Azért kicsit jól esett ez a fajta kis mozgás. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire jó lenne valaki akivel tudnék edzeni. De természetesen nincs ilyen ismerősöm és egyik bukottal sem vagyok annyira jóban, hogy ezt kérjem tőlük. Kicsit belegondolva. Senkivel nem vagyok túlzottan jóban és nagy barátságban. Milyen ironikus, vagy inkább büntetés. A nagy közösségből, ahol sokan voltunk és úgy tűnt, hogy mindenki barát és mindenki szeret, mégis egyedül voltam. S most. Most ismét egyedül vagyok. Lehet, hogy mégiscsak elnézhettem volna ahhoz bizonyos túloldalhoz. Lehet, hogy mégis csatlakoznom kellett volna. S lehet, hogy ugyanúgy lett volna minden, csak éppen nem a nagy csillogás közepette. - Mindig és mindenhol? Inkább csak ott és akkor amikor éppen olyan kedve van. Nézz végig ezen a világon! Olyannak tűnik, amivel törődnek? - kérdem meg tőle. Nem mondom, hogy gyűlölöm a mondémokat, de azt sem, hogy szeretném őket. Inkább szánalmat érzek feléjük, hogy mennyire képesek elpusztítani a környezetüket. - Akár használhatnánk azt is, de szeretem nézni a várost, így marad a taxi. - válaszolom neki egy mosollyal. Arra, hogy sebe rendben van, nem reagálok. Helyette megállok az járdán és várok. - S mond, mit követtél el, hogy lebuktál, Rampel? - kérdem meg tőle. Kíváncsi vagyok, hogy milyen mesét fogok hallani.
Nem nagyon érdekel a dolog, hogy utánanéz-e a Mélység Angyalának vagy sem. Hidegen hagy. Egyetlen egy célom van a mai nappal, hogy valahogy olyan helyre kerüljek vele, ahol senki sem lát és legalább kiszedjek valamilyen információt Gabrielről. Ha sikerül neki lerántani a leplet a tervemről akkor elmondom majd neki, hogy kivel áll szemben. Mert már őszintén megmondom, hogy kezdem unni ezt a kis bamba angyalnak tűnősdit és még csak nemrég kezdtük el. Ne értsen félre senki, nagyon jól tudok szerepet játszani viszont egy olyan alakkal, aki nem ennyire kétbalkezes, mint akit most megformálok. Hiszen Rampel létezett, csak hát megöltem. Direkt olyan nevet választottam, ami fent a Mennyekben megtalálható. - Mindig is mindenhol. Mondom el a szokásos sablon szöveget, amit egykor az én fejembe is bele akartak tukmálni. Felveszem magamra a ruhát, a fehér leplet meg elrejtem egy kuka mögé. - Miért nem teleportálunk? Vagy már ennyire hozzászoktál az emberi léthez? Kérdezem kíváncsian, a fejemet oldalra döntve. - Sebem pedig szerintem addigra meggyógyul. Még a fényemből egy kis darabka megmaradt, később fog csak eltűnni teljesen. Vonok vállat, majd közelebb sétálok hozzá. - Mehetünk?
A harc közepette a friss bukottat is megtámadta az egyik démon és még sebezte. Legalábbis fogta a hasát. Végül azt mondja, hogy az ő feladata volt a bukottat figyelése. Nem mondom, hogy a fentiek nem tartanak szemmel bukott angyalokat, de én nem hiszem olyan lennék, akit figyelni kéne. Aztán lehet, mégiscsak egy angyalnak dolgozom. Legalábbis a mondém munkám ez. Más munkám meg nem igazán van. Nem tartozok semmiféle csoporthoz. Csak egy bukott vagyok, aki élvezi a szabadságot. S aki kicsit rég harcolt már igazán. Futok és edzek, ám azt mégiscsak egyedül teszem. Nincs ellenfél akivel gyakorolni tudni. De legalább a testem még ösztönösen mozdul, így nem volt gond. Másfelől. Meglehetősen gyenge kis démonok voltak ezek. Ami szintén érdekes. Másrészt a férfira nézve, amint elkezdi lehámozni az egyik ruháját, a seb, amit kapott, éppen hogy elmegy karcolásnak. - Tehát Isten figyel, mi? - kérdem kicsit gúnyosan a Mélység angyalától. Rampel. A neve semmit nem mond. Nem mintha ismerném az új angyalokat, de azért olyat igen, aki pár hónapja még bőven angyal volt. Elő is veszem a telefonom és írok neki erről. Ahogy elraknám érkezik is a válasz tőle. A Mélység angyalát nem Rampelnek hívták, amikor fent voltam. Ennyi bőven elég is volt. Egyre erősödött bennem a gyanú, hogy itt valaki áll az egész mögött és az a valaki engem is használni akár a tervéhez. De ki és milyen terv? Olyan kérdések, amikre nincsen válasz. Azért, hogy ne legyen furcsa a telefon, kérek egy taxit. - Mindenesetre hívtam egy taxit. Menjünk el hozzám és ott megnézem a sebed is. Ott azért biztonságosabb, mint ebben a sikátorban - ajánlom fel neki a lehetőséget. Most igencsak érdekel, hogy ki is ő és ki akar engem használni. Ezért belemegyek a játékba.
A hozzászólást Cerviel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 17, 2017 6:52 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Csüt. Dec. 14, 2017 10:11 pm
Cerviel & Lucifer
A tervem feltűnő és könnyen össze is rakhatja a képet a nő, de vajon miért ilyen egyszerű? Miért van benne ennyi buktató? A móka kedvéért meg hát persze mindig van egy tartalék a tarsolyomba ha balul ütne ki a dolog. Egy biztos, az én álcám teljesen áthatolhatatlan, az igazi kilétemet soha nem tudná kitalálni. S mivel ő azt hiszi, hogy több ideje bukott, mint én könnyen ellene tudom fordítani. Hiszen nem sejthet semmit, hogy mi megy fent a Mennyben. Egy kicsi hazugság itt, egy kicsi hazugság ott és már a tervem össze is állt. Csak arra gondolni kell, hogy ha tudja Gaberől azt, hogy ark akkor könnyen meg is kérdezheti. De lehet, hogy nem. Ki tudja? Rengeteg veszély, de megéri ezért a játékért. Miközben továbbra is magyarázok a nőnek érzem, hogy a démonok közelebb jöttek én pedig hátrahőkölök félelmet színlelve. ~Idióták, mintha tényleg megakarnátok ölni!~ Csendül a hangom a fejükben és már támadnak is. Még Cerviel ugrás közben leszúrja az egyiket, addig farkasszemet nézek az egyikkel és rátámadok de olyan gyengén, és bambán, hogy az valami hihetetlen. Megkarcolja a körmeivel a hasfalamat, és aztán tér át a nőhöz akit elkap. A sebemet szorítom, mintha olyan súlyos lenne míg a nő elbánik vele. Majd sóhajtok egy nagyot. - Az én feladatom volt a Mennyországban a bukottak figyelése. Isten azt mondá, hogy aki egyszer a gyermeke volt, az mindig az is marad. Pillantok a szemébe, majd ránézek az emberbőrbe bújt démonokra s leguggolok az egyikhez majd vetkőztetni kezdem lefelé, hogy aztán magamra húzhassam a gúnyáját. - A nevem pedig, Rampel a Mélység Angyala.
Meglepetésemre a férfi mögém lépett és a vállamra rakta a kezét, hogy hogy segítsek rajta. Könyörgött, hogy ne hagyjam magára. Végül jön az, ami a leginkább meglep. Meghallom a nevem. Erre megfordulok, de ő folytatja a beszédet, hogy követik és figyelik őt, ahogy engem is. Micsoda egy rohadt véletlen. Pont most, pont ma? Valami itt nem tetszik nekem. Viszont a következő pillanatban megérzek kettő démont. De úgy teszek, mint akinek nem tűnt fel. A két lény már elég közel van, viszont érdekes módon nem igazán tűnik úgy, hogy meg akarnának támadni. Valami itt bűzlik. Minek követne engem pár démon, mégis mit akarnának tőlem. Nem értem, nagyon nem értem. Egy bukott vagyok és nem is éppen túl nagy hatalmú. Nincs bennem semmi különös.. Semmi.. Csak egy dolog. Hirtelen fut át az agyamon, hogy egy dolog lehet. Gabe. Ki más, mint Gabe, a főnököm, aki 80% eséllyel egy angyal. Így már mindennek van értelme. De ezen felismerés egy cseppet sem látszik az arcomon, szemeimen. Végül a két démon mégis úgy döntöttöt, hogy nekünk támadnak. Az egyiket még rám ugrás közben sikerül elkapnom és egy kis szeráf pengével végezni vele. A másik elkap hátulról és úgy fog le. Egy darabig dulakodok vele, miközben egyre szorosabb az ölelése. Végül ám sikerül elszakadnom tőle és reflexből felé hajítom el a pengémet. Találat és ő is az enyészeté lesz. Odamegyek és felveszem a kis védelmi eszközöm. - Megtudhatom, hogy mégis honnét tudod a nevem és ki vagy te? - fordulok a férfi felé. Kíváncsi lettem, így belemegyek ebbe, akármi is legyen.
A hozzászólást Cerviel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 14, 2017 10:15 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Csüt. Dec. 14, 2017 9:20 pm
Cerviel & Lucifer
A tervem feltűnő és könnyen össze is rakhatja a képet a nő, de vajon miért ilyen egyszerű? Miért van benne ennyi buktató? A móka kedvéért meg hát persze mindig van egy tartalék a tarsolyomba ha balul ütne ki a dolog. Egy biztos, az én álcám teljesen áthatolhatatlan, az igazi kilétemet soha nem tudná kitalálni. S mivel ő azt hiszi, hogy több ideje bukott, mint én könnyen ellene tudom fordítani. Hiszen nem sejthet semmit, hogy mi megy fent a Mennyben. Egy kicsi hazugság itt, egy kicsi hazugság ott és már a tervem össze is állt. Csak arra gondolni kell, hogy ha tudja Gaberől azt, hogy ark akkor könnyen meg is kérdezheti. De lehet, hogy nem. Ki tudja? Rengeteg veszély, de megéri ezért a játékért. Miközben továbbra is magyarázok a nőnek érzem, hogy a démonok közelebb jöttek én pedig hátrahőkölök félelmet színlelve. ~Idióták, mintha tényleg megakarnátok ölni!~ Csendül a hangom a fejükben és már támadnak is. Még Cerviel ugrás közben leszúrja az egyiket, addig farkasszemet nézek az egyikkel és rátámadok de olyan gyengén, és bambán, hogy az valami hihetetlen. Megkarcolja a körmeivel a hasfalamat, és aztán tér át a nőhöz akit elkap. A sebemet szorítom, mintha olyan súlyos lenne míg a nő elbánik vele. Majd sóhajtok egy nagyot. - Az én feladatom volt a Mennyországban a bukottak figyelése. Isten azt mondá, hogy aki egyszer a gyermeke volt, az mindig az is marad. Pillantok a szemébe, majd ránézek az emberbőrbe bújt démonokra s leguggolok az egyikhez majd vetkőztetni kezdem lefelé, hogy aztán magamra húzhassam a gúnyáját. - A nevem pedig, Rampel a Mélység Angyala.
//Elrontottam, igazán bamba voltam. Véletlenül szerkesztettem és nem új hsz-t írtam így egy reag kétszer van. Ez is az én formám... xd
A hozzászólást Lucifer összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 14, 2017 10:13 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Csüt. Dec. 14, 2017 8:47 pm
Sikátor
Lucifer - CERVIEL
Pár napja már igen furcsa érzésem van. Mintha valaki mindig nézne. Amikor munkába megyek, amikor haza felé tartok, amikor futok. Még akkor is amikor fürdök. Nem tudom, hogy miért van ez az érzésem, de nem igen akar múlni. Egyre inkább kezdek parázni emiatt. Nem tudom, hogy ki figyel, de egy dologban biztos vagyok, hogy nem akar nekem jót. Máskülönben minek követné minden mozdulatom. Aztán lehet, hogy csak beképzelem az egészet. Kicsit nagy a hajtás mostanában a cégnél és mondhatni, hogy stresszes is vagyok miatta rendesen. Ez is lehet egy ok, amiért azt hiszem, hogy valaki követ. Aztán még mindig könnyen lehet, hogy nem, nagyon nem így van. Ebbe elmélyülve gyaloglók hazafelé, amikor furcsa érzés fog el. Mintha egy bukottat éreznék a közelben. S nem éppen rutinos fajtát. Nem mintha különösebben érdekelne engem. Igazság szerint, nem is érdekel. Velem sem foglalkozott senki, amikor lebuktam, akkor nekem miért kéne mással? Főleg most, amikor stresszezlek a meló miatt és lehet, hogy valaki követi minden lépésem. Amitől még inkább ideges vagyok, amitől még inkább stresszes. Úgy elmennék egy hosszabb szabadságra, csak sajnos ez nem az az időpont, amikor ilyet megtehetek. Viszont, most valamiért mégis megnézem ennek az erőnek a forrását. Ahogy közeledek a sikátorhoz hallom is, hogy valaki lepottyan. Tipikus. Hová máshová, mint egy mocskos sikátorba. Ahogy befordulok egy férfit találok magam előtt, aki mintha folyamatosan vesztene az erejéből. Elkezd felém kúszni és a segítségem kéri. Egy darabig nézem és azon gondolkozom, hogy segítsek-e rajta. Egyáltalán minek is kéne segítenem? Bajtársiasságból vagy puszta önzetlenségből? Egyik sem a bukottak fő tulajdonságai. S mégis itt állok előtte és azon gondolkozok, hogy megmentsem-e. Végül mozdulok és leguggolok elé, figyelve arra, hogy ne lásson be a szoknyám alá azért. Ki tudja. Rárakom a kezem a fejére és segítek neki stabilizálni az erejét. Ezek után felállok és elindulok kifelé a sikátorból. Megtettem, amit lehetett érte, innentől már boldoguljon a maga módján. Ehelyett inkább azon kéne gondolkozom, hogy mit kéne egyek vacsorára.
A hozzászólást Cerviel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 14, 2017 10:15 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Csüt. Dec. 14, 2017 7:56 pm
Cerviel & Lucifer
Most, hogy már sikerült rájönnünk a titok nyitjára, sokkal könnyebb elkezdeni a több ezer évig forródó tervem első szakaszát. Utasítottam a démonjaimat, hogy az erejüket elrejtve illeszkedjenek be az emberi világba és játsszák a szerepüket, mintha mi sem történt volna. Persze a látszat miatt megbíztam néhány kisebb démont, hogy folytassák az eddigi munkájukat és csábítsák bűnbe az embereket. Senki sem tudhat a gyermekeimről, mert akkor romba is dőlhet az egész hadművelet. Akkor kell lecsapni, amikor nem sejtenék és teljes erővel. Hiszen van egy mondás, ha valakit eltaposol akkor úgy taposd, hogy ne álljon fel mert ha feláll akkor könnyen hátba támadhat. Ezt tartom szem előtt. De tudom, hogy a legnagyobb problémát a fivéreim okozzák a létükkel. Gabriel, Mihály és Urielre nagyon figyelni kell és ki kell őket vonni a játékból. Elsőnek is a célpont az Gabe, de nem egyből szemtől szemben hisz abban mi a móka? Először kétséget akarok benne kelteni az alkalmazottjai iránt, hogy beférkőzzek a soraikba. S erre ki is néztem az egyik célpontot. Egy néhány száz éves bukott angyalról van itt szó, Cerviel. Megfigyelés alatt tartottam és kiderítettem azt, hogy milyen beosztásban dolgozik az öcsémnél. Területi igazgató. Érdekes menet lesz, annyi biztos. Döntésem szerint, egy frissen bukott angyalnak fogom magam kiadni, hiszen nem éppen bizalomgerjesztő a Lucifer név. Tudom azt, hogy merről szokott munkába menni és megnéztem azt, hogy melyik helyszín lenne a megfelelő a megjelenésemre és az egyik sikátort választottam. Teljesen fehér ruházatban, egy lepelben állok fent a tetőn, ami itt-ott szakadtabb és koszos. Megfelelő álcához, megfelelő ruházat kell. Az erőmet majdnem nullára csökkentem de azért pumpálom az energiámat, így csaliként, hogy megérezze és biztos ezt az útvonalat válassza. Amint megérzem a bukott angyalt már vetem is le magam a mélybe és fekete szárnyaimat magam köré zárom, hogy az fogja fel a becsapódást. Nagy puffanással érek földet néhány méterrel a nő előtt. Felnyögök amit eláll a porfelhő és a kúszva próbálok közeledni Cervielhez. - Se...Se..Segíts. A hangom halk és dadogva ejtem ki a szavakat, majd egy vagy két méter kúszva mozgás után megállok a mozdulatban és a felé nyújtott kezemet erőtlenül ejtem le és szaporán kezdem venni a levegőt. Az energiám továbbra is szépen lassan párolog el a testemből azt sugallva, hogy segítség nélkül nem fogom túlélni a letaszíttatást. Na mit teszel, kedvesem? Segítesz?
A gonoszság különös arcokat képes magára ölteni. Olykor a legjobb barátunkként mutatkozik, akire úgy hisszük mindig számíthatunk, máskor meg egy közvetlen rokonunk bőrébe bújik. De a legrosszabb és legelviselhetetlenebb az, amikor a megmentőnk válik a gonosszá. Ilyenformán könnyedén át lehet járni a segítségre szoruló árnyvadászok eszén. Most azonban teljesen másra koncentrálok. A környezetemre. Meg kell ismernem. Fel kell mérnem a terepet. A lehetséges menekülőutakat keresve, megfigyelve mindazon részeket, ahol bizonyára zsákutcára jutnék. Mostanában meg, ez nem történhet meg. Fel kell készülnöm arra, amikor lehullik rólam az álca és nem bújhatok vissza mögé, olyan nagy biztonsággal, mint most. Mert, hogy őszinte legyek eszem ágában sincs megválni Verlac arcától. Persze bizonyára sose lesz olyan mélységesen gyűlölködő a tekintete, mint amilyenné néha napján tőlem válik, de ez már teljesen lényegtelen. Katherine Wright azonban, az a személy aki tudja, hogy nem Verlac gonosz ikertestvére vagyok, hanem valaki más. Valaki sokkal rosszabb. Nem az ellenségem, de nem is a kebelbarátom ha arról van szó, pusztán nem állok az útjába. Amíg ő is éppen így tesz, akkor addig a pontig bizonyára nem fogom őt nappal zaklatni és megmutatni neki, milyen csodás látványt nyújt a napfény kora reggel. Persze a kísértés mindig nagy, ám még a hasznomra van. Nem kell megszabadulnom tőle. Korántsem olyan, mint én. Ám amíg valószínűtlennek látom, hogy bárkivel is közölje, ez itt Jonathan Morgenstern addig nem lesznek gondjaink. Vélhetőleg. Esténként mindig vigyázok a mozdulataimra, figyelem a lépteit, ha esetleg éhes, akkor ne legyek a céltáblája. A múltkor is úgy kellett kiugornom az ablakon, mert azt mesélte be magának, hogy az én véremtől piszok mód erősebb lesz és gyógyírt kap a szívfájdalmára. Erre persze máig nem jött rá. Nem hagytam neki elég időt arra, hogy rájöjjön. Mindannyiunknak jobb ez így. A világ leigázásához minden energiámra szükségem van. Már ha a világot számomra egyetlen egy személy jelentené és a hozzá köthető megannyi harag, gyűlölet és csalódottság lenne az amit le akarok igázni. Mert ezt akarom. Először persze megmutatni, hogy milyen érzés az én helyemben lenni, aztán meg talán esetleg a többiről is szót válthatunk. Ha lesz rá esély. Minden a pontos időzítéstől függ. Hogy éppen milyen hangulatom van. Ám ő se hiheti el, hogy kegyes leszek hozzá, zokszó nélkül megbocsátok. Neki! Pont neki! Aki miatt szenvednem kellett és akiért most itt vagyok. Az évek során felgyülemlett méreg egyre csak nő. Nem lankad. Miért is lankadna? Hiszen a lehető legjobbtól tanultam. Mert akárhogy is, nem emelhetem ki csak azt az egy rosszat amit ellenem elkövetett. Ha közben tanított. A maga módján, még a régi szép időkben. Aztán megálltam. Felkeltette az érdeklődésem egy bizonyos szűk kis szakasz az épületek között. Autóval megközelíthetetlen, tehát ha valaki üldözne kénytelen volna kiszállni a kocsiból és követnie ide, át a sikátoron. Ami megjegyzem kelőképpen ijesztő, hogy az illető szemére is hatást gyakorolhassak akkor ha kell. Ez az a bizonyos hely, ahová a mondénok azt mondanák, hogy oda tuti be nem teszik a lábuk és messzire elkerülik. Egy árnyvadász azonban kénytelen megbarátkozni ezekkel a helyekkel is. Nekik tényleg be kell menniük a legrémisztőbb helyekre is, ahhoz, hogy legyőzzék az ellenfelük. És hol jobb elbújni, mint az ilyen helyeken? Egy temetőben. Így van, de ott kevés tudást szerezhetek a város zegzugairól.
Mezítelen talpaim a talajt érintik, túlságosan hideg és kemény a beton. Mintha épp most löknének vissza a valóság jeges talajára. Testem fáradtan és megtörten omlik Alexander karjaiba, nem szeretném, ha elengedne. Egy órája vigyázta álmom…és most? Megfoszt a védelmétől, az óvó kezeinek az érintésétől. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem és ami a legrosszabb, hogy mondanom…neki, nekik! Testem puhán simul hozzá Narielhez, tekintetem a pillantását keresi. A fenevad a bőröm alatt, megfürdik haragjában. Bár arcán az érzelmek lehetnek hamisak, a lelkében tomboló méreg, a karjaimon futkorászik. Mégis, mindennél jobban vágyok arra, hogy magához öleljen, biztosítson arról, hogy nem lesz semmi baj. Nincs semmi baj…Igaz? Karjaim könyörögve kapaszkodnak nyakába, éreztetni szeretném vele, hogy milyen nagy szükségem van rá, az érintésére, a szavaira. Arcomat nyakába fúrom, bár tudom, nem fog örülni mozdulatomnak…hisz, szinte csak egy idegen…mégis megadom most neki magamat! Lehunyom szemeimet, belezuhanok az elmúlt egy óra történéseibe. Alexander vére, még mindig az ajkaimon pihen. Nyelvem vágyakozva simít végig számon, hogy megszabadítsa bőrömet a vörös mázolmánytól. Beleremegek az ízébe. Sajnálom…annyira sajnálom! Hallom, ahogy beszélnek, mégsem tudok válaszolni. Nem értem a belőlük áradó, fullasztó energiát, aminek nyalábjai a torkomat fojtogatják. Reszketeg sóhajom árulkodik csupán gondolataimról, amit a férfi nyakába lehelek. - Alec…? – fordulok felé óvatosan, mielőtt elmenne. Fáradt tekintetemet az övébe fúrom. Láthatatlan kapocs szorít minket egymáshoz, kimondatlan szerződés, sosem létezett szavak. Elég, ha a lelkünk beszél. – Köszönöm! Ha te nem…-bele se merek gondolni, hogy mi történt volna, ha nincs ott a fiú. Valószínűleg öltem volna…s már a pokolban lenne a lelkem. Mit tartogat kettőnknek a jövő? Találkozunk még valaha? Riadtan kapnék utána, de tudom, hagynom kell elmenni… Érintése megnyugtató. Ez lenne a jövőm? Ez a két érintés? A két férfi? Nem bírja el a lelkem a saját gondolataimat. Csak vetnének véget az egésznek! Istenem… Óvatosan lépek egyet a küszöb felett, vár rám az életem. Az, amit ma éjjel felforgatott a démon bennem. Kezem Nariel kezére csúszik, erősen szorítom meg, egész addig, amíg nem hallom csukódni az ajtót magunk mögött. Kimerülten rogyok le a kanapéra. Lábaimat szégyenlősen keresztezem előtte. Magyarázkodnom kellene? - Nariel…én…sajnálom! Vártam rád éjjel, de túlságosan elragadott a hév, nem tudtam kezelni! – kezdek bele és arcomat a tenyerembe temetem. Kerülöm a pillantását. Hiszen ez az este, maga az őrület! Ráadásul testemet is csak Alexander kabátja takarja. – Kérhetnék tőled egy pólót? Vagy, valami ruhát? Kérlek! – hangom esdeklő, arcomat pír borítja. Bár meg nem történté tehetnék mindent. - Az-az újság volt az oka…kiborultam! – mutatok a szekrényen heverő papírra. Szalagcímként virít a felirat rajta : „A rendőrség nagy erőkkel keresi az eltűnt, 19 éves lányt…” Lehajtom fejemet. - Bejelentették a szüleim az eltűnésemet…valahogy meg kell nekik magyaráznom ezt az egészet! – túrok bele dühösen, sötétlő hajfürtjeimbe, miközben próbálom letörölni ajkaimról, a rászáradt vért. Nem merek már ránézni…nem megy.
Alec és Nariel || Ez már az én meccsem || Alec, nagyon köszönöm a játékot <33
Nem tudom mire vélni a karjaimban heverő lány heves kapaszkodását. Úgy öleli a nyakamat, reszketve, mintha megmenthetném a rémálmoktól, melyekben vergődik. Sosem tanították meg, hogyan kell. Fizikailag képes vagyok megóvni, de a lelkét nem gyógyíthatom meg. Nem tudom, hogyan kell. Így csak megszaporázom a lépteimet és azért fohászkodom az Angyalhoz, hogy mihamarabb elérjük a boszorkánymester otthonát. Utólag belegondolva kár volt olyan sokat imádkoznom. Elég az a rövid pillanat, míg ajtót nyit és kiejti a száján a származásomat, hogy elkönyveljem, nem szimpatikus. Sosem bíznám rá a gyerekemet, vagy a migrénemet; hiányzik belőle az a megnyugtató kisugárzás, ami Magnusból csak úgy árad, és ami arra készteti a másikat, hogy feltétel nélkül megbízzon benne. - Boszorkánymester... - viszonzom a megjegyzést, aztán értetlenül figyelem a becsapódó ajtót. Oké, lehet, hogy eltévesztettem a címet? Már épp ellenőrizném, mikor az ajtó ismét feltárul, és csendben elkönyvelem magamban, hogy Nariel Cross másodszori pillantásra sem lett sokkal szimpatikusabb. Talán csak a születésemkor belém kódolt ellenszenv beszél belőlem, melyet az alvilágiak iránt kellene éreznem. Érdekes módon Magnus vagy Zoey esetében egyszer sem fordult elő, pedig utóbbi át akarta harapni a torkomat. Zoey hangjára feleszmélek. Lepillantok rá, és látván, hogy magához tért, óvatosan leeresztem a lábát a talajra. A hátát, derekát még mindig szorosan a karomban tartom, nehogy összeessen itt nekünk. Nem tudom, melyikünktől kér bocsánatot, ezért úgy sejtem, a megjegyzést a barátjának szánja. - Első átváltozás - felelem tömören, lényegre törőn. - Szerencsére én találtam rá és senki sem sérült meg. Zoey-t eléggé megviselte a dolog, ráfér a pihenés, és muszáj felkészülnötök a következő teliholdra. Közelebb lépek Narielhez, és gyengéden nekitolom a lányt. Csak akkor engedem el Zoey-t, ha a férfi fogja őt, és rögtön hátrébb is lépek, teret adva nekik. Nem szívesen hagyom magára még úgy sem, hogy tudom, már jó kezekben van. Vajon tényleg azokban van? - Akkor én megyek. Vigyázz magadra, Zoey! - röviden, egyszerűen búcsúzkodom, nem tudom, Nariel jelenlétében mi mást mondhatnék. A kabátomra sem tartok nagy igényt, azt hiszem, ennyit feláldozhatok a lány javára. Megérintem, gyengéden megszorítom a vállát búcsúzás gyanánt, aztán a boszorkánymesterre pillantva röviden biccentek neki. - Minden jót. Elhátrálok, de még nem indulok. Szeretném látni, hogy eltűnnek az ajtó mögött, mintha azzal meggyőződhetnék arról, hogy a jövőben most már minden rendben lesz velük.
figyellek titeket
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Csüt. Márc. 09, 2017 10:39 pm
Alec & Zoey & Nar
Álmomból a csengő hangja riaszt fel, s kis híján le is esek a fekhelyemül szolgáló kanapéról. Virrasztottam egész éjjel, hátha Zoey hazajön, de elég hamar feladtam, s inkább az alvás mellett döntöttem, hisz ki tudja, visszajön-e egyáltalán? Eleinte próbáltam keresni, de lévén, személyes holmijai közül egyetlenhez sem férek hozzá, így értelmetlen lett volna erőltetnem. Lassan kelek fel, kezem szám elé emelve közben, hogy elrejtsem ásításom, de ez csupán reflex, hisz senki sem láthat. Lelököm magamról a takarót, s feltápászkodok a kanapéról. Egy pillanat alatt átöltözök normális ruhába, hisz ebben, az izzadt, büdös göncben mégsem mutatkozhatok, akárki is álljon az ajtó túloldalán. Lassan sétálok oda az ajtóhoz, s mielőtt kinyitnám, ujjaim pár másodpercig a kilincsen pihennek. Az álmosság, mely felettem uralkodik eltompítja érzékeimet, s mozdulataimat is lassúvá teszi, ráadásul koncentrálni sem tudok , így már az is nehezemre esik, hogy egyáltalán idáig eljussak. Mikor ajtót nyitok eleinte fel sem fogom, amit látok, így enyhe fáziskéséssel ül csak ki a meglepettség az arcomra. Az álmosság, mely eddig eltompította elmém egy pillanat alatt semmivé foszlik. - Árnyvadász... – Állapítom meg. Sosem szívleltem e népet, az Alvilág önjelölt igazságosztóit, s nem is féltem tőlük soha. Az undort azonban, melyet jelenléte kelt bennem, kénytelen vagyok elrejteni. A legkevésbé sem hiányzik, hogy sokáig maradjon. Tekintetem lassan lejjebb vándorol, s megpillantom Zoeyt. Az Árnyvadász karjaiban pihen, látszólag csukott szemekkel. Rögtön bevágom az ajtót, kizárva ezzel a vadászt és őt is egyszerre. De nem... Ismét ajtót nyitok, s lesújtó szemekkel nézek rá. ~Mit képzel ez magáról? – Legalább ne vezette volna ide ezt! Jelenleg nem az érdekel, hogy meztelen-e, avagy sem, hanem az, ki karjaiban tartja. Hisz mégiscsak egy Árnyvadász... S mint így, számomra ellenség, habár nem támadhatom meg, hisz egész biztos a nyakamon lenne az egész város, ha megtenném. - Mi történ vele? – Tettetett félelemmel lépek oda hozzá. Zoey bocsánatkérő tekintete nem hatja meg fagyos lelkem, sőt, csak ingerli a bennem érlelődő haragot. Egész biztos, valami büntetést fog kapni, csupán még nem tudom, mi félét. Nem verhetem meg, hisz nem azt akarom elérni, hogy féljen tőlem. Még csak erőszakos se lehetek vele, hisz ugyan úgy megfélemlíteném vele. Esetleg házimunka? De hisz az mégis milyen büntetés? Mosogatás, vasalás, főzés... Oly pitiáner dolgok, s még csak nem is megerőltetőek... Viszont úgy hiszem, jelenleg az a legkisebb gondom, hogy mivel büntessem, előbb el kell hajtanom ezt a vadászt. Úgy döntök diplomatikus leszek, s meggyőzöm arról, hogy semmi oka aggodalomra, nyugodtan elmehet.
Álmomban egy olyan világban járok, ami csak az enyém…ahova, ha akarom, nem törhetnek be a szörnyetegek. Nincs szorongató jelen, félelmetes jövő, csak az áldott, békés múltam. Legalábbis mindig ezt hittem. Angyalszárnyak ölelnek körbe, a rettegést elpusztítják, védelmeznek és óvnak a széltől is. Mezítelen talpaim alatt ropog a hó…lassan fordítom a tekintetem a borús ég felé, a hópelyhek, apró gyémántként hullnak arcomra. Kitárom a karomat és csak forgok…nem látni semmi mást, nincs vége és nincs eleje. Ezer ékkő tisztítja lelkemet. Arcok tűnnek fel a múltból. A szüleim, Mia és elfeledett régi barátok. Kísértetként járnak körül, eltűnnek a hóesésben, nem tudok utánuk nyúlni, szertefoszlanak, sosem voltak mellettem. Lábam alatt a hóréteg olvadni kezd. Tüzet látok a távolban. Varjak reppennek felém. Hitelen elönt a félelem, a csapkodó szárnyak hangja betölti a végeláthatlan teret. Nariel sötét alakja ölt testet a tűzben…Azok az ében szemek. Ajkaim szétnyílnak, ahogy nyöszörögni kezdek álmomban. Annyira védtelennek tűnök. Csak egy lány vagyok a semmiből. Egy lány, aki foggal és körömmel ragaszkodik ahhoz, aki lehetett volna, de a szörnyek magukkal ragadták. Elönti testemet a forróság. Ajkait nézem, annyira csábítanak. Tekintetem az ujjaimra kúszik, véresek. Felsikoltok. Mindenütt vér. Értelmetlen pusztítás. Halál, aminek a csúcsán ketten állunk, kezét nyújtja felém. Tétován nézek rá. Megremegek Alec karjaiban. Vajon sejti, hogy a rémálmok mezsgyéjén járok? Meg tudna menteni a rémképektől? Kezemmel a nyakába kapaszkodok. Mintha könyörögnék neki. Kezemből kékes fény áramlik. Ujjaink összefonódnak. Robbanás. Az erő, körbe ölel minket…sötétség. Áldott feketeség. Szemeim lassan nyílnak ki, fejemet öntudatlanul a vadász nyakába fúrom. Percek kellenek, mire elmémről, szertefoszlanak az álmok ijesztő pókhálói. Nem szólok, hogy felébredtem, nem érzek elég erőt magamban hozzá. Csak pihegek, csendben, azon gondolkozva, mi történt az elmúlt pár órában. Miként lettem magam is szörnyeteg…olyan, amiktől egy hete rettegek. Álom és ébrenlét határán járok, amikor Alec hangjai átszakítják a képzeletet. Szempilláim alól nézek rá. Mint egy ezer éves, groteszk festmény…angyalszárny szemöldök, porcelán arc, amit a vére mázol piszkosra. Amíg nem dönt úgy, hogy segít a karjaiból leszállni, addig nem mozdulok. Jól esik a bőrének a melege, az óvó, erős karok ölelése. Számíthatok rád a jövőben, drága vadász? Vagy egyszeri alkalom csupán jólelkűséged? Felsóhajtok. Ha Nariel ajtót nyit, akár Alexander karjaiból, akár a saját lábaimon állva, bocsánatkérően nézek rá. Hiszen megmentett, befogadott és én…nos akárhogy is nézzük, mezítelenül, egy árnyvadász karjaiban térek vissza hozzá. - Sajnálom…-préselem ki magamból ezt az egyetlen szót, ami eszembe jut, de nem tudni, hogy valójában melyiküknek szól.
- Foglak - dünnyögtem még halkan, megnyugtatásnak szánva, mielőtt átadta volna magát az örvénylő álmoknak. Nem szoktam hozzá, hogy ájult lányokat cipeljek. A rácsodálkozásom a törékenységét illetően csupán néhány sarokig tartott, utána már kezdett borzasztóan kényelmetlenné és nehézzé válni. Szívem szerint a vállamra dobtam volna, de nem voltam benne biztos, hogy örült volna az új helyzetnek, amikor magához tér. Pedig így, hogy csak ernyedten bóbiskolt a karomban, szétfolyva, mint egy zsák krumpli, meggyűlt vele a bajom. Míg halk, fürge léptekkel haladtunk sikátorról utcára, utcáról sikátorra, átgondoltam az elmúlt pár perc történéseit, az elhangzott fél-információkat, és azt, miféle következményekkel jár majd kettőnk számára ez az este. Nem fogom jelenteni, jutottam végül hangtalan döntésre, hiszen senki sem sérült meg, és van, aki vigyázzon rá, hogy ne fordulhasson ilyen megint elő. Magamban elkönyveltem, hogy azért ezt meg kell beszélnem a boszorkánymesterével is. Jobban kell figyelniük egymásra, mert nem ez volt az utolsó telihold. Szóval, Zoey. Ez a Nariel pedig megmentette. Nem túl szokatlan egy alvilágitól, hogy kisegítsen egy másikat, és így legalább attól sem kell tartanom, hogy valami őrült fickóhoz megyünk. Ha szorult belé annyi empátia, hogy segítsen egy vérfarkasnak, mellyel egyébként a Szövetség szabályaihoz is igazodik, akkor nincs mitől tartanom. Leadom nála a lányt és mehetek is haza. Vagy talán Magnushoz... Elhessegetem a kéretlen gondolatokat. Muszáj megállnom egy pillanatra, hogy igazítsak Zoey fogásán. Borzasztó kényelmetlen így tartani, ráadásul elég zavarba ejtő a tudat, hogy a feje a vállamon nyugszik, és az sem segít túlzottan, hogy ujjaim fedetlen combját támasztják. Szívem szerint a nadrágomat is ráadnám, csak ne kelljen éreznem, amit érzek. Mégis hagyom, hadd pihenjen. Nehéz órák állnak mögötte, ennyi kijár neki. Hiába lassítom öntudatlanul is a lépteimet, előbb-utóbb megérkezünk az Izzy által lediktál címre. Elég csak egyetlen mély szippantás a dohos, éjszakai levegőből, hogy érezzem, jó helyen járunk. Mindent áthat a mágia. Hamarosan szembesülök a problémával, hogy a csengő gombjának megnyomása nem is olyan egyszerű, ha az árnyvadász keze éppenséggel tele van. Próbálok úgy fordulni, hogy a könyökömmel elérjem, aztán végül sikerül benyomnom a kisujjammal. Csak remélni tudom, hogy a boszorkánymester itthon van, és nem dísznek szerelte fel a csengőt, ahogyan abban is bíztam, hogy mielőbb ajtót nyit és átadhatom neki a lányt. - Zoey, megjöttünk. Nariel Crossnál vagyunk. Gyengéden megrázogattam a kezemmel, mely a hátát átfogva a felkarján pihent. Szerettem volna a saját lábán átadni, elejét véve mindenféle félreértésnek, de ha az álmok éles karmaikkal még kapaszkodtak belé, nem erőltettem, hagytam, hadd élvezze még egy darabig az édes tudatlanságot.
máskor is számíthatsz rám
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Hétf. Feb. 20, 2017 1:44 pm
Árnyakból szőtt bábok vagyunk, Alexander...mind a ketten
Ahogy ebben a mocskoktól rothadó, hideg éjszakában összekapcsolódik tekintetünk, hirtelen megértem, hogy tényleg segíteni akar nekem. Pillantásom elhomályosul, a következő percben testünk újra összeölelkezik, immáron másodszorra. Kezeim önkéntelenül kapják el karját, húzzák közelebb magamhoz, hogy rá tudjak támaszkodni, fejemet a mellkasához dönthessem. Hallgatom, ahogy a szíve, zaklatottan beszél hozzám. Csak néha csendesedik, de még akkor is kristálytisztán hallom minden rezdülését. Bőréből áradó meleg, édesen jár körbe, nyugtat meg. - Zoey…-pihegem a pólójába. Most jöttem rá, nem mondtam el a nevemet neki. – Zoey vagyok. – suttogom, rekedt hangon, ahogy nyelek egy nagyot. Annyira ismerős a jelenet. Pont ilyen kétségbeesetten öleltem Narielt a születésem éjjelén. Biztonságban érzem magam a karjaiban. Hallom a kérdését, de nincs erőm válaszolni. A csend megnyugtat, átölel, bátorítóan suttog a fülembe. Mesél egy világról, ahol ez nem történhetne meg…mesél a múltamról, amikor még nem tudtam erről az átkozott világról. A szörnyek nem törtek be a jelenembe, minden csak rémisztő mese volt, ami most valósággá vált. Sose lesz már semmi a régi. Az árnyak eltakarták a Napot, a vér szennyezi a sugarakat. Túl sok a vér… Telefonál. Figyelmem felé irányítom. A női hang a vonal túlsó végéről minden titkos információt megoszt a fiúval. A gyengédség a hangjukban, rám telepszik. Amikor Alec felém néz, kérdez, csak a fejemet rázom. Nem emlékszem. Istenem, nem emlékszem! - Ő mentett meg! – annyira halkan beszélek, hogy félő nem jutnak el felé a szavaim. Jelenleg csak az ölelésébe tudok kapaszkodni, ez az egyetlen pont ezekben a percekben, ami a jelenhez kapcsol. Ha nem tenné, félő elájulnék. – Akkor éjjel…Ő talált rám…-suttogom. Szavaik még eljutnak hozzám. Bár nincs erőm már megköszönni, tekintetem mindent elárul, mielőtt teljesen elhomályosul. Fejem a vállára bicsaklik, ahogy testemet felemeli. Egy aprócska sóhaj és közben elvesztem az eszméletemet. Álmomban a vérét ízlelem. Fehér bundám megfürdik benne. Győzelemittasan hempergőzök, hogy áldozatom vére, örökre rajtam maradjon. Azok a mámoros illatok és ízek…a vérfarkas mocorogni kezd a csontjaim alatt, izgatottan adja át magát elmém illúziójának. Megmenthetsz Alexander… De vajon meddig? Mikor válok ellenséggé, akinek sosem kegyelmeznél? Árnyakból szőtt bábu vagyok, akit megrontottak a világ démonai. Meddig ér el óvó kezed? S ha egyszer nem lennék önmagam, vállalnád-e a halálos ítéletem végrehajtását? Képes lennél-e utolsó tisztelettel a szemeimbe nézni? Ugyan, ezen az éjjelen ember felem nyert, de ott leszel a következő estén, amikor egy védtelen mondént áldozok fel a Holdnak? Ott lesztek, hogy megállítsatok és megváltások lelkemet? Annyira puha és meleg a bőre…a szívének hangja, mély álomba repít…messze, túlságosan messze ettől az átkozott, mocskos világtól.
Általában nem díjazom, ha kiabálnak velem, főleg egy alvilági, de a helyzetre és a lány állapotára való tekintettel csendben maradok. Egyetlen szúrós pillantást kap csak tőlem, jelezve, hogy azért ideje lenne mély levegőt venni és megnyugodni, viszont a kérésének engedve felhagyok a faggatózással, nem zavarom meg a hangommal. Hagyom, hogy elszakadjon tőlem és a falnál keressen támaszt, de azért készenlétben állok, hogy elkapjam, ha úgy döntene, mégsem bír állni és inkább összeesik. De jó, egy vérfarkas, aki nem akar vérfarkasok közé menni! Ezzel a problémával nem számoltam, még ha valamilyen szinten érthető is a lány - aki egyébként nem méltóztatott elárulni a nevét - tartózkodása tőlük. Én sem szívesen lennék azokkal, akik elérték, hogy egy legyek közülük. Hogy hol voltunk? A magunk harcát vívtuk, Nem érhet el mindenhova a kezünk. Miért nem? Tényleg, miért nem? Bár józan ésszel felfogtam, hogy a lány vádjai teljesen alaptalanok, és attól még, mert mi őrizzük a világok közti kényes egyensúlyt, ez még nem jelenti azt, hogy minden rosszat megakadályozhatunk, minden gonoszt megfékezhetünk. Ez inkább lett volna a falka feladata, mintsem a miénk. Az eszem ezt tudta, a szívemet viszont eltalálta a lány vádló, dühös hangja, és a lelkiismeret sötét foltokban bugyogott fel a mellkasomból. Elszorult a torkom. Nem feleltem semmit. - Ő kicsoda? - kérdezem, aztán egyetlen fürge, hangtalan lépéssel mellette termek. Le kell hajolnom kissé, centikkel a föld felett kapom el, és egyetlen könnyed mozdulattal a mellkasomhoz húzom, átfogva karcsú derekát. Stabilan tartom, és nem szándékozom elengedni. Teljesen felesleges, ha aztán összeesik. Nem tudna mérföldeket gyalogolni ilyen állapotban, ráadásul mezítláb. Még mindig érzem, hogyan préselte ki belőlem a levegőt, amikor farkasként a mellkasomon landolt. Most akár fél karral is elbírnám pihekönnyű súlyát. Tény, nem húzza le túl sok ruha a testét. A szemébe nézve, némán bólintok a kérdésére, és ha nem akart mindenáron kiszabadulni a karomból, akkor előkapom a telefonomat és betárcsázom az egyetlen számot, amit ilyenkor hívhatok. - Iz? Szükségem van a segítségedre. Utána tudnál nézni nekem Nariel Cross ismert tartózkodási helyeinek? Beletelik pár percbe. A kapott címeket hangosan elismétlem, kérdő pillantást vetve a farkaslányra, hátha valamelyik megszólaltatja a harangot a fejében, és beugrik neki, merről jött, vagy csak megtetszik neki az egyik annyira, hogy amellett döntsön. Végül azonban egymagam is képes vagyok meghozni a döntést, amikor Izzy külön kihangsúlyozza az egyik címet, megfűszerezve néhány érdekes információval. - Ez lesz az. Ennek kell lennie. Nem, egyedül is boldogulok. Kösz, Izzy. Tudom - pár pillanatra megjelenik egy széles, fülig érő vigyor az arcomon, mely olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan jött. - Én is téged. Bontom a vonalat, aztán a farzsebembe csúsztatom a telefont, és fittyet hányva rá, ellenkezik-e a lány vagy sem, a térde alá nyúlva ölbe kapom. - Sose becsüld le az Intézet felszereltségét. Azt hiszem, megtaláltam a barátodat. Már csak el kellett jutnom hozzá a lánnyal együtt. Reméltem, nem nehezíti meg mindkettőnk dolgát azzal, hogy elkezd panaszkodni az ölben cipelés ellen. Nem szerettem volna, ha mezítláb kell végigbotladoznia a városon, sokkal egyszerűbb és gyorsabb megoldásnak tűnt, ha a karjaimban viszem házhoz. Erőszakoskodni persze nem akartam, szóval, ha nagyon ellenezte az ötletemet, akkor elengedtem.
a cím: we are dust and shadows; irány Nariel~
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Szomb. Feb. 18, 2017 1:15 pm
Titkok. Titkok könyve nyílik bennem, Titkok, amiktől erősen vérzem. Biztonságba csomagoltam őket, Felélesztett bennem pusztító erőket.
Az ujjaim lassan remegni kezdenek és belefehérednek abba, ahogy a karjába marok. Kezd nagyon, elmondhatatlanul rossz irányba fordulni ez az éjszaka. Forog a világ…annyira forog! Nem akar elmúlni az érzés, bármit teszek, egyre csak rosszabb lesz…őrült ringlispíl. A hangja ott zakatol a fülemben, csak hallgatom és hallgatom, míg fejemet végül el nem kezdem hevesen rázni. Ki akarom űzni a fejemből, a lelkemből, el akarom hallgattatni. -Állj! Elég! – szinte rákiabálok. Csak egy pillanatra legyen végre csend! Végig kell gondolnom az egészet, hogy mi fog történni, mit tettem, mihez kezdjek…végig kell gondolnom, hogy mennyire bízhatok meg a fiúban, aki előttem áll...- Csak maradj csendben, kérlek! Becsukom a szemeimet, ahogy még erősebben kapaszkodok belé. Közel vagyok ahhoz, hogy elájuljak. Szabad kezemmel a halántékomat dörzsölöm. Fáradt vagyok…Soha nem éreztem még ilyet. Nem kellett még szembe néznem önmagammal, a szörnyeteggel, akivé váltam. - Alec…? Nos, akkor Alec…engem nem fogsz a vérfarkasok közé vinni! – hangom hisztérikus. Fel sem fogom, hogy nem viszonoztam a bemutatkozását. Legutóbb, amikor más farkassal találkoztam, majdnem belehaltam…ha Nariel nem talál rám, most nem állnék itt. – Nem érdekel, hogy kik vannak ott, az alfájuk sem! Hol volt Ő, amikor nekem feltépték a torkom?! Sőt…hol voltatok ti?!– Egészen eddig, eszembe se jutott a vadászokat okolni azért, ami velem történt, de most, ebben a percben, felelőtlenül ugyan, de jól esik a dühömet kitölteni valakin. Először tör ki belőlem, az összes, elfojtott érzelmem. Elengedem a kezét és a sikátor hideg kőfalának támaszkodok, onnan nézek rá. Józanító a hideg. Lassan citerázik végig a gerincem mentén. Mint egy halk dallam, ami elringat, megnyugtat. Távolabb kell kerülnöm tőle… hiszen, csak egy árnyvadász… Elbizonytalanodom. Annyira keveset tudok még a világukról, amibe én is belecsöppentem. Fáj, még mindig fáj. Belülről emészt, tönkretesz, elpusztít. Tornádóként érkezett az átok és nem maradt semmi más, csak a pusztítás, amit maga után hagyott. Egyedüli mentsváram egy boszorkánymester, akihez vissza kellene jutnom. Nála legalább biztonságban éreztem magam…És most? Vergődök, mint egy aprócska madár a vaskalitkában, ahonnan soha nem jut ki élve. Elgondolkozva pillantok újra rá. - Segíteni akarsz? Akkor találd meg nekem Nariel Cross-t…- akadozva ejtem ki a szavakat. Bizonytalanságomban, hirtelen felé kapok. Ha nem elég gyors, a földre esek. Fogalmam sincs, hogy helyesen cselekszem-e…lehet most kellene messzire futnom, elmenekülnöm a világ elől…addig, amíg bírok, amíg van lehetőségem. S ha egyszer a testem feladja a küzdelmet, legalább véget ér ez a véres mese. Nem kell már tisztítótűz. Nem vágyok rá, hogy piedesztálra emeljenek. Csak a méltóságom maradjon meg, az utolsó pillanatig. Hadd legyek egyszer még szabad madár. Ne a törött szárnyú, tollfosztott, kalitkában elpusztult lélek. - Segítesz nekem, Alec? – túlságosan halkan kérdezem. Csak a hideg, New York-i poros szél hozza a szavaimat.
A lánynak szerencsére tökéletesen állt a kabátom: tökéletesen eltakart mindent, amit kellett. Reflexből odakaptam, amikor láttam meginogni, és a könyöke alatt érintve megtámasztottam a karját, az egész testét. Igyekeztem gyengéden, mégis magabiztosan tartani, mert emberként annyira elesettnek, törékenynek tűnt. Felajánlottam, hogy karoljon belém, de nem erőltettem, ha nem akarta elfogadni, ellenben továbbra is ott maradtam mellette, a karjánál támasztva, hogy el tudjam kapni, ha esetleg összeesne. A válaszát csak elkönyveltem egy biccentéssel. Ha nem esett nagyobb baja, az jó, azt hiszem, bár ki tudja, milyen maradandó nyomokat hagy a lelkén az, amely a szemnek láthatatlan. - Értem, szóval nem emlékszel... - elhúztam a számat. Az baj, mert ezek szerint van otthona, ahol valaki keresi. De hát ennél többet nem tehettem érte, nem vihettem be az Intézetbe pihenni, míg visszatérnek az emlékei. Volt azonban egy hely, ahol biztosan szívesen fogadták volna, és éppenséggel nem is kellett túl messzire menni hozzá. - Van valaki, akit tudnánk értesíteni esetleg? Valaki, aki tudja, hogy te...? Lógva hagytam a mondatot, mégis csak most volt az első átváltozása, és nem akartam egyből felzaklatni. Ilyenkor bármilyen távoli rokon vagy barát jól jönne - bárki, aki segíthetne neki átvészelni ezeket a pillanatokat. Ha az illető kilétére fény derül, a hollétét már ezerszer könnyebb felkutatni. De amíg azt sem tudjuk, kit keresünk... - Ne aggódj emiatt - felelem szűkszavúan. Nem szoktam másokat megnyugtatni arról, hogy nem haragszom, amiért megharaptak, így aztán fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék még. - Már alig látszik, nézd. Feltűrtem a pulóverem ujját és megmutattam neki a gyógyító rúna alatt szépen összeforrt sebet, a karomat, melyen már csak egy halvány heg látszott, és az is egyre csak halványodott. Azt reméltem, ezzel megnyugtathatom, hogy nem okozott semmilyen nagyobb kárt bennem. - Egyébként Alec vagyok. És éppenséggel tudok egy helyet, ahova mehetnél. Ismered a Jade Wolfot? Egy kínai étterem, itt van a közelben. A new yorki vérfarkas falka tanyázik ott, ők biztosan szívesen segítenek neked megbirkózni... ezzel. Nem pontosan értettem, hogyan működnek náluk ezek az átváltozások, de abban biztos voltam, hogy Luke bármikor szívesen a szárnya alá vesz bárkit, aki olyan, mint ők. Látván, Clary mennyire bízik benne, nem éreztem rossz dolognak hozzá elvezetni a lányt. Más ötletem nekem sem volt, mégsem hagyhattam a belvárosban, a kabátomban. - Elkísérhetlek, ha gondolod, holnap pedig megpróbálhatod felkutatni, honnan jöttél. A falka biztosan segít, ráadásul az alfa civilben rendőrként dolgozik. Seperc alatt lenyomoz neked bármit. Számomra ez a terv egész jól hangzott, de azért érdeklődve vártam a lány válaszát, még mindig stabil támaszt nyújtva neki a karjánál fogva, ha engedte. Kíváncsi voltam, tud-e járni. Nem került volna semmibe ölbe vennem őt, ugyanakkor nem biztos, hogy ezt képes lett volna lenyelni a büszkesége - ráadásul elég furán festettünk volna a belvárosban.
gyengusz lett, bocsánat x_x
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Szer. Feb. 15, 2017 1:59 pm
Hogy lett sárrá, mi kristályragyogás volt? Mikor lettem gyilkos, ki egykor áldozat?
Farkasnak lenni, nem egyszerű. Olyasfajta misszió, ha lehet egyáltalán annak nevezni, ami kegyetlenül megköveteli áldozatait. Néha fájdalmasan, keserédesen, de annál gyönyörteljesebben. Mert a vad, ha elvesz valamit, akkor is kielégíti a titkos, sötét vágyakat. A vért szomjazó halhatatlanságot, a nedves fülledtséget. A veszteségre pedig, csak a gyönyör kapujából kilépve döbbenünk rá. Ha egyáltalán rádöbbenünk. Mert van, hogy annyira elveszünk a feltáruló sötétségben, hogy nem keressük a kiutat és ezzel együtt a helyes utat. Hogy miért? Egyszerű. A vér nagy úr. Ahogy zúg, sikít, áramlik az erek törékenynek ható vonalaiban, a szívünk ritmusát felvéve, táncot járva, éltetve, életet oltva, megvédve, elátkozva. Nincs nagyobb hatalom, mint az adrenalin, ami búgva dobbantja meg a lelket. Mint most, az enyémet, ami oly hevesen zakatol. Olyan hirtelen ér a visszaváltozás édes terhe, hogy magam se készülök fel rá. Pillanatok alatt vált át a robosztus farkas csontozat, emberi formájára…jólesően nyújtózkodnék el a földön, de erre most nincs időm, illetve lehetőségem. Eltelnek a másodpercek. Meglepetten tapasztalom a fiú viselkedését. Mintha testem égetne, vagy egy szent alakját öltöttem volna magamra, akit megbecstelenített érintésével. Zavaromban, hangosan felnevetek. Óvatosan állok fel a földről, nesztelenül, ám szédelegve. Hosszú hajam eltakarja mellkasomat, kezeimmel pedig a csípőm alatt rejtem el magam. Nem tudom eldönteni, hogy melyikünk érzi magát kellemetlenebbül. Talán én…hiszen rajtam nincsen ruha. Reszkető kézzel, szótlanul nyúlok a kabátért, egyetlen mozdulattal bújok bele, fogom szorosan magam előtt össze. Kimondhatatlanul hálás vagyok neki, hogy nem néz hátra, nem keresi a lehetőséget, hogy látómezejébe kerüljek. -Én…-nem jönnek a szavak. Szám száraz, hiába próbálom nedvesíteni nyelvem hegyével. – Én…jól. Azt hiszem…- riadtan nézek rá, ahogy megfordul. Csak állok ott, némán, hagyva, hogy elillanjon a pillanat. Annyi mindent szeretnék mondani hirtelen, de nem vagyok rá képes…fogalmam sincs, mi ütött belém, hogyan gondolhattam, hogy eljövök Narieltől, főleg az első teliholdam idején. Hangosan felsóhajtok, utolsó kérdésénél. Mit mondjak? Volt egy életem, ami pár héttel ezelőtt szertefoszlott. Azóta egy boszorkénymester vigyáz rám. Hogyan mondjam el? Annyira bonyolult…A földre szegezem tekintetemet, mezítelen lábfejemmel a betont piszkálom. -Nem tudom, hogy jutok vissza oda, ahonnan jöttem…nem emlékszem. – először érzek és hallok kétségbeesést a saját hangomban. Mielőtt válaszolhatna, megszédülve kapom el karját, hogy nagy levegőt vegyek. - Csak a véred ízére…a szíved dobbanására – halkan érkeznek a szavaim. Túlságosan halkan. Mintha csak a hűvös szél hozná őket messziről. Nem merem elmondani neki, hogy mennyire élveztem a pillanatot…a percet, amikor fogaim sercenve szakították fel bőrét…amikor felbukkant az első rubint gyémánt a sebből… - Nem tudom hova menjek…
Nem akartam bántani. Hittem benne, hogy árnyvadászként nem kell bántanom. Szerettem volna azt gondolni, hogy az alvilágiak, a nephilimek és a mondénok közti egyensúly fenttartható akkor is, ha a problémák forrásának gyökeres kiírtása helyett megpróbáljuk megoldani azt. Úgy tűnt azonban, a nőstény máshogyan gondolkodik, mintha az ösztönei nem sarkallnák másra, csak pusztításra. Azt akartam, hogy az emberi oldala győzedelmeskedjen és ne kelljen megölnöm, de felkészültem rá, hogy mindkettőnk akarata kudarcot vallhat a végén. - Nyughass már! - sziszegem. Minden erőmre szükségem van, hogy magam alatt tartsam - ha ereje teljében lenne, már rég lerázott volna magáról. Így viszont érzem, hogyan olvad le róla az ellenállás, és ahogy szépen lassan ellazul alattam, úgy enyhítek én is a szorításán. A bundája, melyet eddig markoltam, selymes bőrré változik a kezem alatt, ujjbegyeim valami puhát, meleget érintenek. Úgy rántom el a kezem, mint aki tűzbe nyúlt, és az igyekezetben, hogy mielőbb leszálljak róla, végül a fenekemen kötök ki. A lábujjam körméig elvörösödök, a karomon lévő sebbe már nem is jut vér, minden cseppje az arcomat égeti. Egyáltalán nem lenne meglepő, ha menten meggyulladnék zavaromban. - Én... öhm... - látványosan bámulom a talajt meg az eget, bármit, csak őt nem. Háttal fordulok neki, teljesen megfeledkezem róla, hogy alig egy perce még át akarta harapni a torkomat. Most aztán hátba is döfhetne, ha akarna, mert kisebb bajom is nagyobb annál, mi ő. Sokkal égetőbb probléma, hogy mi nincs rajta. Kapkodva kibújok a kabátomból, habár már a puszta gondolat is zavarba ejtő, hogy az én ruhámat viselje. Mégsem hagyhatok egy lányt anyaszülten az utcán, szóval anélkül, hogy hátranéznék rá, vakon átnyújtom neki a kabátomat. Magasabb vagyok nála, így talán eleget takar majd belőle, míg hazaviszem. A vérfarkasok igazán hordhatnának maguknál tartalék ruhát. - Nem igazán figyeltem...- dörmögöm az orrom alatt a kérdését hallva. Remélem, nem veszi személyes sértésnek, hogy a legkisebb mértékben sem óhajtom meglesni, hiszen ez nem ellene szól, egyszerűen csak nem érdekel a látvány. Meg hát nem is tartozik rám. Összetekerem a kötelet és visszacsiptetem az oldalamra, majd erőtlenül grimaszolva átmasszírozom hüvelykujjammal a kézfejemet. A kötél csúnyán kidörzsölte a kesztyű ellenére is. Hogy lehet egy ilyen vékony és törékeny lányban ennyi erő? Előhúzom a farzsebemből az irónomat, feltűröm a pulóverem ujját és pár fürge, gyakorlott mozdulattal beleégetem a gyógyítás jelét a csuklóm felett a bőrömbe. Elég pár pillanat a jel felizzása után, és máris érzem, hogy a vérzés eláll, a seb kezd összeforrni, a fájdalom pedig fokozatosan enyhül. - Jól... - Hihetetlen, mennyire kiszáradt a torkom. Nagyot nyelek és megköszörülöm, igyekszem magabiztosabbnak tűnni. - Jól vagy? Emlékszel, mi történt? Lopva hátra-hátrasandítok rá, hogy áll az öltözéssel. Amint sikerült eltakarnia magát valahogy, akkor visszafordulok felé, esetleg ha kell, talpra segítem. Az átváltozás biztos sok erőt kivett belőle, de mellette vagyok és támaszkodhat rám, ha szeretne. Ha engedi a büszkesége. - Van hova menned?
Nem látod. Nem látod… Nem látod?! Nem látod a teljes sötétséget a szemeimben, aminek karmai téged szabdalnak? Miért nem látod, hogy velem sohasem fogsz egyezségre jutni? Hogy egy olyan vágy hajt, ami ellen már nem tudok és nem is akarok tenni. Lásd be kérlek! Egy fenevad vagyok, nem menthetsz meg! Nem menthetem meg magamat. Nem menekülhetsz előlem! Nézz rám. Vágyom rád. Vágyom a lelkedre, a felszabadult, gyönyörűséges lelkedre, a véredre. Fáj, hogy én soha nem lehetek már ilyen. Az emberek olyanok, mint a hangyák. Kis kolóniákba tömörülnek, szolgálnak valakit, elpusztulnak, ha már nincs rájuk szükség. Nem…az emberek rosszabbak, mint a hangyák. Képesek ugyanis arra, hogy eltapossák őket. Haláluk pillanatában viszont mind egyformák vagyunk. Várunk arra, hogy jön egy utolsó segítség, jön a megváltás, jön a különlegesség…aztán rá kell jönnünk, hogy soha senki nem fog megváltani bennünket, a halál rettenetes bűze elér és nincsen menekvés. Rá kell jönni, hogy nincs segítség, nincs jó, nincs bűnbocsánat. Csak a halál félelme létezik. Az üresség. A magány. Nézem a férfit. Ha lenne bennem egy szemernyi jóság, akkor a gyomrom most összeszűkülne egy aprócska kis üveggömbbé, felkúszna a torkomba, hogy gonoszságommal együtt megfullasszon. De egyelőre nincs. Nem értem az összefüggéseket, nem tanultam meg még kontrollálni a farkasomat. Fejemet oldalra döntve figyelem és hallgatom, amit mond…talán még értem is. Legalábbis a tekintetem erről árulkodik. Lehetséges volna, hogy emberi érzelmek csillannak meg bennük? Vagy csak az árnyak játszadoznak ismét velünk? Mi is árnyak vagyunk…egymással járjuk fenséges táncunkat. Előbb utóbb egyikünknek veszítenie kell…a kérdés, hogy ki lesz győztes? A hangok élesen sivítanak a fülembe, a szagok megrészegítenek, émelyítő kavalkád az egész. Beleszédülök…kezdem feladni. Bár vágyaim hajtanának, de testem még nincs felkészülve ekkora sokkra. Óvatlan pillanat az egész…felmordulok, ahogy erős karjai közé kerülök, fogaim csattogtatom, fel akarom tépni a torkát. A föld keményen csattan gerincem mentén, fájdalmasan felvonyítok. Csak Ő és én…semmi más nem létezik jelenleg. Csak a ziháló leheletünk, a fájdalmunk, a vadász győzelmének illata a levegőben. Fehér bundám alatt a csontok hullámozni kezdenek, mellkasom megfeszül, hozzá préselődve az idegen testéhez. Oldalra döntöm a fejem, hagyom, hogy arcom egyre emberibbé váljon, tekintetem kitisztuljon és egy utolsó, reszkető sóhaj szálljon, immáron emberi ajkaimról. Vére mázolja számat…annyira közel van hozzám, de már nem vágyok a vérengzésre. Csak hangosan kapkodom a levegőt alatta, nem szólva, szégyenkezve, elcsendesülve. - Öhm… egyelőre nem rajongok a kötözősdiért…- mormolom a fülébe. – Eloldoznál? – vonom fel a szemöldökömet. A szavak lassan jönnek, túlságosan elfáradtam. Megnyalom ajkaimat, majd mocorogni kezdek. Ekkor fogom csak fel, hogy a ruháimat még akkor veszítettem el, amikor átváltoztam. Roppant kínos. Cseresznyeajkaim megadó mosolyra húzódnak… - Még mindig büszkének és erősnek tűnök?
Megpróbáltam összeszedni mindent, amit a vérfarkasokról tudtam. A falkarendszerről, az átváltozásokról, főleg az elsőről, és annak mechanikájáról, következményeiről. A tankönyvi leírásokat szépen bemagoltam annak idején, de ettől még teljesen más szemtől szemben állni egy igazi farkassal, amikor is élesben kéne megoldanom valahogy a problémát. Állítólag a józan, emberi szavak hatnak rá, csakhogy én messze nem vagyok a verbális önkifejezés mestere, fogalmam sincs, hogyan nyugtathatnék meg valakit, akit még csak nem is ismerek. A lányokhoz meg aztán végképp nem értek. A karom csak enyhén sajog a harapása nyomán, érzem a szivárgó vért, ahogy lusta cseppekben végiggördül a kézfejemen apró, élénk színű foltokat ejtve a talajra. Nem tűnik mély sebnek, nem igényel azonnali gyógyító rúnát, de nem merem jobban megnézni - attól félek, ha egy pillanatra is leveszem a szemem a nőstényről, az lesz életem utolsó döntése. Így hát egy képzeletben köré rajzolt körív mentén oldalazok, lassan, megfontoltan pakolom egyik lábamat a másik után, ügyelve rá, hogy ne tegyek semmi olyan mozdulatot, amit fenyegetésként könyvelne el. Tehát a szeráfpengére semmi szükség. Mégis tétovázom eltenni, a józan eszem azt diktálja, hogy felelőtlenség, egyenesen őrültség, de minden más ösztönöm és az, amit az utóbbi időkben az alvilágiakról tanultam, arra buzdít, ezt kell tennem. Mély levegőt veszek, halkan kifújom, aztán visszacsúsztatom a pengét a helyére. A fény rögtön elalszik, csak a vibráló utcai lámpa és a tisztán ragyogó hold nyújt némi félhomályt. Az árnyékaink messzire nyúlnak a dohos aszfalton, szörnyekké válnak. Megköszörülöm a torkom. - Figyelj rám! Tudom, hogy nem akarsz bántani senkit - Nos, ez így éppenséggel nem igaz. Ha vérfarkas, és Luke falkája sehol, akkor igazából bárki lehet, bárhonnét jöhetett, bármilyen céllal. Az is lehet, hogy nagyon is feltett szándéka másoknak ártani. -, mert nem akarsz, igaz? Kissé tanácstalanul csengett a hangom. Az ilyesmit mindig együtt csináljuk, Jace, Izzy és én. Most azonban teljesen egyedül voltam. Az övemhez nyúltam, leoldottam a magammal hozott kötéldarabot. Ezúttal nem hagyom, hogy elkapjon, fürgén félregördülök az útjából, egy látványos, de főként hatásos bukfenccel térek ki előle. Áruló vérem úgyis nyomra vezeti, bódító illatával csalom magam után, és amikor ugrik, én is ugrok, minden gyorsaságomat latba vetem, hogy kitérjek az útjából. Ezzel a macska-egér játékkal próbálom lefárasztani, persze idővel én magam is gyorsabban kezdem kapkodni a levegőt, gyöngyöző verítékcseppek gördülnek végig a halántékomon. - Össze kell szedned magad. Uralkodj az érzelmeiden! Nem eshetsz szét csak azért, mert telihold van. Az élet olykor igazságtalan. Kemény. De neked ki kell tartanod! Félig vagy csak farkas, a másik részed ember. Büszke vagy. Erős. Nem adod fel. A végén már abban sem vagyok biztos, őt győzködöm-e még egyáltalán. Amikor úgy látom, mindketten kellően a türelmünk végére értünk és eluntuk a kergetőzést, újból szembe nézek vele és hagyom, hogy beérjen. A kötél egyik végét a kézfejem köré tekerem, majd az épület oldalának nekifutva lendületet veszek, elrúgom magam és a nőstényre vetődöm. Bár engem nem vezetnek olyan ösztönök, mint őt, azért megpróbálom ledönteni a lábáról. Ha sikerül elkapnom, valószínűleg végighempergünk a mocsokban. Igyekszem magam alá szorítani, egész testemmel a földhöz préselve, a kötéllel megbéklyózva, s közben jó lenne elkerülni éles karmait és a már megismert agyarak csókját is.
Vendég
Vendég
Re: Sikátorok ↠ Vas. Feb. 12, 2017 11:58 am
A sakktáblán felborultak a bábuk...
Egyetlen másodpercre találkozik tekintetünk, a lelassult időben, ahol már nem számít semmi, csak az ösztön, ami harcra késztet mind a kettőnket. Mintha felvillannának ebben az aprócska szekundumban az emberi érzéseim…a kék szem, tele kétségbeeséssel, fájdalommal és félelemmel. Ám hamar elhomályosul, a tűz, ami csillog benne, elpusztít mindent…csak a hamvai maradnak régmúlt halandóságomnak. Megfeszült izmok, támadásra készülő csontozat. Csak mi ketten…mint egy ezerszer elregélt, ócska mese, aminek sosincs vége. Vadász és üldözött. A kérdés mindig ugyanaz : ki ölti magára a gyilkos és az áldozat szerepét? Hallom, ahogy csattan a nyílvessző, és valahol a lelkem mélyén arra vágyok, hogy bár a szívembe fúródott volna bele…talán akkor nem kellene megértenem ezt az egészet. Nem kellene kielégítenem a vágyaimat, nem lennék ketrecbe szorított fenevad…rázom a rácsokat! Testünk összeér, félelmetes táncban simulnak egymáshoz…fogaim elérik a bőr felszínét, épp csak akkora sebet ejtve, hogy nyelvemre cseppenjen értékes vére. Felmorranok. Még többre vágyok! Hempergőzni akarok benne! El akarom tépni a láncokat! Mindent ami a valósághoz köt! Túlságosan elbizakodottan nyomom a földre, hajolok egyre közelebb a nyakához…elbódít a vérének, mámoros illata. Úgy olvadt el a nyelvem hegyén az imént, mint a méz…add nekem magad! Add meg a lelked! Lehunyom szemeimet és ez a másodperc épp elegendő ahhoz, hogy erős és gyors mozdulattal rúgjon le magáról. Oldalamra esek, hangosan puffanok a betonon. Felmorranok. Elég a játékból! A fájdalomtól gondolataim tisztábban buknak a felszínre, tisztábban látom a mancsomat is, ahogy a lámpafény felé emelem. A sárgás fényben, ami az egyik fának a lombjai közül árad, lángcsóva táncként váltakozik a valaha volt kezem árnyéka és színe. Ez az egész egy játék. Egy kegyetlen játék. A bábukat már felpakolták a gyémánt táblára, a királynővel pedig a csatát nehezen lehet elveszíteni. Nélküle pedig a játszma semmit sem ér. A király egyedül marad. Se bástya, se királynő. A gyémánt tábla a halála. Fekete, fehér, fekete, fehér…Sakk. Fejemet oldalra döntöm, nem értem mi történik. Fogalmam sincs, hogy milyen fegyver van a kezében. Cápaként, lassan körözök körülötte, pofámon a vére csillog. Bár újra megkóstolhatnám! Lábaimat ismét behajlítom, hogy ugorjak. A földre akarom kényszeríteni, akár a halálom árán is…érezni akarom az erőmet és a fájdalom édes rezgésében fürödni. Ki vagy te? Ki vagyok én? Hallod az éjszaka félelmetes énekét? Ahogy vonyításommal talán még több farkast vonzok magunkhoz közel? Nem féled a halált? A halandók, akik egy utcával odébb sétálnak, mind veszélyben vannak! Pusztíts el végre! Próbáld meg…ments meg! Hadd felejtsek el mindent, ami valaha lehettem volna! Fáradok. Túl sok erőt vett el az első átváltozás. Megremegnek a lábaim, szédülni kezdek, de vére, bódító drogként hat elmémre. Farkas testem reszket érte…bíbor köd ereszkedik tudatomra. Félelmetes, őrjöngő morgással ugrok. Ha megsebez, hát tegye! Véres táncba kezdünk! Lelassul a perc…a vér illata tölti be a levegőt…
Érzem őt, a testem minden egyes idegvégződése tudatában van a jelenlétének. Érzem a vérem lüktetését a fülemben, a veszély hűvös érintését, ahogy egyre feljebb kúszik a tarkómon. Érzem, hogy figyel. Egyetlen rossz lépés, és az övé vagyok. Halkan sercegtek a tollak, ahogy ujjbegyeimmel alig érintve őket végighúztam a kezem rajtuk, majd két ujjam közé csippentve, lassan kiemeltem egy vesszőt a tegezből. Begyakorlott, óvatos mozdulattal fektettem rá az idegre. Lehunytam a szemem, mély sóhajokkal igyekeztem rendezni a légzésem, a szívverésem, de a dübörgés a fülemben egyre hangosabb lett, gyorsabb, erősebb... Megfordultam, hogy szembenézzek a farkassal, és ezzel együtt kifeszítettem az íjamat. Az ideg a mellkasomnak feszült, a nyíl vége a járomcsontomat nyomta, tekintetem némi bizonytalan keresgélés után rögtön megtalálta a célpontot, rátapadt, a nyíl hegyével követtem a mozgását, ahogy öles ugrásokkal egyre közelebb ért. Ahogy felém ugrik, egyetlen szívdobbanásra csak, de a szemébe tudok nézni. Milyen trükkös az idő, csupán néhány századmásodperc milyen sokáig nyúlhat, a gondolatok meg csak áramlanak, vadul kavarognak az ember fejében, az adrenalin ott dübörög a vérében, és fürgébbnek érzi magát, okosabbnak, gyorsabbnak, legyőzhetetlennek. A valóságban pedig mindez alig néhány másodperc. Halkan szitkozódva rántom lefelé az íjat, bőven a farkas lába elé célozva eresztem útjára a nyílvesszőt, mely élesen süvítve, csattanva vágódik a betonba. Eltartom magamtól a fegyvert és az alkaromat kapom magam elé, támadásból egyből védekezésbe váltok, felkészülve a becsapódásra. A nőstény pedig jön, és csapódik, és érzem, ahogy agyara az alkaromba váj, de a fájdalom csak segít tisztábban gondolkodni. Hagyom, hogy a lendülete leborítson a lábamról, habár hátam csókja a talajjal és a mellkasomon landoló súly egy pillanatra belém fojtja a szuszt, de nem hagyom, hogy ennél több jusson neki. A saját lendületét fordítom ellene, és a lábamat felhúzva megpróbálok a talpammal alá nyúlni, hogy egy erőteljes rúgással, karommal rásegítve lerúgjam magamról, át a fejem felett, hadd sodródjon tovább a lendülettel. Ha sikerült, talán szerezhetek annyi előnyt, hogy a hasamra fordulva négykézlábra lökjem magam, majd talpra, előrántva a szeráfpengémet. Fogalmam sincs, hogyan fogom megfékezni úgy, hogy ne essen komolyabb baja. Nos, van néhány másodpercem kitalálni valamit.
Kezdőlap
Re: Sikátorok ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:50 pm
§§ 
§§ 
|| Alec, nagyon köszönöm a játékot <33 
Nem tudom mire vélni a karjaimban heverő lány heves kapaszkodását. Úgy öleli a nyakamat, reszketve, mintha megmenthetném a rémálmoktól, melyekben vergődik. Sosem tanították meg, hogyan kell. Fizikailag képes vagyok megóvni, de a lelkét nem gyógyíthatom meg. Nem tudom, hogyan kell. Így csak megszaporázom a lépteimet és azért fohászkodom az Angyalhoz, hogy mihamarabb elérjük a boszorkánymester otthonát.
- Foglak - dünnyögtem még halkan, megnyugtatásnak szánva, mielőtt átadta volna magát az örvénylő álmoknak. Nem szoktam hozzá, hogy ájult lányokat cipeljek. A rácsodálkozásom a törékenységét illetően csupán néhány sarokig tartott, utána már kezdett borzasztóan kényelmetlenné és nehézzé válni. Szívem szerint a vállamra dobtam volna, de nem voltam benne biztos, hogy örült volna az új helyzetnek, amikor magához tér. Pedig így, hogy csak ernyedten bóbiskolt a karomban, szétfolyva, mint egy zsák krumpli, meggyűlt vele a bajom.
Általában nem díjazom, ha kiabálnak velem, főleg egy alvilági, de a helyzetre és a lány állapotára való tekintettel csendben maradok. Egyetlen szúrós pillantást kap csak tőlem, jelezve, hogy azért ideje lenne mély levegőt venni és megnyugodni, viszont a kérésének engedve felhagyok a faggatózással, nem zavarom meg a hangommal. Hagyom, hogy elszakadjon tőlem és a falnál keressen támaszt, de azért készenlétben állok, hogy elkapjam, ha úgy döntene, mégsem bír állni és inkább összeesik.
A lánynak szerencsére tökéletesen állt a kabátom: tökéletesen eltakart mindent, amit kellett. Reflexből odakaptam, amikor láttam meginogni, és a könyöke alatt érintve megtámasztottam a karját, az egész testét. Igyekeztem gyengéden, mégis magabiztosan tartani, mert emberként annyira elesettnek, törékenynek tűnt. Felajánlottam, hogy karoljon belém, de nem erőltettem, ha nem akarta elfogadni, ellenben továbbra is ott maradtam mellette, a karjánál támasztva, hogy el tudjam kapni, ha esetleg összeesne.
Megpróbáltam összeszedni mindent, amit a vérfarkasokról tudtam. A falkarendszerről, az átváltozásokról, főleg az elsőről, és annak mechanikájáról, következményeiről. A tankönyvi leírásokat szépen bemagoltam annak idején, de ettől még teljesen más szemtől szemben állni egy igazi farkassal, amikor is élesben kéne megoldanom valahogy a problémát. Állítólag a józan, emberi szavak hatnak rá, csakhogy én messze nem vagyok a verbális önkifejezés mestere, fogalmam sincs, hogyan nyugtathatnék meg valakit, akit még csak nem is ismerek. 
