Belvárosi sikátorok egyike - Lucifer & Tasha

Sok mindenre felvoltam már készülve, úgy gondoltam láttam elég újdonságot én már életemben. A vadászat, természetfelettiek, a kezem, és lehetne sorolni végtelenségig a listát, azonban egy óvszert dobáló személyhez… nem voltam felkészülve. Miért óvszert? Honnét szerzett ennyit? Neeem, nem is akartam tudni a választ. Az ilyet inkább tartsa csak meg magának.
Már-már azon gondolkodtam, hogy tudom a lehető leggyorsabban eltűntetni a démont, mielőtt az a férfira, vagy akárki másra rávetné magát, mikor az ismeretlen egy tasakkal indított. Ledermedve maradtam a helyemen, biztosan nem emberrel álltam szemben, a kérdés csak az volt, hogy vajon milyen elfuserált illetővel? Boszorkánymesterre tippeltem volna, csak egyelőre az állati mivoltját még nem találtam meg.
Elég nagy meghökkenéssel néztem a már komikussá vált helyzetet. Ez most komolyan? Mi a franc? WTF? Amiből csak az engem megdobott tasak ébresztett fel. Elhúztam a számat, komolyan? Komolyan a védekezésről beszélgetünk? Kinek jut eszébe…?
- Kösz, azt hittem már kihagysz belőle – mormogtam gúnyosan a dobálásra utalva,miközben kardom még mindig a kezemben volt, és képes lettem volna támadni, ha úgy hozza a helyzet, de most a jelenet minden információját szívtam magamba, analizáltam, elemeztem, hogy mégis mi a jó fene folyik itt? Azt hittem, ura vagyok a helyzetnek, hát nem! Valami olyanba fajult át, amit nem értettem. Ez az ismeretlen mégis mit csinál? Ki ez?
- Szerintem, neked nagyobb szükséged lenne rá, hacsaknem vagy impotens… vagy pap – néztem végig rajta lopva. Meg kellett hagyni, nyerő megjelenése volt, talán az öltöny is teszi, tipikus tenyérbe mászó arc, akit nem tud az ember elhessegetni. De ezen kívül jóvágású volt, és irritálóan magabiztos a helyzetben.
A kocsira néztem. Be akarom én vallani, hogy általam jött le? Végül is, egy démon miatt, ha úgy nézzük. Nem leszek én bűnbak… Vágtam csak egy bájos mosolyt, mintha mindjárt leszúrnám. – Nem én voltam, hanem a kis démonka, akit még mindig szabadon kóricál – csikorgattam a fogaimat, mert én ily könnyen nem akartam elengedni a démont az útjára.  Nagyon irreálisnak éreztem a helyzetet, itt bizony valami nem stimmelt. De még nem jöttem rá, hogy pontosan mi. Bal karomat hátam mögé csúsztattam, és felügyködtem rá a kesztyűt nagy nehezen.
- Amúgy, elmondanád, hogy ki vagy? – Reméltem, a neve csak fog majd mondani valamit, vagy esetleg, ha még pluszba hozzá is teszi, hogy melyik csoportból származik… az csak segítene. Ő értette a helyzetet, én még nem, leginkább az ő személyét nem. Homlok ráncolva figyeltem minden egyes mozdulatát.

Holy shit!

Hogy is fejezhetném ki, hogy most rászívtam? Mert kurvára rászívtam. Kezdjük az elején, mikor még nyugodtan sétáltam a városban, pontosabban szándékomban állt betoppanni az Intézetbe, de végül is másfele vitt a lábam az elején. No, igen… volt egy kisebb ügyem. Felkészültem mindenre, csak éppen arra nem, hogy ezek már vártak rám. Apró tény, mely felett elsiklottam, és éppen azért esek a levegőben hátrafelé. Az ütés telibe gyomron talált nem kis erővel, így a mögöttem lévő kocsinak estem neki, és törtem le a visszapillantóját. Akkor még fogalmam sem volt, hogy egyenesen a Pokol ördögének kocsijában sikerült kárt okoznom a sikátorban, de per pillanat az érdekelt a legkevésbé, ahogy talpra kecmeregtem.
- Jól van – mormogtam, és egy széles mosolyt villantottam. Útközben, körülbelül félúton hevert a szeráfkardom, meg kéne szerezni… Igazán jó lenne, de ha nem, akkor van más is. Leoldottam kezemről a kesztyűt. Áhhh, kicsit sem érzem ilyenkor a hatalmat… amennyi fájdalommal jár vele élni, borzalmas erő birtokosa lettem. Még mai napig sem tudom tisztán eldönteni, hogy ez áldás vagy éppen átok. Kávébarna hajamat hátratűrtem, hogy ne akadályozzon, miközben magabiztos, határozott léptekkel indultam ellenfelemnek, a démonnak, akinek szájából négy karom állt ki, és hihetetlen ronda volt. Fáj a lelkem, hogy nem vártak meg, így a célszemély már meghalt… ha időben jöttem volna… hamar túltettem magam a kérdés adta lelkiismereten. Mi lett volna ha… blah-blah-blah.
Nem kellett elmennem hozzá, ő ugrott rám morogva, dörmögve agresszívan. Lendületét kihasználtam, és löktem tovább a nagy izomtömeget, ezzel is égetve a bőrét. De viszont kardom közelébe kerültem. Nem kommentálva a helyzetet vettem fel szeráfpengémet, Taharielt. Mégis csak karddal voltam a legbiztosabb, hiszen évekig azt tanultam, kezem meghosszabbításának számított. Persze, bal kezem meg a testrészem, de a szeráfpenge és az irón olyan nekem mint toll és papír, fontos, nélkülözhetetlen eszköz.
- Gyere, tündérbogár – duruzsoltam, és tövig süllyedt a kezem mellkasában, mikor nekem rontott, azonnal el is égett, és visszatért a pokolba. Jobb helye van ott, ahonnan jött. Mikor már az adrenalin kellően lecsökkent szervezetemben, akkor éreztem meg a tompa sajgásokat hasam és hátam táján, így egy gyógyító rúnát még aktiváltam, miközben kiosontam a sikátorból. Mivel nem jött be senki sem, és engem pedig nem látnak, nem nagyon féltem, hogy bárki is tanú lett volna, de azért körbenéztem, és ekkor akadt meg a tekintetem egy magas, ébenfekete hajú alakon, aki a lépcsőn állt, és egyenesen rám, majd a kocsira nézett, amire anno ráestem még a kezdetekkor.
Biztos átlát rajtam, így már mentem is volna tovább, hogy lelépjek, itt a dolgomat befejeztem… csak azon kívül, hogy engem nézett, mögötte egy újabb démon tűnt fel pár méterrel arrébb. Fene, és ott már nyüzsögnek az emberek.