan belezsibbadt a szívem abba, mennyi olyan érzelemmel töltötte fel Magnus ezt az egyetlen szót, amelyeket sosem akartam az ő szájából hallani.
- Márpedig beszélnünk kell... boszorkánymester - szúrós, jelentőségteljes pillantásom mellé célzón felvontam a szemöldökömet is, hogy Magnus érezze, nem pöccinthet félre ilyen könnyen egy Lightwoodot, bármitől is próbált éppen megóvni. Nem árnyvadászozhatsz le csak úgy, az Angyalra! Tettem egy elszánt lépést befelé, felszegett állal sétáltam el mellette, ha beengedett, s kivételesen örültem csapzott, piszkos megjelenésemnek is, mely nagyobb jelentőséget szolgáltatott jöttömnek. Közben közönyös, de hűvös arccal méregettem az idegent, és próbáltam rájönni, miért áll fel tőle a szőr a hátamon. Mintha hideg ujjak zongoráztak volna a gerincemen, volt benne valami vérfagyasztó - de hát nem lehetett démon, azt megérezném, ugye? Tekintetem aggódva kereste Magnusét. Ugye?


mini lett, de a célját megszolgálja :3 szia, apus!



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Szomb. Ápr. 15, 2017 12:17 am


asmodeus & magnus
i can fear death no longer
i've died a thousand times

Számíthattam volna rá, hogy felbukkan majd előbb-utóbb, de az a fájó igazság, hogy az utóbbi időszakban eltemettem ennek gondolatát. Méghozzá igazán mélyre. Megedzett az élet, a sok látványosság, a rengeteg kedves személy, kiknek körvonala körém épült, mintegy falként elzárva őtőle, de valahol tudtam jól, hogy el fog jönni a perc, mikor szembe találkozom vele. Az utóbbi kétszáz évben mégis elengedtem magamtól. Másokkal foglalkoztam. Hajszoltam az élvezeteket, szórakoztam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem az utóbbi pár hónap formált át tetőmtől- talpamig. A pillanat, mikor Alexander tenyerébe csúsztattam enyémet, s megtörtént az a bizonyos felszabadítás. Amikor kibontott bennem valamit, mit ezer lakat alá zártam. S, amit mai napnak e percéig is ő jelent bennem,- nekem. Hiába nézek szembe a legkegyetlenebb darabkával életemnek múltjából, -valószínűleg jövőjével is-, képtelen vagyok arra fókuszálni hírével foglalkozzak, s magam féltsem. Van valaki, akinek haloványka léte, eddigi rövidke élete felbecsülhetetlen számomra. Az ő féltése tehát elnyomja saját életemért való aggodalmam, s így késszé tesz rá, hogy szembe nézzek vele. Hogy harcoljak valaki ellen, ki talán minden eddig ismert gonosznál, sötétnél erősebb, ha beismerném, ha nem.
- Ha azt akarnád, gondolom már nem beszélgetnénk... - hangom tapogatózó, ahogy tekintetem is suta kissé. Igazán rossz néven venném, ha valóban azért állna most előttem teljes pompájában, hogy véget vessen életemnek, mert oly sok dolog maradna kibontatlanul mögöttem, gazdátlanul, hogy biztosan belerepedne már a túlvilági lelkem is. Arról nem is beszélve, hogy méltatlan befejezése lenne Magnus Banenek, ha így
zárulna le epikus baktatása azon a bizonyos pályán. Végre már négyszáz év után elmondhatatlan érzéseket támasztanak fel bennem, valóságos Főnixként feléltetve minden pórusomban az élni vágyódást, az akarást, a szerelmet, erre fel drágalátos múltam, valódi megteremtőmnek most jönne a varázslatos gondolata, ötlet, hogy véget vessen nekem! Ó, hát nem igazán szeretném, ha így érnék véget - és ez arcomra is kiül, egy fájdalmas grimasz keretében.
- Mire vársz? Miért nem teszed meg? - szinte belevágok szavába. Értem én, hogy hangsúlyoznunk kell, hogy én vagyok az alantasabb élőlény kettőnk közül, ő pedig a mindenség császára, kinek ellenfele nem akad egyetlen világ, egyetlen dimenziójában sem, de azért illő volna válaszokkal szolgálnia egy efféle tudatlan boszorkánymesternek, mint amilyen én volnék. Ironikus pillantással emelem magasba szemöldökeim vonalát, kérdőjelekkel fejem fölött. Tudni akarom, mi az oka rá, hogy épp most jött el értem, és hogy mire ez a nagy halálsóvárgás, mit irányomba kíván terjeszteni?!
Tartok tőle, látva szemének fényében az átkozott ravaszságot, már nem tudom elrejteni a bíbor motorom gyenge-pontjának valódiságát előle. Képtelen vagyok türelemmel elviselni, hogy finoman abba az irányba sodor, hová a legkevésbé sem engedném be szívesen. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha Asmodeus hálójába kerülne Alexander, vagy bármiféle úton - módon megsérülne miatta. Lehetetlen fájdalom mozgolódik mellkasom minden pontján, ha arra gondolok, hogy szerettem megsérülhet ostobaságom miatt. Úgy kellene tűnnöm előtte, nincs senki életemben, 'ki ilyen hatással lenne rám, csakhogy e szívet nem tudom meghazudni. Főként nem, hogy túl sok szemtanúja van - volt már érzéseimnek, annyira könnyedén rájöhet hát, hogyan érzek. S ki az, ki iránt ilyen emóciók birtokába jutottam. Megfeszülnek arcizmaim, amikor újabb szavalásba kezd. Határozottan olyan terepre terelget, hová nem szívesen követném, de sajnos nincs más választásom. Hagynom kell, hogy vezessen. Mindössze csak a megfelelő elágazásokon keresztül kell vágnom, hogy véletlenül se jusson el Alexanderhez!
- Talán. - jobb szemöldököm íve felfelé szalad. Hogy is hazudhatnám le, ha már hagytam (én ostoba), hogy átlásson a nem túl jól előkészített szitámon!? - Sajnálom, hogy ismételten csalódást kellett okoznom neked, de várjunk csak...?! - grimaszolva elgondolkodom, majd mintha kigyúlna fejem fölött a villanykörte felhúzom állam - Mégsem érdekel! - vonok vállat hetykén. Talán ostobaság újra és újra eljátszanom a nem-törődömöt, de talán ha másfelé terelhetem figyelmét, elszáll a rossz érzésem. Mondjuk, ha Camille fele sodorhatnám, nem éreznék akkora bűntudatot magamban. Az nő, méltán fontos nekem valamelyik szinten, de tudván milyen furfangos kevésbé érezném rosszul magam, mintha egyenesen Alexanderhez küldeném.
- Mégis hogyan jutottunk oda, hogy azon személyekről beszéljünk, kiket nem döntenék meg?! - értetlenül próbálom felkutatni az összefüggéseket, noha mindez színjáték. Jól tudom, miért e pályán mocorgunk már utóbbi perceink során. Arra hajaz, hogy kinyökögjem kinek a szíve, lelke, teste - egésze foglalkoztat ennyire, hogy ilyen hévvel ügyeljek magamra, s viselkedésemre egyaránt. Szinte nevetve felsóhajtok, mikor ismét felbukkan az öröklés, mint témának. A fejem csóválva felpattanok, hogy italt tölthessek magamnak, de akkor arcomra fagy minden mosolyom, ugyanis a bejárati szárnyak egyikén kopogtatnak. Megdermedek. Képtelen vagyok leplezni hirtelen szétáradó rettegésem. Minden pontom azért mantrázik, ne Alexander akarjon velem tölteni egy estét, mert azt biztosan nem bírnám el. - Hirtelen fordítom fejem Asmodeus felé, vállat vonva, mint akinek sejtése sincs, hogy ki lehet.
- Ha megbocsájtasz... - intek fejemmel, majd neki sietek a távolságnak, hogy még az ajtóban útjára küldhessem. Bárhogyan is keltek sértettséget őbenne -ha ő az-, nem számít, a későbbiek során jóváteszem. Az ajtóba kapva, kis híján kitépve azt helyéről, egy utolsó szívdobbanás erejével állom a lehetőségeket, majd halálra sápadok, amikor megpillantom Alexander arcát, egészét küszöböm túl oldalán. Nyelnem kell. Gyorsan reagálnom.
- Nem alkalmas árnyvadász... - nyökögöm, majd arcom minden izmával igyekszem jelezni felé, hogy el kell mennie. Gyűlölöm magam azért, hogy így viselkedem vele, de nem állhatom a gondolatát, hogy találkozzanak. S mindez hiába, mert a hátam mögött hallatszódó mocorgásból már tudom, hogy Asmodeus épp farkasszemet nézhet vele...


Attól félek én is...  *.* || ♥️



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Csüt. Ápr. 13, 2017 5:52 pm


My lovely son & Me
Never forget one thing, son: The devil never sleeps.

Tudjátok, azóta, hogy Magnus megszületett, sokszor elgondolkoztam azon, hogy vajon miért nem érdekelt soha különösebben, hogy mi van a drágalátos fiacskámmal. Egyszer sem fordult meg komolyabban a fejemben, hogy most akkor felkeressem és apásat játsszak vele, de még annyi sem, hogy akár titokban kiderítsek róla egy-két dolgot. Persze, még így is volt egy pár információ, ami akarva-akaratlanul is eljutott a fülembe, de komolyabban nem foglalkoztatott téma. Hagytam, hadd élje a kis életét, hozza meg a saját döntéseit és a többi, miközben én is élveztem a föld kínálta gyönyöröket.
Most viszont, ahogy már egy kicsivel több időt vele töltöttem, rájöttem ennek a régóta bennem lévő kérdésnek a válaszára – ez pedig nem volt más, minthogy Magnus végtelenül unalmas volt. Még ilyen tekintetben is az anyjára, Aingealre ütött. Mondjuk, ez a gondolat most már inkább szórakoztatott, mintsem felbosszantott, elvégre volt elég gyerekem és lehet még annál is több – egy két selejt igazán belefért.
Mindettől függetlenül azért kezdtem nagyon ráunni arra, hogy Magnus nem tudott mással visszavágni, csak szakadatlanul ismételgette önmagát, mintha korábban már nem adtam volna választ a kérdésére. Elvégre közöltem vele, hogy most semmit sem akarok tőle, csak csevegni egy kicsit, a háttérben húzódó okokat meg hát úgy is tudta magától – ennyire ostobának azért nem néztem.
- Csaknem attól félsz, hogy most rögtön elveszem az életedet? – kérdeztem tőle gúnyos mosollyal az arcomon, majd felhorkantottam, mintha ez a feltételezés még a számomra is olyan elképzelhetetlen lett volna. Igazából, nem volt az, tényleg simán megtehettem volna most rögtön, de hát abban mi lett volna a szórakoztató? Meg egyébként is, soha nem szerettem az egyszerű prédákat, és igazán élveztem, ha valakit nekem kellett betörnöm – és ezt Magnussal is meg fogom tenni. Ő maga fogja önszántából felajánlani nekem a halhatatlanságát, s nem is lesz jobb érzés az a pillanat, amikor először megízlelem majd azt a sok gyűlöletet, amit irántam táplált, az eltitkolt szeretetét az anyja iránt, és az összes többi emlékét...
- Kicsi, kicsi Magnus – csóváltam meg a fejem némi rosszallással a hangomban. – Azt hinné az ember egy több mint 400 éves boszorkánymesterről, aki ráadásul Brooklyn fő boszorkánymestere is egyben, hogy valamit azért mégis csak tud a démonokról, meg úgy általánosságban a tényleges alvilági ügyekről. De úgy látom, még sok mindent kell tanulnod – magyaráztam neki azután, hogy közölte, sokszor került már halál közeli helyzetbe, s hogy az én jelenlétem nem változtat semmit azon, hogy egyszer mindenki meghal.
Bevallom, volt igazság abban, amit mondott, mégis olyan üresen hangoztak a szavai, mintha első sorban saját magát próbálta volna meggyőzni arról, hogy nem kell tőlem félnie, hogy képes lenne felém kerekedni. Ami persze, kicsit sem volt igaz, hiába volt az erőm korlátozva a földön, de nem véletlenül lettem a Pokol Hercegeinek az egyike, ráadásul Lucifer tanácsadója... Botorság, sőt, egyenesen ostobaság azt feltételezni, hogy egy kis mitugrász boszorkánymester képes lenne akár egy hajszálamhoz is hozzáérni még ilyen körülmények között is. De azért némileg lenyűgözött Magnus bátorsága, hogy mindennek tudatában is hajlandó volt szembe szállni velem. Csaknem volt valakije, akit ennyire meg akart védeni?
Lassan, de biztosan kezdett egy terv kiformálódni a fejemben, éppen csak annyit kellett még kipuhatolóznom drágalátos fiacskámnál, hogy ki is az a személy, akit ilyen nagy becsben tartott – hogy ki az, akit ennyire meg akart védeni tőlem.
- Na és mondd csak, Magnus, van jelenleg valakid? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. – Amikor először beléptem a lakásodba, azt hittem, pár nő társaságában foglak találni, ehelyett te egyedül ácsorogtál az ablaknál, és már majdnem az egereket itattad, annyira szomorú voltál, hogy valaki nincs itt veled... – csacsogtam tovább csak úgy. Persze, a vége merő hazugság volt, elvégre tudtam nagyon jól, hogy akkor, abban a pillanatban rettegés ült szívén, mert érezte, hogy valami gonosz közeledik, csak épp még azt nem tudta, hogy ki vagy mi. De én az ilyet már messziről megérzem, lehetetlenség elrejteni előlem ezeket az érzéseket. Elvégre, ebből (is) táplálkozom!
- Igazán csalódott leszek, ha azt mondod, hogy lekötelezted magad valaki mellett. Olyan sok szép nő van még a világon, akik csak arra várnak, hogy megdöntsd őket, hát nem érdekelnek téged ők? – tártam szét ismét a karjaimat, ezzel is demonstrálva azt, hogy szerte a földön nők tömegei vannak, akik élnének, halnának azért, hogy akár egy ujjal is hozzáérhessenek! Persze, csak utánam, de a lényegen nem változtatott ez az apró tényező. – Tényleg semmit sem örököltél tőlem, ha ez igaz – csóváltam meg csalódottan a fejemet.


Sínen vagyunk, fiacskám Twisted Evil  ◯ 713 ◯ ©️



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Szer. Ápr. 05, 2017 3:18 pm


asmodeus & magnus
i can fear death no longer
i've died a thousand times

- Ezt én is kérdezhetném, a különbség csak az, hogy engem nem érdekel... - ejtek vállat hetykén, megforgatva szemeim, közben feltöltve tüdőm némi energiával. A belső vázam hamar összeomlik, ha olyan dolgokról van szó, mint a hőn' szeretett anyám, vagy drága édesapám, így nem nehéz kikövetkeztetni, miért tágul az orrlyuk oly' sűrűn, vagy miért duzzadnak erek ott, hol egyéb helyzetben nyugton - láthatatlanok.  - Már vártam! - csapom össze tenyereim, felhúzott állam fölött mosolyogva, mélyen bólintva, mintha hálám fejezném ki, amiért anyám és annak halála szóban forgó témaként felcsendül. Hallgatom, majd amint rám terelődik a szó, és az úgynevezett látványomra halkan felnevetve megcsóválom a fejem.  - Tényleg ezzel fogsz untatni mindvégig, vagy rátérünk a lényegre is?! - hangomban közönyösség, talán némi fölényesség is csöng. Nem vagyok biztos benne, helyesen cselekszem, de megadni magamat nem fogom. Sem meghajolni előtte. A legjobb, ha leginkább kizárni igyekszem. Veszélyt jelent rám nézve, s emiatt olyanok számára is, akik fontosak nekem. Kár lenne gyermeki dacból bárki vesztét okozni, így a legtöbb, amit tehetek, hogy csendben tűröm a jelenlétét.
Képtelenség elviselni valakit, aki ellen nem tehetsz semmit. Ez csak részben igaz. Ha akarnék, tehetnék. De felelőtlen lenne a részemről, orvul támadni, vagy meggondolatlan lépésként neki vetülni, hiszen akkor talán még jobban magamra állítanám, és ez azt jelenti, hogy minden pillanatban azt várnám, mikor bukkan fel. Mocskosul gyűlölöm őt, legalább úgy, mint Camillet. Nem, az a nő még nála is jobb. - Bár ezt hangosan sosem mondanám ki!
- Nem én mondtam, hogy üresfejű... - motyogom közbe szavai alá, majd elfordítva fejem róla nedvesítek ajkaimon. Unottan pillantok rá, mintha magam is kételkednék - már a kérdésben magában. Tényleg képes ilyen ostobasággal szórakozni, s elütni idejét? Már épp felnevetnék kínomban, mikor úgy tűnik hajlandóságot mutat rá, hogy bevallja, miről is akar olyan annyira beszélni velem, s ekkor hirtelen mellettem terem. Kissé megrázkódom, de nem túl látványosan. Talán ádámcsutkám reflexszerű ugrása árulhatja el meglepettségem. Fejem irányába tartva jelzem, türelmetlenül várom, de amint kinyökögi újabb ostobaságát, csak a szemem forgatom meg. - Tény, legalább tudom honnan örököltem a mocskosságomat! - A vállam kezdi paskolgatni, majd újabb ötleteit osztja meg velem, mire csak érdektelen és értetlen arckifejezésem ül. Az jut eszembe, mennyire szánom Admodeust, hogy milyen sivár világa lehet, és mennyivel jobb lenne neki, hacsak úgy egyszerűen... nem lenne többé?!
- Kímélj meg, és térjünk rá a lényegre. - szavalom, tekintetemmel követve mozdulatát, távolodó hátát fixírozva. Mindvégig az jár fejemben, hogy miért nem ért még véget élete?! Ezzel a hozzáállással, már régen... Rosszallóan elpillantok róla. Nem szándékozom túl sokáig vendégül látni, örömöm lelném abban, ha eltűnne. Mint a kámfor, mondjuk.
- Neked két szemed, hát használd! - némi gúnnyal hangomban emelem fel jobbom, intve a pult felé, ezzel is jelezve, hogy szolgálja csak ki magát, én ugyan nem fogom. Még kínálgassam is?! Honnan jött? Továbbra sem méltatom kedves tekintetemmel, pusztán önelégült mosollyal, 'mi abból fakad, hogy nekem milyen értékes, s neki mennyire nem az élete. Ha nekem végem, engem lesz, 'ki megsirasson. Őérte maximum örömkönnyek hullanak majd. Az Angyalra mondom! Figyelem, ahogy újból kényelembe helyezi magát, majd felsóhajtok, mikor ismételten kedves jelzővel illet, de engedelmességet mutatok, és magam is leülök. Vele szemben.
- Gondolod, hogy félek tőled? Ó, ugyan... A te felbukkanásod előtt is kerültem halál közeli helyzetekbe, nem változtat a jelenléted azon, hogy egyszer majd meghalunk. Mindössze téged sajnállak, hogy csalódást kell okoznom. - mintha valóban így lenne egy pillanatra felhúzom állam, s vállam is megejtem. Átfut fejemen Alexander mosolya, ami fokozza bennem a haragom, s képtelen vagyok tovább nyugodtan elviselni őt, így talán nem a legokosabb módon, kissé kikelve magamból ráförmedek. - Ne becsülj le. - csóválom meg a fejem, majd erőltetett mosollyal pillantok rá - Utoljára kérdezem, mit akarsz? - nem változtatok ülőpozíciómon, de hangom jóvalta kedvesebb, a korábbi felcsendülésénél. Nesze nekem Alexander, egy villanás róla, s ismét higgadtan tudok gondolkozni. Muszáj vagyok belekapaszkodni, nem játszhatok Asmodeus kezére!
zacsi Ha nem okés, kérlek sikolts! || ♥️



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Szer. Márc. 15, 2017 10:07 pm


My lovely son & Me
Never forget one thing, son: The devil never sleeps.

- Ugyan, Magnus, mi ez a faragatlan viselkedés? – kérdeztem némi rosszallást csempészve a hangomba, teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy ő nem kívánt belemenni a játékomba. De én persze nem függtem tőle, szóval nyugodt szívvel folytattam azt, amit elkezdtem. Meg egyébként sem volt jobb dolgom, és így legalább feldobtam valamivel mindkettőnk estéjét. – Hát nem tanított meg az anyád a jó modorra? – vontam fel a szemöldököm. – Jaj tényleg, ki is ment a fejemből – pillantottam rá bűnbánást tettetve. – Ő felakasztotta magát még azelőtt, hogy túl sok időt eltölthetett volna veled... Igazán tragikus családi történet, nem gondolod? – biggyesztettem le ajkaimat szomorúan. – Szegény, szerencsétlen anyuci nem bírta elviselni a fia látványát...
Minden egyes szavam csöpögött a gúnytól, s arckifejezésemmel hiába adtam azt a látszatot, mintha tényleg meghatott volna ez a dolog, de valójában csak Magnus érzékeny lelkébe akartam belegázolni. Meg mert gonosz voltam, és jól esett másokkal gonoszkodni, főleg ha az olyan személy volt, akiről tudtam, hogy igazán fogékony erre a viselkedésre. Magnus pedig... Magnus ilyen tekintetben tökéletesen teljesített. Le sem tagadhatta volna, hogy mennyire gyűlöl, minden porcikájából sütött az ellenszenv, a megvetés, én pedig ettől csak még magabiztosabbnak éreztem magam, és... minél inkább maradni akartam. Így ő hiába akarta gyorsan le tudni ezt a beszélgetést, és megtudni azt, hogy milyen célból érkeztem, én nem igazán támogattam ezt az ötletét. Hisz még csak most érkeztem! Ő meg már el akar küldeni...
- Miből gondolod, hogy bármit is forgatok a fejemben? Arra nem gondoltál, hogy hiányzott az egyetlen, pici fiacskám? – válaszoltam neki, még az ajkaimat is csücsörítettem kissé, amikor az utolsó két szót ejtettem ki. – Áh, vagy arra gondolsz, hogy épp milyen gondolatok játszanak a fejemben? Nos, ha ennyire tudni akarod, elárulom – adtam be a derekam, hisz látszott, mennyire érdekelte ez a téma Magnust, én pedig nem akartam, hogy hamar megöregedjen... Tudjátok, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Kac, kac.
A mondatom befejeztével oda teleportáltam magam a fiam mellé, és a füléhez közel hajoltam, hogy amit mondani készültem, csak ő hallhassa, mintha egy hatalmas titkot kívántam volna megosztani vele.
- Tudod, pont azon gondolkodtam, hogy az otthon szundikáló szépséget hogyan dugjam meg legközelebb – feleltem, majd ahogy elhajoltam tőle, széles, öntelt vigyorra húztam ajkaimat. – Szerinted mi legyen? Válasszam a klasszikus, hálószobás változatot? Vagy esetleg vigyem a konyhába? Áh, meg is van! A fürdőszoba jó lesz, te is így gondolod, igaz? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, majd pár másodpercnyi várakozás után csak megveregettem a vállát, letudva ezzel ezt a témát, hisz egyébként is tudtam, hogy Magnus nem tud túl sok használható tanáccsal szolgálni nekem. Már csak a tapasztalat különbség végett sem, no meg mert tudtam, hogy nem fog belemenni a játékomba – ezt jól a tudtomra adta nem is olyan rég.
Egy nyugtatgató, „jól van, fiam, jól van” kifejezést követően abbahagytam Magnus vállának a paskolgatását, és elléptem tőle. A bárpult felé vettem az irányt, hogy valami töményet guríthassak le a torkomon, kezdett már ugyanis kissé kiszáradni a sok szócsépléstől. Reméltem, hogy legalább az alkohol tekintetében jó ízléssel rendelkezett, mert ha nem, akkor bizony letagadom, hogy az én fiam! Hisz nem elég, hogy jobban hasonlított külsőre az anyjára, mint rám, de hogy még a személyisége, az ízlése is ilyen elfuserált legyen... Legalább tehetséges volt! Ez kompenzálta valamelyest a többi hiányosságát. No de se baj, talán ha nagyon unatkozok, férfit faragok belőle, hogy ne ilyen anyámasszony katonája legyen. Aztán úgy is megölöm, de egy kis plusz szórakozás sosem árt.
- Mid van itthon? – kérdeztem tőle csevegős hangnemben, miközben elkezdtem magamtól is kutatni az alkoholos üvegek között. Hogy aztán válaszolt-e a kérdésemre bármit is, nem igazán érdekelt, főleg miután egy whisky-s üveget találtam. – Biztos nem bánod, ha egy jó öreg Jim Beam-mel kevesebb lesz a polcon – mutattam fel neki az említett üveget, majd kerestem még egy üvegpoharat is, amibe töltöttem egy kis italt, majd újból a kanapéhoz teleportáltam magam, amin kényelmesen helyet foglaltam, és így pillantottam Magnusra.
- Nem ülsz le? Vagy végig úgy akarsz ott állni, mint egy szobor? Ennyire azért nem kell beszarva lenni, csak beszélgetni jöttem, nyugi – tártam szét a karomat, hogy ezzel is mutassam neki, tényleg nincs ezúttal semmi hátsó szándékom. Vagyis, semmi olyan, ami jelenleg veszélyeztette volna, de ezt neki nem kellett tudnia, meg egyébként sem hittem, hogy bevette, amit mondtam. – Apropó – emeltem fel a mutatóujjam. – Szerintem vigyáznod kellene a fenyegetőzésekkel, főleg akkor, ha azokat nem tudod betartani. Senkit nem tudsz megfélemlíteni velük – oktattam tovább őt, mintha tényleg egy gyerek lett volna, akire rászorult egy jó nagy adag nevelés. Ami, valljuk be, igaz is volt valamennyire.


Because I love you so much Twisted Evil ◯ 738 ◯ ©️



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Hétf. Márc. 06, 2017 5:18 pm

asmodeus & magnus
• i can fear death no longer
i've died a thousand times •
A kérdések megállás nélkül, s csitíthatatlanul áramlottak fejemben, mindazok ellenére, hogy valószínűleg nem fogok rájuk választ kapni – legalábbis még nem most. Legszívesebben letöröltem volna azt az elégedett mosolyt a képéről, miközben távozásra kényszerítem, de értelmetlen lett volna belekezdeni egy csatába, amit úgysem nyerhetek meg. Hiába vagyok Brooklyn főboszorkánymestere, hiába a sok tapasztalat és az erő, apámmal szemben nem érek semmit. Kíváncsi voltam, mégis ki volt olyan ostoba, hogy megidézze, és rászabadítsa a világra, de nem itt volt a helye a faggatózásnak. És azt hiszem, nem is jött volna ki egyetlen hang sem a torkomon, ha még csak ránézni sem bírtam.
Nem tetszett, hogy ilyen pofátlan módon rám tört a saját lakásomban, az pedig főleg, hogy még csak nem is zavartatva magát helyezkedett el a kanapémon, mintha csak haza ért volna. Dühös voltam, feszült és képes lettem volna szétrobbantani magunk körül mindent egyetlen csettintésre. Ő volt az utolsó személy a világon, akivel akár csak egy percet is szerettem volna eltölteni egy helyen, egy levegőt szívva. És ez nem pusztán csak az miatt volt, mert a halálomat akarta, és szüksége volt a halhatatlanságomra. Hanem azért, mert mindig is gyűlöltem. Gyűlöltem a megjelenését, azt, ahogy beszélt és viselkedett. Gyűlöltem úgy, ahogy van.
Éles pillantást vetettem rá, ahogy meghallottam a hangját. Kivételesen nem az ízlésem kritizálása miatt, hanem mert mindezt úgy tette, mintha egy átlagos apa-fia napot készülnénk eltölteni. Mindeközben pedig mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunkat akkor sem lehetne rendbe hozni, ha azt akarnánk. Mégis belekezdett egy bájcsevejbe némi szurkálódással ötvözve, az helyett, hogy kibökte volna, mit akar. Zavart, és egyenesen rosszul voltam tőle.
- Mit akarsz itt? – Bukott ki belőlem végül az helyett, hogy belementem volna az ostoba játékába. Válaszokat akartam, aztán pedig, hogy tűnjön el. – Feltételezem, nem azért látogattál meg, hogy jelentéktelen dolgokról beszélgessünk. Ne húzzuk egymás idejét, ha lehet.
Hirtelen eszembe jutott Alec, bár magam sem tudom, miért. Talán jobban féltettem őt, mint magamat. Ismertem apámat és nem lepődtem volna meg, ha korlátok nélkül próbálja elérni, amit akar. Legyen szó bármiről, és bárkiről. A történtek után én pedig már nem csak magamért vagyok felelős, hanem Alexanderért is. Nem akartam, hogy baja essen, de biztos voltam benne, ha kiderül ez az egész, a makacssága nem fogja hagyni, hogy szó nélkül hagyja mindazt, ami következni fog. Másrészről viszont, ha kihagyom mindebből, talán még elbúcsúzni sem lenne időm.
Elég ebből! – szólalt meg egy hang a fejemben, miközben elgondolkozva húztam össze szemöldökeim. Nem a végrendeletemen kéne gondolkoznom, hogy kire hagyom a macskám, vagy hogy kitől milyen módon fogok elbúcsúzni. Túl sok mindenen keresztül mentem már ahhoz, hogy ilyen egyszerűen feladjam, és megijedjek Asmodeustól.
- Bármit is forgatsz a fejedben, remélem tudod, hogy nem adom olyan könnyen a halhatatlanságom, mint mások – jelentettem ki végül határozottan, miután kissé összeszedtem magam és félre tettem minden félelmemet. Talán kissé gyors volt a második mondatommal megvádolnom, de mégis mi másért bukkant volna fel éppen most? – Igazából az sem volt túl okos döntés, hogy csak úgy idejöttél. Mielőtt bármit is tehetnél, vissza foglak küldeni oda, ahová tartozol – tettem még hozzá kissé fenyegetően.
Nem vártam, hogy kényelmetlenül érezze magát, és pontosan jól tudtam, hogy nem fogom ezzel megfélemlíteni. A célom csak annyi volt, hogy lássa, ha kell, képes vagyok elmenni bármeddig és nem csak a saját, hanem mások érdekében is. Ettől függetlenül az árnyvadászok igazán foglalkozhatnának a dolgukkal is Valentine-on kívül.

kevés, de talán tudsz vele valamit kezdeni és ne haragudj a késésért Asmodeus & Magnus 1361364731™️



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠ Pént. Feb. 17, 2017 9:58 am


My lovely son & Me
Never forget one thing, son: The devil never sleeps.

Sötétebb lett az éjszaka, ahogy kiléptem a bárból, és elindultam arra, amerre a lábam vitt. Leheletem fehér páraként gomolygott, a hideg pedig igyekezett a csontomig hatolni, de én mindebből semmit sem éreztem, mert az elfogyasztott alkohol belülről fűtött.
Nem volt célom azt illetően, hogy hova akarok menni, csak valami szórakozásra vágytam – valamire, amivel kiverhettem legalább egy kis időre a fejemből a Kathról szóló gondolataimat, és azt, hogy mennyire elpuhultam miatta. Ha most összefutottam volna az egyik másik herceggel, vagy esetleg magával Luciferrel, biztos kinevettek volna, amiért ilyen szánalmasan rohangáltam egy nő után. És ez valóban így volt, én is éreztem, még sem tudtam szabadulni tőle.
Egész eddigi életem során eddig egy nő volt az, akiért szintén meg kellett küzdenem – Aingeal. Az ő esetét azonban nem lehet összehasonlítani a mostanival. Kath iránt tényleg éreztem valamit, hogy pontosan mit, azt még nekem is meg kellett fejtenem, de több volt testi vágynál. Aingealt pedig tényleg csak megdönteni akartam, semmi többet. Ezt is mutatta, hogy az együtt töltött éjszaka után többet nem kerestem fel, és igazán nem is gondoltam rá. A lángolás iránta abban a pillanatban elmúlt, hogy megszereztem, amit akartam.
Apropó, Aingeal. Neki született egy fia is tőlem, Magnus.
Ahogy eszembe jutott a fiam, gonosz mosoly terült szét arcomon, amiért már tudtam is, hogy mi lesz a ma esti szórakozásom. Elég sok idő eltelt azóta, hogy legutóbb meglátogatott, és mondhatom, nem sikerült túlságosan felvidítanom, ha jól rémlik, egészen fel is zaklattam... Biztosan örülni fog, hogy láthat engem megint.
Hallottam, hogy Brooklyn főboszorkánymestere lett, ami miatt büszke is voltam rá. De persze nem azért, mert a saját véremből való volt, vagy mert sikerült ilyen jól teljesítenie, hanem azért, mert így sokkal ízletesebb lesz, amikor elveszem a halhatatlanságát – és nem olyan unalmas, mint a féltestvérei esetében. Egyelőre azonban nem ez volt a célom, de gondolom, senki nem hinne nekem, ha azt mondanám, csak egy családi csevejre vágytam, igaz?
A megérzéseimet követve szeltem az utcákat, míg egyszer csak a távolban meg nem pillantottam a fiamat, ahogy magabiztos léptekkel halad előre. Arcomra rögtön ördögi mosoly telepedett, amiért ilyen könnyedén a nyomára bukkantam, majd követni kezdtem. Túl egyszerű lett volna, ha csak megjelenek előtte, én ennél sokkal hatásosabb belépőt szerettem volna.
Az is megfordult a fejemben, hogy rögtön a házába teleportálom magam, és ott várom be – micsoda meglepetés lett volna! -, de inkább letettem erről, ahogy megéreztem, a félelem lassan, de biztosan rágja be magát lénye legmélyebb részeibe. Vettem egy mély sóhajt, ahogy magamba szívtam rettegését. Olyan részegítő volt! Sokkal táplálóbb, mint az embereké. Hiába, nem véletlenül szeretem a gyerekeimet. Ők a legjobbak.
Amikor Magnus egy pillanatra megtorpant, én is ugyanígy tettem, szépen kivártam, amíg tovább nem indult, s csak akkor folytattam az utamat. Nem akartam utolérni őt, tartottam inkább a távolságot, hadd érezze rosszul magát még egy kis ideig a fiacskám!
Az úti célhoz megérkezve megálltam, s megvártam, amíg Magnus felbaktat a saját lakásához. Az épülettömb sarkánál álltam még pár szívverésnyi ideig, hadd higgye csak bolondnak, paranoiásnak magát a fiam, majd amikor meguntam a hidegben való ácsorgást, a lakása ajtaja elé teleportáltam magam. Megtehettem volna, hogy egyből belül érkezzek meg, történetesen a kanapéján ücsörögve – igazán szép belépő lett volna, nem gondoljátok? -, de ehelyett inkább ezúttal megmaradtam a sokkal emberibb módszernél. Nem volt rá különösebb okom, egyszerűen csak ilyen kedvem volt.
Lenyomtam hát a kilincset, az ajtó pedig egyből kitárult előttem, felfedve Magnus kis kuckóját. Egyből kiszúrta a szememet a színek igen érdekes és vakító összeválogatása, de ezt most első körben elengedtem magam mellett, elvégre udvariatlan lett volna, ha egyből kritizálni kezdem őt, épphogy betoppantam.
Tekintetem ezért inkább az ablaknál álló alakra siklott, aki hallva az ajtó nyitódását, már szemben is állt velem, és igazán boldog arckifejezést felvéve köszöntött. Ezt látva egyből széles mosoly terült szét arcomon, elrejteni se tudtam volna, mennyire elégedett vagyok a reakciójával, meg egyébként is hagyni akartam, hadd jöjjön rá ő is, hogy pontosan úgy cselekszik, mint ahogy én azt elvártam.
- Nahát, fiam! – köszöntöttem őt tettetett jókedvvel, még a karjaimat is széttártam, hogy ezzel is demonstráljam örömömet. Persze, túloztam rendesen, és szándékosan járattam a bolondját Magnussal, de nála ez volt a leghatásosabb módszer, ha jól emlékeztem. Vagy az a kis Lizzyke lehetett? Emlékszik már a fene! Lehetetlenség számon tartani azt a sok kölyköt, akiknek én vagyok az apja.
Mosolyom sokkal szélesebb lett, amikor Magnus elszakította tekintetét rólam, és egy pillanatra ördögien felcsillantak a szemeim is, de hát ő ezt nem láthatta, hiszen nem volt elég vér a pucájában, hogy ismét felpillantson rám! Ez azonban gyorsan el is tűnt íriszeimből, én pedig, mint aki teljesen otthon érzi magát, elindultam a kanapé felé, és kényelmesen helyet foglaltam ott.
- Igazán bájos kis lakást választottál magadnak, fiam – biccentettem felé elismerően. – Bár azért hozzá kell azt is tenni, hogy a színízléseden még van mit javítani. No de se baj, ha legközelebb jövök, hozok egy lakberendezési katalógust, és kiválasztunk együtt valamit – magyaráztam neki tovább, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a frusztráltságot, ami belőle áradt.


Remélem nem olyan szar, mint aminek érzem xD ◯ 817 ◯ ©



Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásAsmodeus & Magnus ↠ Hétf. Feb. 13, 2017 7:01 pm

asmodeus & magnus
• i can fear death no longer
i've died a thousand times •
Kivételesen egy hosszabb kerülőt tettem meg az Intézettől a lakásomig, hogy legalább a húsz perccel hosszabb úton még élvezhessem a friss levegőt, melyet az éjszaka kínált nekem. Úgy éreztem, muszáj kisszellőztetnem a fejem. Mivel Aldertree kitalálta, hogy az alvilágiak nem léphetnek be az épületbe, kezdtem elveszíteni a maradék reményemet is a felől, hogy legalább az a pár lopott perc, amit Alexanderrel töltöttem, megmaradjon. A Klávé teljesen Valentine megszállottjává vált, amit maximálisan megértek, elvégre mindenkire veszélyt jelent, de azt azért mégiscsak túlzásnak tartottam, amilyen szabályokat újabban bevezettek. Nagyjából minden apróságról tudtam, ami az Intézet falain belül történt, bár inkább csak meghallgattam, s amennyire tudtam inkább kimaradtam belőle. Ez nem az én harcom volt. Ameddig Alexandernek nem esik bántódása, engem nem érdekel – zártam le végül ezzel a gondolatmenetem, és úgy döntöttem, Valentine-t és az ördögi terveit kiűzöm a fejemből, és inkább koncentrálok arra, amire igazán kellene. Camille-ra.
Tudok mindenről, ami a városban történik, beleértve a vámpírtámadásokat is. Igaz, hogy a Klávé most mással van elfoglalva, és nagyobb problémájuk is van annál, hogy az alvilágiakkal foglalkozzanak, mégis biztos voltam benne, hogy csak idő kérdése, és megvádolják a vámpír klán vezérét a történtekkel, még akkor is, ha a klánnak semmi köze a törvények megszegéséhez. Ezt pedig nem hagyhattam.
Gondolataim garmadája cikázott fejemben, akárcsak egy soha véget nem érő körforgás, mikor végül sikerült valaminek kizökkentenie. Vagy inkább valakinek.
Brooklyn utcái a késői órákban sem haltak ki teljesen soha, így néha-néha még sietve elhaladt mellettem pár mondén, de nem ők voltak azok, akikre valójában felfigyeltem. Úgy éreztem, mintha valaki tekintete egyenesen a hátamra tapadt volna, viszont fogalmam sem volt, hogy ezek a képzelgések valósak-e, vagy pusztán csak paranoiás lettem mindattól, ami az utóbbi időben körülöttünk zajlik.
Pár pillanatra megtorpantam, aztán mintha semmi sem történt volna, csak gondtalanul tovább indultam egyenesen a lakásom felé, amitől már csak pár méter választott el. A rossz érzet azonban így sem akart megszűnni, s vészjóslóan nehezedett mellkasomra, amitől pillanatok leforgása alatt kezdtem úgy érezni, hogy fojtogat, s nem hagyja, hogy levegőhöz jussak. Hirtelen átalakuló gondolataim nyugtalanítottak. Már egyáltalán nem érdekeltek azok az aprócskának tűnő gondok, melyeken rágódva eljutottam az Intézettől egészen a ház lépcsőjéig. Mintha csak megéreztem volna. A lágy szellő most fagyasztó borzongással mélyedt csontjaimig, a nyomasztó érzés pedig egyre inkább körüllengte egész lényemet, míg a sötétség egyre nagyobb árnyként ölelt körül. Rég volt már, hogy valami ennyire megrémisztett. Semmi másra nem vágytam, csak hogy bezárhassam magam mögött az ajtót, és eltűnhessek a világ elől. Bár azt is tudtam, hogy ez nem segít rajtam, és azon, ami jönni fog.
Azt hittem, amint négy fal közé kerülök, visszatér a nyugalmam, és elfelejtem ezt az ostobaságot, s túllendülhetek minden rossz érzésemen, ami hirtelen a semmiből rám tört, de nem így történt. Akkor kezdtem el először aggódni, hogy talán nem csak képzelődtem. Talán nem puszta fantazmagória volt mindaz, ami a hatalma alá kerített. Talán tényleg baj van. De mégis mi?
Az ablakomhoz sétáltam, hogy kitárjam és megtöltsem a lakást friss levegővel, hátha segít kicsit észhez térni. Azt reméltem, hogy a kintről beáramló hideg levegő, és némi szél, mely a függönyt lebegtette meg időnként, kitisztítja a fejem, és az elmémre boruló homályosító ködöt is magával viszi valahová messzire, hogy feleszmélhessek, mire túl késő lesz. Sajnos nem így történt.
Ajtó nyitódás hangja taszított vissza elmém börtönéből a valóságba, mire kissé feszülten pördültem meg tengelyem körül, hogy szembe találjam magam a létező legrosszabb rémálmommal, mely egész életem során végig kísértett a sarokból figyelve minden mozdulatomra, hogy aztán várja a megfelelő alkalmat, mikor lecsaphat rám. Az idegességem erősebb volt a döbbenettől, amit ha akartam volna, sem tudtam volna hagyni kiülni az arcomra, mivel lefagytam. Mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, bár szívem szerint a zakatolást egy csettintésre megállítottam volna. Nem akartam, hogy ilyen egyértelművé váljon minden érzésem, s minden félelmem. Szánalmasnak éreztem magam. Egy nyitott könyvnek.
- Apám – szólítottam meg, mintha csak magamnak szerettem volna jelezni, hogy nem hallucinálok, valóban előttem áll. Szinte azonnal félre is pillantottam, nem bírtam huzamosabb ideig ránézni. Eszeveszettül kezdtek áramlani a kérdések a fejemben, legfőképp, hogy mit keres itt, és hogyan? Egyetlen egy alkalommal volt „szerencsém” hozzá, és azt is tudom, mi történt a többi gyermekével. Vajon ugyan ez vár rám is? Értem jött. De miért pont most? Nem lehet így vége…

701 szó • lesz ez még jobb is zacsi™️



Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




Asmodeus & Magnus Empty
TémanyitásRe: Asmodeus & Magnus ↠




Vissza az elejére Go down
 
Asmodeus & Magnus
   
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Asmodeus
» Asmodeus
» The great Asmodeus
» Asmodeus ↬ "King of Lust"
» Questions - Ev & Magnus

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: