Pro Bono || Magnus & Alec

alec & magnus

• you made me feel again after the last time didn't think that i could love  •

Próbáltam nem beleélni magam abba, hogy az életünk talán kicsit lelassul, hogy eltölthessek Alexanderrel egy nyugodt napot, amikor nem jön közbe semmi, bár titkon pontosan ebben reménykedtem. Meg hogy az univerzum talán nem űz ekkora viccet belőlem. Komolyan ilyen nagy kérés lenne, hogy had vigyem el a fiúmat egy első randira anélkül, hogy a kötelesség meg a démonok közbe szólnának? Nem, nem hiszem…
Halk kuncogással válaszoltam csak a kijelentésére a macskámmal kapcsolatban. Tarthattam volna róla egy egész kiselőadást, hogy ezek a hízelgő szőrpamacsok semmi másra nem vágynak, csak hogy egész nap simogassuk őket, aztán mikor megunnak, úgy hagynak faképnél, mintha még neked kellene megköszönnöd, hogy egyáltalán hagyta, hogy hozzáérj. Ettől függetlenül természetesen szerettem Chairman Meow-t, nem véletlenül rendeztem neki minden évben partit a születésnapján.
Ahogy figyeltem elterülni a kanapén, egy pillanatra úgy tűnt, mintha fáradtabb lenne, mint én. Nem, ez inkább a kimerültség – de lényegében mindegy. Már csak ezért sem hagyhattam, hogy a nappaliban pihenjen, vagy hogy ott töltsük az est hátralévő részét, így gondolkodás nélkül kezdtem a szobámba rángatni. Mindeközben a kérdésemre a választ lerendezte egyszerűen, mintha nem számítana, mire gondolt, s talán így is van. Egy pillanatra megijesztett a gondolat, hogy talán félre érti a szándékaim, és elő fog állni azzal, hogy gyors ez az egész. Pedig nekem eszembe sem jutott, hogy siettessek bármit is, vagy anélkül rohanjak valamibe, hogy megfontolnám. Ráadásul még az első randinkon sem voltunk túl.
- Oh, nem, felejtsd el – vágtam rá szinte rögtön felvont szemöldökkel. – Tetszik ez a végkifejlet, de azt hiszem, egy idő után már csak rosszabbodna. Ha lehet, inkább csak ezeket a részeket tartanám meg – mutogattam közben egyik kezemmel, hogy kifejezzem mire is gondolok pontosan. - Ha már kevés idő marad arra, hogy csak ketten legyünk, azt szeretném kihasználni a jó dolgokra.
Gondolataimból már csak a kijelentése zökkentett ki, mire fel is néztem rá és már épp szóra nyitottam a számat, hogy – visszafogottan – megmagyarázzam neki, mennyi mindenre jó egy hatalmas ágy. Végül leintett, én pedig nem akartam ráerőszakolni a választ. Jobb is volt így, hogy nem kezdtem el sorolni mindent. De lehet, kegyes hazugságként egyszerűen csak annyit mondtam volna, hogy kényelmes és sokat forgolódok éjszakánként – vagy, hogy a macskámnak kell a hely.
Perceken belül aztán az emlegetett helyen kötöttünk ki, én pedig úgy éreztem magam, mintha soha életemben nem lettem volna még ilyen boldog. Ismét átjárt a megnyugvás és a boldogság, miközben Alec illatát minden egyes levegővétellel beszippantottam. Önkéntelenül húzódott egy kisebb, halvány mosoly az arcomra, ahogy lehunytam a szemeim és csak élveztem a pillanat varázsát, s azt kívántam bárcsak megállhatna az idő, hogy soha többé ne kelljen véget érnie ennek az éjszakának. De ez még tőlem is hatalmas önzőség lett volna, s túllőtt volna minden határon – azt hiszem.
- Kérlek, mesélj még a hagyományokról – szúrtam oda kissé piszkálódva, miközben egy pimasz mosoly jelent meg az arcomon, a szüleire pedig inkább nem is szerettem volna gondolni. Vajon mit szólnának, ha így találnának minket? – Kúszott fejembe egyetlen kérdés, amit aztán próbáltam minél messzebbre kiűzni, elvégre már elképzelni is borzalmas volt azt a fejmosást, amit Alexander kapna, amiért egy hozzám hasonló boszorkánymesterrel kavar.
Következő kérdése hallatán felpattantak a szemeim és kissé kínosan pillantottam körbe a szobában, és átcsúsztatva a kezemet hasfalán végül csak átkaroltam csendesen fél kézzel. Láttam magam előtt, milyen irányt vehet még ez a téma, és nem voltam benne biztos, hogy ez a megfelelő alkalom a múltamról, vagy épp a kapcsolataimról beszélgetni.
- Egy sem – mondtam végül halkan, egy kisebb reakcióidőt tartva. – Te vagy az első, és remélem, az utolsó is – tettem még hozzá, miközben lassan felemeltem rá a tekintetem, hogy a szemeimbe pillantva láthassa, mennyire komolyan gondolom, amit mondok. Nem mondom, hogy nem éreztem még ilyesmit, azonban tudom, hogy ez az a fajta érzelem a részemről, amiről nem akarok még egyszer lemondani. Még mindig reménykedem, hogy Alec lesz az, aki megtöri azt, amire eddig azt hittem, törhetetlen. Mintha valamiféle átok ülne rajtam, ami nem engedi, hogy boldog legyek.
Odahajoltam, hogy egy apró, lágy puszit nyomjak az arcára, majd nyakához fúrva a fejem kényelembe helyeztem magam ismét. Kezem oldaláról a túlsó vállára vándorolt, majd ismét lehunytam a szemeim, ahogy megéreztem ujjait a kézfejem körül. Ajkaim halvány mosolyra görbültek, s éreztem, hogy elmém teljesen kitisztul, majd pillanatokon belül elnyom az álom, mintha abban a pár percben lettem volna egész eddigi életem során a legnagyobb biztonságban.
Hazaértem.

715 szó • szintén nem vagyok megelégedve, de ez a záróm. jöhet a következő kör. •

alec & magnus

• you made me feel again after the last time didn't think that i could love  •

Amint megéreztem a kezét a hátamon, és a tenyerét az enyémbe simulni, szempillantás alatt tettem félre minden addigit és csak ki akartam élvezni a közelségét, az érintését, még akkor is, hogy tudtam, ez pusztán csak segítségnyújtás. Semmi több. Gyengéden dőltem neki a mellkasának, és vetettem még rá egy gyors pillantást egy halovány mosoly társaságában, aztán elkezdtem, amit már rég meg kellett volna csinálnom.
A gyengeségem ellenére próbáltam tartani magam, amennyire csak tudtam, és csak az lebegett lelki szemeim előtt, hogy ha ezzel végeztem, lezárhatom végre a nap nehezebbik részét. Beleértve minden feladattal, varázslással és az információk kutatásával.
Sejtettem, hogy Alexander nem fog rajongani az ötletért, hogy a célegyenesben kell várnia, az helyett, hogy végre megnézhetné, mi van a dobozban. Nem akartam a kíváncsisága útjába állni, csak féltem, mi van, ha tényleg van valami használható abban a dobozban? Féltem, hogy olyan szélsebesen távozott volna, hogy még felfogni sem lett volna időm, mikor azt mondja, elmegy, már csak az ajtó csapódást hallottam volna utána.
A kérdésére válasz helyett csak elmosolyodtam elégedetten, főleg, hogy látszólag hamar sikerült beletörődnie, hogy várnia kell. Ennek én pedig csak örültem. - Helyes döntés – vágtam rá diadalittasan, egyértelművé téve számára is, hogy felesleges lett volna ellenszegülnie, így is-úgy is az lett volna, amit én mondok.
Chairman Meow hízelegve simult mellkasomhoz, miközben fejével a kezemet piszkálta, ha épp egy-egy pillanatra abbahagytam a simogatását, vagy csak simult a tenyerem alá, és halk dorombolást hallatott, mely annyit jelentett, hogy ne merjem most abbahagyni. Alec kérdésére kissé oldalra döntöttem a fejem a macskát bámulva és az egyik mancsával kezdtem szórakozni elgondolkozva.
- Ha kényezteted, bizonyára nyert ügyed van nála – mondtam aztán egyszerűen, majd szemeimet szűkítve pillantottam fel rá, miközben megállítottam a kezem is a levegőben egy pillanatra. – Miért, talán végre elmegyünk arra az első randira a közeljövőben? – Annyiszor elterveztük már, hogy meg sem tudnám számolni egy kezemen és tényleg itt lett volna az ideje egy estére magunk mögött hagyni mindent, beleértve azzal, kik vagyunk. De sajnos ez nem ilyen egyszerű, ez ma is bebizonyosodott.
Egy kisebb sóhaj kíséretében kezdtem behúzni a szobámba, miközben tereltem a gondolataim. Semmi másra nem akartam koncentrálni csak a jelenre.
- Mit? Mit nem kéne előbb? – Kérdeztem, miközben fordultam volna vissza hozzá egy mosoly kíséretében, de Alexander megelőzött a gyengéd érintésével, ahogy megfogta a karom, ezzel pedig azonnal sikerült felhívnia magára a figyelmem. Megállva fordultam felé és kissé lepetten léptem közelebb, ahogy éreztem, hogy magához von. Még nem történt semmi, de már akkor tudtam, mi fog következni. Ahogy kiejtette a nevem. Ahogy a tekintete az enyémbe fúródott. Az a lágyság és gyengédség a mozdulataiban. Talán nem is maga a csók, hanem ez, a csók előtti pillanat a legjobb. Éreztem, ahogy a szívem kihagy egy ütemet, miközben közelebb lépett hozzám, hogy az utolsó pár milliméter is megszűnjön köztünk. Hirtelen az a pár pillanatig tartó csók jelentette nekem az egész világot. Ahogy ajkai az enyémet érintették, automatikusan a mellkasára simítottam fél kézzel és csak hagytam magam elveszni. Bár nem volt hosszú, gyengéd volt és óvatos, mégsem éreztem azt, hogy több kellene ennél. Minden így volt tökéletes.
Ellágyult tekintettel néztem fel rá, miután kissé kábán nyitottam még fel szemeim. Felidéztem az első csókunkat, de ha akartam volna, sem tudtam volna összehasonlítani a kettőt. Amit most éreztem, fényévekre volt attól, amivel csak azt akarta bizonyítani mindenki előtt, hogy nem csupán az a fiú, akit akarnak, hogy legyen. Félretéve a szenvedélyt és vadságot, puszta vonzalmat éreztem csak és törődést. Én pedig csak akkor jöttem rá, mennyire vágytam már rá, hogy valaki azt éreztesse velem, hogy fontos vagyok neki.
Én köszönöm, Alexander – vágtam volna rá reflexszerűen, de nem akartam túlzásba vinni az érzelgősséget. Szavak helyett inkább elmosolyodtam, és hagytam, hogy a boldogság minden apró formája felragyoghasson vonásaimban, hogy ő is láthassa, ez minden, amire szükségem volt. Ez az, amit szeretnék. Pusztán csak ennyi.
- Ha tudtam volna, hogy csak egy kis veszekedés kell ehhez, már rég megtettem volna – szólaltam meg végül, miközben figyeltem, ahogy ledobja a kabátját, közben pedig lehuppantam az ágy szélére továbbra is szembe fordulva vele, aztán csak hátrébb húzódva másztam feljebb jelezve, hogy van még ott hely bőven neki is. Az ágyamon amúgy is elfértünk volna még legalább hárman.
Aztán úgy döntöttem, inkább nem várok. Megragadtam a karját és lehúztam magam mellé. Akárcsak egy kiscica bújtam hozzá, épphogy csak nem doromboltam, és a mellkasához fúrtam a fejem. Visszatért valamiféle béke, amit már nagyon rég óta nem éreztem magamban. Mélyen szívtam be az illatát, mert úgy éreztem, még ennél is több kell belőle.
- Nem gondoltam volna, hogy még az első randink előtt az ágyamban fogsz kikötni – halkan kuncogni kezdtem, de a hanglejtésem ellenére is biztosan tudtam, hogy nem fogja félre érteni a szándékaim. – Nem mintha bánnám – motyogtam végül.

777 szó • béna lett, sajnálom •

alec & magnus

• you made me feel again after the last time didn't think that i could love  •

Alexandernek fogalma sem lehetett róla, mennyit jelentett nekem a bocsánatkérése, bármennyire is ment bénán, állítása szerint. Azt már hozzá sem kellett volna tennie, hogy komolyan gondolja, hiszen ezt pontosan jól tudtam én is. Sikerült már ennyire kiismernem ez idő alatt. Minden addigi haragom egy szempillantás alatt elillant és egy halvány mosollyal az arcomon figyeltem tovább, mintha ezzel is csak azt szeretném jelezni, hogy elfogadom a bocsánatkérését.
- De én szeretném – vágtam rá szinte azonnal, mikor csak épphogy befejezte, amit mondani akart. – Kinyitom – tettem még hozzá elszántan, majd a dobozt kezdtem bámulni, ahogy visszakerült elém. Lélekben már készítettem magam, és próbáltam a lehető legjobban összpontosítani, legalábbis amennyire tőlem telt akkor. Már emeltem a kezeim, mikor újra meghallottam a fiú hangját. Kissé lepetten pillantottam át rá a dobozról, elvégre nem gondoltam volna, hogy ezt csak úgy fel fogja ajánlani nekem.
- Komolyan beszélsz? – Kérdeztem rá a biztonság kedvéért, miközben szemöldökeim felkúsztak a homlokom közepére. Azt hiszem, ment volna az ereje nélkül is, de ha már felajánlotta, jobb a biztosra menni. Lassan nyújtottam felé a kezem, miközben mélyen a szemeibe néztem és egy másodpercre sem eresztve a tekintetét vártam, hogy tényleg elfogadja-e a kezem, vagy máris meggondolta magát.
Mikor végül megfogta a kezem, visszafordultam a doboz felé és lehunyva a szemeim, szabad tenyerem a tárgy fölé emelve kezdtem bele a mágiába, miközben kék fények kezdtek cikázni ujjaim között a levegőben. Megszorítottam kissé Alexander kezét, ahogy közelebb vontam egymáshoz szemöldökeim, és próbáltam minden erőmmel összpontosítani arra a viszonylag aprócska dobozra, ami már legalább egy órája csak fejfájást okozott mindkettőnknek.
Pár pillanat telhetett csak el, amíg halk kattanással megtört az átok, ami elzárva tartotta az információt – legalábbis nagyon reméltem, hogy valóban van ott valami. Miközben elengedtem Alec kezét, a másikat visszaengedtem magam mellé és csak hálásan ránéztem a fiúra köszönetképp. Viszont mielőtt a doboz után nyúlhatott volna, rácsaptam a tenyeremmel és közelebb húzódva az asztalhoz felemeltem a mutatóujjam, továbbra is a dobozkára támaszkodva, s végig a fiút figyeltem.
- Ma nem nyithatod ki. Ma már úgysem tehetünk semmit – ismételtem őt az utóbbi mondatommal, majd egy kisebb ravasz mosoly is húzódott az arcomra a mondandómhoz párosítva.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy túlteszi magát a dobozon, levettem róla a kezem és a válaszát várva kezdtem fürkészni az arcát. Reméltem, hogy a gondolatai inkább az este hátralévő részére kezdtek terelődni, és minden mást félretehetünk holnapig.
- Persze, a szőnyegemen. A macskával, természetesen – mondtam mosolyogva, némi iróniával a hangomban.
Kíváncsi lettem volna, vajon hogyan sikerült összetűzésbe keverednie Claryvel, bár nem igazán lepett meg, amit hallottam, hiszen a kezdetektől volt némi nézeteltérésük egymással, viszont azt hittem, sikerült kibékülniük. Végül úgy döntöttem a reakcióit látva, hogy inkább nem kezdem el faggatni. – Biztosan a stressz az oka, és ezt Clary is tudja – válaszoltam végül, aztán figyeltem, ahogy a macskám hirtelen előkerülve a semmiből nekidörgölőzik Alexander lábának.
Egy pillanatra elkezdtem irigykedni arra a kis szőrcsomóra, amiért Alec ekkora figyelmet szentelt neki, miközben itt voltam én is. Semmi másra nem vágytam már, csak hogy berángathassam a hálószobába és ledőlhessek vele az ágyra, hogy aztán a karjai közt aludjak el. De egyelőre beértem azzal is, hogy a látványban gyönyörködjek, ami elém tárult, hiszen volt időm alaposan szemügyre venni ismét minden vonását, vagy hogy épp hogyan feszül a felső az izmain.
Mikor felegyenesedett, majd feltette a kérdését, kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérjek az ábrándozásomból, de mielőtt bármit is mondhattam volna, a cica után nyúltam, hogy felemelve a földről a karjaim közé fogva kezdjem vakargatni a füle tövét.
- Hova tudtál eltűnni egész napra? – Kérdeztem tőle halkabban, mintha bármilyen válaszra is méltatna, de még csak egy rövid, halk nyávogás sem hagyta el a torkát. Elkezdett nyújtózkodni a karjaim közt, én pedig fél szemmel – az akkorra már kanapén ülő fiúra néztem. – Ugye tudod, hogy nem randizom senkivel, akit a macskám nem kedvel? – Céloztam ezt már neki egy mosoly kíséretében, azonban ahogy láttam, hogy egyre inkább kényelembe helyezi magát, csak felvontam a szemöldökeim kérdőn. – Mégis mit csinálsz? Nem itt tartottunk – Legszívesebben hozzátettem volna még azt is, hogy „én bújni akarok és erre nem a kanapé a legmegfelelőbb hely”, de úgy éreztem, jobb, ha nem osztok meg vele mindent, hanem csak jön minden magától majd.
Elindultam felé és út közben hagytam, hogy a macska kimásszon a karjaim közül, majd a földre ugorva elfusson a lakás másik végébe – talán ő is érezte, hogy rossz az időzítése az ismerkedésre. Mikor elértem Alecet, szó nélkül megragadtam a karját, hogy felhúzhassam a kanapéról, egyenesen a szobámig meg sem állva.
- Remélem, nem gondoltad, hogy a kényelmetlen kanapét választom a selyem és a puha matrac helyett – vetettem rá hátra egy jelentőségteljes pillantást út közben. Nem mintha a kanapém nem lett volna az elvárthoz képest extra kényelmes, mégsem egy ágy. Kényelmesebben elférünk, és végre feküdhetek. Az már csak a ráadás, hogy Alexander társaságában.

786 szó • •

alec & magnus

• you made me feel again after the last time didn't think that i could love  •

Azt hittem, Alexander Lightwood más. Azt hittem, vele minden más lesz. Ennyire naiv volnék, vagy csak túlságosan elvakítanak az érzéseim? Ostobaság volt azt hinni, hogy végre összejöhet nekem is a szerelem, s minden keserűséget, melyet a múltamból hordozok magammal, felülmúlja a boldogságom. Tévedtem...
Én nem akarok sok mindent, és nem is kérnék tőle olyat, amit a helyében én sem tennék meg. Nem várom, hogy forgassa fel az életét, és rúgjon fel mindent, amit eddig felépített maga körül. Csak néhány nyugodt estét szeretnék. Esetleg egy-két telefonhívást, vagy legalább egy nyomorult üzenetet. Naponta egy órát az életéből, ami nem Jace-ről, Valentine-ról, az Intézetről vagy a kötelességről szól. Amiben nem szerepelnek sem árnyvadászok, sem mágia. Csak én és ő. Ennyit talán elvárhatok az esküvőn történtek után… talán.
Mindenesetre nem láttam értelmét tovább őrlődnöm magamban. Inkább csak teszem a dolgom, amire megkért, aztán megvárom, ameddig csukódik utána az ajtó, hogy magamra maradhassak az emésztő gondolataimmal, a macskámmal meg egy pohár alkohollal. Egy nagy pohár alkohollal. Végül csak kialszom magam és holnaptól úgy fogok tenni, mintha semmi sem történt volna. Az érzéseim elrejtésében úgyis jó vagyok – legalábbis egy bizonyos szintig, de ma ez is megdőlni látszik. Azt hiszem, már nem bírja ezt az idegrendszerem. És én hányszor megfogadtam magamnak, hogy végeztem az árnyvadászokkal…
Alec feszült járkálása kezdett egyre zavaróbb tényezővé válni, de próbáltam a dobozra koncentrálni helyette. Éreztem, hogy közel vagyok, és nem akartam, hogy kizökkentsen. Már úgy voltam vele, hogy csak essünk túl rajta, és akármi is lesz benne, vigye innen, látni sem akarom többé.
Szavai hirtelen, s meglepetésként értek. Aztán már csak azt vettem észre, hogy pillanatok alatt ott terem előttem, a dobozt pedig felkapja az asztalról. Kissé értetlenül engedtem vissza kezeim magam mellé és csak némán rá emeltem a tekintetem, s vártam, mégis mi lesz ebből.
Szavaira valamiféle melegség járta át egész lényemet, mert hirtelen felébredt bennem ismét a remény. Másrészről viszont kissé el is szégyelltem magam, amiért talán túl kegyetlen dolgokat vágtam a fejéhez, eltekintve attól, mennyire éreztem igaznak, amit mondtam. Fontos neki az a doboz, és bármennyire is akartam szívem szerint megkönnyebbülten egyetérteni vele, hogy hagyjuk ezt mára, nem akartam a cél előtt feladni. Azok után, amiket az este folyamán elmondott, nem.
- Jól hallottam, hogy ez egy bocsánatkérés volt? – Kérdeztem kissé oldalra billentve a fejem, mert hirtelen csak ez volt minden, amit ki bírtam nyögni. Jól esett az a lépés, amire elszánta magát csak azért, hogy félre tegyem a haragom, és bebizonyítsa az ellenkezőjét mindannak, amikkel megvádoltam.
Mikor eltette a dobozt, a keze után nyúltam, hogy jelezzem, fejezzük be, amit elkezdtünk. – Ki tudom nyitni – végül csak ennyit fűztem hozzá, célozva rá, hogy nem fog ebben gátolni az sem, ami eddig történt, valamint a kimerültségem sem. – Nem akarom akadályozni a keresés előrehaladását csak azért, mert rossz pillanatban találtál meg ezzel, és nem úgy közölted, mit szeretnél, mint ahogy vártam volna most.
Nem számítottam rá, hogy végül egy ilyen ajánlattal fog előállni nekem, de már nem lett volna erőm ahhoz, hogy rákérdezzek, mégis mi a fenéért jött most ezzel. Persze, próbálta menteni a menthetőt, de féltem tőle, hogy ezt kényszerből csinálja. Mégis, ahogy elkezdett hadonászni előttem, képtelen voltam belebonyolódni egy ilyen komoly hangvételű beszélgetésbe újra. Elég volt ebből. Helyette csak halványan elmosolyodtam, és megkerülve az asztalt odaléptem hozzá.
- Nem lehetne, hogy inkább csak pihenjünk egy kicsit? Itt maradhatnál éjszakára – ajánlottam fel, bár kissé félszegen, és szinte azonnal meg is bántam, ahogy kiejtettem a szavakat a számon. Mégis miért maradna a legnagyobb káoszban? Ráadásul még csak nem is tudtam neki segíteni, és nem tudná kikapcsolni a gondolatait, amik Jace körül forognak most. Nem tudtam, mennyire jó ötlet ez, de semmi másra nem vágytam, minthogy velem maradjon reggelig, még akkor is, ha csendben fekszünk egymás mellett, amíg el nem nyom az álom. Magam mellett akartam tudni, amíg csak lehet, hiszen ki tudja, mikor lesz ilyesmire legközelebb alkalmunk. – Természetesen azt is megértem, hogyha nemet mondasz. Ígérem, nem lesz több, az előzőhöz hasonló kirohanásom – tettem még hozzá gyorsan, mielőtt bármit is mondhatott volna.
Ismét úgy éreztem, sikerült megnyugtatnia és legalább egy minimális szinten éreztetnie velem, hogy bárhogy is állnak most a dolgok, igenis fontos vagyok neki. Talán mégsem velem van a baj, egyszerűen csak rosszkor találtunk egymásra.
Van értelme még hinni ilyesmikben?

698 szó • kis késéssel, de meg lett ez is •

alec & magnus

• you made me feel again after the last time didn't think that i could love  •

Gondolhattam volna, hogy Jace eltűnésével kapcsolatos dologról lesz szó, elvégre az Intézetben már napok óta ez a téma. Úgy éreztem, Alexander túlságosan beleélte magát, hogy ilyen egyszerű módon meg lehet találni Valentine hajóját, ennek pedig nem lesz jó vége. Előre láttam, hogy csalódni fog, a kétségbeesettsége pedig csak valami ostoba tetthez fog vezetni. Valami vakmerőhöz, ami miatt már most fáj a fejem. Rossz volt így látni őt, attól pedig csak még jobban féltettem, ami még ezek után is várhat rá. Rettenetes volt a tehetetlenségem, és még csak megnyugtatni sem tudtam. Nem láttam értelmét felesleges reményt kelteni benne, inkább ki kellett rántanom abból a hamis illúzióból, amit maga elé képzelt. Nekem gyanús volt ez az egész. Semmi sem lehet ilyen egyszerű.
- Helyes döntés volt – válaszoltam egy kisebb szünet után csendesen. – Talán a dobozért sem kellett volna fizetni – tettem még hozzá, miközben ismét a tárgyra pillantottam. Csak az járt a fejemben, mi van, ha üres. Erre pedig az elmondottak alapján nagy esélyt láttam. Egy boszorkánymester sem kockáztatná az életét ilyen egyszerűen, hogy a legrosszabbkor alkudozik egy árnyvadásszal. Valentine könnyedén tudomást szerezhet róla, és pontosan jól tudjuk, hogy a célja, hogy eltüntesse az alvilágiakat. Rosszabb esetben a boszorkánymester dolgozhat Valentine-nak is. Egyszerűen csak… rossz előérzetem volt.
Kicsit erősebben szorítottam rá a dobozra, és szívem szerint kihajítottam volna a kukába, de tudtam, hogy Alec nem nyugodna meg, amíg nem látja, mi van – vagy épp mi nincs a belsejében.
- Ó, Alexander… - szinte csak sóhajtottam a nevét, és egy pillanatra úgy éreztem, megszakad a szívem érte, de nem tehettem semmit, amivel segíthettem volna. Csak egy átkozott doboz volt a kezemben, amihez nem fűztem túl sok reményt.
Aztán a sajnálatom pillanatokon belül át is alakult valami mássá. A düh tornádóként söpört végig rajtam, és képtelen voltam visszafogni a szavakat, melyek feltörni készültek. Az aggodalmam szinte azonnal megszűnt irányába, helyette pedig megmérgezve kúsztak elmémbe a gondolataim, melyek a kezdetektől figyelmeztettek, hogy ismét a saját vesztembe rohanok, amiért egy árnyvadász kedvéért szeretném lebontani a magam köré épített biztos falakat, amik elzártak az érzelmeimtől.
Mintha az üres falnak beszéltem volna egész eddig. Mintha csak arra kellenék, hogy megoldjam azokat a problémákat, amikre az árnyvadász barátai nem képesek.
- Azt, hogy vállald a felelősséget a tetteidért, és ha hozol egy döntést, viselkedj annak megfelelően. Pusztán csak ennyit akarok – szemöldökeim kissé dühösen vontam közelebb egymáshoz. Képtelen voltam visszafogni magam, szinte gondolkozni sem tudtam normálisan a fáradtság miatt. Veszekedni sem igazán volt kedvem és erőm, de a reményvesztettség megpecsételte az estém hátralévő részét. Mégis inkább egy bulit kellett volna szerveznem. Alkohollal. Sok alkohollal.
Ahogy hirtelen kifakadt, felálltam, s a mondanivalója közben csak leintettem. – Elég ebből. Pontosan jól tudom a részleteket. – Szavaim pusztán szenvtelenséget tükröztek csak, én pedig ambivalens érzésekkel küzdöttem legbelül. Hátat fordítva a fiúnak az ablakhoz sétáltam, majd Brooklyn utcáiról tekintetem szép lassan ismét a dobozra vándorolt, amit még mindig a kezeim közt szorongattam.
Az a hang, amivel feltett egy egyetlen szóból álló kérdést túl sok érzelmet hordozott magával egyszerre. Túl sokat ahhoz, hogy cserbenhagyjam pont Őt. Ideje volt ismételten mást helyeznem magam elé, mert bármennyire is marcangoltak belülről az érzések, megtörtem. Én voltam az egyetlen, akire számíthatott és valószínűleg napokig csak kínzott volna a lelkiismeret, ha nemet mondok neki. Fájt ez az egész, de rá kellett jönnöm, hogy ez most tényleg nem kettőnkről szól, s ennek nem itt van a helye.
- Csak az az egy dolog bánt, hogy még mindig úgy jössz ide segítséget kérni, mintha semmi többet nem jelentenék számodra valakinél, aki minden egyes szavadra ugrik – szólaltam meg végül halkan egy hosszabb csend után. – És feltételezem, amint kinyitottam a dobozt, kisétálsz azon az ajtón, és megint nem látlak egészen addig, amíg nem lesz szükséged a varázserőmre ismét. Vagy épp meg nem látogatlak az Intézetben, ahol talán tudunk váltani egymással két mondatot – tettem még hozzá továbbra is a dobozt bámulva, mert képtelen lettem volna most szembe nézni Alexanderrel. Az érzéseimről sem állt szándékomban beszélni neki, de látszólag az az egy pohár alkohol elég volt lassan 34 óra ébrenlét után ahhoz, hogy már minden mindegy legyen. – Felejtsd el – böktem még ki lezárva a mondanivalómat, és csak reméltem, hogy nem megyünk bele ebbe mélyebben.
Újra az árnyvadász felé fordultam, a dobozkát letettem az előttem lévő asztalra és egy rövid mondatot elmormogtam latinul, miközben kék szikrák villantak ujjaim között, s egy rövid próbálkozás után rá kellett jönnöm, hogy fele annyira sincs egyszerű dolgom, mint gondoltam. Homlokráncolva tartottam egy szünetet szinte a kezdés után egyszerre, de ez nem jelentette, hogy feladom, csak muszáj volt átgondolnom, mivel lenne célszerű próbálkozni. Bárki is csinálta ezt, értette a dolgát – gondoltam, miközben nekiláttam egy újabb, hosszabb kísérletnek is, aztán az is megfordult a fejemben, hogy csak kimerült vagyok. Nem hiányzott ez a napomból, de Alec szerint minden másodperc számított – valószínűleg igaza is volt.

790 szó • ...én segítek és még parancsolgatsz? szégyelld magad. •

alec & magnus

• you made me feel again after the last time didn't think that i could love  •

Kérdése hallatán egy kisebb sóhajjal tettem vissza az üveget a helyére, majd felé fordultam és valamiféle mosolyt erőltettem magamra, mintha minden a legnagyobb rendben lenne ezzel így. Ostobaság lenne azt mondani, hogy egy pillanatra reménykedni kezdtem benne, hogy talán azért jött, mert egyszerűen csak látni akart, vagy velem akart lenni? Nem mintha annyira meg kellene lepődnöm az ilyesmin, de néha azért mégis csak jól esik, ha a segítségkérés helyett egy „hogy vagy” kérdéssel indítanak az emberek. Még akkor is, ha valójában nem érdekli őket, mi van velem. Csalódott lettem volna? Talán, egy kicsit. De eszembe sem jutott volna ezt akár egy pillanatra is kimutatni, azt pedig Alec is pontosan jól tudta velem együtt, hogy nem fogok neki nemet mondani. Bár szívem szerint megtettem volna. Az az apró öröm, amivel fogadtam, mikor megláttam az ajtóban, pillanatok alatt elillant, mintha ott sem lett volna. Ismét fáradtnak éreztem magam. Végtelenül fáradtnak.
- Nos, ki gondolta volna – szólaltam meg végül kissé felvonva a szemöldökeim, ahogy tekintetemmel végigpásztáztam a padlót, majd egybe lehúztam az italom és a poharat visszatettem az üveg mellé. – Alexander, rád mindig van időm. Halljuk, miről van szó ezúttal.
Tekintetem a kezére siklott, mellyel a kabátjába nyúlva előhúzott egy kis dobozkát. Értetlenül kezdtem ráncolni a homlokom, mégis mi lehet az. Pontosabban mi lehet olyan fontos, ami miatt el kellett hoznia ide. Körülbelül két másodpercbe telt, hogy rájöjjek, ez mögött is az Intézet és a Klávé van. Kíváncsi lettem volna, vajon mit szólnának, ha megtudnák, hogy a fiú segítséget kér egy boszorkánymestertől. Valószínűleg nem lettek volna annyira elragadtatva az ötlettől. Mivel a Klávé lehetett a háttérben, legszívesebben leintettem volna, hogy tegye el a tárgyat, és oldják meg, ahogy akarják. Alexandernek azonban továbbra sem tudtam volna nemet mondani. Szánalmas vagyok.
- Ugyan, ez semmiség. Ne foglalkozz vele – hagytam, hogy egy mosoly húzódjon az arcomon, ezzel is leplezve a dolgot, és válasz nélkül átvettem tőle a dobozt, amit alaposabban is szemügyre vettem. – Látom már próbálkoztál a kinyitásával – jelentettem ki egyszerűen, le sem véve a dobozról a tekintetem. Nem kis erőt kellett fektetni a lezárásába. Bárki is csinálta, biztosra akart menni, és legyen benne bármi, biztos, rettentően fontos. Viszont akármi is az, nem fogok belekezdeni a varázslásba, amíg nem tudom a részleteket. Így is dühít, hogy az árnyvadászoknak kell segítenem teljesen ingyen, szóval úgy hiszem, ez a minimum. – Nem tudom, kitől szerezted, talán nem is akarom tudni, de ez nem egyszerű mágia. Meg kell kérdeznem, mégis mi van benne? – Néztem rá végül enyhe kíváncsisággal, majd újra elfoglaltam magam a dobozzal, miközben a teteje fölé emeltem az egyik kezem és már épp készültem volna tenni egy kísérletet, hogy felmérjem, pontosan mivel is állunk szemben, mikor ismét meghallottam a hangját. Egy pillanatra lefagytam, majd szinte villámokat szóró tekintettel néztem fel rá fél szemmel. Végül úgy döntöttem, a türelmetlensége ellenére egyszerűen csak kényelembe helyezem magam a kanapén, s úgy  kezdtem forgatni a tárgyat a kezemben, mint aki nagyon is ráér.
- És te mit gondolsz, a házi boszorkánymesteretek vagyok? – Kérdeztem kissé keményebb, némi csípős éllel a hangomban, mint terveztem. Azt hiszem, ez volt az a pont, mikor betelt az a nem létező pohár.
Nem akartam magyarázkodni, ő is tudta, miről beszélek. Jace eltűnése látható módon kikészítette, amit természetesen megértek, azonban ez nem ok arra, hogy az után a bizonyos csók után úgy csináljon, mintha nem történt volna semmi. Mintha az egész nem jelentett volna semmit, hogy aztán minden úgy menjen, mint régen. Nem leszek az, akivel elszórakoztatja magát, hogyha épp ráér a kötelességei mellett. Kezdem úgy érezni, hogy tisztában van vele, mégis miféle hatást gyakorol rám, ezt pedig kihasználja, ha szükséges. – Neked segítek bármikor, ha tudok. A Klávénak azonban nem. Ingyen meg főleg – minden addigi türelmem és kedvességem eltűnt. A fáradtság, a csalódottság, s némi idegesség vette át a helyét az összes érzésemnek. Most már nem csak arról volt szó, mennyire kimerültem az utóbbi időben, vagy hogy nem volt meg az a minimális alvás, amire szüksége lenne a szervezetemnek, hanem hogy belefáradtam ebbe a fajta macska-egér játékba, amit Alec-kel kell játszanom. Vajon meddig kell ezt még folytatnunk? Mikor helyezi végre magát is előtérbe a kötelessége helyett? Mindenki képes lazítani egy kicsit – legalábbis rajta kívül. Ez viszont nem csak rá, hanem rám is hatással van.
- Mégis meddig fogjuk még ezt játszani? – Adtam végül hangot a gondolataimnak, kissé halkabbra véve a hangerőt, melyből csak a fáradtság, s a keserűség tükröződött. Elegem van. Legszívesebben elküldtem volna haza az átkozott dobozával együtt.

730 szó • ne menjen már olyan egyszerűen... •

alec & magnus

• you made me feel again after the last time didn't think that i could love  •

Azt hiszem, öt óra lehetett, talán inkább hat, mikor sikerült végre félretennem az előző nap elkezdett munkámat, számításba véve azt a káoszt is, amit Camille okozott az elmúlt időszakokban, ami miatt kétszer annyiszor nyúltam az utóbbi pár napban a pohárért, mint általában – de még mindig azt mondom, sosincs túl korán a pohár aljára nézni. S persze megint én vagyok az egyetlen, aki mindezt megoldhatja, így hát meg is kell oldanom. Mondjuk, könnyebb dolgom lenne, ha valaki elmondaná, mégis hol van – bár ha tudnák, talán annyi gonddal kevesebb lenne, és nem lenne rám sem akkora szükség. Közben pedig idézgessek démonokat, mintha a Klávé nem nézne rám eléggé rossz szemmel így is. Délután végül úgy döntöttem, hogy nem érdekelnek mások problémái, és legalább egy szabad estét szánok magamnak. Szívesen rendeztem volna egy Magnus Bane féle híres bulit, legalább akkor meg sem szólhattak volna érte, hogy már megint pohár van a kezemben, természetesen alkohollal töltve. De már a szórakozáshoz sem volt annyi kedvem, mint régen. Aznap este pedig főleg nem. Egy fáradt sóhaj kíséretében dőltem le az ágyra és a falon lógó órára pillantottam. 19:20. Péntek este ágyban lenni fél nyolc előtt bűn – gondoltam, miközben fáradtan hunytam le a szemeim, és abban reménykedtem, hogy másnap tizenegy óráig fel sem kell kelnem.
Viszonylag hamar el is nyomott az álom, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy a csengő éles hangja hasít a levegőbe. Szemeim felpattantak, és arra gondoltam, hogy talán többet aludtam a kelleténél, és már a másnap délutánra lebeszélt találkozómra jött az illető. Mielőtt észrevettem volna, mi is történik körülöttem, már azon aggódtam, hogy fogom ajtónyitásra képes állapotba hozni magam. Szinte úgy ugrottam fel az ágyról, mintha valaki rám tört volna, s csak akkor vettem észre, hogy odakint sötét van. Csak nem aludtam át az egész napot – morgolódtam magamban, majd az órára néztem és csak akkor jöttem rá, hogy semmivel sem érzem magam kipihentebbnek, mint a nap folyamán. Még csak egy órát sem sikerült aludnom.
A legkényelmesebb tempómban vonszoltam el magam egy tükör elé, hogy viszonylag normális külsőt varázsoljak magamnak, és felkapjak pár ruhát, bár megfordult a fejemben az is, hogy egy boxerben és köntösben fogok ajtót nyitni, elvégre a saját lakásomban úgy fogadom a vendégeket, ahogy akarom. Főleg a hívatlan vendégeket. Igazából csak az idegesség és a fáradtság beszélt belőlem.
Mire végre eljutottam az ajtóhoz, már készültem elküldeni az érkezőt melegebb éghajlatra, azonban mikor realizáltam, ki áll előttem, addigi vonásaim ellágyultak, helyette pedig egy kisebb lepettség kapott helyet, amit hamar el is tűntettem egy magabiztos mosollyal.
- Alexander – szólítottam meg, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Minek köszönhetem a váratlan látogatásod? – Egy gyors pillantással végignéztem rajta, miközben hálát adtam az égnek, hogy végül mégiscsak rendbe szedtem magam ajtónyitás előtt. Legalábbis, amennyire tudtam.
Félre álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni, aztán becsukva azt utána, azonnal az italos asztalkámhoz léptem, hogy töltsek magamnak egy újabb adag alkoholt.
Bármennyire is alakultak jól a dolgok végül, az esküvő óta nem igazán volt alkalmam egy rendes beszélgetésre vele, vagy csak egy nyugodt találkozóra, mikor teljesen kettesben lehettünk, hiszen nem csak a vámpírok között, hanem az Intézetben is felfordulás volt Valentine miatt. Valójában még mindig nem tudtam, pontosan hányadán is állunk, de éreztem, hogy az eddigieknél már csak jobb lehet, és jobb is lesz. Mert ez igazi.
Hirtelen a haragom teljes mértékben eltűnt, és próbáltam a legkipihentebbnek mutatni magam – még ha a szemeimen egyértelműen látszott is, hogy nem vagyok az -, hiszen az alvás sem ér annyit, hogy elszalasszak egy alkalmat vele.
- Valami baj van? – Kérdeztem kissé gyanakvóan két korty között, mikor úgy tűnt, nem csak én küszködök problémákkal a mai nap folyamán, az viszont aggasztott, hogy az övé talán komolyabb, mint némi alváshiány. Sőt, biztos.

609 szó • remélem, kezdésnek megfelel •