„ Nyitva az Élet százszárnyú kapuja
S új utas lép át rajta boldogan -
Evoé! hír, dicsőség, szerelem!
Vigyázzatok! Most indul a fiam!... „
Ugye mindenki tudja, hogy
1396-ban bizony még nem volt olyan népszerű kórházban szülni, mint most? Igazából nem is voltak nagyon szülészetek. Teljesen természetes volt, hogy otthoni környezetben a bábák segítették világra a csecsemőket. Én is így születtem. Édesanyám a szülői ágyban hozott világra, egy meleg, nyári napon a mai Portugália területén, a
Portugál királyságban. Akkor még biza ő sem tudhatta mekkora jövő állhat a fia előtt. Teljesen köznapi, paraszti életet éltünk és én ebben is nevelkedtem fel. Azonban a szüleim kapcsolata nem mindig volt túlzottan kiegyensúlyozott. Sőt, egy időben elég sokat veszekedtek, piszkálódtak. Egy ilyen veszekedés alkalmával szereztem tudomást fivérem, anyai ágról féltestvérem,
Darius létezéséről. Anyám megcsalta apámat és hált egy démonnal, így lett Darius boszorkánymester. Én hamar beleuntam az állandó toxikus szituációkba, így fiatalon elhagytam a családi fészket és hátamra vettem a világot. Bejártam
Marokkót, a
Francia királyságot és az
Angol királyságot. Továbbá megfigyeltem Darius-t is, hogyan él, hogyan cselekszik és nem tetszett, amit látok. Ő teljes mértékben elítélte az alvilágiakat.
Évszázadokat éltem le
Londonban, majd
Yorkban, ami később
New York-á nőtte ki magát. Időközben valaki más úgy gondolta, nagyobb célokra vagyok hivatott annál, hogy elfecséreljem az időmet, így az
éj gyermekei közé fogadott. Így lettem én vámpír.
„ Két igazság van, amit nem lehet félremagyarázni, csak elviselni. A születést és a halált. Az összes többi csak a töltelék. „Itt ismerkedtem meg
Raphael Santiago-val, aki akkor volt élete csúcspontján. Gyönyörű nővére már akkor is elkápráztatott, habár tudtam, ha Raphael tudná mennyi idős vagyok, távol tartana tőle. Ugyanis a koromról mindig hazudtam neki. Mikor Camille vámpírrá tette, volt egy gyenge pillanatom, amikor majdnem elmondtam neki, valójában mennyi idős vagyok. De képbe került Brooklyn főboszorkánymestere és nem akartam elrontani azt a rengeteg munkát, amit Raphael-be fektetett, hogy irányítani tudja a vérszomját. Így a magam
617 éve, feledés homályába veszett. Időközben Raphael nővére is megöregedett és megfeledkezett rólunk, így már nem is látszott olyan fontosnak felfedni valódi életkoromat.
Nem titok az sem, hogy míg Raphael nem tudott semmiről, én alvilági tagoknak segédkeztem eltakarítani a
„szemetet”, mint úgy Camille is megkért pár vámpírtanya diszkrét felszámolására. Nem is gondolná az ember, hogy vámpírként mekkora élvezet más vámpírokat a Pokolra küldeni. De én kimondottan szerettem, de nem csak vámpírok lemészárlását, hanem sok, más lényét is. Az együttműködőbb egyedek kaptak tőlem egy utolsó szexet is. Ez volt a halál mellé a grátisz. De leálltam az eszetlen mészárlásokkal, mikor Camille-t a Klávé elé vitték illegális vámpírtanyák létesítéséért és Raphael lett a
New York-i klán vezetője. Camille helyébe lépve, én voltam az első, akire gondolt, hogy legyen a jobb keze. Először visszakoztam a pozíciótól, de rájöttem, hogy ennyivel tartozom neki, amiért – habár nem tudva a koromat – nem ítélt el s távolított el még akkor, amikor kikezdtem a nővérével. Tehát így lettem a
klán akkori vezetőjének jobb keze. Most neki végzek
„készség szolgáltatásokat”. Tehát takarítok továbbra is, csak immáron nem bárki után, csak akire Raphael megkér.
Az egyik ilyen megbízatás alkalmával szintén egy vámpír kolóniát számoltam fel, amikor egy hölgyre – nem tudom, hogy a vámpírtanya egyik tagja volt-e vagy csak odatévedt – a hátsó pultban találtam. Nem tűnt rémültnek, de agresszívnak sem. Olyan közömbösen tekintett rám barna szemeivel, mintha csak pop-cornt majszolva találtam volna rá a mozivászon előtt. Csepp megbánást nem véltem rajta felfedezni, de még vágyat se, hogy kioltsa az életemet a többi vámpír lemészárlásért. Csak ott gubbasztott, mint egy darab bot. Végül valamelyest megsajnáltam, így hagytam menni. De a történtek nem hagytak nyugodni, annyira a retinámba égtek igéző szemei, hogy nem tudtam kiverni a fejemből. Mindenkiben őt kerestem, mint egy holdkóros. Olyat éreztem, amit azelőtt évszázadokon át sosem. Még egy boszorkánymestert is felkerestem, hogy segítsen, mégis mi ez. Állítása szerint ez a
SZERELEM, amit vámpírok ritkán és kevésszer tapasztalnak meg. Végül úgy éreztem meg kell keressem és le kell ezt magamban zárnom. Fogalmam sem volt róla, mit fog bennem elindítani és hogy ahelyett, hogy elfelejteném, még jobban fogok rá vágyni. Amikor ismét rátaláltam le volt csúszva és ázott volt a friss esőtől. Úgy döntöttem segítek rajta. De nem vittem vissza a DuMort-ba, helyette hazahoztam magamhoz. Láttam rajta, hogy hajlik felé, így magamévá tettem, miután rendbe szedte magát. De sokkalta jobban lázba hozott amit ezután tettem. Ugyanis megkínoztam, ahogy azt mind lehet értelmezni fizikailag és érzelmileg is. Egyáltalán nem bántam vele kesztyűs kézzel. Ráadásul nem is egyszer tettem meg, hanem többször is, hetekig. Ez idő alatt megtudtam, hogy az illető, aki miatt annyira ki volt, Asmodeus, egy démon. Történetesen a Brooklyn-i főboszorkánymester apja. Emiatt még nagyobb haragot éreztem legbelül, mert nem lehet az, hogy egy ilyen lány, mint Katherine egy mocskos démoné legyen, mint Asmodeus. Minden erőmmel próbáltam magamhoz láncolni, de csak eltaszítottam magamtól, így elengedtem és figyeltem, ahogy egyből visszarohan Asmodeus karjaiba. Fel tudtam volna robbanni a dühtől, de nem volt mit tenni. Őt választotta, nem engem.