Nem éppen a jótékonykodásomról vagyok híres, sokkal inkább én vagyok az aki elől meg kell menteni az embereket, de nem is tudom, talán csak nem akartam, hogy ez a srác az utcán lakjon, vagy csak, hogy a városomban gyilkoljon, hiszen ez az én reszortom volna. Ráadásul pedig érdekel a története, hiszen nem mindennapi a története, illetve a családi háttere neki sem a legjobb, akárcsak nekem, akkor meg miért ne fogadtam volna be magamhoz? Úgy is szinte halálra unom magamat mióta Asmodeus lekoppintott. Még az sem dob fel, hogy az öcsém ismét felbukkant az életemben, főleg mivel neki is meg van a maga élete. Van barátnője, van kivel foglalkoznia, ilyen egyszerű. Nekem pedig nincsen senkim, így hát Sebastian segít, hogy hogyan üssem el az időmet, nem hagyja, hogy unatkozzak. Akaratlanul is ugyan, de felkapom a fejemet arra amikor arról kezd el beszélni, hogy hozott volna fel nekem embert, cserébe azért, mert itt lakik. Beletelik pár pillanatba, hogy összeszedjem magamat és ismét azt mutassam felé, hogy nem hat meg azzal amit mond. - Este én is tudok szerezni magamnak embert, nem kell a szívességed. – vonok vállat, majd nézem ahogy a kanapéhoz sétál és leül rá. Nem sokat tudok róla, hiszen nem sokat mesél magáról, csak annyi információt oszt meg velem ami még nem okozza a vesztét, pedig szerintem tudhatná, hogy valamilyen módon ugyan, de megbízhat bennem, hiszen befogadtam őt magamhoz, még úgy is, hogy tudom, hogy mi ő, hogy mik a szándékai az árnyvadászokkal. Nah, nem mintha sajnálnám őket. Igazából bajom sincsen velük. Nem tettek ellenem semmi rosszat, de jót sem, így hát nem érdekel, hogy mi történik velük, nem is folyok be nagyon bele a dolgaikba, egyszerűen csak hagyom, hogy itt lakjon. Amikor leül a kanapéra, odasétálok mellé és leülök a kanapé karfájára majd felé fordulva, kezemmel megtámaszkodom a térdemen és úgy hallgatom amit mond. Amikor befejezte, pár pillanatig nem tudom, hogy mit mondhatnék. Ahogy elképzeltem, hogy kinézhet a valódi énje… Bármennyire is vagyok vizuális típus és van nagyon jó elmém, nehezemre esik ezt elképzelni, hogy valaki ennyire megsérüljön. - Hogy történt? Hogy égtél meg? És hogy élted végül túl? – hiába vagyok nagyon idős vámpír, még is úgy tűnik, hogy vannak olyan dolgok amikről fogalmam sincs.
Megrebegtetem előtte a szempilláimat, mintha bármit is elérhetnék nála vele, holott nagyon jól tudom, hogy ő ezt a nagyszerű színészkedést nem veszi be és átlát mindezen. De csak a szempillantást próbáltam bemutatni neki, hogy legalább hétszer pislogtam és még mindig itt vagyok. Szóval… Nem, nem látja át, hogy ez irónia akar lenni és valójában én így szívom a vérét, ha az ő szokásával akarok most ebben a pillanatban élni. Ám csak szemléltetem a dolgot, nem teszek megjegyzést. Inkább csak vállat vonok, mintha teljesen mindegy lenne, hogy hol lakom éppen. Nem, nem mindegy. Nem akarok az Intézetben tartózkodni. Ha ott kellene lennem, hamar az agyamra menne az egész bagázs és pusztítanék. Rendszerint minden egyes kapcsolatot és álcázott jóindulatot amit eddig felépítettem, teljesen egyedül. Ehhez nem kellett Kath, az apám segítsége vagy akárki másé, hanem csak egy csinos kis pofa kellett hozzá és a megfelelő akcentus, ami akkor is levakarhatatlannak tűnik, ha nem kell megjátszanom magam. – Mert cserébe esetleg felhoztam volna neked egy díszpéldányt akit kivéreztethetsz saját kezűleg és nem kellene instant étken élned egy darabig? De mindegy, aki az instant kaját szereti az az instant kaját is fogja szeretni. – szemet forgatok, igazából a tasakos vérre értettem az egészet és persze, hogy hergelésből nevezem instantnak az egész dolgot. Nem undorodok a vér látványától, ha így lenne már régen a napi ételadagomat is törölhetném a kárpitról. Bár hála a szentségtelenségnek, nem kell. Ettől a látványtól megkímélem az amúgy is sokat látott szemeit. Minek gazdagodjon még ilyesfélével? Végigmérem. Igazából arra próbálok rájönni, hogy vajon mennyire méltó mindarra, ami egyesek szerint az igazságot jelentené. Hogy elbír-e vele egyáltalán? – Szeretnéd ha azt mondanám neked, hogy csak spontán jött és véletlenül az ő arcát örököltem meg? Csak, hogy tudd, ez nagyon csodás és kielégítő válasz volna, amivel egy időre talán eltudnálak hallgattatni, de képzeld tudom, hogy ezt a dumát te úgyse veszed be. Az igazság az, hogy mielőtt eldöntöttem volna, az ő arca kell nekem egy kicsit megfigyeltem. Mi az amit ki tudok hozni az amúgy is ártatlan és gyöngye külsejéből. De tudod, pont ez az amiért az ő arca kellett. Persze nem olyan szép, amilyen én lehettem volna ha nem történik meg a baleset, ám tökéletes álarc. Elfedi azt a belső szörnyet, amit a világnak még nem szabad tudnia. Különben is? Nézz rá az arcára. Kinézed belőle, hogy ártó szándékai lennének, ha nem tudnád, hogy az arcát én viselem? Bizonyára nem. Ezzel az arccal magamhoz tudom édesgetni őket, el tudom hitetni velük, hogy a barátjuk vagyok. – nem megy, egyszerűen képtelen vagyok előtte befejezni a rendrakást. Ezért is beszélek és közben sandán lépkedek közelebb hozzá, vagyis inkább a kanapéhoz. Azt hiszi előtte állva fogok magyarázni? Ugyan! – Megmutatnám, de félő, hogy utána nem szívesen térnél nyugovóra nappal. Ezért is jobb ha nem tudod, hogy nézek ki. – azzal levágom magam mellé, mit se zavartatva magam a helyzettel. – Képzelj el egy friss tűz balesetet szenvedett embert, de egyetlen testrészét se épen, mert mindent beborít az égési sérülés. A démonok szerint ha szép vagy, nem tartozol közéjük, ezért irigykedni kezdenek és leégetik rólad a bőröd, csakhogy egy kicsit se tűnj különbnek náluk. Na megvan már? Elképzelted? – fordulok felé kíváncsian, őszintén kíváncsian. – A képzeleted meg most képzeld, nem fogjuk túlszárnyalni a valósággal. Mert nem vagyok egy szemléltető eszköz!
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Vas. Nov. 26, 2017 3:08 pm
To Sebastian Verlac
Mostanában tiszta jó, lelki segély szolgálat lehetnék, főleg mivel elég régen cselekedtem olyat amivel bárhogyan is megszegném a Klávé szabályait, sőt, ha ez még nem lenne elég akkor igyekszem eleget tenni Vivian megkeresésére és felkutatni jó néhány embert. Pár héttel ezelőtt, kb 1 hónappal ezelőtt segítséget kért tőlem. Vége egy ember aki észrevette, hogy tenni kéne valamit, hogy Valentine ne érje el a célját, hiszen a legfőbb teendői listájának az elején az alvilágiak elpusztítása áll. Van már nála Végzet Ereklye és ugyan nagyon nehezen akartam belátni magamnak, de igenis ez az ügy rám is vonatkozik, hiszen, ha sikerül az összes ereklyét megszereznie akkor könnyű szerrel fog velem is végezni. Vivian is úgy látszik, hogy nagyon jól tud rólam pár információt és leginkább azt, hogy az életem az amit mindennél jobban féltek. Könnyűszerrel gyilkolok, taposok át mindenkin, használok ki embereket, és több, mint 500 év alatt sikerült egy elég hatásos módszert kialakítanom, hiszen bárhogyan is nézzük, de még mindig itt vagyok, még mindig életben vagyok és ezen semmi sem változtat. Sok mindent lehet elmondani rólam, lehet utálni vagy lehet szeretni, de van tehetségem a túléléshez, legyen szó lelki vagy testi dolgokról, mert mindenhogyan sikerült épségben tartanom magamat és erre igenis büszke vagyok, hiszen nem sok vámpír éli meg az ilyen „idős” kort. És lehetek bármennyi idős, de szívben mindig is az a Katherine leszek, aki anno voltam még ember koromban. Van egy oldalam, egy másik énem amit nagyon mélyre temettem el magamban, hogy senki se tudja megismerni, mert félek az újabb fájdalmaktól amiket csak egy ember tud okozni egy másik ember számára. Nem akarom, hogy mások megismerjék a törékeny, szeretetre éhes Katherinet, mert ha az emberek meglátnák bennem a jót akkor el is várnák tőlem azt, hogy jól viselkedjek, márpedig én nagyon nem akarok mások elvárásai szerint élni. Világéletemben egyedül éltem, csak magamra számíthattam. Ha bajba kerültem akkor egyedül kellett kihúznom magamat onnan, szóval nem véletlenül váltam olyan rideggé amilyen végül most is vagyok, hiszen csak így tudom megvédeni magamat, ha nem adok támadópontot mások számára, hogy ártsanak nekem. - Tudod, simán lakhatnál az utcán is, ha a kedvem úgy adná, mert egy szempillantás alatt kidobhatlak innen. – vonok vállat egy grimasz keretében amikor azt mondja, hogy a jó indulat meg én két külön fogalom vagyunk. Oké, bevallom, hogy van abban valami amit mond, hiszen nem nagyon szoktam segíteni senkinek sem. Magamat is megleptem azzal, hogy befogadtam őt a házamba. Mint egy kutyát amit az utcán talál az ember, csak nincs szíve ott hagyni ezért haza viszi őt. - Te miattad lett ilyen mocsok, akkor minek segítsek eltakarítani? – kérdezem felnevetve magamat. Hát igen, tényleg nincs bennem túl sok jó indulat, épp csak annyi, hogy legyen hol laknia, és szerintem ez is bőven több, mint amennyit tőlem alapjáraton várna az ember. Felvonom a szemöldökömet amikor azt mondja, hogy kérdezzek, hogy mondjam, hogy mi érdekel engem vele kapcsolatban. Nos, oké, legyen. - Miért pont ezt a srácot nézted ki magadnak? – teszem fel számára az első kérdést. - Hogyan nézel ki valójában? – mondom miután eszembe jut, hogy csak megszállta ezt a testet, így hát valójában nem is így néz ki. Miközben várok a válaszaira, és remélem, hogy fogok is válaszokat kapni a kérdéseimre, aközben oda sétálok a kanapéhoz ami hála a jó égnek tiszta maradt és nem csupa vér, majd leülök a karfájára és onnan figyelem Sebastiant.
Ha nem tudnám, hogy az előttem lévő nő vámpír, talán egészen át tudnám érezni a helyzetét és a felháborodását. Mert lehet van abban valami amit mond, de nem hallom meg. Nem akarom meghallani, ahogy a makacs és dacos gyerekek tennék a felnőttekkel, amikor teljesen ellentétesen cselekednek a szüleik akaratával. Nekem nem volt jó példám, sem régen, sem most. De ez sose zavart, hiszen a jó fogalma változó. Ahogy a démonok között is, az irigykedés a harag és társai voltak a jó magatartást szimbolizáló tényező, ezt ugyanúgy mélységesen megvethette egy angyal akár. Hogy ezeknél a légből kapott példáknál éljek és ne mással kezdjek el példázgatni ugyebár. Mindenki abból él és táplálkozik, így tehát példákat hoz fel, amit a saját szemével látott, tapasztalt és tud. Nem állt szándékomban mélyebbre húzni őt a titkaim között, mert minél többet tud, annál veszélyesebb. Nem hiába mondják azt, hogy a tudás hatalom. Egy olyan nő kezébe meg, mint Katherine jobb nem hatalmat adni, hanem valami mást, mert a végén még jól nyakon, lábon, fejen, háton, térden, könyökön, orron, homlokon, hason csap vele. Amit most inkább mellőznék, nem arról van szó, hogy puhány lennék, de mégse zaklatnám fel a „házmesternőmet”. Tudom, ez a szó éppen olyan ízléstelen, mint az, hogy nála lakom, de ki gondolta volna, hogy ez a szerencsétlen Verlac nála húzta meg magát? Hogy még a véréből is képes volt adni neki? Csak azért mert… béna. Egyszerűen és visszafogottan csak ezt tudom mondani rá. Hogy ne egyébnek nevezzem, ezt a kölcsön vett arcot, amit most már tudom, nem szívesen cserélnék le másra. Talán a sajátomra, ha nem égett volna össze a bőröm. Ez az összeégett bábos bőrréteg csak megfélemlítésre kell, ami valljuk be egyeseknél eddig egészen jól bevált, hát miért ne válna be másoknál is? Mert ugye, a szem látásra született, mindenkinek megvan a maga félelem ingere, amit csak akkor vesznek észre ha van szemük és minél riasztóbb az a dolog, amitől éppenséggel pont rettegnek. A megégett bőröm pont ilyen hatást kelt. Amit egyrészt nem is bánok annyira. – Ne nevettess, te és a jóindulat? Azt hittem két külön fogalom vagytok. De történnek csodák ugyebár. – amúgy nem, nem történnek csodák, csak véletlen egybeesések amiket annak nevezünk és elhisszük magunkat, hogy ezt az egészet valami felsőbb jó akarta így, holott nagy humbug az egész. – Ugye nem hiszed, hogy a hátsómat bámulva fogod végignézni amint feltörlök magam után? – felegyenesedek karba tett kézzel szembe is fordulok vele, mert itt takarítás az egyszer még tuti biztos, hogy nem lesz. Tekintve, hogy éjjeli mesére vágyik a szíve. – Kíváncsi vagy? Hmm, helyes. Mit is akarsz pontosan tudni? Világosíts fel kérlek, hogy a száraz részektől megkímélve csak azt mondjam el, ami igazán érdekel téged.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Szer. Nov. 01, 2017 12:52 pm
To Sebastian Verlac
Próbálom minél hamarabb elfelejteni Asmodeust és mindent ami hozzáköt. Annyi emlékem van vele és annyi képet csináltunk… Rövid idő alatt túl sok mindent éltem meg vele, amit nem olyan egyszerű elfelejteni, bármellyire is szeretné az ember. Én pedig nagyon szeretném, hiszen csak fájdalmat okoz, bármikor is rá gondolok. Igaza volt még anno, régebben, abban, hogy ő tényleg rossz nekem. Nem való nekem, de nem hittem neki, csak mentem a saját fejem után. Makacs voltam és nem hallgattam az intésekre, hogy óvakodjak tőle, saját magam futottam bele a csapdájába, most pedig itt állok értetlenül, összetörve, magányosan, és hosszú életem alatt most először érzem üresnek magamat, és fogalmam sincs, hogy mit kezdhetnék magammal. Mióta Asmodeus nincs az életemben azóta az életem többé már nem színes, hanem fekete-fehér. Talán Sebastiant is pont ezért fogadtam be, mint amikor valaki hazavisz egy árva kiskutyát amit az utcán talált és befogadja magához. Szükségem van valakire, szükségem van a társaságra és arra, hogy az életemnek ismételten legyen értelme, mert ez így nagyon nem járja, hogy csak ülök itthon és konkrétan tényleg semmihez sincsen kedvem, pedig emlékszem régen mindig lejártam a Pandemoniumba, élveztem inni az emberekből, de most még az is jelentőségét vesztette, mert már nem lelem benne az élvezetet. Kezdem úgy érezni, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Mi történt? Miért lettem ilyen, amióta nincsen Asmodeus? Igazán lehetnék olyan, mint amilyen régen voltam. Őszintén szólva hiányzik a régi életem és az amilyen akkor voltam. Még a bukott angyal előtt. - Miért, mit vártál, mi lennél? Csak a jó indulatom miatt laksz itt. – mondom és gunyorosan elnevetem magamat. Nehogy már a nyúl vigye a puskát, ahogy a mondás is szokta tartani. Nem mondom, hogy egy szent vagyok, de azért amikor gyilkolok akkor nem hagyok magam után ekkora mocskot. Ebből adódik az a gondolatom, hogy vajon hány éves lehet valójában? Abban biztos vagyok, hogy jóval idősebb vagyok nála, hiszen az egyik legidősebb vámpír vagyok, még Raphaelen is túl teszek. Nem is értem, hogy hogyan lehet ő a New York-i vámpír klán vezetője. Nem egy rangidős vámpírnak kellene amúgy vezetnie a többieket? Most mondjuk nem magamra gondolok, mert még csak az hiányzik az életemből, hogy feleljek is mások tetteiért. - Ha már itt laksz és egy hulla van a házban, avass már be, hogy pontosan mi is a terved? Mert eddig még nem igazán sikerült megértenem, hogy pontosan mit is akarsz elérni. – nem nagyon ismerem a múltját, mert nem igazán akart eddig beavatni az életébe ahogyan arról sem mesélt, hogy mit-miért tesz, de ha már lényegében a bűntársa vagyok akkor jó lenne, ha tudnám, hogy mibe is mentem bele. Nem csak egy-két információ foszlányra vagyok kíváncsi. Felvont szemöldökkel reagálok a kérdésére, de bólintok végül. Mit hitt, hogy a tasakokból átöntöm valami üvegbe, vagy micsoda?
Kíváncsian vagy inkább kihívóan felvontam a szemöldököm, mintha esetleg két perc lepergése alatt meg tudnánk oldani ezt a vendéges dolgot. Ezért is állok fel és egyenesedek ki, mintha valami nagyon rossz járna a fejemben. Pedig mindig az jár, ezt szerintem ő is tudhatja. Nem egyszer sikerült szerintem már kellemetlen meglepetést okoznunk a másiknak. Ez, amit most lát szintén az. De nem ugrom a nyakának, nem is jut ilyesmi az eszembe. Ugyan! A napon megpörkölést még mindig jobb ötletnek tartom, de nem teszek vele ilyet. Hiszen lássuk be, a hasznomra van. Mindemellett még lakbért se kér, csak rendet. Amit most még nem fog megkapni, mert ezt a szép szál legényt nem lehet csak úgy átvinni egyik helyről a másikra. Hoznom kellett volna valamit, mit tudom én egy zsákot amibe beletehetem és úgy cipelhetem el esetleg ennek a szent asszonynak a hűtőéig. Nem akarok sokáig ezzel foglalkozni, van jobb és szentségtelenebb dolgom annál, hogy takarítással foglalkozzak. Tényleg. – Csak egy vendég vagyok? – szólalok meg végül és a lehető legangyalibb pillantásomat próbálom bevetni ellene, szerintem sikertelenül, de egy próbát mindenképp megért. Még akkor is ha tudja, hogy valójában egy a többiek szemében, szörny vagyok. De mondjuk most már ő se különb. Lehet, hogy régen csak egy gyönge mondén volt, ám mára már nem az. Ez az is bizonyítja, hogy szerintem már egy őskövület, akit a természet rég újrahasznosíthatott volna, annyira por és csont lenne csak. De ugye nem, mert itt áll előttem és megjegyzéseket tesz. – A jelek szerint rosszul hitted. Az emlékei kellettek, nem pedig az, hogy életben legyen. Olyan információk amiről csak ő tudhat és senki más. Amit felhasználhatok azok ellen akik esetleg őt látnák bennem és keresnék is mélyen legbelül. Hogy hihető legyen mindaz amit másoknak mutatok, még. Egy darabig. – hogy ez meddig tart, az még a jövő zenéje. Neki se kell mindenről tudnia! Szeretek rejtélyes lenni, ez még az olyan lényeket is kíváncsiságra sarkalja, mint amilyen ő, emellett nőből van. A nők harminc százalékkal kíváncsibbak a férfiaknál. Jó ezt persze csak én tartom így, nincs egy tudományos tény, ami ezt bizonyítaná, csak az én észrevételeimen alapszik. – Maradhat a vérkészleted! Majd úgy intézem a dolgokat, hogy jól legyen. Maximum beterítem vele, szóval ne kapj frászt ha kikandikálna esetleg az orra. Nem boros üvegbe tartod ugye? Hanem a jól megszokott módon az orvosok által imádott tasakocskában ugye? – nem szoktam étkezés közben nézni őt, szóval persze, hogy igyekszem az idegein táncolni. Mert az egy dolog, hogy ő jóllakott és békén hagy, az megint más, mikor és hogyan táplálkozik. Az az ő privát reszortja, eddig sikeresen elkerültem az ilyen pillanatait, talán jobb is.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Szomb. Okt. 14, 2017 9:00 am
To Sebastian Verlac
Nem vagyok a tisztaság és a jóság mintaképe, ugyan, ez még viccnek is rossz lenne, de azért tudok rendet tartani magam körül, illetve ha gyilkolok akkor azt általában szolidan szoktam csinálni, úgy, hogy ne bukjak le, mert azért hülye én sem vagyok és nem akarom kockára tenni az életemet csupán csak az élvezetek kedvéért. Az életem az szent dolog, azt mindennél jobban féltem és szeretem, nem véletlenül tanultam mára már jól meg azt, hogy hogyan tudom megvédeni magamat. Illetve a Klávé sem tud elkapni, pedig egy ideje már nagyon a halálomat akarják, szóval szerintem elég jó vagyok ebben a túlélésben. Habár az is igaz, hogy amióta pofára estem Asmodeus miatt, azóta nem igazán érdekel az, hogy a Klávénak sikerül-e engem elkapnia vagy sem. Sikerült egy eléggé mély pontra zuhannom amiről már nem is hittem, hogy egyáltalán létezik, olyan régen éreztem ezt a fajta érzelmet. Nem hittem volna, hogy bárki is képes lesz ezt kiváltani belőlem, amennyire csak tudtam próbáltam elnyomni jó mélyre magamban, aztán Asmodeus egyszer csak megjelenik az életemben és felforgatja fenekestül azt. Miatta megcáfoltam mindent amit eddig hittem, leginkább magamról. Színt vitt az életembe és most pedig, hogy elment és nincs itt mellettem, velem, az életem olyan… Szürke és egyhangú lett. Vicces, mi? Egy bukott angyal, egy gyilkos kellett ahhoz, hogy érezzem; igazán élek. Erőltetetten elnevetem magamat amikor Verlac megszólal, hogy tökéletes az időzítésem. - Ha nem tudnád, ez még mindig az én házam és te csak egy vendég vagy benne. – mondom és egy gúnyos mosolyt is megengedek magamnak a mondatom végén, csak azért, hogy azért tudja a mihez tartás végett. Nehogy már a nyúl vigye a puskát, ahogy a mondás is tartja. Pár pillanatig még figyelem a férfit, majd lenézek a földön heverő hullára, végig mérem a tekintetemmel, majd felvont szemöldökkel felnézek Sebastian-ra. - Azt hittem, hogy életben kell neked. – nem sokat tudok a tervéről, nem nagyon avatott be, de ezek után már igazán elmondhatná az igazat, hogy miért álcázza magát, miről is szól igazán a bosszúja, vagy ki ellen, vagy… Áhh, egyszerűen csak elmondhatná az igazat, ha már nálam húzza meg magát és egy holttestet kell rejtegetnünk. - A vérkészletet nem fogom a kedvedért eltüntetni onnan, szóval úgy csináld. – vonok vállat.
Másnak hazudhatok, elrejthetem az igazi énemet, azt mesélhetem be nekik amit csak hallani szeretnének. De így, valóban olyan egyedül lennék, mint a kisujjam. Egy személyes hadsereg. Tele vagyok dühvel, még ez a szerencsétlen gyerek is úgy hiszi, hogy okosabb és agyafúrtabb nálam, de bebizonyítottam neki, hogy ez nem így van. Néha nagyon szerencsétlenül viselkedik, úgy hiszi van még remény, elmenekülhet, holott dehogy. Azt hittem nyilvánvaló, hogy a remény utolsó csiráját is igyekszem kiirtani az elméjéből. Ám erős, de én még erősebb vagyok nála. Csak idő kérdése és megfog törni. Mert nem hagyom életben, tudom, hogy nem fogom életben hagyni őt. De még szükségem van rá. Kellenek az emlékei, a tudása azokról akiket ismer és véletlenül felbukkanhatnak itt. Hisz minden lehetséges, talán egy nap valóban hasznosnak nézhetném azt, hogy él. Ám még jobb fogva tartani őt, hiszen él. Lélegzik. Reménykedik abban, hogy valaki rá talál és megmenti. Az illetőnek meg elmondhatja, hogy egy démon elrabolta és felvette a kinézetét. Mert ő ezt látja. Ezt tudja. Másra nem is mer gondolni és amíg elhallgatok előtte dolgokat, addig nem lesz gond. Nem kell tudnia arról, hogy mik a terveim. Így tudatlannak vallhatja magát. Ám igazából csak azt bizonyítaná, hogy mennyire pocsék árnyvadász is volt, ha nem tudott elszabadulni innen.
◆ kb. 12 óra múlva
Reggel persze így gondoltam. Hogy életben akarom hagyni őt, de amikor ez a szentséges kis féreg úgy döntött, hogy levegőzni megy és pont a drága rokona előtt köt ki. Teljesen megváltozott a véleményem. Nem hagyhattam továbbra is boldogan élni és reménykedni. Egy gond letudva. Nem hiszem, hogy meggondolatlanul cselekedtem. Csak azt tettem ami a leghelyesebb, nem hagyhattam, hogy mindent tönkre tegyen. Még nem bukhatok le, nem jött el az ideje. Nem, amíg elfoglalva valami olyasmit keresnek, ami igazából nálam van. De hadd hibáztassák Valentine-t, hadd higgye mindenki azt, hogy nála van. Kíváncsian felkapom a fejem, amikor beállít a lakás mondhatni jog szerinti tulajdonosa. Csak egy kicsi kell, hogy ne kenjem össze a kanapét is, amit annyira imád a nappalijában, vagy a székeket, esetleg pont a falat amire jellegzetesen valami szépen csengőt és trágárt írnek fel. Mégis felegyenesedek. Kihúzom magam és zsebre vágom a kezeimet. Egy alapos fürdés se ártana, ha már a tisztaságra tértünk rá egyből. – Te aztán tudod mikor kell megjelenned. De ne aggódj, ha vérfürdőt tartok, te leszel az első akinek szólni fogok. Ez itt… – mutatok körbe a padlón, egészen a kis ajtóig, ami másnak a kamráját szimbolizálná vagy egyfajta raktárszerűséget, az most a hulla ideiglenes helye. – Nem volt előre tervezett akció, csak szükséges. Eltakarítom. Bár remélem, hogy a mélyhűtődet kölcsön adod, még nem dobhatom csak úgy ki az ablakon a testét.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Szomb. Szept. 30, 2017 8:04 pm
To Sebastian Verlac
Amióta Asmodeus kisétált az életemből, azóta még annyi jót sem akarok tenni, amit eddig akartam. Nem vágyom a változásra, nem vágyok a régi, emberi énemre, mert csak emlékeztetne a fájdalomra. Emlékeztetne arra, hogy megint túl naiv voltam. Mindig is vágytam a szerelemre és ez azután sem változott, hogy vámpírrá változtam, csupán csak meg kellett tanulnom azt, hogy nem minden történik úgy ahogyan azt én akarom. Raphaelnek igaza volt, nem alakulhatnak mindig úgy a dolgaink ahogyan azt a fejünkben elképzeljük. Az túl jó és túl szép lenne, nem pedig a valóság. Hiába élünk természetfelettiek által körbevett világban, még is csak a valóságban vagyunk, nem pedig egy tündérmesében aminek happy end a vége. Az én történetemnek sem happy end a vége, túl szép is lett volna, hiszen rólam van szó, az én életemben pedig nem szokás, hogy a dolgok jól alakuljanak. Legutóbb is, Raphael hülye megkeresése, hogy szálljak be a Klánjába. Nagyon jól tudom, hogy a Klávé már a halálomat akar, nem csak szimplán elkapni engem, de eddig is nagyon jól kicsúsztam a kezeik közül, az évszázadok során pedig a menekülésemet sikerült a tökélyre fejlesztenem. Akkor miért most buknék el? Jó lehet, igaza van abban, hogy lassan elég lesz egy hiba, egyetlen apró hiba és akkor elkapnak, de lehet, hogy akkor ennek így kell lennie. Nahjó, mi ütött belém? Asmodeus teljesen elvette az eszemet. Az életemet mindennél jobban védem, most pedig még is arról van szó, az jár a fejemben, hogy ha a Klávénak sikerül elkapnia akkor meg is érdemlem. Azt hiszem hivatalosan is megőrültem. Talán pont ezért is vetemedtem arra, hogy még nagyobb bajt okozzak az alvilágiak életében. Leginkább a Klávét akarom tönkre tenni, és ez vezetett arra, hogy befogadjam magamhoz Verlacot. Tudom, hogy ki ő, tudom, hogy nem az akinek mondja magát, de mióta foglalkozom én mások ügyeivel? Ugyanolyan gonosz, mint én, kitudja, az is lehet, hogy jól kifogunk jönni egymással. Nem hiszem, hogy annyira szívlelné a Klávét, és ez még a hasznomra is jöhet. Egy hadsereg, neki is erre van szüksége és nekem is, kellemest a hasznossal. Épp Sebastian jár a fejemben amikor belépek a házamba és a nappali felé veszem az irányt. Unottan szemet forgatok amikor meglátom a felfordulást. Nem vagyok rendmániás, de azért szeretem, ha nincs körülöttem ekkora felfordulás. - Megmondtam, hogy ha csinálsz valamit akkor takaríts el magad után. – mondom besétálva hozzá a nappaliba. Lehet itt szó gyilkolásról, vagy bármiről, csak tüntesse el maga után a nyomokat. Vagy még erre is nekem kell őt megtanítanom?
I've missed you, Katherine, even if I know that I don't deserve you. But I wanted to see you, even if it's the last time.
Katherine egészen nyugodtan reagált a megjelenésemre. Nem kezdett el kiabálni, nem üvöltözött velem, nem borult ki, vagy omlott rögtön a karjaimba (na jó, ez elképzelhetetlen lett volna egyébként is azok után, ahogy elküldtem őt), csak állt ott velem szemben, és azt tudakolta, hogy miért jöttem. Én pedig csak álltam vele szemben, és a kérdését meghallva felnevettem. Nem tudom, miért, hisz semmi vicces nem volt a helyzetben, de nekem mégis nevethetnékem támadt, valószínűleg erről is az alkohol tehetett. - Nem is tudom, mit keresek itt… Talán a józanságom maradékát… Ja várjunk! Hisz azt otthon hagytam – röhögtem fel, miközben ingatag lábakkal, de megindultam Katherine felé. Kicsit nehézkesen ment a járás, tekintve, hogy forgott velem az egész világ, és a teleportálást se igazán a részeg emberek állapotához igazították, így az csak még többet rontott a helyzeten. Végül aztán valahogy odaértem Katherinehez (bár, belőle is kettőt láttam, de kizárásos alapon megtaláltam az igazit), és egyik kezemmel átöleltem a derekát, és így húztam őt magamhoz olyan közel. hogy ajkainkat csak pár centi válassza el. Egy kéjes, vágytól túlfűtött pillantást vetettem felé először a szemeibe nézve, majd aztán kínzó lassúsággal le az ajkaira. - Hát persze, hogy téged jöttelek látni – súgtam az ajkaiba, azonban nem vettem azokat birtokba, hanem elszakadtam tőle, minden értelemben. Éreztem a hiányt a kezemben, miután elengedtem őt, de elnyomtam a késztetést magamban, hogy mégis csak megcsókoljam őt, és ne eresszem addig, amíg én el nem akarom – mert bizony ő ellenkezhetett is volna, ha akar, de engem már egy cseppet sem érdekelt az, hogy ő mit akar, és mit nem. Meghoztam egy döntést, igaz, részegen, és vállalni fogom a következményeit is. Mert nem fenékig tejfel az élete annak, aki egy olyan bukott angyalt választ magának párul, akinek tengernyi ellensége van… És Katherine egyértelműen a gyenge pontommá vált. Tagadhattam, ahogy akarom, s hiába tettem úgy, hogy nagy ívben leszarom, mi lesz a lány sorsa, marhára nem volt így. - Tudom, hogy ocsmány dolgokat vágtam a fejedhez legutóbb, és hogy nem érdemlem meg azt, hogy azok után még itt legyek, de hát, tudod, hogyan megy ez… Engem nem érdekelt soha, hogy mit érdemlek meg, csak elveszem azt, amit akarok – magyaráztam Katherinenek először úgy, hogy háttal álltam neki, majd az utolsó mondatokhoz közeledve felé fordultam, és széttártam a karjaimat.- De kivételesen vállalom a felelősséget azért, amit tettem, szóval tessék, itt vagyok. Üss meg, ahol akarsz, bánts úgy, ahogy kedved tartja, nem fogok ellenkezni, mert kétségtelenül megérdemlek minden ütést – fejeztem be a mondandómat. Nagyjából elmondtam mindent, ami hirtelen eszembe jutott, majd várakozóan pillantottam a lányra. Szándékosan a szemeibe néztem, látni akartam a reakcióját, mert őszintén szólva, elképzelésem sem volt, hogy hogyan fog reagálni. Mindenki mást rajta kívül olyan könnyedén ki tudtam ismerni, az arcuk nyitott könyv volt a számomra, de Katherine maga volt a rejtély. Soha nem tudtam eldönteni, hogy mikor mit gondol, és a legváratlanabb helyzetekben tudott a legváratlanabb reakcióval előállni. Mindig tartogatott meglepetést a számomra, és azt hiszem, ez is egy olyan dolog volt, amit szerettem benne. És most már csak az kellett, hogy megbocsásson nekem, és félretegyük végre a csatabárdot. Ezúttal ugyanis határozottan éreztem, hogy szükségem van rá, és hogy nem akarok nélküle lenni. De ha mégis elküld… lesz, azt hiszem, annyi büszkeségem, hogy felemelt fővel távozzak, és ne úgy, mint egy kivert kutya, behúzott farokkal, még ha pontosan úgy is érezném magamat.
Katherine ◯ 548 ◯
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Szer. Jún. 21, 2017 1:03 pm
to my fallen angel
Jó végre kicsit egyedül lenni. Raven pár napig itt maradt nálam az öcsémmel együtt és be kell vallanom, a hosszú idők után amíg magányosan töltöttem a napjaimat kissé zavaró volt számomra a társaságuk. Főleg mivel Raven ellenben Curtissel és velem simán, játszi könnyedséggel tud a napon is mászkálni, mivel félig ember. Már csak az a kérdés, hogy a vámpír avagy az ember énje a dominánsabb. Habár a drága öcsikém a fejébe vette, hogy előhozza Raven vámpír oldalát ami olyan sokáig elnyomásban volt. Fogalmam sincs, hogy ezt még is hogyan akarja elérni, de szíve joga rajta, hogy ezek után mit kezd a lánnyal. Én elszállásoltam, adtam neki ruhát, kapott vért, a többi már nem rajtam múlik, hogy életben marad-e. Számomra ő egy senki, nem jelent semmit. Curtisnek fontos és csak ezért nem dobtam ki rögtön a házamból őket, mert az öcsém viszont fontos számomra. A család mindig is az első helyet élvezte az életemben. Mindig is így volt és mindig is így lesz, főleg mivel tudom, hogy az öcsém akit annyira szerettem nem halt meg, hanem él és virul. Fogjuk rá. Úgy ahogy. Kidobáltam a vértasakokat amik ezek itt eldobáltak, illetve az éjszaka el is mentem a kórházba, hogy feltölthessem a készletemet. Már csak Curtis után kell pótolnom a whisky-t, mert úgy látszik amíg nem voltam itt addig kedve szottyant ki inni mindenemből. Se pia, se vér nem maradt. Így jár az ember, ha segítséget ad a testvérének. Vicces, mi? Pont én vagyok az aki segít másokon. Én, aki pont abba az emberbe szerelmes aki minderről tehet. Bár az is igaz, hogy elkezdtem kissé...máshogyan gondolni Asmodeusra ezek után. Még nekem is betett az amit művelt, főleg mivel én is nemrég estem túl egy majdnem halálra kínzáson. Onnan ő mentett meg, most pedig pont Ő maga volt az aki majdnem megölt valakit. Persze tudom, hogy kb mindennap gyilkol, de most egy olyan embert bántott aki fontos az öcsémnek, így hát nem tudok nem haragudni rá. Ha eszembe jut a lány és az, hogy mit tett vele, akaratlanul is ugyan, de a hideg futkos a hátamon. Szinte mintha az ördögöt festettem volna fel a falra, hirtelen kapom fel a fejemet amikor meghallom annak a férfinak a hangját akivel a legkevésbé sem szeretnék jelen pillanatban találkozni. Főleg a történtek után, főleg azok után, hogy milyen módon küldött el magától. - Mi a fene... – mondom halkan, majd becsukom a szobámban található minibár ajtaját amit éppen most töltöttem fel, majd kisétálok a nappaliba, és akaratlanul is előjönnek az iránta táplált érzéseim. NEM! Nem hagyhatom, hogy ő irányítsa az életemet, nem hagyhatom, hogy mindig minden úgy alakuljon ahogyan azt ő szeretné. - Még is mit keresel itt? – kérdezem meg végül tőle és a hangomból igyekszem mindenféle érzést kiiktatni.
I've missed you, Katherine, even if I know that I don't deserve you. But I wanted to see you, even if it's the last time.
Megint ittam. Hogy pontosan mikor vagy miért kezdtem el, arról már halványlila gőzöm sem volt. Hogy a whisky íze hiányozhatott csak, vagy valami komolyabb gondot akartam elfelejteni, egyszerűen elképzelésem sem volt. Ami jó hír volt, hisz így minden bizonnyal sikerrel jártam úgy… a harmadik üveg után? Lustán vezettem körbe a tekintetemet a környezetemen, hogy megbizonyosodjak arról, mennyit ittam már. Láttam is üvegeket szép számmal, de a fele homályos volt, amiből arra következtettem, hogy mindenből kettőt, ha nem rögtön hármat látok. Ha ha, szép, a nagy Asmodeus visszavonhatatlanul és teljes mértékig bebaszott. Milyen vicces! Na jó, igazából nem az… Kínos mosoly telepedett ajkaimra, ahogy visszafordítottam a tekintetemet a pultlap felé, és a szó szoros értelmében a pohár fenekére néztem. Először úgy, hogy volt még benne whisky, utána pedig úgy, hogy már nem. Aztán, amikor már kiürült a poharam, nem tudom, miért, vagy hogy honnan jött, de lefelejtem a pultot, és úgy is maradtam. Éreztem, hogy forog velem kicsit a világ, de most ebben a pozícióban pont tökéletes volt. Lehunytam szemeimet, ami először nem tűnt jó ötletnek, de aztán valahogy elmúlt az émelygő érzés, én pedig teljesen kiélvezhettem a nyugalmamat és magányomat. Nem volt most itt ugyanis egy idegesítő ember sem, egy pokol herceg, démon vagy bukott angyal sem, akit el kellett volna kapjak azért, hogy lázadás vádjával megbüntessek, és nem volt itt semmilyen egyéb természetfeletti lény sem. Árnyvadászok, vérfarkasok, tündérek… és vámpírok. Igen, és nem volt itt Katherine sem. Az az idegesítő nőszemély! Ahogy eszembe jutott ő, fájdalom nyilallt a mellkasomba. Valószínűnek tartottam, hogy pont róla akartam megfeledkezni egy kicsit, és azért nyúltam az alkoholhoz, erre tessék, megint belefészkelte magát a gondolataimba. Viszont, ha már itt volt, akkor most nem kergettem el, hanem hagytam, hogy képzeletem szabad lábra keljen, s ott kopogtasson a lakásán. Tagadhatatlanul hiányzott, és emiatt nem tudtam mihez kezdeni magammal. Nélküle olyan üresnek éreztem nemcsak magamat, hanem az egész életemet. Ez az érzés megijesztett, és hátrálásra késztetett, de ahogy most így elüldögéltem a csendben egyedül, már nem értettem, hogy miért akartam egyáltalán eltaszítani magamtól őt. Mármint, oké, meg akartam védeni magamtól, meg mindattól, ami azzal jár, ha a pokol egyik hercegével randizik az ember, de őszintén szólva, én mióta vagyok ilyen önzetlen? Soha nem mások érdekeit tartottam szem előtt, és tudjátok mit? Most sem fogom! Mert én rohadtul önző vagyok, és szükségem van arra, hogy legalább egy kicsit láthassam Katherine-t, nem érdekel, hogy mi fog történni. Ahogy megszületett az elhatározás a fejemben, nem is húztam az időt tovább, hanem egyből Katherine lakására teleportáltam magam. De ott sem a bejárat elé, hanem egyből be a nappalijába, mert nem akartam még többet várni, meg hát, úgy megvolt az esélye, hogy Katherine egész egyszerűen a képembe vágja az ajtót, és ezt a nem túl kellemes találkozást is el akartam kerülni. Ezért voltam a nappalijában. Mivel kicsit részeg voltam, nem álltam teljesen biztosan a lábaimon, ennek eredménye lett az is, hogy megszédültem kicsit, a teljes elvágódást viszont el tudtam kerülni úgy, hogy nekitámaszkodtam valamilyen kis szekrénynek. Azon viszont sok kacat volt, amiket sikeresen le is vertem. Egy-kettő bizonyára ripityára is tört, de nem érdekelt különösebben így, hogy az agyamat az alkohol elködösítette. - Katherine Wright! – kezdtem el kiáltozni. – Katherine Wright, itt vagy? Beszélni jöttem! Gyere elő gyorsan, ha nem szeretnéd, hogy mindent széttörjek a nappalidban! Gyere szépen elő, mert ha én megyek utánad, abban nem lesz köszönet! – magyaráztam még el-elakadó nyelvvel, de azt hiszem, sikerült egészen értelmes mondatokat összetennem még ilyen állapotban is, így most már nem maradt más hátra, minthogy Kath megjelenésére várjak. Reméltem, hogy nem kell majd sokat, mert soha nem a türelmemről voltam híres.
Katherine ◯ 595 ◯
Clary Fray
Mondén
26
Kor :
₪ new york
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Szer. Márc. 01, 2017 1:20 pm
|LEZÁRT JÁTÉKTÉR!|
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Nappali ↠ Vas. Nov. 13, 2016 5:49 pm
Shayne & Katherine
• Living in the garden of evil •
Shayne nem jelent komolyabb veszélyt rám nézve, hiszen mondhatni még új vámpír, tapasztalatlanabb, gyengébb, pont a kedvencem, hiszem velük nyugodt szívvel játszadozhatok a kedvemre anélkül, hogy félnem kéne attól, hogy bármelyik pillanatban a halálomat okozhatják. Jó persze ettől függetlenül még résen kell lennem, hiszen egy jó mozdulat, karó a szívbe és már halott is vagyok, de rám sosem volt igaz az, hogy nem lennék figyelmes. Sok mindennek elhordhatnak engem nyugodtan az emberek, az ellenségem, a szeretőim, bárki, de azt nem lehet mondani rám, hogy nem lennék ilyen téren figyelmes, hiszen 504 éve élem túl a támadásokat, a Klávét, mindenkit, így hát nem hiszem, hogy volna bármi is amitől tartanom kellene. Persze ezt gondoltam egészen mostanáig, hiszen nem voltam teljesen biztos abban, hogy egy démon megszállhat-e akár egy vámpírt is, de ez az elmúlt időben bebizonyosodott, hiszen durván 1 hónapot húztam ki Sebastian és a démon társaságában, aki fogva tartott, és válogatott kínzásokkal spékelte meg a napjaimat minimum háromszori alkalommal. Emlékszem amikor a belső szerveimet rendezte át mondhatni. Az volt az egyik legszörnyűbb, hiszen akkor tartott a legtovább a regenerálódásom is, de aztán a remény fénye csillant meg a tekintetemben amikor megláttam Asmodeust. Tudtam, hogy megfog menteni, tudtam, hogy nem fogja hagyni azt, hogy még több kínzást kelljen átélnem. Persze az a találkozás sem végződött olyan jól, mint ahogyan abban reménykedtem, egyik szemem sírt a másik nevetett a nap végére. Nevetett, mert végre megmenekültem és pihenhettem, letusolhattam, tiszta ruházathoz juthattam és nem a véres és izzadtban kellett lennem, viszont sírt a másik szemem attól, hogy tudom, hogy Asmodeus pontosan úgy érez irántam, mint ahogyan én ő iránta, de még sem lehetünk együtt, mert ő nem képes egy nőnél megmaradni, én meg nem tudom többé elviselni, hogy nem csak az enyém. Nem tudnám végig csinálni, ezt nagyon jól tudom magamról. Kétkedve nézek az előttem álló férfira és a tekintetemben látszódik az, hogy nagyon nem hiszem el egy szavát sem. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam róla azt, hogy nagyon jól tud színészkedni, nagyon jól tudja használni a kis álcáját, így hát nem csoda, ha nem hiszek neki. - Nem hiszem, hogy azért jöttél el ide New York külvárosába, arra a helyre ahol alig van ember, hogy engem megtalálj, Shayne. - mondom gunyorosan és gúnyos vigyorral az arcomon. - De tudod mit? Gyere be. - mondom miközben egy váll vonás kíséretében arrébb állok az ajtóból.
Több éve bujkálok ami alatt nem sokat voltam kint sem a négy falon túl, így meglehetősen kellemesen hatott rám a megtett táv, a hűvös. Mi tagadás magam sem értem mit keresek itt, talán a legnagyobb ok annyi csupán, hogy jó ideje mással nem találkoztam, nem ismerek itt senkit. Katherine az egyetlen akit mondhatni ismerek. Persze ez csak külsődleges, nem tudok róla szinte semmit sem, csak ennyit sikerült megjegyeznem, hogy itt lakik. Tudtam, hogyha a természetes tájékozódási képességeimet vetem be, soha nem kötök itt ki.
Valószínűleg az lett volna a vége, hogy lemészárolok párakat, majd ahogy felkel a Nap, szép lassan hamuvá égek. Tudtam, ha meg szeretném találni ezt a dögös és annál bűnösebb nőszemélyt, akkor igazán vámpírnak kell lennem. De ez már jó ideje nem okoz gondot, megtanultam kezelni, másrészről a bezártság nap mint nap emlékeztetett rá mi vagyok, hogy mi lettem. - Keresni? Ki mást, ha nem téged? Mégis mit gondolsz, mit kereshetek a lakásodon. A nagyobb kérdés, hogy miért csak most? Várj... - Ekkor ujjamat szája elé helyezem és vigyorgok. - Nemes egyszerűséggel idáig bujkáltam és gondoltam nem zavargok. Hát mi történt veled ez idő alatt? - Kérdem érdeklődve, arcomon egy semmit mondó mosoly jelenik meg. Ebben mindig is jó voltam, álcázás. Álcázás az egész lényem és az életem. Ha úgy tartja kedvem nevetek míg bennem egy világ dől össze, nem mutatom ki soha az igazi érzéseimet, az túl semmitmondó és egyszerű lenne. Én pedig ugyebár nem az egyszerűség híve vagyok. - De ha már itt tartunk, bemehetnék? - A falnak dőlök úgy szemlélem végig egész testét. Kicsit sem próbálom magam visszafogni, de ezzel bizonyára maga is tisztában van. A múltját semmivel sem tudná el rejteni, miszerint napról napra más férfivel volt együtt. Érdekelne, még mindig így cselekszik, vagy esetleg már meg tudott állapodni valaki mellett. Nem mindennapi cselekedet lenne a részéről, az már egyszer biztos.
Kb 1 hét telt el azóta, hogy vissza tértem New Yorkba. 1 hét telt el azóta, amióta Sebastian majdnem halálra kínzott az isten háta mögötti helyen. Mai napig fogalmam sincs arról, hogy hol volt az a sikátor ahova a démon szállta meg Sebastian vitt el engem, mondjuk az is lehet, hogy pont Philiben maradtunk, csak az egyik elhagyatottabb részében. Bárhol is voltunk, 1 hónap után már nem izgatott az, hogy helyszínileg még is hol a fenében lehetek, csak az, hogy szabaduljak ki onnén. Mindennap több kínzást túlélni, kb fél-1 kupaknyi véradagon élni, és kihúzni 1 hetet teljesen vér nélkül... Mai napig kiráz a hideg attól, ha belegondolok, hogy miken kellett ott keresztül mennem. Iszonyatos volt. Az egyik legrosszabb az egészben még is csak az volt, hogy még akkor sem tudtam Asmodeust kiverni a fejemből. Csak körülötte jártak a gondolataim, és amikor 1 hétig nem kaptam vért, álmomban velem volt, tartotta bennem a lelket az amit álmodtam. Gyönyörű jövőnk volt nekünk, együtt. Boldogak voltunk, képes volt megváltozni, mellettem maradni. Innen tudtam, hogy ez csak is egy álom lehet, hiszen a valóságban a Nagy Asmodeus nem képes megmaradni egy nőnél, neki több és több kell, nem éri be csak velem, és ez nagyon bánt. Nagyon bánt a tudata annak, hogy tudom, hogy ugyan úgy érez irántam, mint ahogyan én ő iránta, de még sem vagyunk együtt, még sem lehetek vele, még sem lehet csak az enyém. Sok vámpírral ellentétben én nem a DuMort hotelben lakok, New York városában, hanem inkább a külvárost választottam ki magamnak, ott van egy házam. Tőlem nem annyira megszokottan, nem kihívó, nem túl feltűnő, sima átlagos ház kerttel, két emelettel, bár az is igaz, hogy az időm nagy részét nem szoktam itthon tölteni, mindig máshol vagyok. Gondolataimból egy kopogás, egy férfi hang és egy nevetés rángat vissza hirtelen a valóságba. Felvont szemöldökkel sétálok le a bejárathoz és nyitom ki az ajtót. Shayne az, valamikor régen találkoztunk, futólag, így hát csodálkozva, nem törődve nézem őt. - Te meg mit keresel itt? - kérdezem, miközben össze font karokkal az ajtónak dőlök, úgy nézem a velem szemben lévő férfit.
Az életem nem áll más egyébből, mint a puszta öldöklésből. Megkínzom áldozataimat majd vérbe fagyva ott hagyom vagy meggyilkolom. Módszereim kiszámíthatatlanok, valakit csak megvágok, úgy százszor, valakit előbb beinjekciózok, lelassítom az életfunkcióit, míg halálra szurkálom. Valakinek kitépem a szívét, teljesen változatos. Aki azt mondja tudja mikor mit cselekszem az vagy hülye, vagy túlontúl is bátor. Magam sem tudom mit hoz a sors, akkor más hogy is tudná, senki nem ismer, SENKI!
Mióta visszatért a nővérem és megtudtam, hogy hiába is próbálom, nem vagyok képes véget vetni életének, kezdem úgy érezni megváltoztatott a jelenlétével. Azóta már nem ölök meg mindenkit, esélyt adok a nyomorult embereknek, hogy az orvosok megmentsék, hogy tovább éljék nyomorult kis életüket. Mindenkiben őket látom, azokat az embereket akiknek nem kellettem és azokat akik elítéltek azért aki vagyok, aki voltam és aki leszek. Mindegyik egytől egyig egy aljadék, semmirekellők. Végre lement a Nap, egész nap erre vártam, már olykor kezdek bekattanni a bezártságtól. Mély sóhaj hagyja el ajkaimat ahogy kilépek a lakásom ajtaján. Mélyen szívom be a friss levegőt, majd azzal a lendülettel indulok meg, rugdosva a talajt. Kerek egészen úgy viselkedek mint egy 7éves, úgy nézek ki mint egy jómódú csöves és olyanokat teszek mint egy pszichopata. Egész jó párosítás lettem. Ja és ki ne felejtsem, hogy a mai napig antiszociálisnak számítok a mondének szemében. Bármint ők így hívják ha valaki nem beszél szinte senkivel és elzárkózik a külvilágtól. Persze ezen tények a depressziós emberre is kicsit igazak lehetnek, de túlnyomó többségben az első a nyerő. Talán igazuk van, talán nem. Én nem érzem magam annak, csak rosszul jön ki ha megszólalok. Elítélnek a hangomért, a mondanivalómért és az egész valómért. Mindig is így volt s talán így is lesz. Hogy megcáfoljam ezeket a pletykákat egyenesen egy ismerős helyre vetem magamat. Végig megyek három sötét sikátoron is mire végre elérek az ismerős lakáshoz. Előveszek egy cédulát és rápillantok. Az adatok stimmelnek, most lássuk, hogy az a szajha átvert-e. A ház tulaja és gyakorlatilag egyetlen lakója Katherine Wright. Illedelmesen csengetek az ajtóhoz érve. - Nyisd ki tündérke - Szólalok meg egy hozzám már megszokott pszichopata kacajjal.
Kezdőlap
Re: Nappali ↠ Szomb. Jan. 20, 2018 4:08 pm
■ ■
◯ 548 ◯ 
