Isabelle Lightwood

Ugye tudod mi a család? Jó. Mert én egészen pontosan tudom. Halálosan pontosan. Nem titok, Lightwood vagyok.
Lightwood.
Ez a név egyike a legnemesebb árnyvadászokénak. Hacsak nem a legnemesebbik. Mert hát mi vagyunk az árnyvadász Kennedy-ék ugyebár. És ez a név meghatároz. Felelősséget ró az emberre. Egyént formál. Már akkor megtette, mikor megszülettem. Igaz, ezt van, aki tőlem sokkalta jobban tudja. Alexander, a bátyám az, aki erről igazán tudna mesélni. Igaz Alec az, akinek soha semmitől nem kellett tartania.
Idrisben nőttem fel, ott, ahol a béke szigete honol. Már fiatalon tudtam, mi lesz a végzetem. Részben az angyalvértől, mely bennem csordogál. Részben a szüleim miatt, kik már kicsi koromtól kezdve belém nevelték az elveket. Azokat, melyek meghatároznak minket és az egész családunkat. Ugyanakkor volt még egy harmadik ok is. Egy nagyon nyomós harmadik ok. Az pedig nem más, mint az ösztönös ősi késztetés. Valószínű az előző kettő nélkül is erre a sorsra jutottam volna. Már hogy árnyvadász legyek, hivatásos. Nem mintha különösebben szeretnék ölni. Sokkalta inkább védelmező típus vagyok. És igen, elég csak egy pillantást vetnem egy elesett mondénra, tudom mennyire rossz kiszolgáltatottnak és gyengének lenni. Épp ezért igyekszem mindig a legkeményebben küzdeni. Mindenki ellen. Bárki ellen. És leginkább önmagam ellen.
A rúnaceremóniám után már semmi nem tartott vissza, és Alec-el és Jace-el egyetemben megkezdjem a kiképzésem. A fiúk mindig is kemény tempót diktáltak. Alec mindig igyekezett védelmezni, hisz mint a nagy testvér folyton úgy érezte ez a kötelessége. Jace már nem volt ennyire finomkodó, noha valójában sosem tett bennem kárt. Minden esetre ellenük küzdve és épp ezért velük fejlődve az egyik legkeményebb harcossá váltam.



- Izzy, a lábad! -
Jace hangja ostorként csattant. A szemem forgattam a földön fekve. Basszus, megint elszúrtam! Ahh, nem lehet igaz!
Magamban morogva hevertem ott fél pillanatig. Épp addig, míg erőt éreztem újra az ujjaimban. Teljesen elzsibbadt ugyanis, mivel a könyökömet alaposan bevertem az edzőterem kőpadlójába. A bizsergés viszont teljes hirtelenséggel tért vissza és ez volt az az apró jelzés a testem részéről, amikor a pihenőnek annyi. Hirtelen ugrottam talpra, megszokott ruganyosságommal. Menet közben felnyaláboltam a szeráfpengét is.
- Talán nem kellene a nyolcvan kilóddal kilöknöd. -
Köptem ki morcosan miközben rámarkoltam a kardra. Egy lendületeset perdítettem rajta, míg Jace felemás tekintetébe pillantottam. Láthatta rajtam, hogy igen, eddig szórakoztam, de most már besokkaltam. Utáltam, ha bosszant, és azt meg pláne ha a testi adottságait használja ki ellenem. Igaz, nekem is megvoltak a sajátosságaim, amit az előnyömre fordíthattam. A gyorsaságom, vagy a kecsességem. Igazán látványos manőver volt, ami elől kitértem. Mind a részéről a döfés mind részemről a hajlás. Elismerő pillantása persze csak most érkezett meg a gúnyos mosolyával egyetemben. Igen, az a tipikus kihívó mosolya. Ahhh!
- Na mi van? Vigyorogsz még vagy elseggeljelek? -
Még egyet lendítek a kardon a csuklómmal, újabb széles kört leírva. Megállom hogy ne mosolyodjak el, látva gyermeteg örömét. Hogy végre egyszer legyűrt. De hát egy csata nem a világ. A háború még nem dőlt el.
- Ó, állok elébe! -
És erre a mondatra egyenesen ugrom, szó szerint. Még be sem fejezi, de én már ott vagyok és erőteljesen suhintok felé jobbról. Amit persze kivéd. A szeráf fémes csilingelése ott játszik közöttünk. Megint felzubog bennem a vér, érzem. És ahogy kivédi én továbbviszem a mozdulatot. Alulról szúrok majd védek. Közben kifordulok és egy bukfencet is bevetek. Ám ő csak jön felém, erőből és lendületből. Látom a szemében, őt is elkapta a hév. És örülök. Végre nem finomkodik. Olyan mint Alec-el. Egyenlőnek tekint ebben a pillanatban, ellenfélnek. Egy vigyor kúszik az arcomra, ahogy félrecsapom a pengéjét. Ám arra nem számítok hogy újra meglök és a lábam felé suhint. Centiken múlik hogy ne találjon el.
- Mondtam hogy a lábad! -
Kiált rám, úgy hogy megijedek. Nem is tudom mitől. Nem a szavaitól vagy a jelentésétől. Azok jogosak. Inkább a hangja, a vad, kásás hangja vagy mert olyan dühvel közli mindezt, mint anyám szokta. Akárhogy is a kezem szorítása meggyengül ő pedig kihasználja a gyengeségem. Kiüti a kezemből a kardot és már le is győzött... Vagyis legyőzött volna hacsak nem ugrom félre a suhintása elől. A szeráf alatt ívesen bukok alá és ekkor hallom meg Alec hangját.
- Izzy! -
Felé pillantok. Az ajtóban áll, nem is tudom már mióta figyelhet így minket. Arcát tizedmásodpercig tudom megfigyelni és hirtelen nem is tudom mi van ráírva. Bosszúság? Harag? Esetleg elégedetlenség? Minden esetre a felém repülő fémes valamit elkapom. Ez nem szeráfpenge, amire elsőre gondoltam volna. Kisebb és tömörebb. Merev. Ám ahogy a kezembe kerül és rápillantok hirtelen változik át. Elernyed és végül egy könnyű ostorként funkcionál. Csapok vele egyet majd még egyet. Könnyű kezelni és irányítani. Teljesen olyan, mintha rám szabták volna. Mintha a karom meghosszabbított mása lenne. Elégedett vigyor fut át rajtam és Jace-re pillantok, aki engem figyel gonoszkás mosollyal majd felém lép kettőt és... és újra támadni kezd. Én pedig suhintok a föld felé kettőt, hangosan pattan az ostor vége, ami egy kígyófejet formáz. Végül pedig felé. A kezére, melyben a kard van. Erőteljesen ragadja meg őt és teljes testsúlyomat beleadva rántok rajta egyet. Magam felé, így tulajdonképpen felnyársalnám magam, de hamarabb térek ki előle, semmint a penge a testemet érje. Oldalra szasszézva könyökkel erőteljesen a hátába ütök, amitől kiszalad belőle a levegő, majd a lábamat az övé alá teszem és kigáncsolom. Hangos puffanással terül el a földön, a kezéből még a szeráf is kiesik. Lihegek egy percig, majd lepillantok.
- Azt hiszem elég jó a lábmunkám. -
Közlöm lesajnálón és lélektükreim Alecre vetülnek, hálásan. Hisz tőle kaptam a  legbecsesebb fegyvert, ami immár a kedvencemmé vált. A testvérem szélesen vigyorog. Elégedetten. Úgy, ahogy a szüleim sosem.



Természetesen az idő múlásával átalakultak a kapcsolatok. A fiúkkal pozitív értelemben. Anyámmal negatív értelembe. Jace-re mindig is második bátyámként tekintettem, és egy idő után a legjobb bizalmasomra hiába csak befogadták a szüleim. Elsők közt szorgalmaztam, hogy a vérszerinti bátyám parabatai-ává lépjen, még akkor is mikor Alec realizálta valós érzelmeit. Számomra ez sem volt újdonság, ismertem őt jól mindig is. Egy nyitott könyv volt számomra. Így hát örömmel fogadtam azt a köteléket, amely szétválaszthatatlanná teszi őket. Igazság szerint ezáltal Jace teljesen a családom részévé vált. Nem vér szerint ugyan, hanem valami sokkalta nemesebb dolog kapcsán. És ez valahol az én szívemet is mélyen megérintette.
S míg az egyik oldalon épített az élet, a másikon rombolt. Anyám kegyetlen lett velem, követelőző és ellenséges. Én pedig nem tudtam kezelni a dolgot. Sosem voltam olyan simulékony, mint Alec vagy olyan diplomata, mint Jace. A viszonyunk a rosszról még rosszabbra fordult és a serdülőkor végével áldásnak tekintettem, hogy míg ő Idrisben él apámmal és legkisebb testvérünkkel Max-el, addig én és a srácok az Intézetben végezzük a dolgunkat. A kiképzés után az éles bevetéseket. Ahol még inkább összeszoktunk és csiszolódtunk egymáshoz. Végén már fél szavakból is értettük egymást.
Talán ennek hatására, talán mert amúgy is így alakult volna, de megvoltak a magam titkos kalandjai. Végtére is kellett a privát szféra. És meglehet ez is amolyan lázadás féle volt nálam (mint a vörös rúzs, az öltözködésem, na meg az elhagyhatatlan magas sarkú), de Meliorn, a tündér, akit senki nem fogadott el végre némi örömöt csempészett az életembe.  És én ezért hálás voltam.
Aztán persze betoppant az életünkbe Clary és minden a feje tetejére állt. Mindennapossá vált Valentine fenyegetése és innentől kezdve még fontosabb vált a bizalom egymás iránt. Clary pedig szép lassan beilleszkedett. Igazság szerint eleinte szkeptikus voltam vele szemben, mostanra azonban tűzbe tenném érte a kezem. Igaz az öltözködésén még van mit alakítani, de hát majd beérik mellettem. Mert választása, az nem sok lesz. Szóval így vagyunk mi négyre kibővülve, vagyis inkább ötre, ha a vérszívó Simon-t is ideszámoljuk, akinek rendszerint mentem a fenekét, ha épp a helyzet úgy hozza. De nem bánom, mert ez a dolgom. Ez tesz minket eggyé a közös cél ellenében is. Hisz egy család vagyunk, most még jobban, mint valaha. És ezt senki nem teheti tönkre. Sem Valentine sem a Kör de még maga az ördög sem. Mert nem hagyom.