Questions - Ev & Magnus

evelyn & magnus

so here we are

Az őszinteség olykor kegyetlen fájdalmakat képes okozni nekünk. Hiába a valós, valódi érzelmeket, gondolatokat, cselkevéseket meséljük el - felhasználva ezt a kifejezésmódot - attól még mélyet és súlyosat hint rajtunk. Nem fontos, hogy milyen típusok vagyunk, mennyit éltünk, vagy hogy mennyire vagyunk elfogadóak, mindannyiunknak meg van a maga keresztje ez alól senki sem kivétel. Lehet vázat hazudni magunknak, egy vágyott életet képzelni és élni azt, ami valójában nincs, de attól még rajtunk maradnak a hegek és előbb-utóbb bizony észrevesszük majd, hogy ott tátong alatta -egy akár- a szívünkig  hatoló rés. Így van ez most is.
Lehetséges, hogyha tudatlanságot öltöttem volna magamra és megpróbáltam volna eljátszani, hogy fogalmam sincs, hogy mire kíváncsi nem sebzem meg, de ez csak ideid védte volna őt a múltjától. Evelyn később úgyis megtalálta volna a módját, hogy rátaláljon a szülei valódi hátterére, akkor pedig átkozta volna a nevemet, amiért nem segítettem, amikor lehetőségem volt rá. Érdekelne egy újabb ellenség? Ó, nem! De, ha valaki elmesélhetné nekem, hogy anyám miért nem volt képes elfogadni, mi váltotta ki belőle azt a mély- méreggyűlöletet, amivel megajándékozott, bizonyára nem lennék hálátlan. Ráadásul olyan furcsa dolog történt velem az utóbbi időben, hogy érzéseim támadnak különböző árnyvadászok iránt. Korábban bele sem gondoltam, hogy megtörténhet. És most? Tessék-lássék. Hét pokol!
Nem biztos, hogy az én tisztem, hogy lelket öntsek belé, de a kanapémon kucorgó leányka hirtelen megszűnik a szemeimben árnyvadászként létezni és nem látok mást, csak az ártatlan, sebzett madárkát, akit valami belső hangom óvni akar. Nevetséges, hogy ide jutottam, de ha visszatekintek a múltba, sosem voltam barátságtalan senkivel. Ok nélkül nem, hogy pontosítsak.
- Látod már. - bár szemöldökeim továbbra is szomorúan futnak össze, mosolyom kiszélesedik, lágyult vonásokkal jegyzem meg a hozzáfűznivalóm, mielőtt enyhén bólintanék - Több sem kell ide. - pillantok le magunk közé, majd veszek egy mély levegőt, amivel feltöltöm az aggodalmamtól keletkezett űrt odabenn. Jó szokásomhoz híven már megint elkövetem a hibát, hogy úgy tekintsek rá, akár Raphaelre. Valakire, akinek segítségre van szüksége. És hacsak egy beszélgetés ez, vagy egy lélektiprás, hát meglépem. Ne gondolja senki, hogy hobbimmá válik majd egy lélekmentő szolgáltatást nyitni, mert szó se róla, de úgy gondolom az élet igazságtalan és gyakran azokon tapos, akik nem érdemelnék meg mindazt.
Finoman megsimítom arcélét, ami talán furcsán hathat. Bár, ha valaki ismeri a hírhedt Banet, akkor nem is lephetem meg túlságosan vele. Eléggé közvetlen és szórakozott vagyok, ami azt illeti. Vagy legalábbis voltam. És egy törékeny leányzó előcsalogatja belőlem az atyáskodó oldalam, legyen bármilyen röhejes is. Nem hiszem, hogy egy simogatás, egy finom mozdulat roncsolhatná őt. Mindannyiunknak szükségünk van törődésre és időnként egy idegentől esik a legjobban, mert nem ismer bennünket és mégis azt látja rajtunk, tőlünk, amit szeretnénk.
- Tény, hogy a vigasztaló technikámon van még mit fejlesztenem... - húzom féloldalra a szám, majd elhúzódom tőle teljes törzsemmel. Lenéző pillant vetek, - magam miatt - a nappali tere felé. Hagynom kell, hogy kibeszélje, kisírja, ha olyanja van. De közben pedig meg épp óvni akarom ettől. Francos körbe kerültünk, Szépségem!  Hüvelykujjaim járatom mutatóujjaim peremén, miközben csuklóm megtöröm felfelé és ajkaim morzsolgatva hagyok időt neki, és vele magamnak is. Pár perc. Talán csak egy fél. De szükséges!
Újabb megszólalására felé kapom fejem, állam enyhén szegve. Meghallgatom, keserűen elmosolyodom. Tudom jól, hogy most sovány vigaszra lelt bennem, de hiszem, hogy idővel majd erőre kap. Bólintok. Túlságosan kényes téma mindez, hogy éppen velem, egy idegennel osztozkodjon rajta. Ráadásul távozni készül, amit szintén nem akadályozhatok meg. Szeretném, de nem lehet. Most olyanok mellett kell lennie, akik ismerik és támogatják őt.
Hirtelen felpattanására kissé megrezzenve követem példáját, de nála jóval lassabban haladok a kijárat felé. Nem veszem rossz néven a menekülési vágyat, ami hajszolja. Mennie kell. Az viszont meglep, hogy hirtelen sarkon fordul és beszélni kezd. Minden egyes szavára figyelek, némán hallgatom beérve, közvetlen előtte állva meg.
Szavait hallva rögvest Alexander képe kezd villogni koponyám falain belül. Nyelnem kell. Lesütnöm a szemeim egy pillanatra. Sok érzés és emlék kap szárnyra Evely szavai miatt, de végül leküzdöm az érzékenységem, és állam szegve magamra erőltetek egy határozott, acélbiztos mosolyt.
- Köszönöm. Nem fogom elengedni... - ez már kevésbé a boldogságról szól, a szavaim alakot öltenek és Alexander körvonaláról mesélnek, ha tisztában van vele, ha nincs. Bár nem hinném, hogy van még olyan árnyvadász, aki - ha máshonnan nem is -, de az esküvő kapcsán tudomást ne szerzett volna rólunk. Lehajtom fejem, lépve mellette, hogy kinyithassam az ajtót, de akkor újra megszólal, így figyelmem ismét ráterelődik. Meghallva szavait mosolyom tovább szélesedik. Megingáztatom fejem, majd elkomolyodom, ahogy úgy érzem, szükséges. Látom az őszinte szándékot, ezért hagyom, hogy a pillanatot megtöltse.
- Ígérem, eszembe jutsz, ha úgy alakul. - jegyzem meg finoman, majd a hálálkodásra, ami követi az elhangzottakat, csupán bólintok. Kétlem, hogy szóban felelnem kellene. Hagyom, had vigye magával mindazt, ami már elhangzott. Élje át újra és szokja a tudást. Végül mozdulatlanul nézem, ahogy távozik lakásomból. Nem szólok utána, nem állítom meg. Tudom, hogy el kell vesznie egy kicsit ahhoz, hogy erőre kapjon és bizony úgy is lesz. Mert erős, ez látszik rajta.
Elfordulok végül az ajtótól, hogy visszatérjek félbeszakított folyamatomhoz. Nem eltitkoltan persze még hosszú órákig fejemben tartózkodik a lány, de elfoglalom magam. Mert muszáj. Mert -sajnos- ilyen az élet...

Magnus & Ev

Erős akartam maradni. Nemcsak azért, mert nem voltam egyedül, hanem azért is, mert úgy éreztem, hogy ha most megengedek magamnak egyetlen egy gyenge pillanatot, akkor teljesen össze fogok törni, hogy minden eddig ért sérelem újból előtör belőlem, és most már nem lesz semmilyen kifogás, amivel hitegethetem magam, hanem kénytelen leszek minddel szembenézni. Mert eddig végig ezt csináltam.
Tíz évvel ezelőtt is, amikor megtudtam, hogy anyáék meghaltak, nem sírtam, egyetlen másodpercig sem. Nem azért, mert nem voltam szomorú, mert de, az voltam, pokolian éreztem magam, de sokáig reménykedtem abban, hogy minderről kiderül, hogy csak egy rossz vicc, és anyáék másnap már itt lesznek velünk, és minden folytatódik a rendes kerékvágásban. Aztán, amikor rájöttem, hogy ez nem fog megtörténni, a haragot választottam menedékként, s minden fájdalmamat abba összpontosítottam. És hogy ki felé irányult a mérgem? Mindenki felé, a Konzul felé, a nagybátyánk felé, egyszerűen gyűlöltem az egész világot, amiért ennyire kitolt velem. De egy idő után a harag elmúlt, nekem pedig szembe kellett volna néznem végre a kegyetlen valósággal, de képtelen voltam erre, ezért újabban kifogást kerestem magamnak, aminek a segítségével egyben tudtam maradni – és ez a mai napig tartott ki.
Ugyanis a düh elmúltával az volt az egyetlen kapaszkodóm, hogy megtudjam, mi történt anyáékkal valójában azon az éjjelen, és most, hogy végre ismertem az egész történetet, itt volt az ideje, hogy végre elengedjem őket, és egy új fejezetet nyissak az életemben. De valahogy úgy éreztem, hogy erre egyszerűen képtelen vagyok. Nem is, valójában nem akartam még továbblépni. Mert a szívem legmélyén még mindig az a sérült 11 éves kislány voltam tíz évvel ez előttről, aki egyszerűen képtelen megbirkózni azzal a ténnyel, hogy a szülei elmentek, örökre, és soha többet nem térnek vissza.
A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy nem volt senkim, akire támaszkodhattam volna. Eddig persze itt volt a bátyám, akivel tényleg mindent megosztottam, de az utóbbi időben olyannyira eltávolodtunk egymástól, hogy tudtam, többet nem számíthatok rá úgy, mint régen. A saját két lábamra kellett állnom, és egyedül feldolgozni mindezt. Nem lesz könnyű, biztos voltam benne, mint ahogy abban is, hogy a pokolban is szívesebben lettem volna, mint a jelenlegi helyzetemben, de nem volt választásai lehetőségem. Elvégre, az emberek mindig ezt csinálják, nem? Talpra állnak, és mennek tovább, miközben cipelik magukkal tovább a fájdalmaikat, de azok nem verik láncra őket, nem tartják őket vissza attól, hogy előre nézzenek, hanem emlékeztetőül szolgálnak – mutatja nekik, hogy honnan jöttek, és hová tartanak. Elvégre, mindenkit az emlékei határoznak meg, és hogy az elszenvedett sérelmeket, fájdalmakat hogyan dolgozzák fel. Az igazán erős emberek elfogadják őket, és megtanulnak ezzel együtt élni, én pedig ilyenné szerettem volna válni. Nem olyanná, akit a félelmei megbilincselnek. Erős akartam lenni, hogy mások támasza lehessek, hogy mások számíthassanak rám.
Persze, tudtam, hogy ez nem fog elsőre sikerülni, és hogy sokszor fel akarom majd adni menet közben, de nem fogom, hanem megyek tovább előre. Mert ezt akartam, és a Heallightok mindig azt teszik, amit akarnak, és amiben hisznek.
Amikor Magnus beszélni kezdett hozzám, tekintetemet végig az arcán pihentettem, és mindaz, amit mondott, tényleg mélyen érintett. Mert... mindenben igaza volt. És én is tudtam ezeket magamtól is, csak tagadtam, tagadtam, mert szenvedni egyszerűbb volt, mint feldolgozni azt a tényt, hogy anyáék nincsenek itt már többet, és hogy már nem ismerhetem meg őket. Amikor pedig azt mondta, hogy hasonlítok anyára, teljesen elérzékenyültem, olyannyira, hogy éreztem, hogy rohamosan gyűlnek a könnyek a szememben, én mégis, ennek ellenére is mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Igen, igazad van! Ők kedvesek voltak, segítőkészek és gyengédek. Náluk remekebb árnyvadászt soha nem ismertem, és mindig is olyanokká akartam válni, mint ők. És igen, lehet, hogy Kör tagok voltak, de nem hiszem, hogy ez rossz dolog lenne. Mert a Kör tagok között sem volt mindenki olyan, mint Valentine. Sokan hittek abban, hogy egy szebb célt szolgálnak, és anyáék mindig is jobbá akarták tenni ezt a világot – magyaráztam tovább én is, bár ezt valószínűleg sokkal inkább a saját magam megnyugtatására mondtam, mintsem azért, hogy Magnus is tudjon ezekről a dolgokról. Egy olyan képet akartam megőrizni a szívemben anyáékról, amit nem mocskolt be Valentine.
Amikor Magnus hirtelen közelebb csúszott hozzám, és megsimította az arcélemet, nem kicsit lepődtem meg. Nem vártam tőle ezt a törődést, elvégre, még csak nem ismertük egymást, ugyanakkor, magam sem gondoltam volna, hogy milyen jól fog esni a vigasztaló érintése. Nem volt sok, mégis, most végre úgy éreztem, hogy igen, van számomra is remény. Csak nem szabad feladnom, nem szabad hagynom, hogy a félelmeim gúzsba kössenek, miközben én megfeledkezek arról, hogy éljek. Mert a halhatatlanokkal ellentétben nekem csak egy emberöltő állt rendelkezésemre ahhoz, hogy minden sérelmemet feldolgozzam, és még éljek is, úgy igazán – egy árnyvadászé pedig még annál is rövidebb volt. Épp ezért nem pazarolhattam az időmet az önsajnálatra. Voltak és lesznek is még rajtam kívül is sokan, akik ugyanolyan, ha nem komolyabb tragédiák áldozatai lesznek, de mindannyian továbbmegyünk az életben. Továbbmegyünk, mert ezt kell tennünk. Mert ezt jelenti embernek lenni.
- Tudom, és igazad van, Magnus. Köszönöm a szép szavakat, tényleg. Elképzelni nem tudod, hogy milyen jól esnek most, de remélem nem haragszol meg, ha azt mondom, nem sokat segítettek most – nevettem fel erőltetetten, igazából sokkal inkább kínomban. Meg, tényleg nem akartam elkezdeni itt pityeregni a boszorkánymester előtt, de addig, amíg ilyen szép és vigasztaló szavakat mondott nekem, addig ennek az esélye túlságosan is nagy volt. Persze, jól estek, tényleg, és nem bántam meg egy másodperce sem, hogy hagytam, hogy végig mondjon mindent, de ez egy ördögi kör volt, melynek remélhetőleg vége szakad akkor, ha sikerült kiadnom magamból mindent egy kiadós sírás keretein belül.
- De ha eljön a megfelelő idő, akkor emlékezni fogok erre a pillanatra, Magnus, és mindarra, amit mondtál. El nem tudod képzelni mennyire hálás vagyok, de azt hiszem, itt az ideje, hogy elmenjek. Már így is több idődet pazaroltam, mint kellett volna. - Hangom még mindig gyenge volt, csak úgy, mint ahogy én is, s kicsit sem éreztem visszatérni az erőt, de egy dolgot már biztosan tudtam – hogy történjék bármi, de én haladni fogok tovább az utamon. Most mindenesetre jobbnak láttam, ha témát váltok, mert féltem attól, hogy ez a beszélgetés túlságosan olyan irányt vesz majd fel, amely során képtelen lettem volna visszanyelni az egyre jobban feltörni kívánkozó érzéseimet.
Mert bármennyire is próbáltam elvonatkoztatni mindattól, amit Magnus mondott, még mindig csak a szüleim emlékei kergetőztek a fejemben, szívemben pedig fájdalmas űr tátongott. És az sem segített túlságosan, hogy, az én jóvoltamból ugyan, de szóba került Josh is. Ezt ugyanis még annyira se tudtam kezelni, mint a szüleim elvesztését, ezért nem is akartam komolyabban belebonyolódni ebbe a témába.
Nem hagytam, hogy Magnus marasztaljon, feltéve hogy egyáltalán szándékában állt, hanem csak gyorsan felálltam és sietősen az ajtó felé indultam.
Egyre jobban fullasztott a szoba a négy fala, bár ennek lehet sokkal több köze volt ahhoz, hogy ez volt az a helyszín, ahol az igazságra fény derült, emiatt pedig nem is szívesen tartózkodtam itt jelenleg – menekülni akartam innen, hiába tudtam, hogy az érzések és gondolatok ugyanúgy követni fognak, legyek bárhol.
Mielőtt azonban kiléptem volna az ajtón, még egyszer utoljára visszafordultam Magnus felé.
- Magnus, te egy jó ember vagy, sokkal jobb, mint azt hinnéd. Ezért soha ne gondolj arra, hogy nem érdemled meg a boldogságot, mert nem igaz. Nálad jobban szerintem senki nem érdemli meg. Ezért hát, ha úgy érzed, hogy most végre megvan, akkor ne engedd el azt, nem számít hány és milyen nehézségekkel kell szembenézned, csak ragadd meg, és szorítsd magadhoz szorosan – feleltem Magnusnak, teljesen komolyan gondolva minden egyes kiejtett szavamat.
Persze, itt Alecre és a kapcsolatukra gondoltam első sorban, de szerettem volna, ha tudja, én támogatom őket, és hogy ne adja fel, történjék bármi, mert tudtam, milyenek voltak az árnyvadászok, főleg az idősebb generáció, így biztos voltam abban, hogy nem lesz könnyű ez a kapcsolat. De ha valakik, hát ők biztosan meg tudnak majd ezzel birkózni.
- A Bane-kupont nem feledem, ha szükségem lesz valamire, mindenképp hozzád fordulok majd, de ha neked lenne szükséged majd valakire, akinek kiöntheted a lelkedet, hozzám bármikor jöhetsz. Nem ígérem, hogy tudok segíteni, de meghallgatlak – pillantottam a boszorkánymester szemeibe, s egészen addig, amíg biztosra nem vettem, hogy megértette, amit mondtam, nem folytattam a búcsúszövegemet. Mikor azonban úgy ítéltem, hogy kellően a tudtára adtam, tényleg számíthat rám, rátértem a legfontosabb részére a mondandómnak. – A nyakláncot félrerakom neked, és, Magnus... Köszönök mindent. Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot, és amiket utána mondtál, azt is, nem fogom elfelejteni – feleltem, majd még egy másodpercnyi habozás nélkül kiléptem a boszorkánymester lakásán, hogy aztán elmerülhessek a saját lelkivilágomban, végig pörgetve újra és újra az előbb lezajlott a beszélgetést a fejemben.
A folyosón csak az én lépteim vertek visszhangot, s ahogy egyre távolabb és távolabb kerültem Magnus lakásától, úgy tört rám újból a letargia. Mert az emlékek végig ott voltak a fejem egyik rejtett zugában, mint egy rossz árnyék, csakis arra várva, hogy mikor jöhetnek újra elő, hogy aztán minden gondolatomat kitölthessék. Eddig visszafogtam őket, de most, most elérkezett az ő idejük is. Többé nem tartottam vissza az érzelmeimet, hanem hagytam őket felszínre törni.

Köszöntem a játékot Magnus <3 ● words: 1487 ● ©

evelyn & magnus

so here we are

Habár nem kellene foglalkoznom azzal, mit bolygatok meg ismételten, milyen lélekbe fúrok, vagy épp miképpen formálom az igazsággal, képtelen vagyok elmosni a törődésem. Kiszaggatja magát a száműzött területről, feltépve a falakat, majd addig kocogtatja bíbor dobogómat, amíg már tudatomig felszárnyal, hogy letelepedve abban emlékeztessen rá, Evelyn, a lány előttem, épp olyan, akárcsak én. Ahogy mindannyian. Részeink változóak, talán olyan mozaikokból állunk össze, amik helyenként egyáltalán nem fedhetik le egymást, de ahogy nekem anyám és apám története most, majd mindörökké fájó - úgy ennek a porcelán angyalnak is megsebzi ezekben a percekben az általam átadott igazság szüleiről a szívét, lelkét, talán az egészét. Mindezt kvázi előttem. Premierből nézhetem végig, ahogy a harcos árnyvadász, aki hitt a Klávéban, a szüleiben, egyszerre roppan össze és veszi vállaira a világ minden terhét. Rosszalló érzéseim úgy érzem helytállóak. Fellobban mellkasomban a védelmező ösztön, amit már olyan sokszor éreztem letűnt éveim alatt. Jól tudom, nem menthetem meg, nem is nyúlhatok bele az életébe, csupán teljesíthetem kívánságát, mégis gondterheltté válok a gondolatától, mit művelek vele ez időszak alatt.
Ahogy az már lenni szokott az érzelmei szépen sorjában felbukkannak egymás után. Előbb az irántam érzett fellobbanó harag, ami bejárja a szobát, hogy végül a bőrömön pattogjon lefelé. Rögtön, miután értelmét nyeri beszédem, elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol már dühe tovább áramlik a szülei felé, amiért eltitkolták előle és testvére elől az igazat, majd a Klávé felé szikrázik dühe. Érthető okai vannak, tiszteletben tartom érzéseit. Elviselem, ha kifejezi, hogyan érez. De nem állok le annyival, hogy szóban leközvetítsem, hogy mi is történt - meg is mutatom neki, hallja, lássa, érezze, hogyan beszéltek szüleiről. Tudjon róla és élje át azt, ami megtörtént. Legyen birtokában az igazságnak, a múltnak. Ne legyenek előtte sötét foltok! Átadom teljességében a válaszokat. Vagy legalábbis igyekszem érte tenni.
Hirtelen szomorúságra vált át aurája. Érezhető a fájdalma, a szöveteim alá lopódzik. Elfordítom fejem, mikor felhúzza térdeit és apróra zsugorodik. Nem vagyunk túl közeliek egymáshoz, sőt, a legkevésbé sem akarnám beljebb engedni, de hét pokol, magaménak érzem a problémát e percben. És nincs kőből a szívem! Egyetlen szomorúság sem érdemli meg, hogy elsétáljak mellette, főképpen nem az efféle forrásból kiinduló. Pláne így, hogy közöm van hozzá. Nem is akármennyire, nem is akármilyen.
Mindössze bólintással felel, mikor közlöm, nem tartok igényt az ékszerére. Savanyúan pillantok le közénk. Nedvesítek ajkaimon, egyre csak viaskodom magammal. Egy részem arra vár, hogy felpattanjon és tova illanjon, mint nyári éjjel a hűvös esőfelhők, de a másik - igen domináns részem - épp ellenkezőleg, a társaságát szomjazza. Mintha lefogná a helyzetre való tapasztaltságom a lényem teljes egészét. Nem tudok elfordulni tőle. Szemeim rajta maradnak. Aggodalmas pillantással nézek végig rajta. Hosszan lehunyom szemeim, mély levegőt véve, csak lassan nézek fel rá ismét, épp ekkor kérdez újból.
Elnyílnak ajkaim, beszélni, felelni óhajtok, de tovább és tovább emészti magát. Szavakba önti, kérdésekbe formálja a fájdalmát, én pedig hagyom. Felhúzom térdem, felé fordulok, mind törzsemmel - mind fejemmel. A kanapé háttámlájára támasztok kezem, úgy ülök mellette. A támaszává, a menedékévé válok, akkor is, ha nem mondjuk ki. Fejem enyhén oldalra billenve fürkészem, belerévedek tökéletesre faragott, ifjú, bűbájos arcába, féloldalas mosollyal nézve őt. Leginkább szomorú a tekintetem, mégis törődő. Bólogatok, megértően kémlelem. A szavai lecsillapodásával sóhajtók, lepillantok közénk, valahová a bútor gyűrődéseire. Eljátszok a kirajzolódó mintával fejemben, majd állam szegem, hogy szóljak.
- Nem ismertem őket túl jól. - hangom rekedtes, kénytelen vagyok köhinteni enyhén - Nem igazán törődtem soha az árnyvadászokkal és ők sem foglalkoztak velem. De a szüleid mindig kedvesek voltak velem. Főképpen édesanyád. Nagyon hasonlítasz rá... - bólintok enyhén, finom vállrántással - Neked nem kell azzal törődnöd, sem arra gondolnod, hogy mivé váltak Valentine mellett. Ők a szüleid voltak, azok, akikre emlékszel. Szerettek téged! Ha nem így lett volna, nem mentek volna el arra a küldetésre. - próbálom elmondani a véleményem, ha engedi és nem szakít félbe - Talán nem jönnek többé vissza és talán nem fogod megtudni, hogy milyenek voltak előtte és milyenek lettek utána, de akikre te emlékszel, azok voltak ők igazán. Evelyn, tartsd becsben, ami megadatott velük. És azokra emlékezz, akik melletted voltak! - édes-savanyú mosollyal révedek bele ragyogó szemeibe, próbálok a lelkéhez beszélni, ahhoz ami újabb és újabb sebeket szerez e percekben. Bár többet tehetnék, bár többel segíthetném. Lehajtom fejem, mert úgy érzem kudarcot vallok. Hiába nem kellene így éreznem, hiszen ismeretlen, de nem fordulhatok el valakitől. Főként nem egy ilyen pillanatban. S ekkor újból kérdez. Felkapom fejem, állam kissé hátraszegem, kihúzom vázam.
- Igen. - halkan felelek, próbálom felvenni vele a szemkontaktust. Újabb kérdést formál, majd kibeszéli a lelkét is e percben. Nem nehéz észrevennem, hogy mennyire megküzd a pillanattal. Teljesen beleroppan a percbe, a hangján jól hallható mennyire megküzd most azért, hogy erős maradhasson. - Sehogyan. - ejtem nemes egyszerűséggel, majd elnyújtózom közre eső karommal, hogy kézfejem külső peremével megsimítsam arcélét, ha engedi nekem - Evelyn... Ha megszeretünk valakit, ha valaki fontos nekünk... és elveszítjük, keletkezik odabenn egy űr. Egy űr, amit megpróbálunk letagadni, amivel küzdünk, amit elfojtunk, amit lehazudunk. De a végén, amikor lecsillapodnak érzéseink, rádöbbenünk, hogy az örökké elkísér majd minket. Nem fog enyhülni a fájdalom, csak megtanulunk vele élni. - közelebb húzódom hozzá egy arasznyit, ha még nem illant el mellőlem - Nem fogod elveszíteni a bátyádat, mert vigyázni fogsz rá. Vigyázni fogtok egymásra. De... - szinte már csak suttogok - ...nem félhetsz folyton attól, hogy elveszíted őt. Ha rettegésben élsz, ha beletaszítod őt is, akkor elfelejtesz élni. Épp az a szép az életben, hogy semmi sem tart örökké. Jó, leszámítva a halhatatlanokat, de ezt most mellőzzük. - enyhe grimasszal rázom meg a fejem, majd állam felhúzva próbálom mosolyra csalni a szépséget oldalamon - Bár nem ismersz és én sem ismerlek igazán, de annyit felajánlhatok neked, hogy itt leszek, ha szükségetek lesz egy boszorkánymesterre. - billen a fejem kissé, majd ujjaimmal álla alá nyúlok, ha engedi és felfelé próbálom emelni fejét - Egy Bane-kupon, ha úgy tetszik. - kacsintok puhán, majd mellette eldőlök a kanapéba ívelve körvonalammal. Nem tudom, hogyan lehetnék segítségére, miben tehetném jobbá az életét, de most egyelőre jobb nem jut eszembe. Persze lehet, hogy arcomba csapja az ajtót és elmenekül, mindenesetre én felajánlottam magam!

Magnus & Ev

- Nem, valóban nincs már jelentősége – értettem egyet a boszorkánymesterrel. Elvégre, neki szándékoztam adni a nyakéket, így már teljesen mindegy volt, hogy mi nem tudtuk használni, vagy hogy volt-e egyáltalán benne még varázserő. S habár tényleg vonakodtam elszakadni tőle, hisz a szüleinktől kaptuk, a Heallight család öröksége volt, de egy részem tudta, hogy Magnusnál lesz majd a legjobb helye – mi egyébként sem tudtuk kihasználni az általa kínált lehetőségeket, a férfinál pedig szolgálhat egy nemesebb célt, embereket menthet, feltéve persze, hogy működött még a mágiája.
Aztán amikor hirtelen Magnus elvette tőlem a nem is olyan régen kapott poharat, meglepődtem kissé, mindenesetre nem mutattam ennek jelét, csak készségesen helyet foglaltam, mint ahogy arra invitált is. Pár másodpercig kényelmetlenül mocorogtam, próbáltam egy kényelmes pozíciót keresni, ami takarta némileg az idegességem, de mivel ez sehogy sem jött össze, már nem is foglalkoztatott különösebben, hogy Magnus látja-e, mennyire feszült voltam attól, amit mondani készült.
Nyeltem egy nagyot, amikor figyelmeztetett arra, hogy próbáljam meg a hidegvérem megőrizni, és nem hagyni, hogy a megszerzett információk átformáljanak. Ez már nem jelentett semmi jót, és őszintén szólva, nem tudtam száz százalékosan megígérni Magnusnak, hogy nem lesz hatással rám mindaz, amit megtudok, mint ahogy az is kétséges volt, hogy ha meg is változok, akkor milyen irányba – ez mind attól függött, hogy milyen rossz hír várt rám az igazság falain belül. Mindenesetre nem hagytam, hogy mindenféle összeesküvés elmélet megszülessen a fejemben, csak nyeltem egy nagyot, majd magabiztos, komoly arccal bólintottam egy aprót.
Minden idegszálam a pattanásig feszült, és amikor a boszorkánymester kijelentette, hogy anyáék Kör tagok voltak, éreztem, hogy robban a bomba. Már épp pattantam volna fel felháborodottan, hogy hazugsággal, aljas rágalommal vádoljam meg a férfit, ő azonban gyorsabb volt, és csendre intett.
Nehezen nyeltem le minden rossz érzésem és dühöm, de csak sikerült ülve maradnom, és hagynom, hogy Magnus megmagyarázza az egészet. De mindaz, amit mondott, egyszerűen olyan hihetetlen volt, olyan valószerűtlen, hogy mégis tudtam, mindez igaz volt. Az összes furcsaságot megmagyarázta, amit már gyerekkorom óta tapasztaltam – a furcsa tekintetek, amiket még Alicanteban kaptunk más árnyvadászoktól, amiért a legtöbb gyerek igyekezett azért elkerülni, és még sorolhatnám a listát, ami mind arra utalt, hogy anyáék tényleg Kör tagok lehettek.
Egy részem egyből mérges lett rájuk, szinte már meggyűlölni is képes lettem volna őket, amiért képesek voltak annak a szörnyetegnek dolgozni, de aztán eszembe jutott minden szép emlék róluk, hogy milyen szerető szülők voltak, és rájöttem, hogy ők soha nem voltak olyanok, mint Valentine. Megvolt a maguk ideája, ami túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, s végül ezért haltak meg – mert mindvégig kitartottak amellett, amiben hittek, s félelmet nem ismerve nem hunyászkodtak meg a Klávé előtt. Őszintén szólva, a neheztelés nem tűnt el rögtön a szívemből, és biztos voltam benne, hogy teljesen soha nem is fog, hisz mégis csak 11 éves voltam, Josh meg 13, amikor magunkra maradtunk, és nem volt senki, akire számíthattunk volna, ugyanakkor megértettem őket, és... büszke voltam rájuk. Büszke, amiért olyan árnyvadászok voltak, mint nem sokan a mai világban – nem váltak a Klávé pincsijévé még annak tudatában sem, hogy tudták, ezért az életükkel fognak fizetni.
Aztán amikor Magnus azt is elmondta, hogy a Klávé megölette őket, hogy olyan démon ellen küldte őket, amivel egyszerűen képtelenség lett volna elbírni, ismét feltámadt a dühöm, ezúttal azonban a Klávéra irányult mind az. A vérem forrni kezdett, úgy éreztem, hogy képes lennék most rögtön Idrisbe loholni, és felégetni az egész világot, csakhogy a Klávé pusztuljon úgy, ahogy van. Szörnyű volt, amit tettek, amiért a saját bajtársaikat meggyilkoltatták csak az eltérő véleményük és a félelmük miatt. Egyszerűen undorító volt, még azt a kijelentést is megkockáztattam volna, hogy rosszabbak voltak Valentinenál.
Ugyanakkor amikor ez eszembe jutott, rájöttem, hogy felesleges lenne bosszút állni rajtuk – hisz akkor én sem lettem volna különb náluk, ezt pedig nem akartam. Nem akartam bemocskolni a családunk nevét, mert hiába gondolhatta mindenki úgy, hogy anyáék ezt már megtették, ez nem volt igaz. A Heallightok mindig azt tették, amiben hittek, s amit helyesnek véltek – az pedig tagadhatatlan volt, hogy amit a Klávé művelt, az messze volt a jótól. De hittem benne, hinni akartam abban, hogy majd az árnyvadászok következő generációja megváltoztatja belülről ezt a rendszert.
Meg egyébként is, mit értem volna el a bosszúval? A végén úgysem maradt volna semmi más, csak a magány, és az a megváltoztathatatlan tény, hogy anyáék már nem fognak többé visszajönni – ők örökre elmentek, s amíg legalább egy ember tisztán őrzi az emléküket a szívében, már nem volt hiába mindaz, amit tettek. Náluk jobb szülőket soha nem kívánhattam volna.
Ahogy minden dühöm elpárolgott, szomorúság tört rám. Igyekeztem Magnus előtt erősnek mutatni magam, nem akartam elbőgni magam előtte, mint egy csecsemő, de úgy fájt, és annyira hiányoztak, hogy az ésszel fel sem volt fogható. S amikor megmutatta, hogyan beszéltek róluk, ezek az érzelmeim csak felfokozódtak.
Hátradőlve a kanapén felhúztam a lábaimat, s a combom alatt átkaroltam azokat. Hallottam, ahogy Magnus közölte, nem kéri a nyakláncot sem, csak tegyem félre neki, amire bólintottam ugyan, de nem igazán fogtam fel. Még mindig azok visszhangoztak a fejemben, amiket mondott, próbáltam őket megemészteni, de minden egyes eltelt másodperccel csak egyre nagyobb fájdalmat éreztem a mellkasomban.
- Ismerted őket? – szólaltam meg hirtelen, megtörve a ránk telepedő csendet. – Tudod, én nem igazán emlékszem már erre, csak azt tudom, hogy nagyon szerettem őket, mert mindig kedvesek voltak és sokat törődtek velünk, de hogy valójában milyenek voltak, arról fogalmam sincs. Milyenek lehettek, mielőtt csatlakoztak a Körhöz? És utána? Megváltoztathatta őket vajon a Valentinenal eltöltött idő? Olyan kíváncsi lennék minderre, de gondolom, már úgy sem fogom megtudni ezt. Hisz ők elmentek, és már nem jönnek vissza többet. Nem ismerhetem meg őket jobban, csak pár fakó emléket őrizhetek meg róluk... – magyaráztam Magnusnak, bár igazából választ nem vártam feltétlenül rájuk. Nem vártam el Magnustól, hogy ezekre a kérdésekre is tudjon felelni, ugyanakkor úgy éreztem, ha most nem beszélek, akkor megtörök, s nem fogom tudni, hogyan dolgozzam fel mindezt.
- Te is veszítettél már el szeretteidet, igaz? – pillantottam Magnusra kérdőn. – Te hogy dolgoztad fel a hiányuk okozta fájdalmat? Mert én úgy érzem, hogy ha még valakit elveszítek, ha a bátyámmal történik bármi, akkor összeroppanok. Mindig is próbáltam erősnek mutatni magam, de egyedül, ebben a kegyetlen világban, távol a megszokott környezettől, pokoli nehéz volt felnőni. És én nem akarom még egyszer átélni mindazt, amit akkor kellett...
Éreztem, hogy egyre jobban kerülget a sírás, de vasakarattal tartottam vissza a könnyeimet attól, hogy lefolyjanak arcomon. Megfogadtam Joshnak, hogy többet sírok, és tartani akartam magam ehhez.

words: 1063 ● ©

evelyn & magnus

so here we are

Számos előnye van a halhatatlanságnak. Többek között kimondatlan számértékű személlyel köthetem össze a végtelenbe ívelő életem, ezáltal páratlan emlékeket bezsebelve. Ráadásul egész családfáknak lehetek szemtanúja, többek között a magamét is kiépítve, kiismerve, kiteljesítve. Valamint nem kell attól tartanom, hogy az örökké, mint olyan - véget érhet, s jelentését vesztheti. Átellenben mielőtt még bárki irigykedhetne, elmondanám megsúgva mindazt, hogy az utóbbi éveim során inkább a negatívumok mellé tenném le keresztem. Túlélni azokat, kiket szeretünk, s elfeledni egy-egy arcot nem olyan könnyű, mint a lélegzetvétel. Higgyen csak bárki, bármit. - S átélni megélni egy egy históriát csak nehezíti létezésem, így van ez olyankor is, mikor valaki olyan dolgokat bolygat meg, mint most a Heallight család savanyú foltja. Elmosódott, lekopott már a fedőlapja a történetnek, de mindig felbukkan valaki, aki akar. Én pedig képtelen vagyok nemet mondani, ha a fizetség felbecsülhetetlen értékként sétál be a küszöbömön.
Átnyújtom az alkohollal feltöltött üveget a lány kezébe, majd elandalgok valamivel hátrébb, hogy teret adhassak. Pontosan tudom, hogy hová tartozik, melyik pont az, ahol már elmosódott a családjának foltja, s mi az, amiért nem kapott választ sehol máshol. Csúfos sebet ejtettek családjukon, mint oly sok másikén - ezt pedig nehezményezem. Arcizmaim megfeszülnek, engednek. Az italom felmarja torkom, úgy érzem kell ily' enyhe fájdalom, hogy a józanságomba kapaszkodva tovább állhassam a sarat. Hiába nem jelent nekem semmit ő, szülei körvonala felvillan fejemben. Sajnálattal gondolok rájuk minduntalan.
- Rendben... - bólogatok aprókat, hüvelykujjam begyével morzsolgatva mutatóujjam peremét. A szövetem serceg. Hiába kíváncsiságom, sóvárgásom a nyakék iránt, gyomromban kavarog a rossz érzés, miféle heget okozom majd galamb lelkén, ha feltárom előtte a múltat. Nem lesz könnyebb, szüleit visszaadni nem tudom. Mégis vájjak mélyre benne egy már egyébként is bíbor motorjába égett sebet? Rosszallóan formálom vékony vonallá ajkaim, majd közelebb mozdulok hozzá.
Meg kell néznem magamnak a kincset, 'mit válaszaimért cserébe ígér nekem, bár látszólag tart tőle, hogy elragadom erővel, ugyanis minden ujja mohón félti tőlem. Nem vagyok meglepve! Bár azért sért kissé, hogy tolvajnak titulál egy része. Éppen engem?! Fölényeskedően húzom hátra fejem, közben meghallgatva, hogy mit is jelent, mennyit is tud erről a különleges darabról, mit musgravit alkot, s 'mi szívemnek vágya e percben.
- Talán, mert nem hittél benne eléggé, vagy mert nem a megfelelő helyen használtad. Bár ennek már nincs jelentősége. - vonok vállat hegykén, utalva ezáltal is, hogy a darab újabb kézbe kerül majd. Ki tudja? Lehet valóban elhagyta már a mágia a sok hitetlenkedő két lenyomata után. Mindenesetre próbálkozni lehet! Hacsak egyszer is sikerül vele a későbbiekben gyógyítani, már megéri. Más nem drágakőként remekül mutat majd a kincseim között. Egyelőre azonban még nem tudok  a képzelt helyével foglalkozni.
Meghallgattam feleletét, de közben kiengedtem egy mélyről jövő sóhajt. Igazán mélyről. Gyomorból. Kezdtem gyűlölködni magam irányába, amiért tudtam dolgokról mindvégig, s tudok most is, mert nem egyszerű ilyen mérhetetlenül sok alkalommal valaki szemébe mondani, hogy miért nem lehet már szerettével, főként, ha sötét folt is van a dologban. Félrehúzva számat nyújtózom el a lány felkarjáért, elvéve poharát, s elcsettintve övéből, majd enyémből is azt. Szabad kezemmel nyújtózom övéért, hogy utasítóan a kanapé felé terelhessem, majd arra leültetve, szemben helyet foglalhassak vele. Legyek bármilyen szuper menő - csilivili hacukába bújt boszorkánymester, van szívem!
- Ahogy kívánod. - bólintok mélyen, majd ölembe ejtem karjaim, mielőtt nedvesítenék ajkaimon - Bármit is mondok most, próbáld meg megőrizni a tartásod és hidegvérrel végig hallgatni. Tíz év után, most a kezedbe adom azt, amire vágytál, de miután birtokodba kerül, megváltozol majd. A véleményed, az érzéseid. Szeretném, ha nem hagynád, hogy mindez átformálja azt, aki most vagy. - bocsánatkérően pillantok szemeibe, majd újabb frissítést intézek tüdőmben.
- A szüleid kör tagok voltak. Ám! - intőn emeli fel mutatóujját - Időben döntöttek úgy, hogy elhagyják a kört, és amnesztiát kaptak. Akkoriban sok család döntött váltott hirtelen oldalt, ám a legtöbbjük némán az árnyékba húzódott, vakon elfogadva a Klávé minden egyes döntését. Ám a szüleid bátrak voltak! Ők nem értettek egyet csak a döntésképtelen oldalválasztás miatt a Klávé minden ostoba döntésével... - nedvesítek száradó ajkaimon, közben lepillantva a combjaimra - Hiába adták teljes egészüket a Klávénak, ők nem tudtak megbízni bennük. És ez kölcsönösnek bizonyult. Olyannyira, hogy mivel a Klávé akkoriban rettegte a kör tagjait, illetve a kémeket, úgy gondolták, ha megtizedelik azokat, akikben nem bíznak, példát statuálhatnak... - ekkor emelem fel pillantásom, s nézek mélyen a lány tükreibe, mintha láthatatlan karjaimmal éppen most ölelném keblemre, pedig nyilvánvalóan nincs szüksége a sajnálatomra, hangom elcsuklásából mégis megérezheti azt.
- Egy olyan démonnal küldték szembe kettejüket, amivel szemben talán még a legerősebb boszorkánymesterek sem bírtak volna el, nem hogy két árnyvadász... - határozottan úgy beszélek, mint aki még most sem fogta fel, ami akkor este történt.., egyenes háttal, továbbra is a szemeibe nézve, kissé értetlen arccal - A Klávé döntése volt, hogy a szüleidnek meg kellett halnia. - nyújtom előre jobbom, tenyerét arcára simítva, majd e percben látomást idézek meg szemei előtt. Láttatom vele, hogyan beszélték a Heallight család háta mögött még az én falaimon belül is, miféle kegyetlenség áldozataivá váltak. S hogy mire képes az, ha valaki egyszer rosszul dönt. ~ Elhúzom kezem, ölembe téve, majd állam szegem.
- Nem kérem a nyakéked. - csóválom meg a fejem, majd grimaszolva kezembe varázsolom az italomat - Majd ha már nem leszel, rám hagyod... Addig őrizd meg, emlékül, mintegy letétbe téve azt. - kortyolok az alkohol után, majd szemeim le sem veszem róla. Képes lenne vajon dühből neki rontani a Klávénak? S ha igen, mekkora mértékben gondolnának engem felelősnek?! Sok a kérdés. De első feladatom az este, hogy megvédjem ezt a lányt a hirtelen döntésektől. Jól gondolom?

Magnus & Ev

Meglepődtem, amikor Magnus, épphogy helyet foglalt a kanapén, már fel is pattant, hogy töltsön magának valamit, s készségen vett elő még egy poharat, melyet minden bizonnyal nekem szánt. Már nyitottam is volna a számat, hogy visszautasítsam az igen nagylelkű ajánlatát, de mielőtt egy hang is kiszökhetett volna a torkomon, a boszorkánymester már előttem is állt, én pedig kénytelen-kelletlen elvettem tőle a poharat. Persze, nem szándékoztam inni belőle, hiába volt hívogató az, hogy az alkohollal próbáljam meg lenyugtatni szinte már majdnem pattanásig feszült idegeimet.
Ahogy észrevettem, mennyire összeszorítottam az állkapcsomat, gyorsan ellazítottam azt, minden izmommal együtt, s helyette inkább a kezemben tartott poharat kezdtem el enyhén szorongatni. Igaz, nem vallottam volna be a világ összes kincséért sem, de valójában hálás voltam Magnusnak azért, amiért mégis csak rám tukmálta azt a fránya poharat, s nem a tartalma miatt. Hanem azért, mert így valamivel lefoglalhattam az ujjaimat, s nem ökölbe szorított kézzel kellett végigülnöm, avagy állnom az egész beszélgetést, melynek következménye az lett volna, hogy idegességemben a körmeim olyannyira a bőrömbe vájnak, hogy még vér is kiserkent volna.
- Teljesen – bólintottam egyetértően Magnus kérdésére. – Tíz éve várok arra a pillanatra, hogy megtudjam, mi történt velük pontosan, és most, hogy itt vagyok a cél egyenesben, már nem riadok vissza, nem számít, mennyire borzalmas az, amit mondani fogsz. Hallani akarom – feleltem magabiztosan, s még magamat is megleptem azzal, hogy hangom milyen nyugodtan csengett annak ellenére is, hogy valójában belül majd szétfeszített az ideg.
Viszont amikor a következő kérdését is feltette Magnus, kissé meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy majd pont ő fogja felróni nekem ezt a nagyon is elhamarkodott döntést, de hát mi mást tehettem volna? Ő is tudhatta nagyon jól, hogy mással nem tudok neki fizetni, válaszokat pedig ingyen nem kaptam volna – ezt már az előző találkozásunk alkalmával tisztán a tudtomra adta.
Ezért hát nem válaszoltam neki erre semmit, csak magabiztosan bólintottam egy aprót, miközben, kissé ügyetlenkedve ugyan, de valahogy egy kézzel levettem a nyakláncot a nyakamból, és odalépve Magnus közelebbről is megmutattam neki azt. Egyelőre még nem mertem megkockáztatni azt, hogy oda is adjam neki. Igaz, nem néztem volna ki belőle, de azért féltem attól, hogy csak úgy lenyúlja az ereklyét, engem pedig kidob a lakásáról anélkül, hogy bármit is mondott volna.
- Nekünk azt mondták anyáék mindig is, hogy varázserővel bír. Állítólag gyógyítani képes, de nekünk Joshsal soha nem sikerült beüzemelnünk – magyaráztam Magnusnak, majd mikor úgy láttam, hogy most már elég ideig tanulmányozta a drágakövet, rámarkoltam, de ezúttal csak a zsebembe tettem azt.
Vettem egy mély levegőt, még a szemeimet is lehunytam egy pillanatra, ahogy visszagondoltam mindarra, amit tudtam arról a tíz évvel ezelőtti esetről, de sajnos az nem volt túl sok minden, csupán az, amit a Konzul mondott még nekünk anno az irodájában közvetlenül anyáék halála után. Igen szomorú volt, hogy semmit nem tudtam kideríteni ennyi év után, de most végre eljött az ideje annak, hogy lehulljon a lepel a történtekről, s én is meglássam mindazt, ami a háttérben húzódott. Hogy anyáéknak miért kellett meghalniuk.
- Igazából nem sok mindent, csupán azt, amit a Konzul mondott. Ide küldték ki őket magas démoni aktivitás miatt több árnyvadásszal együtt, majd aztán hogy a társaikat mentsék, hősies halált haltak – feleltem. – Aztán hiába kérdeztem meg több itteni árnyvadászt, akik minden bizonnyal ismerték ezt az esetet, nem kaptam semmilyen választ. Ezek után semmi jóra nem számítok, úgyhogy kérlek Magnus, bármilyen kegyetlen is az igazság, ne kímélj. Mondj el mindent róluk – fejeztem be mondandómat komolyan pillantva a férfi szemeibe, mintegy arcommal azt sugározva felé, hogy ígérje is meg nekem, nem fog elhallgatni előlem semmit.

words: 586 ● ©

evelyn & magnus

so here we are

Képtelen volnék megmondani, pontosan hogyan érzem magam egy ilyen reggel - ebéd után. Sértetté tesz a gondolata, hogy Alexander képes volt faképnél hagyni, s legyek bármilyen optimista lelkületű, azért egy ostoba fecnit maga után hagyhatott volna. Ha pedig fontos a sietsége, megsúghatta volna. - S épp emiatt a cudar kelés miatt, talán nehezebbnek érzem hangulatom. És épp szerencsém van, kapóra jön Heallight felbukkanása. Ó, jól tudom, hogy ki a lány - még akkor is, ha az első percben nem ébredtem föl meglepetésemben. Hiába, untat a gondolat, hogy mindenféle árnyvadász jár-kel otthonomban. Lassan már az övékévé válik, s én leszek a vendég. Hét pokolba!
Jobb szemöldököm íve rosszallóan fut fel, mikor azzal vádol a leányzó, hogy több dologba ártom magam, mint kellene, de végül állam felugrása jelzi, hogy egyetértek vele. Alexander számlájára írható mindez... javarészük legalábbis! Mert Valentine ide,- oda, nyilván felkavarta a nyugalmam, nem vagyok közömbös magam sem a téma iránt, de ha nincs a Vadászom, biztosan nem simulok bele ennyire a dolgaikba.
- Az más! - jegyzem meg, mintegy mellékesen hozzátéve. S szemeim nem kerülik el a nyakában lógó ékességet, mire tenyere hamar védelmezően idomul. Ha valakinek oly' éles a látása az efféle kincsekre, mint a magamé, akkor hamar vonzóvá válik az önfeláldozó segítségre sietés... - mint olyan. Szám sarka rándul, vissza kell tartanom egy feltörni kívánkozó mosolyt. Kedvemre van, hogy ennyire becsben tartja a  drágaságot, de valószínűleg mohó szemeimből már kiolvasta, miféle fizetséget kívánok majd a segítségemért cserébe.
Befelé menet, leejtem magam a kanapéra, s onnan figyelem a leányzót. Hátam belesüpped a matracba, apró csoszogó hang jelzi kényelemebe helyezkedésem, de amint tudatosul bennem, hogy érkezőmnek eszébe sincs hasonlóképpen otthon éreznie magát, italra szomjazom! - Felpattanok helyemről, s tölteni kezdem aranybarna szomjúságoltóm, kérdőn pillantva a bársonyos hang tulajdonosa felé. Rögtön lényegre törően kezd beszédébe. Egyértelművé téve szándékait, s hogy mire kíváncsi, mit ad cserébe - ekkor dermedten pillantok ismét a hívogató tárgyra, majd föl a hívogató szemekbe. Nedvesítek ajkaimon, majd türelemmel elfojtok egy feltörni kívánkozó mosolyt a finom fenyegető hangszín hallatán. Igazából soha nem tudná meg, ha hazudnék, ha átverném, ha fortéllyal élnék, csakhogy megszerezzem a nyakláncot, de szerencséje van velem. A tőlem telhető leghatározottabb őszinteséggel állíthatom, hogy tisztességes vagyok!
- Megkínálhatlak? - töltöm ki magamnak, majd egy hacsak nem utasítja vissza neki is töltök. Elé lépek, átnyújtom a poharát, majd egyetértően, mélyen bólintok, s elfordulva tőle járkálni kezdek az előszobában. - Biztos vagy benne, hogy tudni akarod, mi történt velük? -
kortyolok az italomba a kérdésem követően, majd ahogy az üveg elválik ajkaimtól, résnyire nyitva hagyva azokat várom feleletét. Rosszallóan megcsóválom a fejem, majd mutatóujjam figyelmeztetően a levegőbe nyújtom. - És, abban biztos vagy, hogy azt a ritka kincset akarod áruba bocsájtani? Egyébként pedig látni akarom, mielőtt bármit mondanék! - nyújtom a lány irányába kezem, tenyérrel fölfelé. Nyilván nem vagyok olyan ostoba, hogy egy közelibb rálátás nélkül igent mondjak. Elvégre, ha hamis, vagy csak ócskaság, akkor lenne min bosszankodnom. Egy probléma pedig épp elég az életembe! - A saját szívem...
- Mi az, amit tudsz? - érdeklődöm halkabb hangszínen, közben várva a nyakékre. Annak megvizsgálása nélkül ugyanis esélytelen, hogy szóra bírjon.

Magnus & Ev

Lehetséges volt, hogy kissé elszámoltam magam, amikor ugyanis Magnus ajtót nyitott nekem, egyáltalán nem láttam a jelét annak, hogy felismert volna. Amit persze meg is értettem, elvégre csak egyszer találkoztunk, akkor is egy buliban, úgyhogy nem tartottam valószínűnek, hogy megjegyezte az arcomat, de azért sértett a feltételezés, hogy rögtön arra gondolt, a Klávé küldött engem. Elvégre, a balhés természetemmel alapból nem voltam a szívük csücske, arról nem is beszélve, hogy a fontosabb ügyekből engem mindig kihagytak, mintha szándékos lett volna, mintha elkövettem volna valamit, ami miatt nem bíztak meg bennem. Hát akkor most kiderítem, hogy mit rejtegetnek előlem!
- Biztos sok mindennel – rántottam egyet a vállamon. – De engem nem a Klávé küldött, magánügy miatt vagyok itt – tettem még hozzá, ha eddig nem jött volna rá ő maga is.
Már épp szóra akartam nyitni a számat ismét, hogy most akkor beenged-e vagy sem, amikor megláttam, hogy tekintete a nyakamban lógó medálra siklik. Szinte öntudatlanul kaptam oda kezemmel, hogy elrejtsem előle, miközben a szívem hevesebben kezdett el verni. Tényleg féltem egy ilyen értékes ékszert odaadni Magnusnak, de muszáj volt megtudnom az igazságot a szüleim halálával kapcsolatban. Mégis mindig emlékeztetnem kell magamat erre... Szépen vagyunk, Evelyn!
Elkergettem a fejemből a bizonytalan gondolatokat, és megacéloztam magam, hogy csak a célra tudjak koncentrálni, és ne ragadjak le az apró részleteknél. Ettől függetlenül, amikor Magnus kitárta előttem az ajtót, én pedig beléptem, elrejtettem a nyakláncot a ruhám alá, hogy ne legyen annyira szem előtt.
Anyáék azt mesélték nekünk, hogy még a kezdetek kezdetén, amikor Raziel angyal megteremtette az árnyvadászokat, és nekünk adták a végzet ereklyéit, a Heallight-ok is ott voltak. A legrégebbi árnyvadász családok közé tartoztunk, az ereklyénket pedig szintén az angyaloktól kaptuk még akkor. És hogy miért is olyan különleges ez a nyaklánc?
Maga az ékkő, ami a medált alkotja, musgravit. Ez még a gyémántnál is értékesebb drágakő, amiből alig pár darab van a világon. Tehát nagyon ritka, és pont ezért milliókat lehetne vele kaszálni, ha el akarnám adni. Ennyiben azonban nem merül ki. A Heallight-ok mindig is úgy tartották, hogy a medál varázserővel bír – gyógyítani tud. Elvileg az angyalok zártak bele erejükből egy keveset, így az képes bármilyen halálos sérülést meggyógyítani, és ilyenkor zölden izzik fel. Innen ered a nevünk is, Heallight, gyógyító fény. Nekünk Joshsal azonban soha nem sikerült beüzemelni a nyakláncot, hiába próbálkoztunk vele, így én nem hittem abban, hogy képes lenne ilyenre. Vagy ha az is volt, akkor már rég kiveszett ez az erő belőle az évek során, de ettől függetlenül az eszményi értéke nem lett kevesebb a családunk számára.
Miután becsuktam magam után az ajtót, beljebb mentem a lakásban, de annyira nem éreztem otthon magam, hogy lehuppanjak Magnus mellé a kanapéra, ezért, mint az idióták, megálltam valahol a közelében. Most éreztem csak igazán, hogy valójában mennyire is rettegek. Itt voltam a cél előtt, mégis féltem megszólalni, feltenni a kérdéseimet, mivel elképzelésem sem volt, hogy milyen válaszokat fogok kapni.
Egy nagy levegővétellel próbáltam lenyugtatni hevesen verő szívemet, majd karba tett kezekkel szegeztem határozott pillantásom Magnusra. Itt van hát az ideje, hogy fény derüljön a múltra.
- Kérdéseim vannak – kezdtem bele óvatosan, szándékosan ügyelve arra, hogy ne vágjak rögtön a dolgok közepébe, mint ahogy azt legszívesebben tettem volna. – A szüleimmel kapcsolatban – tettem még hozzá. – Nem vagyok benne biztos, hogy tudod, hogy mi történt velük tíz évvel ezelőtt, és legutóbb amikor találkoztunk, nem igazán adtad ezt a tudomásomra, de én megint itt vagyok, és hajlandó vagyok fizetni – magyaráztam neki, majd ahogy ide értem, kivettem a nyakláncot a ruhám alól, és felmutattam neki. – Ezzel. – Az ékkő megcsillant a fény hatására, én pedig hagytam, hogy Magnus jól megnézhesse magának, mielőtt visszadugtam volna a ruhám takarásába. – Viszont már az elején leszögezem, hogy ha nem tudsz semmilyen válasszal szolgálni, akkor nem kapod meg a fizetséged. – Hangom határozott és ellentmondást nem tűrő volt, mint ahogy tekintetemet is.
Éreztem magamon, hogy túlságosan vakmerő vagyok, talán még szemtelen is kicsit, elvégre mégis csak Magnus Bane-nel álltam szemben, Brooklyn fő boszorkánymesterével, aki nem utolsó sorban már vagy 400 éves is lehet, mégsem érdekelt. Üzletelni jöttem ide, és ez nem engedte meg azt, hogy meghunyászkodjak a partnerem előtt. Meg ez egyébként sem az én stílusom volt.

words: 684 ● ©

Magnus & Ev

Még mindig emlékszem arra, milyenek voltak anyáék. Igaz, hogy csak kislány voltam, amikor elveszítettem őket, és hogy azóta már tíz év is eltelt, de én továbbra is féltve őriztem emléküket - anya kedves mosolyát, gyengéd ölelését és apa féltő, de büszke pillantását. Nem kívánhattam volna náluk jobb, szeretőbb szülőket. Épp ezért is volt olyan hihetetlen, amikor azon a napon nem jelentek meg a többi árnyvadásszal együtt, majd amikor utána a konzul közölte, hogy elestek a csatában. Egy percig sem hittem neki, valahogy minden porcikámban éreztem, hogy ennél többről volt szó, hogy volt valami a háttérben, amit nekünk nem mondtak el. Elhatároztam hát, hogy kerül, amibe kerül, de kiderítem az igazságot.
Amikor annak idején ezt felvetettem Joshnak is, ő letorkolt ezért az ő szavaival élve butaságért. Ebben a tekintetben soha nem sikerült megértenem őt. Mindig is biztosra vettem, hogy ő is tudja, hogy valami bűzlik a szüleink halálával kapcsolatban, Josh mégis úgy döntött, szemet huny az igazság előtt. Félt volna? Félt volna attól, amit esetleg megtudunk; hogy kiderül anyáék nem azok voltak, akiknek hittük őket?
Megmondom őszintén, nekem is számtalanszor megfordult ugyanez a fejemben, de Joshsal ellentétben engem ez nem akadályozott meg abban, hogy kutatni kezdjek. Ismertem anyáékat, és tudtam, bármit is követtek el a múltban, azt nyomós okkal tették. Meg egyébként is jobb ismerni az igazságot, még ha kegyetlen is, mint hazugságban leélni az életem.
Ezért nyomozni kezdtem pár éve, miután kellően felnőttem és megerősödtem ahhoz, hogy egyedül is belevághassak ebbe a vállalkozásba. Nem volt semmi nyomom, annyit tudtam, hogy New Yorkba küldték ki őket, meg egyébként is sok éve volt már annak, hogy mindaz történt, egyértelmű volt, hogy hiába vizsgálok meg különböző helyeket, semmit sem fogok találni. Nem maradt más választásom, minthogy áttérjek a B tervre – a kérdezősködésre.
Számtalan árnyvadászt, akik elég idősek voltak ahhoz, hogy tudjanak bármit is az akkor történtekről, végigjártam a kérdéseimmel, de semmilyen válasszal nem szolgáltak, ami a hasznomra lett volna. Azt állították, hogy semmit nem hallottak arról az esetről, de én kételkedtem ennek a kijelentésnek az igazában. Biztos voltam abban, hogy tudtak valamit, csak nekem nem akarták elárulni, ezért inkább jobbnak láttam, ha nem erőltetem náluk a dolgot, és inkább keresek valaki mást, aki sokkal szolgálatkészebb e tekintetben. Például Magnus.
Sokat agyaltam azon, hogy újból felkeressem-e a boszorkánymestert, az első találkozónk ugyanis elég csúfos kudarcot ért véget, amiért nem tudtam mivel kifizetni őt akkor még. Illetve, tudtam volna, de akkor nem voltam elég határozott, vagy éppen kétségbeesett ahhoz, hogy a családi ereklyét elcsenjem a bátyám szobájából. Most még is megtettem. Már előre hallottam magamban, hogyan fogja leordítani a fejem Josh, amint rájött arra, hogy mi történt, de nem tehettem mást, ezt neki is meg kellene értenie! Számomra sokkal fontosabb volt az igazság kiderítése, mint holmi kőkorszaki vacak őrizgetése, amit még csak használni se tudtunk soha. Így legalább hasznát vesszük.
Vettem egy mély levegőt, ahogy megálltam Magnus lakásának ajtaja előtt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, ahogy letekintettem a nyakamban logó medálra. Értéke volt az ékszernek még így is, hogy nem tudtuk beüzemelni Joshsal soha, nemcsak pénzbeli, hanem eszményi is. Elvégre ez volt a Heallight család ereklyéje, generációról generációra öröklődött a legidősebb gyerekre már a kezdetektől fogva, én pedig most véget terveztem ennek vetni. Nem mondom, furdalt a lelkiismeret kissé emiatt, elvégre még csak nem is az enyém volt, hanem Joshé, mint rangidős...
Nem! Megéri feláldozni egy szentebb cél érdekében.
Nyeltem egy nagyot, majd nyugalmat erőltetve magamra megnyomtam a csengőt. Persze nem azért izgultam ennyire, mert Magnus Bane-nel, egy nagy hatalmú boszorkánymesterrel kellett találkoznom (igazából ez volt a legkisebb gondom), hanem már előre féltem, hogy mit fogok tőle hallani. Nem tagadom, rettegtem az igazságtól, ugyanakkor mindennél jobban tudni is akartam. Abban az esetben azonban, ha a boszorkánymester nem tud válaszokkal szolgálni nekem, biztos, hogy nem fizetem ki őt. Elvégre, ugyanúgy pazarolta az én időmet, mint én az övét, így úgy éreztem, hogy kvitteknek számítunk.
Még ehhez hasonló gondolatok fordultak meg a fejemben, miközben arra vártam, hogy Magnus ajtót nyisson nekem.

words: 652 ● ©