Az élet formálja az embereket olyanná, mint amilyenekké válnak egy adott pontnál. Engem az apám formált ilyenné. Valljuk csak be, ha ő nincs akkor lehet nem lennék olyan erős, mint amilyenné kezdek vélni éppen. Rossz, hogy nem volt lehetőségem kiskorom óta elsajátítani azt amit a többi árnyvadász az én koromban már tökéletesen tud én meg csak most kezdtem el tanulni, de nem érdekel, hiszen van az a mondás, hogy a sors csak olyan akadályokat gurít eléd, amikkel megtudsz küzdeni. Pár évvel ezelőtt, sőt, még nemrégiben is azt hittem, hogy ezzel nem fogok tudni megküzdeni, nem fogok tudni soha sem túllépni rajta és örökre bennem marad, hogy sosem fogok tudni igazán bízni egy srácban is, mert ez a trauma fog mindig a lelki szemeim előtt lebegni és apámmal fogom őket össze hasonlítani. Féltem minden újtól, csak arra koncentráltam, hogy jó árnyvadász legyek, hogy behozzam a sok éves lemaradást, és ezért is mentem a Pandemonium klubba. Mármint azért mentem oda, hogy kikapcsolódjak, hogy jól érezzem magamat, az már mellékes, hogy az egyik ruhám bánta, mert alkohollal rajta végződött a buli, vagy csak akkor kezdődött igazán? Mondhatni az életem is akkor kezdődött, avagy folytatódott igazán, hiszen Dylan színt hoz a mindennapjaimba, vele kitudok kapcsolódni, mellette kiszakadhatok az árnyvadászos dologból, menekülhetek hozzá, ha unom a természetfelettit. Be kell vallanom, nagyon félek attól, hogy valami baja lesz, túlságosan is kezdem megszeretni őt, és nem tudom, hogy hogyan viselném el, ha belerángatnám akár akaratlanul is valamibe amibe nagyon nem kéne, és ő inná meg annak a levét, bárhogyan, akár halállal, akár azzal, hogy mondjuk vámpírrá változik, vagy fogalmam sincs. Úgy szeretem őt ahogyan van. Emberként. Halványan mosolyogva nézem ahogyan ledől mellém, majd gyengéden beletúrok a hajába, amikor oda hajol a nyakamhoz és gyengéden csókolja meg azt, majd ki is szívja azon a ponton ahol nemrégiben csókot lehelt rá. - Szeretlek. - mondom neki végül, majd felülök a takaróért, majd miközben vissza dőlök, betakarom magunkat, oda bújok Dylanhez és szép lassan az álom a hatalmába kerít.
a következő reagodban szerintem ugorhatunk a reggelre, ha neked is okés
Vendég
Vendég
Re: Hálószoba ↠ Szer. Nov. 09, 2016 8:45 pm
Dylan & Cissy
Örömöm lelem Cissy kezében, valahogy mindig is szerettem ha a hajamat birizgálják és ahogy ő túr bele, na az már a birizgálás határain is túl tesz, iszonyat jól tud esni egy szeretett személytől, márpedig Cissyt nagyon is szeretem. Bár a tudat, miszerint egyszer erősebb lesz mint én, sőt már lehet az is, kicsit aggasztja a férfias méltóságomat. Persze legbelül nem zavar, elfogadom olyannak amilyen, tudom, hogy nem könnyű neki, ismerem annyira, hogy tudjam akár szívesebben lenne a helyemben. Mégis valami azt súgja ettől tartanom kell. Mikor magunkra teszi a takarót átkarolom s magamhoz húzom, megvárom míg elszunnyad a mellkasomon, majd én is lehajtom szemeimet és szép lassan még pár pislogást követően elnyom az álom. Felkelek a Nap adta fénysugarakra, melyek csíkokban szöknek be a szobába, átverve a redőnyöket. Óvatosan csusszanok ki Cissy alól, hogy ő maga ne keljen fel, majd kikelve az ágyból betámadom a fürdőmet. Alaposan lezuhanyozok, fogat mosok meg miegymás. Miután a hajamat is tűrhető állapotba teszem, beköltözök a konyhába. Amerikai palacsintát készítek vagy 12 darabot. Hatot-hatot teszek egy-egy tányérra, majd mindkettőt nyakon öntöm juharsziruppal. Ciss palacsintáját még külön kidíszítgetem "virágszirmokkal", amelyeket egy 13-dik palacsintából kitépkedve formálok. A közepére pedig tejszínhabbal csinálok egy "pöttyöt". Óvatosan és néma csendben viszem be a hálószobába és leteszem az éjjeli szekrényre. Leülök Cissy mellé az ágyra s egy csókkal ébresztem. - Készen áll a reggeli, hogy eltüntesd. - Mosolyom, mint mikor megkaptam életem első telefonját.
Viszonylag hamar elnyomott az álom, aminek én csak nagyon tudok örülni. Napok óta alig alszom, szinte egész éjjel fent vagyok, vagy gyakorolok, vagy szimplán csak nem jön álom a szememre és vagy forgolódással töltöm az éjszaka hátralevő részét, vagy a hátamon feküdve bámulom a plafont szintúgy egész éjszaka. Rendkívül izgalmas, nem igaz? Most viszont, Dylan karjai közt szinte gyerek játék volt elaludni. Nagyon jó érzés hozzá bújni, magam mellett érezni őt, hallgatni a szívverését, azt ahogyan levegőt vesz, érezni a szeretetét, azt, hogy törődik velem. Egész életemben ez hiányzott nekem, az egész életemből, lényemből, hogy valaki igazán szeressen engem, hogy elfogadjon olyannak, mint amilyen valójában vagyok, ne akarjon megváltoztatni, és ne sértődjön be miután mondtam valamit. Hiányzott egy ilyen ember az életemből, akire támaszkodhatok, akiről tudom, hogy számíthatok rá, bármiről is legyen szó. Jó tudni, hogy fontos vagyok valakinek, jó érzés tudni azt, hogy van mellettem, van egy ilyen személy az életemben, mint amilyen Dylan is. - Hmm. - ebben a pillanatban csak ennyit vagyok képes mondani, vagy inkább nyöszörögni. A takaró a mellkasomig takar, tekintve, hogy mindig is fázós voltam valamilyen szinten. Hagyok magamnak pár pillanatot, hogy magamhoz térjek, majd felülök mikor valamennyire sikerült magamhoz térnem. - Jó reggelt. - mondom halványan mosolyogva mikor Dylanre nézek. Még mindig túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Annyi hibám van, annyi veszélye lehet annak, hogy ő velem van, de őt ez nem érdekli. Kitart mellettem és nem hagy el. Félek attól, hogy egyszer akaratlanul tenni fogok valamit amivel magamra fogom haragítani őt és elfogom veszíteni.
Kezdőlap
Re: Hálószoba ↠ Szer. Nov. 09, 2016 7:35 pm
|
