Nappali

Vampire Bite and yin-fen

Isabelle & Magnus

Malec +16

Szívdobogás. Gyors és erős, dübörögve veri a mellkasom falát, ki akar szabadulni a börtönéből - pont mint az iránta táplált érzéseim, melyek idővel olyan naggyá duzzadtak, hogy már képtelen vagyok tovább magamban tartani őket. Muszáj a tudtára adnom, hogyan érzek, hogy felszabaduljak a titkok súlya alól, és az így kapott teret kihasználva újra növekedésnek indulhassak. Tudlak ennél még jobban is szeretni téged... Kíváncsi vagyok, ez az egyre erősödő érzés megáll-e valaha, vagy halálomig burjánzik majd, míg végül rá nem ébredek, hogy nem napról napra jobban szeretem őt, hanem napról napra újra beleszeretek.
Bátorságot ad, erőt önt belém, vakmerővé tesz. Eléri, hogy a tűzzel játsszak, holott egész életemben óva intettek tőle, hogy megégessem magam. Most mégis élvezem, hogy egyetlen rövid játék erejéig csupán, de kinyújtóztathatom szárnyaimat, melyek olyan sokáig préselődtek a hátamhoz, félve attól, hogy megsebzek velük másokat vagy magamat, hogy már meg is feledkeztem a létezésükről. Hiszen részben angyal volnék, mégis a földhöz ragadtan éltem mindezidáig, elutasítván minden csodát. Erre a legnagyobb éppen itt ül az ölemben, és olyan finoman préseli ajkait az enyémhez, hogy attól sírni támad kedvem. Kapaszkodom belé, ujjaimat mohón a bőrébe mélyesztem, hogy érezzem, valóságos, és ő is érezze, én is az vagyok.
Már-már zavarba hoz az a nyers szemérmetlenség, ahogy összeakad és egymásnak feszül a nyelvünk, ahogy egymás torkából harapunk levegő után, mégsem illetődöm meg különösebben. Sosem akart engem még senki ennyire, és én sem akartam soha senkit ennyire - valószínűleg rosszul kéne éreznem magam ezért, ahogyan azért is, hogy képtelen vagyok bűnként gondolni erre a szenvedélyre. Őszintén szólva gondolkodni sem nagyon tudtam már, az agyam egyszerűen leállt forogni, amikor megcsókoltuk egymást, és az a tempó, az a hév, amit diktál, ellehetetleníti, hogy rajta kívül bármi mást beengedjek a fejembe. Ahogy ajkaink elszakadnak, enyhe zihálással pillantok fel rá, mintha csak most áramlana újból rendes levegő a tüdőmbe. Csak bámulom ajkaimtól duzzadt ajkait, a szemét, és hagyom, hogy pimasz kérdéseivel újból repülésre késztessen. Közelebb húzom magamhoz, nem törődve a kisebb erdőtűzzel, melyet összesimuló ágyékunk lobbant ölünkön. Nem érek rá a testiséggel foglalkozni, míg fontosabb, hogy szavakkal bíbelődjek... Így hát hamar elhallgattatom, ajkaink újfent csókban forrnak össze, ezúttal lágyabban, mégis őrizve valamicskét az előző kör szenvedélyéből. Ahogy megérzem gyűrűkkel traktált ujjait a hajamban, úgy lángol fel bennem a vágy, parancsolón, követelve, hogy ezúttal hagyjam a szövegelést és csak rá figyeljek. Át is adnám magam neki, kiélvezvén Magnus csókjának puhaságát, érintésének finomságát, bőrének illatát - mégis észhez térek, a mámor utolsó pilléréről ránt vissza egy józanító hang. Beszéd. Beszélnünk kell. Meg kell beszélnünk. Lassan tisztul csak ki a fejem, mégis sikerül épkézláb megfogalmaznom, mit szeretnék.
Őt szeretném.
Félve várom a válaszát, és ahogy ajkait nyakamhoz érinti, konokul a plafonra szegezem a pillantásom. Nem engedhetem, hogy a közelsége megbűvöljön és levegyen a lábamról. Válaszokra van szükségem. Nem hagyhatjuk félbe még egyszer ezt a beszélgetés, bármennyire is szeretnék helyette inkább beborulni vele a paplanok közé... Tekintetem rátapad, ahogy meghallom hangját, mereven, árgus szemmel követem útját nyakam túloldalára. Megremegnek pilláim, ahogy forró csókkal ingerli tovább már amúgy is felhevült bőrömet. Szavai lágy ecsetként cirógatják a szívemet, gyönyörű színeket festve fel lelkem vásznára. Fogalmam sem volt, hogy létezhetnek ilyen színek, ennyiféle árnyalat a kék és a vörös között! Melyik a te színed? Vagy mindegyik te vagy?
Ajkaim elnyílnak, ahogy tekintetünk összeakad végre. Csak fürkészem a szemeit, keresem bennük az iménti vallomást; és ott van. Ott van! Nincs merszem azt állítani, hogy én, aki nem sokat értek mások érzéseihez, még én is képes vagyok kiolvasni, annyira tiszta és erős benne ez az érzelem - inkább azt mondanám, kiismertem már, és beengedett az élete, a lelke olyan szegmenseibe, hogy felismerem azt a pillantását, amely csak nekem szól. Ezt, amellyel rám mosolyog, miközben azt a bűvös szót ejti, azt kívánom, bár nekem ajándékozhatná.
Fel sem ocsúdtam még abból, hogy ő is szeret, mert máris kimászik az ölemből és a kezét nyújtja felém. Tétován nyúlok, hogy megfogjam, de ujjbegyeink épphogy súrolják egymást, mikor elhúzza a kezét. Értetlen pillantással felelek játékos somolygására, és kelletlenül, de tükrözve mosolyát, feltápászkodom a kanapéról. Magasba szalad a szemöldököm szavai hallatán, de túlzott önbizalmán képtelen vagyok nem mosolyogni, főleg, mikor egyetlen csettintésével ajtót nyit, megüzenve ezzel mindent, amit csak kell. Ha jól emlékszem, az nem a konyha... Révetegen bámulok utána, ahogy magamra hagy. Egyetlen pillanatig sem szükséges azon gondolkodnom, mihez kezdjek, inkább csak ahhoz kell némi idő, hogy felocsúdjak az ámulatból, a rózsaszín, pihe puha ábrándokból, melyek közé betaszított. Ha tudom, hogy ennyire egyszerű lesz kimondani és viszont hallani, nem vártam volna egészen mostanáig a vallomással.
Hát jó - üzeni hosszabbra nyúló, ravaszkás félmosolyom, ahogy karakán léptekkel a nyomába szegődöm. A félfába lépve megtorpanok, mintha belém kódolt ösztön tartana vissza attól, hogy engedély nélkül belépjek más területére. Viszont amint tekintetem megállapodik rajta és a csábítóan kék köntösén, elapadt mosolyom új erőre kap. Átlépem a küszöböt, tekintetemmel cirógatva végig alakját.
- Nos, jól hallottad... - megnyalom ajkam, nagyot nyelve nedvesítek száraz torkomon. Felgyúlnak körülöttünk a fények, romantikus fényárba borítva be a szobát. Annyira rá vall minden egyes négyzetcentiméter, minden szín, minden apró gesztus... Az én ízlésemnek már-már túlzón felesleges mindez, hiszen nekem bőven elég, ha ő itt van. Hogy mi vesz minket körbe, az sosem érdekelt. - Van valami ötleted esetleg, hogyan....?
Nem mozdulok, ahogy odalép hozzám. Kezem, mit eddig a hátam mögött kulcsoltam össze, mereven, most ég a vágytól, hogy kiszabaduljon és lágyan megpihenjen két oldalt a derekán, de ellenállok a kísértésnek. Nem mozdulok, csak figyelem őt, és közben pontosan arra gondolok, amire tudom, hogy ő is. A képek már a szemeim előtt peregnek le, de nem sürgetem a jelenetet, nem teszek óvatlan lépéseket felé, csak állok és figyelem, a szám sarkában bujkáló, szerelmes mosollyal. Tekintetem az övembe akasztott ujjakra ugranak, vonásaim merev koncentrációját kaján vigyor töri ketté, ahogy csípőm automatikusan enged a húzásnak, mielőtt még a testem többi pontja is megadná magát. Követem az ágyig, leülök, amikor le kell, és feljebb mászom a kedve szerint. Súrolom ajkait, csókra vágyva, de nem hagyja, így hát úgy teszek, ahogy szeretné. Hagyom, hogy nézzük egymást. Mosolyom szép lassan elfakult pillantása erejétől, a helyét vágytól terhes komolyság veszi át, könnyed gondterheltség és lebegő boldogság kettőse. Figyelem, hogyan mászik fölém, tekintetem mohón issza minden egyes mozdulatát, a kék selyem fényárban hullámzó táncát, a bőrére festett, állandóan mozgó árnyékokat.
A testem mellett heverő kezem kalandozó útjára indul a lábszárán. Ujjbegyeimmel finoman karcolom a puha bőrt, ahogy vádlijáról egyből a combjára ugrom, egészen addig hevítve meztelen bőrét, lába külső ívét, míg a köntös utamat nem állja. Nem ijeszt meg a vékonyka anyag, mégsem hatolok be alá, inkább tenyerem rászorítva simítom egyre feljebb az oldalán, míg el nem érem a köntöst összefogó csomót. Aranylón felragyogó íriszeitől felizzik a szívem, önuralmamat elvesztve követelném ki magamnak ajkait, ha nem kegyelmezne meg rajtam macskásan lusta, lágy csókjával. Behunyom a szemem, ahogy gyengéden csattanó csókban összekoccan a lelkünk, és ügyesen kioldom a köntöst tartó csomót, hogy besimíthassak a meglazult anyag alá, mely behódolva érintésemnek szétnyílik a mellkasán. Először csak a kockáit rajzolom körbe, egyre lejjebb haladva a hasán, míg nem tenyerem rálel vágya forró lüktetésére, melyen a markomba zárva, csuklóm liftező mozgása közben is enyhe nyomás alatt tartva igyekszem enyhíteni.
- Magnus - Épp hogy csak elválok ajkától, jelezve, csupán néhány szívdobbanásig óhajtom megzavarni csókjaink becéző hullámzását egymáson. - Csodálatos vagy.
Ennyit óhajtok csupán közölni. Szabad kezem, mely nem a köntös alatt izzó szerelemmel foglalatoskodik, hanem a gerince mentén kidudorodó csigolyákon játssza lírikus zongorajátékát, a tarkójára vándorol, hogy válaszát megelőzve csókra húzhassam magamhoz. Még ha én nem is érthetem teljesen és soha nem is érhetek fel a fényűzéshez, a robbanó színekhez és a pezsdítő kifinomultsághoz, mely őt alkotja, attól még csodálom és tisztelem. Lenyűgöz minden egyes színpadias mozdulatával, örökké kígyózó, ékszerektől kacagó ujjaival, buja pillantásaival, arca kifejező játékával, ringó csípőjével és a lehetetlen ruhadarabokkal, melyeket összepárosít, és melyek rajta mégis olyan fantasztikusan állnak. Semmit sem változtatnék meg rajta, minden egyes porcikáját és lélegzetét úgy imádom, ahogy van, még ha olykor olyan egyszerűnek és szürkének is érzem magam mellette.
Elönt a vágy, hogy mielőbb közelebb érezhessem őt, magamon, magamban... Tudom, hogy nem szabad siettetnem, legutóbb mégis ő volt az, aki türelmét vesztve, egyetlen csettintéssel leolvasztotta az összes falat köztünk. Ezúttal szeretném rendesen csinálni, még ha kockáztatom is, hogy nehezményezni fogja, ha magamhoz ragadom a kezdeményezést. Mégsem tudok tovább várni. Ha boszorkánymester lennék, most én is csak csettintenék... Így viszont tenyerem meztelen mellkasának szegezem, lágyan eltolva magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Felhagyok a kényeztetéssel, míg belekapaszkodom a pólóm aljába. Végig a szemét fürkészem, ahogy felsőtestemet megemelve áthúzom a fejemen az anyagot, kibújtatva tarkómat, karjaimat alóla, vad fejrázással kócolva még inkább össze a felső által összeborzolt fürtjeimet. Félredobom az ágy mellé a ruhadarabot, tekintetemet rögtön Magnuséba akasztva. Megfeszülnek a hasizmaim, ahogy félig ülésben tartom magam alatta, mégis könnyeden hajolok hozzá közelebb, hogy ha engedi, csókot marjak ajkáról. Nyakára simítva húzom őt magammal, ahogy visszadőlök a matracra, és ezúttal nem nyugszom addig, míg mellkasunk össze nem simul, míg nem érzem a szívét az enyémen verni. Balommal újfent az anyag alá simítok, ezúttal a vállánál, hüvelykujjamat a selyem peremébe akasztva lecirógatom a válláról. Ahogy kezem áttér a lapockájára, úgy gyűröm magammal a köntöst is, majd megfontolt rántással egészen a könyökéig húzom mindkét oldalt az anyagot, gyengéd cirógatással köszöntve előbukkanó vállait és mellkasát. Érzem.

love you & ready for addiction

Malec

so you wanna play with magic?

Szemöldökeim lágyan összefutnak, ahogy arcának értetlen vonásait tanulmányozom. Pontról pontra. Elidőznek rajta szemeim. Ahogy nézem tökéletes arccsontját, a rajta megfeszülő izmokat, a csillogó íriszeit, a sötét, kósza tincseket. Úgy érzem, képtelen vagyok lebilincselni kezeim és arra kárhoztatni őket, hogy ne érintsék meg. A közelsége felforrósít. Érzem hőjét, pedig elválaszt minket pár gyűrődése a kanapénak. Hüvelykujjam begyével köröket rajzolok mutatóujjam élére, bazsalyogva lesütöm szemeim. Nem hagyhatom, hogy lássa megcsillanni bujaságom, vágyam.., sóvárgásom rá, hogy fedetlen bőrét csókoljam és vegyem birtokba újra és újra és újra. Nyelnem kell. Hagynom, hogy a párbeszédünket alkotó téma uralkodni kezdjen gondolataim fölött. Csillapítanom kell szívem heves dobbanásain, különben félő, hogy bordáim megrepedve összeomlik mérsékelt vázam és nem lesz több belőlem, csak a törzse köré feltekeredő kígyó, ami sóhajaiért fullasztja. A sóhajaid. A szívem húrjain...
Érzem, hogy a tüdőmnek sebesebb légzésre van szüksége. A vénáimban áramló vér felforr. Miért nincs varázslat, ami meggátolhatná, hogy elveszítsem a fejem? Bal kezem hüvelyk és mutatóujjával alsó ajkam préselem össze. Így nézek el róla. Mert kell. Mert muszáj. És mégsem vagyok elég erős ehhez. Démonokkal küzdök. Elviselem a múltam. Ezer lidérccel szembe szállok. Minden rosszalló pillantást és megjegyzést vállamra veszek. De a közelségeddel nem bírok el...
Finoman, közelebb húzódom hozzá. Egészen csendesen, puhán. Úgy pillantok rá vékony rétegű festékkel megkent szemeim alól.., mint a ragadozó, ami prédájára készül vetni magát. Hogyan lehetnek benne még kérdések? Nyelnem kell, ahogy ujjaim alatt felpattannak a szikrák, miközben karján kalandoznak föl, s – alá. Mosolyát látva elnyílnak ajkaim, hogy szóljak, hogy még közelebb húzódjak és csókkal altassam. Lehunyt szemeit fürkészik enyémek, miközben élvezem, hogy belebújik tenyerembe. Tovább lódítom karom. Olyan játék ez, ami nem érhet véget finom cirógatással. Az az utolsó fejezete annak, amibe most belevonom magammal. Kérdő pillantására elmosolyodva döntöm fejem, nyakam nyújtva, hogy jobban rá lássak kérdő pillantására. Én próbálok elég segítséget nyújtani azzal, hogy finoman megsúgom, mi volt az a pár szó. Mosolyom tovább szélesedik, ahogy figyelem bódult pillantását. Állam emelve vágyakozóvá válik pillantásom, mikor közelebb vonja arcom övéhez. Szemeim megállapodnak ajkain, amihez szándékosan olyan közel érkezem, hogy hiányom érezze. Mámoros ködfelhő borul fejemre, amikor megszakítom a kialakulóban lévő csókunk. Elhajtom fejem mellette és felsóhajtok – hallhatóan – mikor nevem nyögi halkan. Más helyzetben, más mozdulatsort követve akarom így hallani tőle. Épp beszélnék, talán beszélek is, mikor nyakamra vándorolnak ajkai. Meglepetten pillantok irányába, mégsem húzódom el. Hagyom, had csókoljon azon a ponton röviden, finoman. Sóvárgó ábrázatom mögött megbújik egy boldog mosoly. Lubickolok az idegei táncolásán. Élvezettel szórakoztatom magam és hozom zavarba őt. Egészed addig, amíg megdermeszt. Döbbent és hökkent lehetne a cím-szava annak a ledermedt mozdulatnak, amit kiránt belőlem a szó, amivel megsimogatja szívem. Tekintetem ide-oda ugrál a nappali számos pontját bebarangolva. Úgy érzem kizuhantam magamból. Önfeledt boldogság és rózsaszín ködfelhő? Nevetséges. A súly, ami minden percben marcangolta, karistolta lelkemet, mióta csak megpillantottam, most abba marad. A hang, ami elválasztót képez közöttünk, tovaillan, végleg elnémul. Meghatódom? Azt hiszem. Egy kissé. A vallomását belefésüli enyémbe. Ettől sokkal érzékenyebbé formálja a pillanatot közöttünk. Nyelnem kell, ahogy megérzem eltávolodni. Összezárom ajkaim és szemeimmel végig követem, hogyan simul el arcéle enyém mellett, hogyan találkozik tekintetünk és hogyan fodrozzák be érzelmei az egész lelkemet, mindent, amit én jelentek. Tenyerem ugyebár mellkasán pihen, a kelleténél dermedtebben. És ez az állapot egészen addig eltart, amíg rá nem simul tenyere és gyöngéden megérzem szorítását. Ismét kimondja. Újból. A nevemmel. Láthatóan enged vázam, vállaim megesnek, szemöldökeim összefutnak, ajkaim elnyílva formálnak mosolyt. - Alexander... – kissé rekedtes hangon felelem, és mindössze ennyit, közvetlen azelőtt, hogy mosolyom elfoglalná teljes arcszélességem. Szemeim ugrálnak övéin. Olyan határvonalon suhanunk át, ahonnan visszafordulni már nem lesz ereje egyikünknek sem. Újabb címke. Újabb megtörtént jelenet. Újabb pont, ami összekarol és életben tart majd minket. Kettőnket.
Ölébe húzódom egy hirtelen mozdulattal. Úgy érzem, szükségem van rá, hogy így tegyek, hogy közelebb legyek és mivel nem igazán tiltakozik ellene, a kelleténél büszkébb mosollyal pillantok végig alakján. Kezeim mellkasán pihennek, majd föl - és lecsusszannak. Érzem az izmait, érzem körvonalát. Hasfalam alá költözik a kellemes fajta, bizsergető vonzódás. Szemeim ajkairól öle felé vándorolnak, majd hirtelen vissza szemeibe. Látni akarom, hogy látja e, ami velem történik. Lehunyja szemeit, amitől bátorságot érzek rá, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Kérdésem csak óvatosság, nem valódi engedélykérés, ám válasza határozottsága meglep. Hátrafelé hőkölök, mosolyom elillan arcomról. Felváltja a mélyről jövő értetlenségem. Képtelen pillantással nézek le az oldalaimon felfutó kezekre, ahogyan megragadnak és azon pontokon közelebb von magához. Feje mellett meg kell támaszkodnom jobb tenyeremmel, tartok tőle ráesnék. Nevetést és némi gyanakvást láthat arcomra ülni, miközben fejem finoman csóválva figyelem, mire készül. Érzem, ahogy ezer darabra zuhan a háttér mögöttem, mikor azt mondja, nem akarja, hogy megtegyem. Nyelnem kell, ám a folytatás miatt esetlenül belezuhanok és máris a csókjába olvadok. Érzem, ahogy ajkaink puhasága egymáson simul. Módjával dőlök ellentétes irányba fejemmel, hogy minél jobban hozzá férjek, közben a letámasztott tenyerem már nyakának ívén táncol, amíg a másikkal arcperemére simítok. Úgy csókollak, hogy érezd a csillagütközésünk…
Heves, szenvedélyes, talán soha korábban át nem élt csókcsatát vívunk. Nyelvemmel táncra hívom övét, közben játékos pajkossággal hullámzok törzsemmel ölén. Kívánom. És egy percig sem áll módomban a játékunk után hagyni, hogy az érzésem beteljesülés nélkül maradjon. Érzem, hogy hátamon leejtett kezével olyan területen simít, hol nem borít semmilyen anyag. Meg sem próbálok magam is így tenni. Falom ajkait, megmutatom, hogy milyen az, amikor szívem egészét kitárhatom neki és az milyen, amikor őszintén magaménak akarom. Úgy magaslok fölé, hogy ne gondolkozhasson máson, csak rajtunk.
Mégiscsak eszembe jut egy pimasz kérdés, így elhúzódom. Ajkaink ragaszkodón válnak el, nyelvemmel körbe tapogatom őket, miután közénk ül a távolság. Látom a kérdőjelet szemeiben, tudom, hogy meglepte a csókunk újszerű íze. Mégsem akarom szavakba önteni, miért változott.
Kérdésem követően enyhén oldalra billen fejem, épp csak addig vagyok mozdulatlan, amíg combomra mar és közelebb von magához. Még közelebb. Az ágyékom lángol, ahogy ölén simulok finoman. Mosolyom kiszélesedik, alighanem kuncogva rázom a fejem. Bólogatok lelkesen feleletét hallva, majd hagyom, hogy ismét közelebb húzzon magához. Ajkaink puhán cuppannak, amikor újfent találkoznak. Hullámzó gerincem árulkodó. Ujjaim sötét tincseibe túrnak, miközben gyűrűim alatt megfeszülnek. Beborít a sóvárgás. Lendülettel, tűzzel csókolom. Égetni akarom. Mohón, önzőn. Ahogy megérzem ujjait felsőm alatt, körmeinek vonulását, birtokló mozdulatát, belenyögök a csókunkba. Lehunyt szemeim résnyire felnyitom, ahogy puszikká formálja azt, amit én megpróbálok éppen mélyíteni. Meghallva szavait azonban ismét esik vázam egy egész finom arasznyit. Olyan szavakat dobál, amikről talán fogalma sincs, hogy mit jelentenek. Nyelnem kell, szelíden mosolyognom és csóválnom fejem, mielőtt megdöntöm és lejjebb ereszkedve nyakához érintem ajkaim, hogy mohón, mégis puhán megcsókolhassam. Szívből...
- Én a tiéd vagyok. – búgom, orrom hegyével cirógatva a füle alatti területet, mielőtt elhúzódnék, hogy a másik oldalról is kényeztethessem. - Te pedig az enyém... – súgom halkan, finoman csókolva arccsontjának vonalát fel- a füléig. - Akkor hát talán… – annyira dőlök meg, hogy szemeibe nézhessek. - Hivatalosan, nem-hivatalosan is, összetartozunk. – ejtem ki a szavakat mosollyal arcomon, majd homlokommal övéhez simulok macskásan, kandúrosan. - Szeretlek… – súgom halkan, a következő pillanatban letornázva róla magam, hogy megállva előtte a kezem nyújthassam felé. Hosszú, vékony bőrbe bújt, gyűrűvel díszített ujjaimmal finoman hívogatom magamhoz, miközben –még mielőtt- elfogadhatná kezem, elhátrálok. Teszek pár fürge, majd pár lassú hátraarccal történő lépést előle. Arcomon felejtve kacér mosolygásom, amiben ott lapul az utolsó szó, amit kiejtettem ajkaimon imént.
- Ostoba Nephilim... – türelmesen rázom fejem, majd balom levegőbe emelve csettintek, s kitárom ajtaját annak a szobának, amelyben  még nem járhatott a folyosó másik oldalán. - Mi másért lennél még itt? – úgy nézek végig alakján, hogy az már túlságosan alapos és méricskélő. Laposakat lépdelek, mindentudó mosollyal arcomon, mielőtt elfordulok tőle és a szoba felé indulok. Egyedül. Lehagyva őt. Ha jön, magától kell megtennie ezeket a lépéseket. Szívem olyan hevesen dobog, mintha ki akarna szakadni és övével egyesülni. Lelkeink összekapcsolódnak, érzem, hogy vonzza tiéd, add nekem…
Amint felbukkan az újabb helységben, -történjen bárhogyan, teljen el bármennyi idő- felé fordulok. Nem talál mást rajtam, mindössze egyetlen, kék, selymes köntösöm. Szemeim árulkodóak, mégis mosolyom az, ami megsúgja, mit érzek, mit akarok, mit kívánok.  - Úgy hallottam... – babrálok ujjaimmal a fülem hegyére akasztott ékszerrel  - A hivatalos dolgokat illik megpecsételni. – félmosolyom közben lesütöm szemeim és  közelebb lépdelve hozzá a helységben meggyújtom a finom fényeket. Minden gyertya lángra lobban, fényeik hullámoznak. Vontatottan nézek rá, kiszélesedő mosollyal arcomon. Lépteim mindössze előtte lassulnak le és meghagyom azt a pillanatot, mikor tekinteteink összeforrnak és nem csinálunk mást, csak nézzük egymást.
Tekintetem arcán kalandozik, a következő pillanatban már belesimul mutató- és középső ujjam öve alá, pontosan öle fölött és úgy húzom magammal az ágy felé. Árnyalt szoba. Minden bordó. Selymes és puha. Nem hagyom, hogy csókká formáljon minket a pillanat. A puha paplanba simítom és onnan nézek rá pár másodpercig, mielőtt két lába köré csúsztatnám térdeim és fölé magasodnék. Megtámaszkodom feje mellett. Továbbra sem csókolom, csak alaposan járatom rajta szemeim, majd a sötétben, az íriszei rejtekében megpillantom aranylóan felragyogó macskaszemeim. Mosolyom pimaszodik, miközben a kelleténél lassabban engedve vázamon, csókba kényszerítem. Érzed?

Malec

Az ütközések, bármilyen ártatlanok is, fájdalommal járnak, a fájdalom pedig idővel elmarja egymástól az embereket. Hiszen mindenkinek önmaga az első, és ha egy sebzett szív belefárad az ütésekbe, nem meri megkockáztatni majd az újabb ütközetet, így hát a végén magunkat óvva inkább lemondunk a vitákról - lemondunk egymásról. Nagy baj az, ha két ember sosem veszekszik, mert az azt jelenti, nem elég fontosak egymásnak ahhoz, hogy megkockáztassák a fájdalmat. Mert ezek azok az ütközések, amik rést ejtenek az egónk páncélján, amik közelebb hoznak minket egymáshoz. Nem számít, hányszor sebezzük meg egymást, nem fogok lemondani róla. Mert te minden ütközést megérsz.
Talán életemben először most találtam valakit, aki tényleg fontosabb önmagamnál. "Azt akarod, hogy feladjam érted az életemet? Azt kell tennem, ami nekem jó. Elveszíthetem a családomat, a munkámat, mindent!" - korábban olyan bátran vágtam a fejéhez a szavakat, és most pontosan itt tartok. Elveszítenék mindent és bármit, hogy cserébe vele lehessek és megóvhassam a sérülésektől. Mindig lesznek prioritások az életemben, és ő mindig is köztük lesz. Persze, a megszokást nem olyan könnyű kiverni az emberből... De igyekezni fogok, hogy akár csak lépésről lépésre, de levethessek minden rossz berögződést.
Egyedül képtelen lennék rá. Mindegy, mennyire teperek, milyen erősen küzdök, ha bezárja előttem a szívét úgy, ahogyan én tettem annak idején. Magnus azonban más, bölcsebb és előrelátóbb nálam, és szerencsére megenyhül felém. Csókja és huncut megjegyzése leolvasztja a lelkemre fagyott, mázsás jégdarabokat, ajkam jobbra húzódik, hogy megkönnyebbült félmosolyban görbüljön fölfelé. Egyetértőn bólintok, játékosan felvont szemöldökkel, és rövid szusszanásként felnevetek, nem firtatva azt, hogy édesanyámmal olykor nehezebb, mint a Pokol egyik hercegével. Biztos vagyok benne, hogy ha pályát váltana, sokáig rettegésben tarthatná az alvilágot - de pont ez az elszántság, a Lightwoodokra jellemző törhetetlenség az, amely ilyen erőssé tette a családunkat, és minket is. Tisztelem és szeretem őt, és hiszek benne, hogy előbb vagy utóbb megbékél a kedvemért a választásommal, és nem késztet súlyosabb döntésekre. Mert bármennyire is szeretem, nem tudom, melyik oldalra húznék, ha lépnem kéne...
Magamon érzem fürkésző pillantását, a lábujjamtól egészen a fejem búbjáig cirógat. Nehezemre esik koncentrálni mellette, zavarba hoz, hogy ennyire rám irányul a figyelme. Nyomás alatt sosem teljesítettem jobban, csak összezavar és feszültebbé tesz a stressz, sokkal jobban szeretek mindent észrevétlenül, az árnyékból intézni. Ezért lettem íjász. Ezért lettem Jace parabataia, és később ezért lettem szerelmes belé. Magnus volt az első, aki kihúzott a rivaldafényre, aki kinézte belőlem, hogy az Intézet vezetője is lehetnék, és aki bebizonyította, hogy nem kell beérnem a jóval, hanem többet érdemlek. Kicsit még zavarba hoz olykor és úgy érzem, nem vagyok elég vakmerő ahhoz, hogy kiálljak mások elé, de aztán összeakad vele a pillantásom, mint most, és a mosolygós szempárba pillantva egyből elillan minden kétségem. Egyszer olvastam valamelyik mondén újság címlapján, hogy olykor az otthon az nem négy fal, hanem két szem és egy szívdobbanás. A mondének azon túl, hogy teljességgel haszontalanok a bolygónkra nézve, néha egészen jól ismerik saját magukat... Hiszen pontosan ezt érzem, ha ránézek: az otthont és egy szívdobbanást.
A válaszát hallva értetlenül ráncolni kezdem a homlokomat, az önbizalmam egy pillanatra meginog, ahogy az emlékeim összekavarodnak elmém zavart számonkérése alatt. Nem, egészen biztos, hogy úgy történt, ahogy én mondtam; ő az előző estét keveri bele éppen, szóval már épp tiltakoznék, de az arckifejezése belém fojtja a szót. Valami nem stimmel, érzem, hogy trükközik, csak arra nem tudok rájönni, hogyan és mivel. Törni kezdem a fejem, beszélgettünk-e elalvás előtt, de semmi nem dereng a megnyugtató ölelésén túl. Kétségbeesetten töröm a fejem, nehogy megbántsam a feledékenységgel, de ahogy közelebb csusszan, karomon felkalandozó ujjai elvonják a figyelmem. Lágy mosolyban szélesednek ki ajkaim, ahogy szememet behunyva élvezem az érintését, fejem sután hátradöntve puha tenyerébe. Ahogy ujjai megpihennek a hajamban, felpillantok rá, értetlenül fürkészve a szemeit, kérve, avasson be, mi folyik itt, mert nem értem. Visszafojtott lélegzettel várom azt a három szót, melyet szinte vele egyszerre suttogok el, ahogy a felismerés szele meglibbenti az elmém: aku cinta kamu. Tényleg volt ilyen, és arra is emlékszem, mit jelent, illetve emlékszem arra a fűtött, zavaros álomra, mely azt az éjszakát követte, és melyben Magnus mély, duruzsló hangon a fülembe suttogta, hogy szeret.
Lehet, hogy nem álom volt? Elbizonytalanodva billentem oldalra a fejem, mintha tőle várnám a választ kimondatlan kérdésemre. Nem szeretnék felsülni azzal, hogy összekeverem a vágyaimat a valósággal, és nem állíthatom biztosan, hogy egy szerelmi vallomás, amelybe elegánsan belealudtam, nevezhető valóságnak... Pedig minden porcikája ezt súgja, ahogy közelebb csusszan hozzám, és a testem azonnal reagál a közeledésére, pontosan azzal a három kis szócskával. Bódultan hajolok közelebb, laposakat pislogva érintem meg az arcát, közelebb vonva az enyémhez. Ajkaimon érzem forró leheletét, mégsem von közelebb, pedig szomjazom a csókját, kész lennék átadni magam neki. A nevét suttogom, ahogy ajkaink elsuhannak egymás mellett, és arcomat máris vállába temetem, rövid kitérőt téve a nyakához, hogy csókkal köszönthessem bőrét előtte. Megőrjít, amikor így játszik velem, és mégis úgy imádom! Képtelen vagyok ellenállni neki. Neked.
- ...szeretlek - bukik ki ajkamon, könnyedén lepereg róla, sokkal könnyedebben ahhoz képest, mekkora súlya van. Nem egyértelmű, hogy a félbehagyott mondatát fejezem be épp, tükörfordítását a vallomásának, vagy ez a sajátom, ami hozzám, az érzéseimhez tartozik. Számára talán nem az, számomra viszont egyből azzá válik, ahogy hangosan is kimondom végre, véget szakítva ezzel csábító játékának. Elhúzódom, hogy láthassam az arcát, és bánom, hogy lemaradtam arról, hogyan reagál erre a röpke kis szóra. Így hát amint keze a mellkasomon pihen meg, gyengéden beborítom tenyeremmel a kézfejét, ujjaim lágy szorításába fonva. - Szeretlek, Magnus.
Látom, látni akarom a reakcióját, és már nem félek tőle. Többé nem félek attól, hogy az érzéseim valaha bajba sodorhatnák kettőnket, hiszen pont ezek azok, amelyek annyiszor megmentettek már minket. Már nem félek, hogy megbántom velük Magnust - szeretném, ha tudná, ha szavaimmal megérinthetném a lelkét akkor is, ha ő másként gondolja vagy nem érzi, hogy készen állnánk. Akkor is tudnia kell, mert ő tette ezt velem.
Hagyom, hogy elfoglalja helyét az ölemben, kezem egyből megpihen a derekán, kissé feljebb simítva a felsőjét, hogy a nadrágja övébe kapaszkodhassak. Az arcát fürkészem, ajkaim automatikusan felveszik az ajkai görbületét. Érintésére behunyom egy hosszabb pillanatra a szemem, de a fejem már elég tiszta ahhoz, hogy a felszínen maradjak. Még nem merülhetek alá az érzelmeink hullámjai közt, még muszáj elmondanom, hogy...
- Nem - Játszi könnyedséggel pattannak le ajkamról a szavak, ahogy elutasítom a csókra vonatkozó kérését. Ujjaim felszaladnak az oldalán, finoman felmarkolom mellkasán az anyagot, hogy annál fogva közelebb vonhassam. - Nem akarom - ismétlem, ahogy önbizalmam lassan visszatér -, mert én akarlak megcsókolni.
Azzal magamhoz húzom, hogy ajkaink egymásba fojthassák a felesleges szavakat. Persze, hogy megérte! Minden perc megéri, amit vele tölthetek. Bűn lett volna, ha elszaladok, és örülök, hogy ezúttal jól döntöttem. Ki akarom sajátítani, az ajkait, az érintését, a mosolyát, minden egyes porcikája kell nekem, és szeretném vele éreztetni, hogy már nem szükséges terelgetnie az úton: már ott lépdelek szorosan mellette, a kezébe kapaszkodva, és húzom magam után, ha kell. A csókom bátor és önfeledt, kezemmel a hátán szántok végig, majd feljebb simítom derekáról az anyagot annyira, hogy megcirógathassam a kivillanó bőrt. Hagyom, hogy kedvére irányítson, de nem engedem, hogy messzire szaladjon a ló alatta; ajkaim épp annyira követelőzőek, akárcsak ő.
Ahogy feltöri a csókot, levegőért kapva szusszanok párat. Tekintetem az övét kutatja, némán kérdezve csak, ez mi volt. Csókolóztunk már ugyan, de még sosem tapasztaltam ilyen nyers, vad csatározását a szánknak. Lejjebb vándorolnak kezeim a hátáról, combján pihentetem meg, finoman rászorítva vonom magamhoz közelebb.
- Nem... - Szókincsem talán lekorlátozódott erre a szóra, vagy csak beléptem huszonév után a dackorszakba, mindenesetre oly' édes az ellenállásom, ez a makacs feleselés, hogy nem is bánom, ha ellent kell mondanom neki. - A legkevésbé sem. - teszem hozzá végül, mielőtt újfent csókra húznám, hogy ott folytassuk, ahol az előbb abbahagytuk. Hallani szeretném tőle is, olyan nyelven, amit értek és ismerek, nem csókok és érintések közé rejtve, hanem szavakban, bármennyire elcsépelt vagy ügyetlen is. Butaság talán, de nem érem be csak a tetteivel. Ha már én megbirkóztam a vallomással, épp olyan fontos számomra, hogy ő is megtegye. Mégsem bírok ellenállni az ajkainak, nem bírom leállítani a felsője alá kalandozó kezemet, izmai tapintását. Körmömmel fakó csíkokat szántok a derekán, míg apró puszikká tördelem a csókot, csitítva szenvedélyünket.
- Veled szeretnék lenni. Hivatalosan. Mindenki más előtt - rebegem ajkaink közé, kényszerítve magam, hogy távolabb húzódjak. Talán csak számomra fontos ennyire, hogy felvállaljuk egymást és a kapcsolatunkat, de nem szeretnék kimondatlan félhelyzetekben lebegni, hogy ha rákérdeznek, azt mondhassam végre: igen, együtt vagyunk, a fiúm Magnus Bane, Brooklyn és egész New York legcsodálatosabbja.

still hypnotizing me & soldier I will be

Malec

I love You

Pattog közöttünk a feszültség. Az íriszeim is csak alig emelem rá. Képtelenség simul közénk, hárítva egymástól minket. Érzem. Azt is érzem, hogy ő is így érez. Kifakadok és olyasmivel vágok vissza, amit nem érdemel meg. Senki nem érdemli meg, hogy a múltban elkövetett döntései miatt korholják, de képtelen vagyok e nélkül elmondani, hogy miért nem beszéltem róla. Nem felel. Így tovább sodródunk és már ott tartunk, hogy épp azt próbálom kiszedni belőle, miért nem hallgatott rám. Ellenben a hitemmel, nem provokáljuk egymást, nem emeljük fel a hangunkat. Ez lecsillapítja a kedélyeinket. A kérdései válaszba csomagolva érnek el hozzám, mire elnyíló ajkakkal pillantok rá. Dermedten fordulva törzsemmel, hogy tanulmányozhassam arcára kiülő érzelmeit. Ajkaim néma 'ó'-t formálnak. Mindvégig eszembe sem jutott, hogy mit követtem el ellene, hogyan nyitottam ajtót, hogyan üldöztem. Meg sem próbáltam beleidomulni a helyzetébe és onnan nézve a történéseket, pedig kellett volna. Ahogy ezt megteszem, halovány mosoly ugrik szám sarkába. Hiszen egy számára idegennek tűnő férfival talált idefenn és ahelyett, hogy elmenekült volna, egyenesen a közepébe sétált! Leejtem pillantásom róla, mintha éppen emészteném magamban a kérdéseit.
Közelebb húzódik hozzám, de éppen csak egy pillanat múlva már el is illan. Átrendezve az érzéseim, nem hagyhatom, hogy az, amiért eddig megküzdöttünk, most elreppenjen. Karom ösztönből emelkedik, ujjaimmal kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen. El kell mondanom, miért viselkedtem úgy, ahogy. Tudnia kell. Nem akarok félreértéseket közénk. Mosolyát látva  enyém csak kiszélesedik, mielőtt csókba vonnám finoman. Puha, mégis követelő a mozdulat, ahogy tarkójánál megragadva húzom magamhoz. A pillanatot hamar megszakítom, hogy szemeibe nézhessek és kiolvashassam belőlük, hogyan érez, mit gondolhat és szólhassak még pár szót kettőnk érdekében. Homlokaink összeérnek, mosolyom tovább borítja be arcom, mint hittem volna, hogy egy ilyen találkozás után lehetséges. Kezének útvonalára felé pillantok el, majd akkor emelem rá ismét tekintetem arcára, amikor a szüleinket hasonlítja össze.
- Ne viccelj, Maryse mindent visz. - huncut pillantást engedek meg magamnak. Ajkaim morzsolgatom, szemeim lesütöm. Vissza kell fognom magam, ami azt illeti. Egy halk kuncogás még így is talán felhangzik a néma falak között. Elhúzódom és a nappalin átgyalogolva leejtem vázam a kanapéra. Esküszöm, nincs bennem erő a további ácsorgásra. Jó lesik megpihenni. Onnan fürkészem a lemaradó Alexandert. Szemlátomást nem tudja eldönteni, hogy beljebb jöjjön, vagy inkább hátraarccal távozzon. Mosolyt csal arcomra, ahogy a tanácstalanságát fürkészem. Eszemben sincs megmondani, hogyan tegyen. Élvezettel nézem, ahogy maga dönti el az estére vonatkozóan, hogy maradna-e.
Türelemmel és elégedettséggel kémlelem, ahogy lassacskán megközelít. Állam szegve bólogatok, mintha csak bátorítani akarnám, hogy felelje bátran, hogy miért jött el hozzám. Meglepne, ha a segítségemért jönne el. Legutóbb ugyanis épp félbeszakadt valami közöttünk. Nyelnem kell, ha visszagondolok arra az éjszakára. Le kell sütnöm a másodperc töredékére szemeim, valahová a kanapé gyűrődései közé, mielőtt ismét ráemelném tekintetem. Lábaitól egészen a kósza tincseiig futkos pillantásom, árulkodó mosollyal. Ahogy feleletét meghallom, kissé meglepetten hőkölök hátra. A döbbenetem átalakul megértésbe és már éppen ki is mutatnám szavakkal, amikor pontosít feleletén.
Nézem, ahogy még közelebb merészkedik és helyet foglal mellettem. Ahogy felveszi alakját a puha anyag, elmosolyodom. Ajkaim görbéje csak tovább húzódik arcomon, ahogy ujjai játékát figyelem. Rendezem magam, hogy bár kinyújtott lábaim keresztbe vetve maradnak egymáson, törzsemmel enyhén felé fordulok. Karjaim combjaimra ejtve, valahol az ölemben pihennek egymásba. Szólnom kellene, mondanom bármit, így nedvesítek ajkaimon, de ismét megelőz. Szemöldökeim összefutnak, hol szemeit, hol száját, hol haját, hogy egész alakját nézem, miközben beszél. Fogalmam sincs, hogy titkolni akarja e zavarát, de ha igen, rettenetesen rosszul csinálja.
- Nem? - meglepetten követem pillantását a dohányzóasztalra előttünk, majd finoman megingatom fejem, mielőtt ismét rápillantanék - Én úgy emlékszem elmondtam mindent. Az más kérdés, hogy elaludtál... - szándékosan zavarom össze kissé. Orrom felhúzása grimaszolásom közben árulkodó, ha rám tekint. Előre dőlök-csúszok pár centit, hogy a kanapé szélére kerüljek és felé fordulhassak teljes egészemmel. Enyhén megdöntöm arcom, majd a hozzá közelebbi karom megemelve gyűrűkbe bújtatott hosszú ujjaimnak engedem, had zongorázzanak könyökétől, fel, egészen válláig. Ott hagyom elidőzni egy kissé köröket rajzoló kezem, mindvégig tekintetemmel övét fürkészve. Lehunyom szemeim egy pillanatra, hogy mosollyal arcomon eldönthessem fejem, még egy fokkal és tovább indítva ujjaim, egészen fellépegethessek nyakának ívéig, megállapodva tarkóján, beletúrva sötét tincseibe. - Azt mondtam neked... - húzódom közelebb teljes egészemmel, hogy tarkójáról leejtve karom, ellentétes oldalára simulhasson kezem, míg a másikkal arcélét simíthassam, hogy biztosan nekem szentelje figyelmét - Aku cinta kamu... - íriszeit fürkészik fürgén enyémek, majd elengedem vonásim és hagyom, hogy a mosolygós arcom átformálja szívem, valami egészen más érzéssel megtöltve. Olyan közel érkezem hozzá, hogy ajkaink már összeérnek, még sem vonom csókba. Orrom hegyével övét cirógatom, lassú, macskás bújással dörgölődzve hozzá.  Ajkaim végig futnak arcperemén. A bőrének illata kábít, úgy érzem mélyen szippantanom kell belőle. Így is teszek. Addig nem állok le a mozdulattal, még számmal el nem jutok füléig. Éppen akkor lassítok le, hogy megsúghassam:  - Azt jelenti... - mosolyogva búgom hallójáratába, majd elhúzódom, hogy véget vethessek a játszmának és a szemeibe mondhassam, ahogy érzek. Az arcán felejtett kezem leengedem, mellkasára simítva. Vennem kell egy mély levegőt, mielőtt a szemeibe mondanám. - Árnyvadász vagy, nem kellene tudnod, mit jelent? - egyszerűséggel pimaszkodom, finoman még vállam is megemelve. Mindkét kezem visszahúzom. Kissé szégyellem, hogy nem vagyok egyértelműbb, de úgy érzem, ha kiderülne, hogy a becsben tartott érzelmem nem kölcsönös, belerobbanna a szívem. Tudnom kell, hogy az érzés, ami hozzá láncol, az érzés, ami szívem birtoklója, amióta csak megpillantottam, nem egyszeri és visszautasítható... Nem olyasvalami, amivel egyedül kell megbirkóznom. Mosolyom kiszélesedik, ahogy lesütöm szemeim. Nincs bennem megbánás, mégis úgy érzem lehunyt szemekkel vennem kell egy mély és felüdítő levegőt.
Lassan felnyílnak szemeim és ráemelem tekintetem. Hacsak nem fut el, nem menekül el a játékom elől, akkor elrugaszkodom a helyemről és átdobom egyik lábam fölötte. Tenyereim mellkasára simítva belekényszerítem a háttámlába. Az ölébe érkezem, onnan somolygok rá.  - Akarod, hogy megcsókoljalak? - a beleegyezését kérem, vagy csak ezzel figyelmeztetem, bárhogyan is megejtem vázam, hogy égethesse bőröm övét. Hiszem, ha nem akarnál engem,.. már nem lennél itt. Igaz?  - Megérte beljebb jönnöd, nem igaz? - enyhén felemelkedik szemöldökeim vonala, míg hangom úgy halkul. Aztán megcsókolom. Ajkaimmal elfojtom minden kérdőjelét, vagy rosszallását. Követelőn, szenvedélyesen csókolom, úgy, ahogy minden éjjel akartam, amióta csak faképnél hagyott az árnyvadász küldetés miatt. Elvesztem a fejem a közelében. Hátradöntöm a kanapén, a testét a puha anyagba nyomom, és csak csókolom és csókolom, mintha nem számítana semmi, mintha egyedül mi lennénk a világon. Pár perc után húzódom el, hacsak ő nem dönt másképpen.
- Ennyi magyarázat elegendő? - húzódom el tőle, hogy mosollyal arcomon kikövetelhessem, hogyan érez-gondol. Szeretlek, hát nem látod?

Malec

Vállalom, hogy nem volt velem könnyű dolga a kapcsolatunk hajnalán, mikor még csak éppen hogy betoppantunk egymás életébe. Igaza van abban, hogy a mániákus kötelességtudatom, ahogy Izzy mondja, ellehetetlenítette a kapcsolatunkat, ahogy a Lydia és az érdekházasság körüli keringő is valószínűleg több fejfájást okozhatott a környezetemnek, mint azt én hajlandó voltam beismerni. De most már beláttam, hogy igazuk volt, és azt is beláttam, hogy konok tetteimmel saját magam útjába álltam - beláttam, igen, de ettől még viszont hallani ezt Magnus szájából elég idegesítő. Nem tehetek egyebet, minthogy a szememet forgatom némán, mert ha megszólalnék, csak vitát robbantanék ki. A hallgatás jót tesz, pár pillanat alatt lehűt, és a sértett duzzogás enyhül annyira, hogy én is normális, békítő hangon felelhessek, melyről érződik, hogy nem célja provokálni vagy vitát generálni, nem kioktató, de nem is mentegetőző, inkább csak magyaráz, az igazához ragaszkodva, mégis engesztelőn.
- Te ott hagytál volna? Egyedül, egy gyanús alakkal? Ha látod, hogy furcsán viselkedek és nem önmagamat adom, hátat fordítottál volna? Mert nekem ez nem ment, Magnus, és ha újra megtehetném, akkor sem menne. - felelem végül, igyekezvén belegondolni a helyzetébe. Megértem, hogy aggódott értem, és a javamat akarta azzal, hogy elküld, de én is legalább ennyire aggódtam érte. Elképzelni sem tudtam, mi lehet a baj, mi készteti rá, hogy így beszéljen velem, és meg sem fordult a fejemben, hogy magára hagyjam. Képtelen lettem volna elmenni, tudván, hogy valami nem stimmel. Mert nem számít, mi vár rám az ajtó túloldalán, ha tudom, hogy bajban van, akkor is érte fogok menni, ha arra kér, ne tegyem - nem azért, mert árnyvadász vagyok, hanem mert.....
A vonásaim ellágyulnak, ahogy megértem, mi zajlik le bennem, mégsem merek hangot adni újonnan szerzett felfedezésemnek. Annyira friss még, félek, ha kimondanám, rögtön elillanna az érzés, vagy csak összetörném... Nem, jobb lesz, ha dédelgetem még, és emésztem, hogy mivel is jár egészen pontosan.
Óvatosan simulok hozzá közelebb, mintha az érzéssel együtt őt is elijeszthetném. Lesem a reakcióját, várom, hogy eltol-e magától vagy hajlandó megenyhülni. Az, hogy leteszi a poharat, halvány, bizakodó mosolyra ad okot, de azért hátrébb húzódom tőle, hogy érezze, nem akarok túl hevesen nyomulni. Szeretném, ha magától bocsátana meg, és ő döntene úgy, hogy eloltjuk a haragot kettőnk közt. Nem szeretném, ha a mai este bennünk maradna és éket verne közénk, ahogy az a bűvös ékszerdoboz és a portáldarab tette nem is olyan rég.
Ahogy megérzem ujjait, automatikusan emelem az állam, hogy a szemébe nézhessek. Megnyugtat a látvány, még ha szavaival vihart is kavar bennem. Soha nem hittem, hogy egyszer tényleg ilyen fontos leszek pont neki, és ez csak még inkább megerősít abban, hogy helyre akarom hozni kettőnk közt a dolgokat. Halvány, szelíd mosolyt villantok rá, jelezve, jól esik a féltése és én is hasonlóan érzek, mire azonban szóra nyithatnám a számat, megérzem a tarkómra vándorló kezét. Nagyot dobban a szívem, ahogy közelebb von magához, és a szemem lehunyva egyből átadom magam a csókjának. Kezem a könyökére vándorol, másik az oldalán pihen meg, és közelebb lépek hozzá annyira, hogy kényelmesen felelhessek ajkaimmal az övéinek. A pillanat olyan varázslatos, és azt kívánom, bár soha nem érne véget! Ő mégis elszakad - idejekorán, sajnos -, hogy újabb bűvös szavakkal kápráztasson el.
Homlokom bárgyún döntöm az övének, arcom enyhén az övébe fúrva, kezem cirógatva halad feljebb könyökéről, végig a karján, fel egészen a válláig.
- Nos... Vitatkozhatnánk róla, hogy Asmodeus vagy az anyám-e a problémásabb eset - jegyzem meg ártatlanul, fakó félmosollyal pillantván fel a szemébe. Hagyom, hogy elhúzódjon, bár rögtön fájón mar belém a hiánya. Tétován követem, aztán pár lépés után elhal a mozdulat. Nem tudom, mit kezdjek magammal fizikailag, így hát állva maradok. Talán mennem kéne, de olyan kínosan hangzik, hogy egészen eddig próbált a lakásán kívül tudni, hiába, most pedig, amint elmúlt a baj, rögtön magam vetem fel, hogy távoznék... Így mivel képtelen vagyok eldönteni, maradhatok-e vagy mennem kéne, megállok e vékony határvonalon és onnan fürkészem.
- Öhm, igen...
Mintha órákkal ezelőtt lett volna, amikor eldöntöttem, meglátogatom Magnust. Félbemaradt legutóbb egy beszélgetésünk, és szerettem volna bepótolni, tisztázni - legalábbis ez szolgáltatta az ürügyet, igazából azt sem bántam volna, ha szóba sem kerül a kapcsolatunk milyenségének firtatása. Beértem volna azzal is, hogy csak a közelében lehetek, s mivel ő nem hívott, ezért én szántam el magam arra, hogy lépjek. Így hát azt fontolgattam, melyik verzióba avassam be, közöljem vele, hogy tisztázatlan témát hagytunk félbe legutóbb a hirtelen elrohanásom miatt, vagy egyszerűen mondjak csak annyit, hogy látni akartam - ami egy ilyen őrült este után talán mindkettőnkre ránk férne.
- Nem volt különösebb oka - felelem végül, de mivel úgy érzem, ezzel a válasszal rögtön a két szék közé estem, behunyom egy hosszabb pillanatra a szemem és halk, megadó sóhajjal visszakozom. - Igazából... látni akartalak.
A kanapéhoz lépek, helyet foglalok mellette és féloldalasan felé fordulok a törzsemmel, hogy láthassam. A térdemre támaszkodok, ujjperceimet tétován fűzöm össze, egymásba akasztva tördelem, hogy levezessem a zavarom. A látványa, a közelsége kibillent az egyensúlyomból, mintha mérleghinta lennék, melyről lepattan az ellensúly... Nyugtalanná tesz. Az érintésére vágyom, a csókjaira, szeretném újból felfedezni a bőrét a felsője alatt, és nem tudom, hogyan maradjak józan és éber a vágyakon túl. Képtelen vagyok kordában tartani az iránta érzett vonzalmamat.
- Legutóbb félbe maradt köztünk egy beszélgetés. Nem mondtad el, hogy te mit gondolsz... rólunk.
Bár a csókjával meggyőzőtt aznap arról, hogy nincs miért aggódnom, mégis gondterhelten fordítom tekintetem róla az előttünk nyújtózó dohányzóasztal felé. Ültömben hintázok előre-hátra, ujjbegyeimet egymáson tornáztatva, és szeretném felgyorsítani az időt, hogy mielőbb hallhassam a válaszát. Ne kínozz sokáig, így sem alszom jól napok óta...

get it right & hypnotizing

Malec

What about now?

Ital. Egy. Vagy rögtön kettő. Esetleg három? Lépteim szorgosak. Nincs más kitűzött célom a következő két percre, csak lehűteni felkorholt idegrendszerem. Asmodeus elintézte a napom. A kapcsolatom. És a jövőmet. Hazudhatom, hogy mindeddig nem mászkált lábujjhegyen a gondolataim között, de miért is tenném? Az viszont létező darabja egészemnek, hogy elhittem, nem bukkan fel többé, ha eddig nem tette. És tessék. Itt jár-kel majd, közöttünk. Aligha fogja bármi letaszítani a kitűzött céljáról. Az első kortyot emiatt indítom útjára...
Hallom Alexander lépteit. Tudom, hogy megindult utánam, de jobban tette mindkettőnk érdekében, hogy lelassult. Tisztán kimondhatom, amit gondolok, amiért felbosszantott. És persze, hogy egy makacs szusszanás a reakciója. Mi más is volna?! Lusta oldalpillantás a válaszom, majd egy türelmetlen ajakmorzsolgatás. Hét pokol...
Hagynom kell kirobbannom magamból az indulataim, méghozzá egy kérdés formájában, amire persze szintén kérdéssel felel. Meghökkenésemben elnyílt ajkakkal, szinte dermedten fordulok felé. Szemöldökeim összefutnak, úgy pislogok, mintha nonverbálisan arra kérném, ismételje meg a kérdését. Ujjaim az általuk fogott pohártól eltávolodnak feszesen, ezzel is kifejezve értetlenségem. Ami persze megjátszott.
- Mikor is kellett volna beiktatnom? Azelőtt, vagy azután, hogy az érzéseink útjába álltál? Alexander, mikor volt alkalmam beszélni bármiről is, ami a múltammal kapcsolatos? - hangom nem emelkedik, rekedtes és finom. A legkevésbé sem lekezelő. Nem volt alkalmam, nem is kerestem. Talán soha nem is beszéltem volna erről, ha nem bukkan fel magától. Miért? Mert szégyenlem. Hogyan is kérhetném a szerelmét, ha a saját szüleim szeretetére sem voltam méltó? Nyelnem kell. Ádámcsutkám ugrik egyet. Bizonyára el kellett volna mondanom. Talán a múlt éjjel, amikor éppen csókba vontam. Biztosan! Szemeim finoman megforgatva pillantok el róla. Egy pontra. Egy valótlan pontra.
- Tisztább? - ajkaim elnyílva maradnak egymástól - Ha mondjuk elmész, mikor arra kérlek, talán nem szerez tudomást rólad. Vagy később... - töltenem kell egy újabb italt. Így is teszek. Most hiába menti az igazát, nem fogunk egyetérteni. A létező legnagyobb fegyverrel ajándékozta meg apámat. Elárulta a nevét, a kilétét, amit mindaddig olyan szorgosan sikerült elbújtatnom előle. Még jó, hogy nem várja el, hogy megtapsoljam érte! Pillantásom árulkodó, ám amint ismét megszólal érzem, hogy lebontogatja a dühből felépült falaim. Érzem, hogy nem szabadna derékba törnie a haragom, hogy ki kellene bontakoznia az idegességemnek és megértetnem vele, hogy akkor sincs ebben a helyzetben helye az árnyvadász oldalának, de mivel jól ismerem a makacsságát, tudom, hogy ebben az ügyben nem fogom tudni meggyőzni. És a közelsége egyébként is arra kényszerít, hogy lemondjak arról az elgondolásról, hogy haza pateroljam. És hiába marad egy utolsó pillére haragomnak, karja felsettenkedik hátam mentén és letelepszik lapockám fölé. Az érzés épp elég ahhoz, hogy csettintésre kizavarja belőlem a haragomat. Mit csinálsz velem, hm? Ki a boszorkány, te vagy én? Épp elnyitnám a számat, hogy még azért csak oda szúrjak valamit, de akkor ujjai kézfejemre siklanak. Arra, amelyikben a poharam tartom. Arcom nem mozdul, szemeim ugranak le a közös pontra. Nyelnem kell újból. Megértem utalását. Arcizmaim megfeszülnek, ahogy finoman fejem rázva behódolok és leejtem a poharat az asztalra. Az üveg finoman koccan. Szavai törik meg a csendet. Nedvesítek ajkaimon, hogy mondjak valamit, de karjait elhúzva, szemeit lesütve ácsorog előttem, mint egy bűnét megbánt kölyök. Képtelen vagyok mosoly nélkül nézni rá.
- Tudod... - emelem jobbom, hogy ujjaim álla alá csúsztatva magamra vonjam szemeit, angyali arcát és kábultan teljes egészemmel felé fordulhassak - ...nem akarom, hogy bármi bajod essen miattam. - suttogom, mintha tartanék tőle, hogy még mindig az ajtó túl oldalán ácsorog a lidérceim egyike. Finom mozdulattal csúsztatom nyaka ívére tenyerem, hogy végül tarkóján állapodjon meg kezem, és ott megragadva megbillentsem annyira, hogy csókot lopjak tőle. Finom, mégis őszinte és szenvedélyes csókot. Másik kezemmel szemközti karjára fogva. Hamar elszakadok tőle, éppen csak elhúzódva. - Sajnálom. Tudom, hogy árnyvadász vagy, a legerősebbek egyike, de nem állok készen rá, hogy harcban lássalak vele. Nem akarom... - búgom, szomorkás mosollyal nézve arcának minden pontját. Enyhén fejem csóválom. Tanulmányozom, hogyan reagál, miképpen formálják szavaim hangulatát. Elhúzom kezeim róla, hogy hasfalam előtt tartva őket, kivárjam, mit felel, majd visszatekerem az üveg fedelét, hogy ezzel is jelezzem, nem áll szándékomban többet inni. - Miért jöttél? - utalok arra, hogy hirtelen felbukkant, de igazából még nem tudom az okát. Sejtéseim persze akadnak, de hallani szeretném tőle. Elfordulok tőle és a nappalin átgyalogolva az egyik kanapéra ejtem magam. Beleidomulva hátammal annak támlájába, onnan mosolyogva rá, türelemmel várva magyarázatát.