Re: Elhagyatott épület ↠ Csüt. Jún. 22, 2017 2:40 pm
Asmodeus & Killian
A szavaira, miszerint ő a Pokol egyik hercege, nevethetnékem támadt. Sőt, fel is nevettem, amolyan „te normális vagy?” arckifejezéssel. - Naná, én meg Lucifer vagyok. Nyilván. Na jó, ne röhögtess. Te meg a Pokol hercegség… honnan szedsz ilyeneket? – Méregettem. Egyáltalán nem nézett ki valami különlegesnek. Egy átlagos ember alakját viselte, így hát miért gyanakodtam volna arra, hogy ő… az, aminek vallja magát? Vagy csak nem figyeltem eléggé az apró, utaló jelekre? Mindegy, nem volt erre időm. - Nos, az én életem maga a Pokol, már gyerekkoromtól kezdve. Nem hiszem, hogy annál bármi rosszabb lehet, mikor a saját véred okoz neked fájdalmat és még élvezi is azt. – Vigyorogtam. Igen, régen fájt, régen sokkal másabb volt minden, most meg… csak nevettem rajta, azon, amit apám művelt. Aztán közöltem vele, hogy elég a beszédből, mert az értelmetlen csevegés… hát, értelmetlen. Valóban a halálára hajtottam, de tapasztalva, hogy a szeráfpenge sérülései azonnal eltűnnek, egy fél pillanatra elöntött félelemmel. Netán igazat beszélt? Ő valami különleges, pokolbéli lény, azért nem fog rajta a pengém? A szavakra nem igazán koncentráltam, újra és újra nekimentem, támadtam, de elkapta a csuklóm. Felkiáltottam, ahogy megszorította és persze a szeráfpengém egyből kiesett a kezemből. Hallottam, ahogy néhány csontom reccsen és az érzés… egyáltalán nem volt kellemes. A szívem hevesebben kezdett verni, az adrenalin szintem még magasabbra szállt, mint eddig volt. Nyeltem egyet, majd farkas szemet néztem a Pokol hercegével, aki előttem vedlette le emberi mivoltát. Őszintén szólva, ha tényleg lehetek őszinte… fejben láttam a saját halálomat. De nem az a fajta vagyok, aki csak úgy feladja, így hát megpróbáltam elrántani tőle a kezem. - Oké, oké, Mr. Pokol Hercege… - Nyöszörögtem, miközben megfogtam a sérült csuklómat. Fájt, rohadtul. Hátrébb léptem, egészen a szeráfpengéig, de ezúttal nem akartam támadni. Előszedtem az irónomat és miközben a férfit figyeltem, végighúztam a gyógyító rúnámon, ami felizzott és éreztem, hogy a csuklóm lassan rendbe jön. - …gondolom, azok után, hogy meg akartalak ölni, te is hasonlóképp cselekednél, nem igaz? – A számat húztam, de végül elmosolyodtam. – Tudod, nem kéne. Nekem fontos feladataim vannak, nincs időm a halálra. – Vigyorogtam továbbra is a képébe. Valahogy nem rémisztett meg a halál gondolata, meg hát magamban már úgyis végigzongoráztam a lehetőségeket és azt, hogy mégis kinek hiányozna a kissé kattant fejem. Nos, nagyon senkinek. Ettől függetlenül nem vágytam a halálra, sőt. Élni akartam és tovább harcolni Valentine oldalán. Az irónomat elraktam, majd felvettem a földről a szeráfpengét. - Nyugi, nem próbállak megölni… - Közöltem egyből, nehogy ő akarjon megtámadni. Újra és újra végigmértem. Ritkán lát az ember ilyen közelről ilyen pokolbéli lényt, mint ő. - Mit keres közöttünk a Pokol hercege, maga? – Kérdeztem töprengve, némileg a fejemet rázva, hisz nem értettem, miért van itt. Lehet azért, hogy elhozza a földi poklot? Az vicces lenne. Elvigyorodtam újra.
Re: Elhagyatott épület ↠ Csüt. Jún. 22, 2017 11:37 am
Killin & Asmodeus
Little shadowhunter, you want to torture someone? Then, see and learn from the master.
Ez a vadbarom szó szerint az volt. Mármint, a következő megszólalásai mind alátámasztották azt a feltételezésemet, hogy egy kicsikét őrült a gyerek, és igen, nem lett volna ez ellen semmi ellenvetésem, csak hát tudjátok, amikor valaki nem fogadja meg a tényleg szívből jövő tanácsaimat, az igazán bosszantó. És ez az árnyvadász jól láthatóan képtelen volt felfogni azzal a csöppnyi kis agyával, hogy vele ellentétben én nem csak úgy légből beszéltem. Azon mindenesetre elgondolkoztatott, hogy tényleg ennyire jól sikerült-e az emberálcám, vagy csak ez a gyerek volt hülye, hogy nem érezte a belőlem áradó sötét aurát. Mindenesetre, bármelyikről is volt szó, nem számított, mert én már alig vártam, hogy felfedhessem valódi kilétemet előtte – kíváncsi voltam, mennyire esik le majd az álla. Főleg akkor, ha nekem támad – elvégre, a szeráfpengéik nem voltak hatással rám… Mily kár, hogy sehogy nem tudott volna bennem kárt tenni! Amikor azzal jött, hogy valójában semmi olyat nem akart megtudni a vérfarkastól, amit ő ne tudott volna magától kitalálni, csak rántottam egyet a vállamon nemtörődömül. Nem igazán foglalkoztatott ez az apró tény, hisz ettől függetlenül nekem ugyanúgy kedvem támadt a halott emlékei között kutatni. Kíváncsi voltam, hogy ez az árnyvadászocska hogyan kínozta meg a csajt, mert ahogy elnéztem a holttestét, nem igazán tetszett a látvány. Nem volt túlságosan meggyötörve, nem voltak változatosak a sérülések, és kicsit sem voltak kreatívak – talán ez az utolsó volt az, ami igazán zavart. Én mindig igyekeztem a fantáziámat is használni, és újfajta módszereket kitalálni – ez volt az, ami engem szórakoztatott. - Igazság szerint, maga vagyok a pokol. Pontosabban az egyik hercege – tettem még hozzá csak úgy mellékesen. Egyébként is tudtam, hogy a fiúcska nem fog nekem hinni, elvégre, csak rám kellett nézni. Teljesen átlagos külső, vagyis, annál azért jóvalta több, hisz nálam helyesebb pasi nem volt, de nem voltak szarvaim, úszóhártyáim, nem volt természetellenes színű vagy formájú a szemem – tehát semmi nem árulkodott arról, hogy természetfeletti lettem volna. Legalábbis neki nem mutattam. – Szóval szerintem nem árt, ha jóban vagy egy hozzám hasonlóval… de a te dolgod, én nem kötelezlek semmire, de hidd el nekem, hogy a pokolnál is rosszabbá tudom tenni az életed – magyaráztam neki teljesen nyugodtan, bár azért a fenyegetésnél tettem arról, hogy hihető is legyen az, és ne csengjenek szavaim olyan üresen, mint az ő esetében. – Szóval lehet inkább neked kellene jópofiznod, és nem nekem… - mondtam még kicsit elgondolkozva, de persze ezt sem hallotta meg a fiú, hanem kijelentette, hogy elég volt a beszédből, és hogy holtan akar látni. Láttam, ahogy közeledett felém a szeráfpengéjével, ha akartam volna, könnyedén kikerülhettem volna a csapásait, csak hát szándékosan nem akartam, hogy ezzel is mutassam, én nem félek tőle, és egyébként sem tud bántani – a sérüléseim ugyanis egyből beforrtak, épphogy megvágott az árnyvadász. Magamban persze végig kárörvendően nevettem, ahogy azt figyeltem, kárt próbál tenni bennem. Csak hát azzal nem számolt, hogy nem fog tudni – ha egy egyszerű démon vagy bukott angyal lett volna itt, és nem a pokol egyik hercege, nos, igen, az tényleg megszívta volna, hisz rájuk hatással volt az árnyvadászok angyali pengéje, de ránk, pokol hercegekre nem volt, és én imádtam ezt az előnyt kihasználni. - Ha befejezted ezt az értelmetlen vagdalkozást, akkor bemutatkoznék még egyszer – feleltem, majd mikor legközelebb láttam a szeráfpengét felém szállni, nemes egyszerűséggel elkaptam a fiú csuklóját, és olyan erővel megszorítottam azt, hogy lehet kicsit eltört egy-két csontja. Most mondanám, hogy nem volt szándékos, de ez nem lett volna igaz, mert nagyon is az volt. - Asmodeus vagyok, a pokol hercegeinek egyike személyesen – húztam ördögi vigyorra ajkaimat, miközben felfedtem valódi kilétemet a fiú előtt. Ébenfekete szárnyaim megjelentek, és zöldes-sárgás macskaszemeim is felvillantak eredeti formájukban. És hogy a hatás teljes legyen, minden gonoszságomat és kegyetlenségemet az aurámba összpontosítottam, hogy most már tényleg fogja fel az árnyvadász is, ő itt egy senkinél is kevesebb. Egy féreg, akit én akkor és úgy taposhatok el, ahogy csak akarok.
Re: Elhagyatott épület ↠ Pént. Jún. 16, 2017 11:31 pm
Asmodeus & Killian
Méregettem az idegent és próbáltam nem elveszíteni a fejem. Gyűlöltem, ha megzavarnak és kedvem lett volna szétszabdalni a pengével amit a kezemben szorongattam. De nem tettem, nem mozdultam, csak hosszasan figyeltem és hallgattam az értelmetlen fecsegését. - „Sajnos” kimaradt… - Nem mintha a „bocsánat kérése” változtatott volna a tényen, miszerint betolakodott oda, ahova nem kellett volna. Sőt mi több, beleütötte az orrát a dolgomba és ezért felettébb dühös voltam rá. Végigsimítottam az ujjaimmal a szeráfpengén, amit magam elé emeltem. A nevetésére rosszallón összehúztam a szemem, majd megejtettem egy félmosolyt, amolyan „Mindjárt széttéplek a kedves kis modorod miatt” stílusban. - Ó, én nem sietek, egy cseppet sem… ja de, mégis. – Ahogy megveregette a vállam, szinte felháborodtam. Hogy mer egyáltalán hozzám érni? Ki ez az alak? Méltatlankodtam magamban, majd utána fordultam. Gyanakvón méregettem, hogy ki vagy mi lehet ő és mégis mit akar a holtesttel. A pengét továbbra is magam előtt tartottam, de talán… tényleg csak talán, felkeltette az érdeklődésem ez a nagyképű barom. Egy picit. Az érdeklődésemet viszont nehéz volt megtartani, azaz fenntartani. Utána léptem. - Nem mintha közöd lenne hozzá, mit akartam megtudni tőle. – Vigyorogtam rá, majd vállat vontam. – Sőt, most, hogy jobban belegondolok… - Felnevettem. - …nem is volt mit megtudnom tőle. Legalábbis semmi olyat, amire magamtól nem jöhetek rá. Csak egy kis könnyebbség lett volna, ha beszél, de tényleg nem nagy ügy. – Újabb vállvonás, sőt, legyintettem is, majd a pengét egy laza mozdulattal megpörgettem, majd újra felemeltem. A mosolyom egy csapásra eltűnt és úgy néztem újra rá. Nem, igazából le sem vettem róla a tekintetem. Az intelme, miszerint ne akarjam megtámadni, mert csak akkor leszünk jóban… nos, vicces volt. Kit érdekel, mit hadovál ez itt össze? Miért kéne félnem tőle? Én vagyok Killian Walsh, aki… jó, végül is, ha jobban belegondolok, nem voltam senki. Csak egy név, ami igazából semmit nem jelent. Egy olyan név, egy olyan ember, aki valószínűleg a feledés homályába vész egyszer és akire talán még a saját húga sem fog szívesen visszagondolni… De az a nap nem ma volt és ez volt a lényeg. Itt voltam, a vérem pezsgett, akárhányszor csak fegyvert fogtam és öltem… élveztem, hogy fájdalmat okozhatok másnak és azt is élveztem, ha engem bántottak. Mármint, fizikálisan… egy kicsit. Talán. Lelkileg pedig már nem tudott volna nekem senki ártani, mert hát… nos… lelkem már nem volt. Azt apám kiölte belőlem, amíg még élt. De már nem élt. Hála nekem. - Egyet árulj el nekem… mégis ki a Pokol vagy? És miért kellene, hogy hallgassak rád? Miért kéne nekünk „jóban” lennünk? Ki küldött? – Végigmértem újra és újra, majd szusszantam egy aprót. Lelki szemeim előtt már azt láttam, ahogyan vérben úszik és kegyelemért könyörög, vagy épp azért, hogy öljem már meg és ne kínozzam tovább. Ez a kép tetszett és alig vártam, hogy eljussunk odáig. Mert biztos voltam benne, hogy a találkánk nem érhet máshogy véget. - Nem kell az értelmetlen jópofizás, azzal nálam senki sem vágódik be. – Vágtam rá a kedves kis segítségnyújtására. Komolyan, minek néz engem? Miért avatnám be abba, hogy mit akartam megtudni a vérfarkastól? Ha kitudódna, hogy mit kerestem itt, hogy miért öltem meg egy vérfarkast… oda lenne az egyezmény. De csak akkor történne így, ha ez az idegen életben maradna. Így hát, visszatértem oda, ahonnan elindultam: tudtam, hogy végeznem kell vele a rend fenntartása miatt. Jó volt erre fogni. - Tudod, mit? Elég a beszédből. A tettek beszéljenek helyettünk, hisz mindketten tudjuk, az előbbi monológod a „jóban levésről” csak álca vagy inkább csel. És… nekem nincs szükségem ilyesmire. Arra annál inkább, hogy halott legyél. - Végigmértem, majd hirtelen elindultam felé és a szeráfpengével támadtam rá, jobban mondva szúrtam az oldala, mellkasa felé. Ha kitudódna, hogy vérfarkast öltem, kitörne a háború… ez a gondolat valahol tetszett, de azt is tudtam, hogy a kedves kis főnököm nem ezt várja tőlem. Azt várta, hogy beépüljek az mihaszna árnyvadászokhoz és tegyem a dolgom, információkat hozzak neki, ezáltal elősegítve az ő céljainak megvalósítását. Ha valamihez, hát ehhez ragaszkodtam… miért? Magam sem tudtam, de nem is érdekelt. Csak a feladatomra koncentráltam, semmi másra.
Re: Elhagyatott épület ↠ Szer. Jún. 07, 2017 11:28 am
Killin & Asmodeus
Little shadowhunter, you want to torture someone? Then, see and learn from the master.
Nem igazán tudtam, hogy milyen fogadtatásra is számítsak, arra mindenesetre nem gondoltam, hogy majd pont a modoromat fogja kritizálni a kis árnyvadászocska. Mondjuk, igaza volt, tényleg volt még mit csiszolnom az udvariasságomon, csak hát, tudjátok, nem igazán érdekelt. Minek kellett volna várjak arra, hogy beengedjen, amikor megtehettem én azt saját magamnak is? Előlem nem mintha el tudott volna futni bárki is, és egy csukott ajtó nem tartott volna attól vissza, hogy én is kivegyem a szórakozásból a saját részemet. - Elég sok mindent tanítottak, de ez sajnos kimaradt – villantottam a fiúcskára egy némileg sajnálkozó mosolyt, de igazából a szemem csillogása elárulta, hogy kicsit sem sajnáltam a dolgot. De minek is kellett volna lepleznem ezt? Ennyire azért nem akartam megjátszani a tudatlan utazót, főleg, miután láttam, hogy épp most végzett a vérfarkaskával. Mi tagadás, sajnáltam a dolgot, mert én is szívesen eljátszadoztam volna vele, de hát így csak ez az árnyvadászocska maradt nekem. Csak remélni tudtam, hogy ő is elég lesz ahhoz, hogy ne érezzem pazarlásnak azt, hogy idejöttem. A következő megszólalását hallva azonban nem bírtam ki nevetés nélkül. Vicces volt nézni, hogy milyen sokat képzelt magáról, és még csak le sem esett neki, hogy nem emberrel van dolga! Ó, barátocskám, ha tudnád, hogy engem nem küldhetsz a pokolba, hisz épp onnan jövök… - Szerintem inkább ne siessünk ennyire, rendben? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, miután befejeztem a nevetést, majd megveregetve a vállát beljebb hatoltam a házban, el egyenesen mellette. Nem vettem a fáradtságot arra, hogy hátranézzek, azt figyelve, mikor fog egy tőrt belém döfni, mert nem féltem tőle. Minek is kellett volna? Hisz én voltam Asmodeus, a pokol hercegeinek egyike, és egy kis mitugrász nem fog tudni végezni velem. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy a reflexeim milyen jók voltak. Előbb megneszeltem volna a szándékát, minthogy neki még csak eszébe is jutott volna. - Szóval, mit akartál megtudni ettől a vérfarkastól? – fecsegtem tovább, miközben megindultam a holttest felé. Persze, nem lehettem biztos abban, hogy ilyen szándékkal kínozta, az is előfordulhatott, hogy csak úgy kedvtelésből tette, mint ahogy én szoktam, de most valamiért volt egy ilyen sejtésem. Lehet, hogy nem volt igazam, természetesen, és hogy túl sokat képzeltem erről az árnyvadászocskáról, de jóhiszemű akartam lenni az esetében, és azt feltételezni, hogy nem volt olyan bomlott elme, mint aminek elsőre tűnt. Bár, ha ez derült volna ki, annak talán még jobban örültem volna. – És mielőtt eszedbe jutna megtámadni, előre figyelmeztetlek, hogy nem jó ötlet. Szóval ne vívd ki a haragomat, és akkor jóban leszünk, rendicsek? – kérdeztem tőle hátra fordítva a fejemet, hogy ránézhessek a fiúra, a tekintetemmel is megerősítve a ki nem mondott szavakat, ergo, ha kekeckedni kezdesz velem, mert akkora Janinak érzed magad, akkor te fogod alulról szagolni az ibolyákat. Miután biztosra vettem, hogy megértette, amit mondott, ismét előre fordítottam a fejemet, és odaléptem a holttest mellé. Pár másodpercig néztem a halott arcát, mintha sajnálat támadt volna bennem, ami miatt meghalt, ami némileg igaz is volt. De persze nem azért, mert szegény pára ártatlanul halt meg egy pszichopata keze által, hanem azért, mert szép nő volt, és nem én találtam meg előbb. Pedig szívesen elszórakoztam volna vele… mindenféle értelemben. - Mivel jó kedvemben csíptél el, ezért segítek neked. Szóval halljuk, mire voltál kíváncsi, és meglessük az emlékei között a válaszokat, oké? – magyaráztam tovább teljesen nyugodtan, nem foglalkozva azzal sem, hogy igazából marhára én találtam rájuk, és nem fordítva. De hát, ez már csak részletkérdés volt. Abban is biztos voltam, hogy az előbbi figyelmeztetésem ellenére is megpróbál majd végezni velem az árnyvadászocska, nem néztem ki belőle annyi észt, hogy az igenis egyenes és lényegre törő megszólalásom után leessen neki a tantusz, hogy egy nála sokkalta magasabb rendű lénnyel állt szemben. Épp ezért, kíváncsian vártam, hogy mikor és mivel fog próbálkozni.
Re: Elhagyatott épület ↠ Szomb. Május 27, 2017 9:28 pm
Asmodeus & Killian
Minden szabályt meg akartam szegni azért, hogy csak a saját szabályaimat kelljen követnem. Nem voltam már teljesen önmagam, sőt, a régi lényemből semmi sem maradt már bennem. Nem tudtam volna a saját tulajdon húgom elé állni a régi Jake-féle ábrázattal. Nos, persze, külsőleg nem változtam, de belsőleg már teljesen más ember voltam. Élveztem, ahogy kínozhatok másokat. Élveztem, hogy láttam mások arcán a fájdalmat. Imádtam a vér látványát, ahogy a skarlátvörös folyadék végigfolyik az áldozatom minden porcikáján, majd egész testét vér fedi be. Egyszerűen jól eső borzongás futott végig a gerincemen tőle. Nagy valószínűséggel apám verte belém, hogy fájdalmat okozni jó és látni mások szenvedését még jobb. Ha valamiért, ezért felettébb hálás vagyok neki. Megmutatta, melyik az én utam, hová is tartozom én igazán. Valentine volt az, aki felemelt a porból és célokat, feladatokat adott, amiben kiteljesedhettem. Ilyen volt ez a helyzet is. Ezen a napon épp egy vérfarkasból kellett kiszednem néhány információt, de persze a kis galád egy szót nem volt hajlandó elárulni. Így hát jött a kedvenc részem: a kínzás. Élvezettel hallgattam a sikolyait, de persze megszólalni továbbra sem akart. - Nos, kedves… mi is a neved? Mindegy. – Legyintettem, mielőtt reagálhatott volna. – Csak hogy tisztázzuk a játékszabályokat. Ha nem beszélsz, sajnos meg kell, hogy öljelek. Ha beszélsz, akkor talán elgondolkozok rajta, hogy csak a nyelved vágom ki és a karjaidtól szabadítalak meg, hogy véletlenül se tudj senkinek fecsegni. Hé, ne nézz így. Szerintem ennél jobb ajánlatot ma nem kapsz tőlem. – Láttam a rémületet a tekintetében, de azt is, hogy bármit mondok neki, nem fog beszélni. – Tudod, a félelem az egyik kedvenc érzésem. – Felnevettem. - Na persze, nem nekem. – Vigyorodtam el és visszaléptem hozzá, hogy újból belevágjam a pengét. Mellesleg, le volt kötözve. Voltam olyan kreatív, hogy megtegyem, hisz nem akartam, hogy meglógjon. A kopogásra viszont megtorpantam és pillanatok alatt levert a víz. Ha egy árnyvadász sétál most ide, végem. Azaz, akkor ma nem egy, hanem két ember halála szárad majd a lelkemen. Ez járt a fejemben, ahogy elpillantottam a látogatóm felé. Nem tudtam, ki ez, de eléggé idegesített, hogy itt van. - Nem tanítottak meg arra, hogy megvárt, míg beengednek? – Ejtettem meg egy vigyort. A foglyom nyitotta a száját, hogy szóljon a vendégünknek, de szájba vertem egy határozott mozdulattal. – Meg ne szólalj. – Néztem rá, majd vissza. Az agyam kattogott, hogy most merre tovább, de végül is csak egy módja van a szemtanúk eltüntetésének, az pedig a halál. Visszafordultam a vérfarkas felé és befejeztem, amit elkezdtem: a szívébe döftem a pengét, mire felsikoltott és végül meghalt. Élvezettel bámultam volna a vérvörös vérét, de nem volt időm erre. Az idegen felé fordultam. - Sajnálom, hogy látnod kellett… de tudod, követned kéne a Pokolba. – Jegyeztem meg, miközben tettem felé pár lépést.
Re: Elhagyatott épület ↠ Hétf. Ápr. 24, 2017 10:42 pm
Killin & Asmodeus
Little shadowhunter, you want to torture someone? Then, see and learn from the master.
Emlékszem, annak idején azért álltam Lucifer oldalára, mert elegem lett abból, hogy Isten mindent megkötött nekünk ok nélkül. De én szórakozásra vágytam, arra, hogy nemcsak Évát tehessem a magamévá, hanem minden más nőt, akit elég méltónak találtam arra, hogy az időmet pazaroljam rá, vagy aki ezért vagy azért felkeltette az érdeklődésem. Ezzel az életstílussal jól el is voltam, de a mai nap más volt. Egyszerűen nem volt kedvem ahhoz, hogy olcsó nőcskékkel szórakozzak - egyedül egy valakire vágytam, de természetesen ő nem lehetett az enyém, s habár ez normál esetben nem tartott volna vissza attól, hogy mégis megszerezzem magamnak, de Katherine más volt. És legutóbb elég csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, csakhogy távol tartsa magát tőlem, de ennek én is ugyanúgy megszívtam a levét. Mert habár soha nem vallottam volna be hangosan senkinek, de kezdtem érezni iránta valamit; valamit, ami miatt minden percemet vele akartam tölteni. De ugyebár ez jelenleg lehetetlen volt, s jobb is volt, ha Kath nem bonyolódik bele az életembe, hisz akkor túl sok veszély leselkedett volna rá. Mindenesetre inkább kivertem a fejemből a róla szóló gondolatokat, és arra kezdtem el koncentrálni, hogy találjak magamnak némi szórakozást, amivel elüthettem az este hátralévő részét, és megfeledkezhetek arról, hogy milyen nyomorultul érzem magam valójában. Ezen ok miatt ácsorogtam egy nagyon magas épület tetején, és lehunyt szemekkel arra fókuszáltam, hogy megtaláljam a városban azt, aki a jelen pillanatban a legnagyobb félelmet érezte - őt szerettem volna megmenteni, akarom mondani még jobban megkínozni. Elvégre, nincs is annál jobb érzés, amikor a remény utolsó sugarai is elhagyják az áldozatot a szemem láttára. Ő azt hiszi, valaki tényleg segíteni jött, aztán kiderül, hogy igazából ez marhára nem igaz. Ez az egyik legédesebb fájdalom! Ahogy így, minden érzékemet felhasználva kutattam egy potenciális jelölt után, hirtelen egy olyan helyről csapott meg olyan mérhetetlen fájdalom és szenvedés, ahol még nem is kerestem. Megvagy, édesem. Ajkaimra ördögi mosoly ült, ahogy elhatározásra jutottam. Elengedtem minden más érzést, és csak arra az egyre összpontosítottam, ami olyannyira felkeltette az érdeklődésem. Nem haboztam egy másodpercig sem, csak egyből odateleportáltam, ahonnét ez a sok kín sugárzott. A helyszín New York külvárosában volt egy elhagyatott épületben. Jó választás volt, meg kell hagyni, bár én attól sem riadtam volna vissza, ha fényes nappal nyilvánosan kellett volna valakit megkínoznom. De persze ez én voltam, másnak pedig úgy tűnt, nincs ennyi vér a pucájában. Az épület előtt jelentem meg, majd habozás nélkül megindultam a bejárat felé. Persze megtehettem volna, hogy csak úgy feltűnök a bent tartózkodók előtt, de hát abban mi lett volna a vicces? Jobbnak láttam, ha inkább élek a meglepetés erejével - főleg ami a személyazonosságomat illette. Az ajtó előtt megálltam, és nemes egyszerűséggel kopogni kezdtem rajta. Persze azt már nem vártam meg, hogy bárki kinyissa nekem, helyette inkább önállósítottam magamat, és bementem. A kis helyiségre sötétség telepedett, csak néhány gyertya fénye adott világosságot eme sötét órákban, de persze engem ez nem zavart, elvégre tökéletesen láttam én teljes világosság nélkül is. - Jó estét kívánok! - szólaltam meg, mintha csak egy eltévedt utazó lettem volna. Persze, nem voltam az, de kíváncsi voltam a reakciókra. Meg, miért ne tehettem volna így? Szórakozni jöttem, hát akkor ki is élvezem azt teljes egészében. Miközben arra vártam, hogy válasz érkezzen a köszönésemre, beljebb léptem a helyiségben, és becsuktam magam mögött az ajtót. Szemeimmel gyorsan felmértem a bent uralkodó állapotokat, így megállapíthattam, hogy egy árnyvadász kínzott éppen egy vérfarkast. Ez pedig... igen érdekesen hangzott. Ó, mi lenne ha a drágalátos Klávé értesülne erről? Magamban ördögi mosolyra húzódtak ajkaim, ahogy fejemben több ezer terv fogalmazódott meg attól függően, hogy az árnyvadász hogyan reagál majd. Egy azonban biztos volt: hogy én nagyon jól fogom magamat érezni.
Lepörög előttem az időszak, mikor az intézetbe kerültem, egy hirtelen mozdulat és a kés már a céltábla közepében pihent. Alec szinte fel sem fogta mit teszek, majd mikor észlelt értetlenkedett. Nem tudta ki vagyok, de bemutatkoztunk és elfogadott. Nem csak megtűrt, hanem a családjába fogadott és úgy törődött velem, mint bármelyik családtagjával is, nem tett különbséget. Akkor még gyakorlásra intették a szülei, hogy ne csak jobb hanem a legjobb legyen, nem örült a sok nyüstölésnek, de meglett az eredménye. Valóban a legjobbá vált és ez most is megmutatkozik, mindenkinél erősebb és jobb, de talán mind közül én vagyok a legbátrabb. Ugyanakkor az Ő bátorsága ugyanúgy figyelemre méltó, nem kérdez, csak cselekszik, előre enged, míg fedezi a hátamat; én pedig természetesen biztosítom az utat. A boszorkányfénye megvilágítja az egész utcát, ami még most is olyan nyüzsgő, mint éppen csak napközben. Pedig már jó egy fél órája-órája lehet, hogy lement a Nap és már az idő is kezd lehűlni, hűvös van és az átázott ruházatom ezen nem segít, annak ugyanis nem volt ideje megszáradni és hűt. De nem szólok érte, mert most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy fázom, ha innen kijutunk már foglalkozhatok az egészségemmel, de addig csakis egymásra hagyatkozhatunk és nem vonhatja ilyen badarság el a figyelmemet az útról. Különösnek tartom, hogy ilyen simán megy minden és még kételyek is támadnak bennem, miszerint lehet követtek, ezért örülök Alec felajánlásának. - Figyelj jól oda, én értesítem Magnust jöttünkről. - Vállára helyezem kezemet és megpaskolom azt kicsit, majd elindulok vele ellenkező irányba, egyenesen az épület felé. Belépek a helységbe, majd még az ajtóból szólok. - Alec! - Hangomat igyekszem türtőztetni, de mégis teszek azért, hogy meghallja, majd elhajítom felé a boszorkánykövet, erre jelenleg neki nagyobb szüksége lesz, mint nekem. Behajtom magam mögött az ajtót és a liftet hívom. Beszállok és már pikk-pakk ott is vagyok Magnus lakásajtaja előtt, bekopogok, majd lenyomom a kilincset azzal a reménnyel, hogy nyitva van, szerencsémre talált süllyedt, így beljebb engedem magamat. Mikor meglátom Magnust és a kétségbeesett arcvonásait, rögtön, reflexből szólalok meg, még mielőtt kérdezne. - Alec még biztosítja a környéket, hogy nem követett-e valaki, ne aggódj, meg lesz - Becsukom magam mögött az ajtót.
see you again •• Köszönöm én is a játékot, egy élmény volt
Vendég
Vendég
Re: Elhagyatott épület ↠ Kedd Ápr. 18, 2017 12:53 pm
Jace && Alec
Welcome home, brother!
Jace jobban reagált, mint vártam, így inkább nem avatom be, hogy Clary bordatöréssel, én pedig agyrázkódással tértem vissza a kalandról, és hogy ha Magnus nem talál ránk időben, most nem ülnék itt vele az emlékeken rágódva. Azt hiszem, jobb, ha csak a lényegről tud: elmentünk és visszatértünk. Clary majd beavatja a részletekbe, ha óhajtja, de valószínűleg jobb dolguk is lesz a viszontlátás során. Mégis csak hetek teltek el azóta, hogy Jace eltűnt, meg amúgy sincs semmi szükség rá, hogy olyan dolgokon rágódjon, melyeknek jelen pillanatban semmiféle jelentőségük nincs. Mindkettőnknek ébernek kell maradnunk. Apropó, Claryről eszembe jut megnézni a mobilomat. Nem tudom, Izzy merre jár, de még nem reagált az üzenetemre, ezért kénytelen vagyok a vörösnek is küldeni egy rövid, lényegretörő üzenetet arról, hogy Jace-szel vagyok és menjen Magnus lakására, most rögtön. Utána a farzsebembe süllyesztem a mobilomat és feltápászkodván a földről leporolom a nadrágomat. Annyi mindent szeretnék mondani, de nincs rá időnk, nem alkalmas a pillanat arra, hogy lelkizzünk. Majd ha biztonságban leszünk és Jace is kipihente magát, akkor talán... vagy inkább megtartom magamnak a gondolataimat. Eddig is ezt csináltam. - Igen, összefutottam egyikükkel, ebből tudtam, hogy itt vagy. Csak azt nem tudtam, hogy ők is téged keresnek... - felelem a vállamra igazítva a tegezt, majd nekivágunk a sötét, kihalt folyosónak. Szerencsére gond nélkül elérjük az ablakot, amin bemásztam. Fedezem a hátunkat, míg Jace kimászik, és csak akkor mászom utána, amikor szól, hogy tiszta a levegő. Előbb az íjamat dobom ki, majd felhúzom magam utána. A kezem nyújtom Jace-nek, és ha segít, talpra húzom magam, ha viszont épp nem ér rá, egyedül tápászkodom fel. Pillanatok alatt összeszedem a fegyvereimet, és már indulhatunk is. Jól emlékszem rá, merről jöttem, úgyhogy némán a menetirányba intek, és mutatom Jace-nek az utat. A belváros felé indulunk, jó hosszú és idegőrlő séta vár ránk, mely során nem tudhatjuk, melyik sarkon fognak ránk támadni. Az út legveszélyesebb része a belvárosba vezető séta, utána már megszaporodnak az autók, a mondének, belesodródunk New York örökké pezsgő éjszakai életébe. Ugyanúgy veszélyes, viszont már látni a végét legalább. Fedezem magunk mögött az utat, azt pedig rábízom, ami előttünk van. A boszorkánykővel úgyis gyorsabban észleli majd a veszélyt, mint én. Nem nagyon szólok Jace-hez, szavak nélkül, jelekkel és röpke pillantásokból is megértjük egymást. Óráknak tűnik, mire végre elérjük Magnus lakását, pedig olyan sokat azért nem kellett mennünk. Végigmérem az ismerős, számomra nagyon is kedves épületet, majd megérintem Jace vállát, a figyelmét kérve. - Menj előre, én felmérem a terepet, hogy nem követtek-e minket, aztán jövök én is. Az kéne még, hogy Magnus nyakára hozzuk a Kör tagjait! Jobb lesz, ha alaposan körbejárom a környéket és bebiztosítom, hogy mindketten védve maradjanak. Ha beleegyezik, halvány mosollyal megszorítom a vállát, aztán megkerülöm és belevágok az éjszakába, aktiválva a testemen a megfelelő rúnákat.
köszönöm a játékot, bro játsszunk majd megint
Vendég
Vendég
Re: Elhagyatott épület ↠ Kedd Ápr. 11, 2017 11:35 am
Csernobilbe még azelőtt, hogy Valentineal mentem volna, jártunk Claryvel, mikor az apját kerestük, azt hittük, Meliorn átvert minket, mert az én apámra leltünk, de túl szép is lett volna ha Valentine nem rontott volna el mindent.. az apám, az a személy aki csak úgy kidobott, jobb volt míg a létezéséről sem tudtam, mert addig Robertet tarthattam apámnak, egy apa aki talán tényleg kiérdemelte az apa jelzőt, míg Valentine nem egészen érdemelte ki még az árnyvadász címet sem. Szégyenlem, hogy annak a gyermeke vagyok aki mindenáron a világunkat próbálja elpusztítani és hadilábon áll a Klávéval, hogyan illeszkedjek be ismét és tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Nem söpörhetem a szőnyeg alá, hogy a Kör vezetője az apám és még vele is mentem. Árulás lett volna? Talán igen, talán igaza van a Klávénak, semmi keresni valóm az intézetben és ha Alec oda is szándékozna vinni, nem mehetnék vele, ez már rég eldőlt, még előtte, hogy rám talált volna. Nem háborít fel a dolog, de sajnálom, hogy odamentek, még ha a jó szándék is vezérelte őket, ha rám találnak is, nem lett volna jobb, mert végig az apám befolyása alatt voltam és annak érdekében, hogy ne jöjjön vissza pusztítani, meg kellett volna ölnöm őket, akkor viszont onnan már tényleg nem lett volna visszaút, mert a gyilkosságot minden törvény elítél, de ha a sajátjaimat irtom azzal a halálos ítéletemet írom alá a Klávénál, megfosztanak a rúnáimtól? Dehogy az még a kisebb bűnök következménye, ezúttal biztosan a sírban végeztem volna. Ugyanakkor becsülöm Alec és Clary bátorságát, mert bármi bajuk eshetett volna vagy éppen csak az elszámolással lettek volna gondok, de kockáztattak, értem..Nem kellett volna, de becsületre méltó. Gondolom Magnus sem tudott erről semmit, biztos nem engedte volna Alecet, vagy vele ment volna. Ami érthető is, néha szükség lehet a varázserőre, pláne egy portál esetében, még a portálban bajuk eshetett volna, az angyalnak legyen hála, hogy nem így történt. Felkelek Alec után, pontosabban felpattanok, mint akit seggbe lőttek. Előkapom egyből a szeráfpengét a farmerem zsebéből úgy indulok Alec után, egymásra vagyunk csak hagyatkozva, de együtt erősebbek vagyunk és meg fogjuk csinálni, mert túl kell éljük. Látnom kell még Claryt és Izzyt is, még ha nem is megyek vissza az intézetbe, tudniuk kell, hogy élek, tudniuk kell, hogy fontosak számomra, mert ha úgy halok meg, hogy ezt nem tudják, örök kárhozatra vagyok ítélve, tudom. Ezért muszáj együtt harcolnunk, a kötelékünk bár gyenge, de még a szövetségünk megköttetése előtt is remekül harcoltunk együtt, jobbak voltunk, mint külön-külön. Ez volt az a pont ami eldöntötte, hogy parabatai-nak kell lennünk, mert együtt többre vagyunk képesek és erősebbek lehetünk. A kötelék csupán segítség, hogy egyszerre tudjunk mozogni, de az utóbbi időben ezzel sincsen gondunk, kötelék ide vagy oda. - A bejáratot bizonyára Kör tagok veszik körül - Csak mellékes információnak jegyzem meg, de nem csak motyogom, hanem kimondom, mintha fontos információt közölnék. (…) Könnyű kézzel elkaptam a boszorkánykövet és igyekeztem úgy tartani, hogy Alec jól belássa az előtte álló akadályokat és a folyosót. Véletlen sem hagyom, hogy egyedül dolgozzon, mert ugyanúgy figyelek a környezetünkre, akárcsak Ő, az ablakig pedig hátra fordulok többször is, majd mikor kimászok az ablakon, akkor is körül nézek, hogy biztosra menjek abban, hogy tiszta a terep. - Jöhetsz, biztonságos. -
Re: Elhagyatott épület ↠ Vas. Ápr. 02, 2017 11:25 am
Jace && Alec
We are stronger when we fight together.
- Csernobilba? Halkan szitkozódom csak, nem zavar, hogy Jace valószínűleg nem érti a méltatlankodásom okát. Kell pár perc, hogy lehűtsem magam és átgondoljam a dolgokat, főként azt, mennyit szeretnék elmesélni a parabataiomnak az egész történetből. Nem vagyok rá különösebben büszke, és tudom, hogy Jace sem lesz az - a legszomorúbb, hogy valószínűleg Clary miatt. Mióta felbukkant, mindig olyan érzésem van, hogy Jace számára a családja már nem is létezik, csak ő, és ha egyszerre kerülnénk bajba, habozás nélkül választaná a lányt helyettünk; legalábbis ezt gondoltam, egészen addig, míg Jace el nem ment Valentine-nal, hogy minket mentsen. Ráadásul, most már Clary is a családja része, ami tovább bonyolítja a dolgokat. - Jártunk ott Claryvel - bököm ki végül, de nem nézek Jace-re. Fel kell készítenem magam arra, ami most jön. - Szereztem egy portáldarabot egy boszorkánymestertől, és Clary-vel elmentünk megnézni, hova vezet. Azt reméltük, megtalálunk téged, vagy akár Valentine-t... De csak a régi búvóhelyére érkeztünk. Hemzsegtek ott a démonok, meg az apád félresikerült kísérleti alanyai. Magnus is totál kiakadt, amiért a háta mögött cselekedtünk. Nagy, fáradt sóhajjal zárom a történetet. Szerencsére egyikünk sem sérült meg komolyabban. Tudom, hogy újra megtenném, mert mindketten annyira kétségbeesetten próbáltuk megtalálni Jace-t, hogy a józanésznek ilyenkor nem sok szerep jut. A világ végére is elmentünk volna érte, ha nyílt volna oda portál. Reméltem, hogy Jace értékeli a szándékot, és nem akad fent olyan részleteken, miféle öngyilkos akciókba hajtottuk magunkat - meg én Claryt. Hagytam, hogy a csend leülepedjen közénk, nem akartam felesleges csevegéssel fárasztani magunkat. A percek lassan vánszorogtak, de a türelem bölcs erénye egy árnyvadásznak. Amikor legutoljára a karórámra pillantottam, megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy idő van. - Végre lement a Nap! - felkaptam az íjamat és pillanatok alatt összeszedelőzködtem. Talpra álltam, átmozgattam az ülésben elgémberedett végtagjaimat. - Jobban vagy? Kérdőn végigmértem Jace-t. A rúnáknak volt elég idejük dolgozni, úgy láttam, sokkal egészségesebb, erősebb színben van, de azért érdekelt, ő hogy érzi. Abban biztos voltam, hogy készen áll, ahogy én is, hiszen egyikünknek sem volt más választása. - Menjünk ki ott, ahol bejöttem. Kevésbé van szem előtt, mint a főbejárat - javasoltam, és ha elfogadta az ötletemet, akkor elindultam a folyosón, mutatva az utat. A kabátom zsebéből boszorkánykövet emeltem elő, fénye beragyogta előttünk a folyosót. Hátradobtam Jace-nek, majd az íjamat fogva elosontunk az általam betört ablakig. Magam elé engedtem, és hátulról fedeztem, míg kimászik.
Jól mondta, voltunk már nagyobb galibában is, történetesen akkor is miattam, vonzom a bajt; avagy keverem, valamelyik biztosan. De most a mondatára csupán a számat húzom. Alec már jól ismer, ezzel nagyon is tisztában van, talán ezúttal azért is hagyom, hogy főnökként döntsön, különben sem árt gyakorolnia, egyszer kelleni fog egy normális vezető is a Klávéba és ezt neki kell majd betöltenie, jobb ha felkészül; bár ezt nem kell mondanom neki, Ő jól tudja már ezt régóta. Bár az érdekelne ki vezeti jelenleg az intézetet aki annyira holtan vagy csontvárosban kíván látni. Azt hiszem lenne pár szavam hozzá, bár az bizonyos, hogy a hitem a Klávéban megingott, de ez nem csak Valentinenak köszönhető, már jó ideje gondolkozom a távozásomon, de eddig szóba sem került és végig reméltem, Alec átveszi az irányítást és minden rendbe jön még ha volt is egy összekoccanásunk pont a szabályok kapcsán. Bizonyára erőteljesebben betartatná, mint bárki más. - Ahogy magad is mondtad, voltunk nagyobb szerencsétlenségben is, kibírjuk hát ezt is. - A legkisebb gondunknak kéne lennie az innivalónak és az ennivalónak, a fő elsősorban, hogy túléljük ezt, majd utána gondolhatunk a hasunkra. Az a nagy büdös igazság, hogy nem lepődök meg Alec kérdésén, mégis valahol szíven üt, bizonyára abban reménykedik, hogy pontos koordinátákat adok és kiadom minden titkát, de sajnos szinte semmivel nem szolgálhatok csak azzal a nagy igazsággal amit már talán ők is gondoltak; Claryvel már voltunk korábban Csernobilba, még mielőtt elmentem Valentinenal, azt hittem az apámmal futottunk össze aztán kiderült igaz, csakhogy végig nem az volt az apám akiről én azt gondoltam. Így még nehezebb megbocsátanom magamnak mindazért amit elkövettem, mégsem hat meg a tudat; csak az zavar, hogy Clary a testvérem. Szörnyű belegondolni, hogy megcsókoltam a testvéremet. - Csernobilba tartanak, egy hatalmas teherszállító vonattal; egyelőre semmit nem csinált a kehellyel, de közel sem biztos, hogy azután sem, miután leugrottam a hajóról. - Mégis mi mást mondhatnék? Valentine semmit nem árult el míg ott voltam, csak hülyére veretett. Előre érzem hosszú lesz az idő, mire felkel a Nap és még megannyi kínos kérdést felfog tenni; vagy jön a gyilkos csönd ami ilyenkor talán a legrosszabb. Nem is tudom melyik lenne a rosszabb, a csen, a kérdések vagy ha valaki megjelenne s rögtön ránk támadna minden kérdés nélkül. Nem csoda, hogy nem érzem magam biztonságban, hiába van itt Alec, a kötelékünk gyenge és már közel sem tudunk úgy összhangban harcolni mint mikor parabataiok lettünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem volnánk jó csapat, de ahhoz elég, hogy ne érezzem magam megkönnyebbülve, bár ezzel azt hiszem nem csak én lehetek így.
Re: Elhagyatott épület ↠ Vas. Márc. 19, 2017 5:53 pm
Jace && Alec
We are stronger when we fight together.
Kíváncsi vagyok, Valentine vajon mire számított. Talán azt hitte, be tudja törni Jace-t, és hűséges katonát faraghat belőle pusztán erőszakkal. Látszik, hogy hiába nevelte őt egy darabig, egyáltalán nem ismeri a saját fiát. Vagy az is lehet, hogy Jace nem mindig volt ilyen, hanem mi, Lightwoodok tettük ennyire makaccsá és büszkévé. Bárhogyan is történt, hálás vagyok, hogy nem adta meg magát az apja akaratának és kiutat talált a pokolból, amibe miattunk belekényszerült. - Nem kellett volna flörtölnöd a barátnőjével - jegyzem meg kritikusan, a vérfarkasos kalandunkat kiegészítendő, de a hangomon érződik, hogy mosolygok közben. Az arcomat nem láthatja, mert előtte ballagok, kifeszített íjammal fedezve a terepet körülöttünk. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyunk egyedül az épületben, mégsem állja senki utunkat, nincs jele mozgásnak. Kényelmesen elérünk a rejtekhellyé avanzsált kis zsákutcába. Letelepedem a fal mentén, hátamat nekidöntöm, magam mellé fektetem a tegezt és az íjamat, és egy nagy sóhajjal ellazulok. Annyit idegeskedtem az elmúlt pár órában, mióta észlelni kezdtem Jace-t, hogy el is felejtettem, mennyire fáradt vagyok. - Van még egy kis időnk, míg lemegy a nap. Hozhattam volna valami ennivalót... - dörmögöm elhalkulva. Készülhettem volna rá, hogy talán kint kell éjszakáznunk a szabadban, de nem igazán gondolkodtam ilyesmin, csak felmarkoltam a fegyveremet és jöttem. Most már bánom, hogy legalább valami innivalót nem hoztam magammal. Lazán felhúzom a térdemet és rátámasztom a karomat. Percenként a karórámra pillantok, türelmetlenül lesve az idő múlását, de mivel még ráérünk, így csak csendben üldögélek tovább. - Megtudtál valamit Valentine tervéről? - pillantok kérdőn Jace-re. - Tudod, hol lehet most ő meg a Kehely, és mire készül? Még ha jelenleg a Klávé árulóként is kezeli, attól még ott volt a hajón és értékes információkkal rendelkezhet, ha Valentine legalább egy picit is beavatta őt. Talán ha a segítségével elkapjuk Valentine-t és átadjuk a Klávénak, sőt, még a Kelyhet is visszaszolgáltatjuk nekik, akkor bebizonyíthatjuk, hogy Jace teljesen ártatlan. Szeretném, ha így lenne, mert Jace amúgy sem az a típus, aki csendben meghúzná magát Magnusnál, míg mi megvívjuk helyette a harcot. Pedig ezúttal nekem kell megmentenem őt, ahogy ő tette velünk annak idején. Olyan sok dologról szeretnék beszélni vele, de fogalmam sincs, hol kéne elkezdenem. Nem igazán alkalmas az idő ahhoz, hogy Magnusról beszéljünk. Annyit viszont talán elmondhatok neki, mi újság otthon. - A többiek jól vannak. Mindenki aggódik érted, már hetek óta keresünk. Clary-vel minden követ megmozgattunk utánad. Talán jobb, ha nem megyünk bele a részletekbe, azt viszont szeretném, ha tudná, hogy egyetlen pillanatra sem mondtunk le róla. Egész végig csak az lebegett előttünk célként, hogy megtaláljuk és megmentsük őt.
Sosem adtam még igazán igazat Alecnek, de most van benne valami amit mond. Talán éjszaka sem biztonságosabb, mert igen, most itt a Kör, de aztán ott lesz a vámpír klán és persze ki ne hagyjuk a legjobban, a Klávé éjjel-nappal őrködik, tehát ekkor kereshet is. Bele sem merek gondolni mi dolga velem a Klávénak, azt bizonyára észrevették, hogy eltűntem és bizonyára azt a tényt is tudják, hogy a szüleim kiléte ismeretlen, vagyis mégsem, Valentine az apám. Ezen tény pedig csupán félelmet és aggodalmat kelhet minden árnyvadászban, nem csoda ha úgy gondolják, elárultam a Klávét, persze erről szó sincs. De mindezek után nem tudnék felesküdni arra, hogy a szabályokat betartva szolgálom tovább hűn a Klávét, mégis csak Valentine hajóján voltam egy jó két-három hónapot. Nem mindig vert meg, az elején szép szavakkal illetett, megpróbált a bizalmamba férkőzni, aztán információkat kiszedni belőlem. Kisebb-nagyobb sikerrel, de mikor elárulni véltem, akkor már nem volt finomkodás, csak fogta magát, megkötözte a kezeimet és a legerősebb embereit küldte elém, hogy verjenek meg. Végig nézte ahogy vernek és persze a szeme sem rebbent, véletlen sem sajnált. Hogyan is gondolhattam egy pillanatra is, hogy Valentine, aki elárulta saját fajtáját is, pont Ő fog engem szeretni, az aki életem során, a tizennyolc év során sehol nem volt. Vagyis inkább csak az utóbbi nyolc évem során, de az a tíz év nem oszt, nem szoroz. Magamra hagyott, ez megbocsáthatatlan bűn a szememben. Fogalma sincs róla min mentem keresztül, csak mert neki úgy szottyant kedve, hogy világuralomra tör és sereget alapít. - El kellett jönnöm, ha ott maradok, Valentine agyon veret. - Nemes egyszerűséggel még nem voltam kész a halálra, akkor szeretném ha kihunyna az utolsó szikra lángja, mikor a homályba vészel, hogy együtt vesszünk el, ahogy az esküt letettük. Más felől meghalni egy hajón, árulóként nem éppen egy hőshöz illő én pedig tagadhatatlan, hogy hősként szeretnék meghalni és aszerint élni. Nem egy olyan emberként aki elárulta barátait, ennél szörnyűbb halált elképzelni sem lehetne. - Rendben, követlek, mert megbízom benned. Jól emlékszem arra a vérfarkasra, eleinte Ő provokált engem, engem senki ne provokáljon mert háromszorosan adom vissza. - Komolyból bohókássá válik hangszínem és még egy merész, félmosolyt is elengedek, míg kezeimet karba teszem. A fájdalomnak és a sebeknek már nyomuk sincsen rajtam, olyan vagyok és úgy is nézek ki, mint bármelyik átlagos napon, talán egy olyan napon ami kicsit hosszúra sikeredett. Mindennek ellenére hiányolom az irónomat, de örülök, hogy a szeráfpengét meg tudtam szerezni a Kör egy tagjától, hiszen ha nem sikerült volna, egy az, hogy Alec nem hallja meg, hogy itt vagyok, kettő az, hogy már réges-régen nem élnék. Annyi vámpírral amennyi itt volt, nem lettem volna képes elbánni puszta kézzel, sebzetten. Valószínűleg még a vérem is vonzotta őket, ami plusz egy hátrányt nyújtott.
Re: Elhagyatott épület ↠ Csüt. Márc. 16, 2017 12:47 pm
Jace && Alec
"He needs me, Iz, and I can't... I can't live without him."
Az biztos, hogy Jace-nek nem lehetett aranyélete a hajón; a sebeit látva az apja valószínűleg nem elkényeztetéssel próbálta megnyerni a hűségét, hanem veréssel, testi fenyítéssel. Elönt a düh és a tehetetlenség, ha csak arra gondolok, mi mindent élhetett át, mennyit kellett szenvednie csak azért, hogy megóvjon minket Valentine-tól, miközben mi még arra sem voltunk képesek, hogy megtaláljuk azt a hajót. - Vakmerő húzás, meg sem lepődöm - jegyzem meg halvány, cinkos félmosollyal az arcomon. Az évek során hozzászoktam, hogy Jace mindig valami őrültséget talál ki, és ez is annyira illett hozzá. Viszont egy rossz szavam sem lehet, mert sikerült neki, újra itt van velem. Amilyen őrült, éppen annyira szerencsés is. - Nem a Kör tagjai az egyedüliek, akik a nyomodban vannak. Hirtelen eszembe jut Aldertree és a Klávé, az "élve vagy holtan" hirdetmény, és elbizonytalanodom, jó ötlet-e visszavinni Jace-t az Intézetbe. Nem, valószínűleg a létező legrosszabb ötlet. A saját anyánk úgy hiszi, hogy összejátszik Valentine-nal, ezek után egyből Csontvárosba zárnák. El kell őt rejtenem valahol. Magnus? - Ne vegyél rá mérget. A környék nyüzsög a vámpíroktól - intettem körbe magunk körül, nyomatékosítva, mire gondolok. - Amint leszáll az éj, ők lesznek fölényben. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen három lehetséges megoldás van: vagy a Kör tagjai találnak ránk, vagy a vámpírok, vagy ha mindkettőt leráztuk, akkor a Klávé emberei. Nem is tudom, melyik lenne a legkevésbé rossz. Talán fel kéne hívnom Izzy-t, hogy segítsen nekünk. - Nos, voltunk már szorultabb helyzetben is - összegzem félhangosan a gondolataimat. - Emlékszel, amikor addig provokáltál egy vérfarkast, míg az egész falkát ránk nem zúdította? Sosem felejtem el. Ahhoz képest ez a mostani kutyaszorító nem is olyan vészes, sőt. Hiszen itt vagyunk egymásnak, ketten együtt bármiből kivágjuk magunkat. Némi töprengés után elindulok az ajtó felé. - Keressünk fedezéket, amíg lemegy a Nap, aztán elviszlek Magnushoz valahogy. Nála biztonságban leszel, és ő értesíteni tudja Izzy-t és Clary-t is úgy, hogy a Klávé ne tudja meg. Plusz szerettem volna elsőkézből tudatni vele, hogy megtaláltam Jace-t. Nagyon sokat segített a keresésben, meg még azon túl is. Ha Jace nem is akarja elhagyni az épületet, remélem, azt belátja, hogy nem jó ötlet az imént legyilkolt vámpírok közelében maradni. Jobb lesz, ha keresünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, míg leszáll az éj és esélyünk lehet kisurranni az épületből. Aztán már csak át kell verekedni magunkat a városon, észrevétlenül. Tudom is, hova menjünk, befelé jövet láttam egy tökéletes búvóhelyet. Egy félreeső zugot a folyosó egyik zsákutcájában, ahol fal védi a hátunkat és messze belátni magunk előtt a teret. Ott leülhetünk egy kicsit megpihenni, és együtt kitalálni, mi legyen ezek után. Azt hiszem, beszélnem kéne neki Clary-ről is, hogy mennyire aggódott érte, de nem biztos, hogy szívesen hallana most a húgáról, így egyelőre csendben maradok és próbálom megemészteni a tényt, hogy visszakaptam a parabataiomat.
Hihetetlennek találom, hogy velem szemben áll Alec, egyáltalán, hogy itt van. Nem vagyok benne biztos, hogy nem csak hallucinálok és éppen Valentine veret. Talán itt sem vagyok, csak a tudatalattim találkozott össze Alecel. De még ha csak a képzeletem szüleménye is, kihasználom ezt a pillanatot, mely jelképezi, hogy a kötelékünk hiába gyengült meg, Ő rám talált mihelyt letettem a lábam a hajóról. Természetes hát az is, hogy egyből viszonozom az ölelést a szokásos módon, tenyeremet Alec tarkóján pihentetem, másikkal pedig szorosan karolom át, mintha most utoljára ölelhetném. Egy pillanatra még arról is megfeledkezem, hogy üldöznek Valentine emberei és Alec a legkevésbé sincs biztonságban velem. Szeretnék haza térni, de nem tehetem még meg, amíg nem megy le a Nap, egészen biztos vagyok benne, hogy ránk támadnának. Tudom, Ő a legerősebb mindünk közül és gyors is, ugyanakkor nem tehetem ki ennek, a Kör tagjai nem csak hogy párban járnak, de csoportban is. Ha egyet meglátunk az nem azt jelenti, hogy egy van és könnyen legyőzhetjük, hanem hogy többen vannak s jobb lenne ha ezúttal nem feszegetnénk a határainkat. Más démonok ellen harcolni és olyanok ellen akik jóformán olyanok mint mi. Persze csak egy részük, mert akik a kehelyből lettek árnyvadászok azok semmivel sem jobbak, mint az általunk megölt démonok. Próbálom elmondani, hogy az irónom jelenleg nincs nálam, de mire beszédre nyitnám a számat, addigra már cselekszik is, amit nem is bánok, tényleg nem vagyok jól és talán most először, a harc folyamán eszméltem erre fel, hiszen eddig semmi teendőm sem volt, nem kellett foglalkoznom azzal, hogy örülhetek, hogy élek. Alecet mindenki egy érzelemmentes személynek ismerte meg, pedig valójában nagyon is érzelmes, csupán érzéseit mélyre elássa, még én sem gondoltam volna, hogy szorult belé érzelem, míg nem találkozott Magnus Bane-el. Időközben pedig Alec rúnája megteszi hatását és szép lassan, megfontoltan, de kezdenek eltűnni az elmúlt időszakban szerzett sebek és hegek. - Megszöktem, leugrottam a hajóról és hagytam, hogy sodorjon az ár. Most pedig üldöznek a Kör tagjai, Valentine mindüket utánam küldte, hogy visszavigyenek. - Úgy mondom, mintha magyarázatra szorulna, pedig jól tudom, mindent megért, mindent megértünk akkor is ha a másik nem szól semmit, ez pedig tényleg egy olyan dolog, amit maximálisan megért egy olyan ember aki picit is ismeri Valentine észjárását, márpedig Alec jól ismeri. Kiszakítom vállamat Alec kezei közül és mordulok egyet. - Nem lehet, ha lement a Nap, nagyobb eséllyel életben is maradunk - Humoros, de igaz, nagyon is. Most kész öngyilkosság volna kilépnem azon az ajtón és mindazon által ha velem van,. Neki is öngyilkosság lenne. A vámpírokkal elbírtam a segítségével, de árnyvadászokkal már nem biztos, hogy elbírnánk. Erőt kell gyűjtenem, ezen felül igaz amit mondtam. Éjszaka a Kör tagjai nem olyan odafigyelők, nem használják az éleslátás rúnáját sem, így ha csöndben vagyunk elosonhatunk mellettük. De mindenek előtt ahhoz sötétnek kell látnia.
Re: Elhagyatott épület ↠ Kedd Márc. 14, 2017 11:24 pm
Jace && Alec
I'd come for you, I'd fight for you, give my life for you, you know I'd always come for you
Amint az utolsó ellenfelünk is holtan rogy össze a padlón, lassan, megfontoltan leengedem az íjamat. Csak állok ott mozdulatlanul, és úgy bámulok Jace-re, mintha attól félnék, illúzió csupán, ami elillan, amint megszólítom őt. Egy pillanatra az összes kétség rám zúdul: mi van, ha nem akar látni, mi van, ha nem jöhet haza velem, mi van, ha már meg sem ismer, mi van, ha átmosták az agyát? De aztán megszívom magam és elhatározom, hogy ha kell, félholtra verem és a bokájánál fogva vonszolom át a városon az Intézetig. Többé nem hagyom, hogy hátat fordítson nekünk, vezesse bármilyen nemes cél is. Legnagyobb megkönnyebbülésemre egyáltalán nincs szükség fizikai erő alkalmazására, legalábbis erre következtetek a szavai alapján. Elönt a megkönnyebbülés, kieresztek egy hangos, nehéz sóhajt. Ha tudná, én mennyire örülök, hogy látom! - Jace... Egyetlen ugrással átszökkenek a korláton túlra, szapora léptekkel rohamozom meg, és amint elérem őt, máris a nyakába borulok. A lendületem akár hátrébb is sodorhat minket pár lépéssel, nem igazán érdekel. Ha hagyja, szorosan átölelem, arcom a vállába temetve, egyetlen ölelésbe fojtva az elmúlt hetek minden borzalmát, minden egyes kétségbeejtő pillanatot, míg azon tanakodtam, hol lehet, hogy van, mennyire szenved, látom-e még valaha. Kivételesen nem bánom, hogy mindenki meghalt körülöttünk és nincs szemtanúja e érzelgőssé nyúlt pillanatnak. Évente egyszer belefér, így hát nem is vagyok hajlandó elengedni, addig szorítom magamhoz, amíg hagyja. Később elhúzódom annyira, hogy egymásra nézhessünk, de egyik kezem továbbra is a vállán pihen. Az arcát fürkészem, nyomokat keresek rajta, amik elárulhatnák, mi történt vele, mióta nem találkoztunk, és hogy mennyire van rossz állapotban, mennyire szorul segítségre. Elég ramatyul fest, de talán csak azért látom így, mert teljesen más kép él róla az emlékeimben. Amikor utoljára láttuk egymást, még minden más volt. - Mi... de hogy... mikor... miért...? - kezdek rájönni, hogy egyszerre nem tudom feltenni neki az összes kérdést, ami foglalkoztat, szóval megpróbálom kiválasztani a legfontosabbat, hogy azzal kezdjem. - Jól vagy? Minden további kérdés másodlagos. Meg sem várom a válaszát, a farzsebemből előhúzom az irónomat. Kérdés nélkül feltűröm az alkarjáról a felsője ujját, hacsak nem húzódik el, és gyakorlottan felrajzolom rá a gyógyító rúna jelét. Fogalmam sincs, miért nem használta eddig, de így, hogy közvetlenül tőlem kapja, hamar hatnia kell majd. - Hogy kerülsz ide? Mi lett a hajóval? Tekintetem a körülöttünk heverő testekre siklik, és csak most döbbenek rá: nem olyan biztos, hogy teljesen egyedül vagyunk. Nem láttam Jace-szel senki mást Valentine emberei közül, ami azt jelenti, hogy aki kint rám támadt, nem utánam jött. Vadásznak rá, és odakint ólálkodnak. Türelmetlenül felmarkolom Jace vállát és az ajtó felé húzom, jelezve, ideje indulni. - Tűnjünk el innét! Menet közben is előállhat a magyarázattal. Csupa fül vagyok.
Valentine nem kímélt a természetellenesen legyártott hadseregével, amikor csak jól esett nekik, vertek, persze tűrtem, mi mást is tehettem volna, meg voltam kötözve, meg amúgy is túlerőben voltak. Egy a száz ellen, nem éppen igazságos arány. Nem kizárt, hogy le is gyengültem rendesen, a sok ütlegelés, a sok seb, amit még begyógyítani sem tudtam, mert elvette Valentine az irónomat, mind-mind megtették hatásukat. Örültem, hogy tudok járni, de ettől eltekintve nem hagytam igazán sérülni az önérzetemet, nem hagytam meg neki azt az örömet, hogy nem harcolok. Az első adandó alkalomkor mikor tehettem, le is léptem, szó szerint, leugrottam a hajójáról, még mielőtt Csernobilbe szállított volna az bennünket. Magam sem tudom már hogyan, de szárazföldet éreztem, arra ébredtem, hogy a Nap süt és valami egészen puhán fekszek, a homokon. Egy tengerpartra vetett a tenger, ahonnan egészen New Yorkig menekültem, mert persze a Kör tagjai még meghalni sem hagytak volna és követtek. Menekülnöm kellett és még ennek ellenére sem sikerült leráznom teljes mértékben. Pedig mondhatom, odatettem magamat. Útközben kiütöttem az egyiküket és elvettem a szeráfpengéjét, így fegyverhez jutva, a másikat így már egyszerű volt megölnöm, csak egy jól irányzott döfés és már össze is rogyott előttem. Élete olyan gyorsan illant tova, mintha angyalok siettek volna elébe; bár inkább személyesen az ördög. A kikötőhöz érve tudtam, hogy búvóhelyet kell keresnem, míg le nem megy a Nap, addig nem voltam biztonságban a Kör tagjai miatt. Meg is láttam rövidesen egy épületet, kicsit omladozó falai tova intettek volna ha nem kellett volna bujkálnom, de mivel kellett, nem foglalkoztam vele, beosontam észrevétlenül az épületbe megkeresve a legbentebbi pontot. Igen ám, de olyan meglepetés ért amire álmomban sem számítottam volna. Azt tudtam, hogy a DuMort hotelt elfoglalták a vámpírok, de nem gondoltam volna, hogy itt is tanyáznak, pláne nem a rosszabbik fajtájuk. Sajnos nem volt szerencsém, ahogy addigra már sok ezerszer sem. Tehát kénytelen voltam szeráfpengémet előkapni és harcolni. Egyik vámpír után jött a másik én pedig egyre csak kimerültebb voltam, még arra sem voltam képes koncentrálni, hogy hívjam Alecet a kötelékünkkel, ahogy arra sem, hogy a közelben van-e. Az a vámpír a semmiből került a hátam mögé és csupán egy pillanatra néztem hátra, megláttam a holttestben az ismerős nyilat, Alecé, nyugtáztam is az információt majd tovább harcoltam, éreztem, hogy egyszerre mozgunk és támadunk, ismét éreztem az összhangot amit talán nem is éreztem, mióta kibékültünk. Megnyugtatott a tudat, hogy itt van, hiszen most bőven szükségem van valakire és Alecnél jobbat nem is kívánhattam volna magam mellé. Ő a legjobb, mind árnyvadász, mind parabatai. A harc végeztével sebesen fordultam közvetlen Alec felé és mély sóhajt engedve fel is szólaltam, ami jelenleg várható is volt. - Alec, nem is tudod mennyire örülök, hogy látlak. - Ezt talán életemben először vagy talán másodszorra mondom neki, a szemébe nézve. Bár ekkora távolságról ez talán nem is szembe tűnő, de végig a szemeibe néztem és őszinte is volt ez a kijelentés.
Re: Elhagyatott épület ↠ Kedd Márc. 14, 2017 6:26 pm
Jace && Alec
I'd come for you, I'd fight for you, give my life for you, you know I'd always come for you
Egyből megéreztem, hogy szárazföldre lépett. A Valentine hajója köré felhúzott bűbáj már nem óvta többé. Olyan volt, mintha egy eddig elvesztett, sötétben bolyongó részem hirtelen kiért volna a fényre. A világon semmit nem kellett tennem, csak fogtam az íjamat, a szeráfpengémet, és követtem az ösztöneimet. Tudtam, hogy el fognak vezetni hozzá. Ezúttal nem szóltam senkinek, nem akartam újból elkövetni azt a hibát, mint legutóbb Csernobilban; nem sodorhatok veszélybe senki mást, főleg nem Clary-t. Mivel Jace-ről van szó, egész biztosan követne, de ezt most egyedül kellett elintéznem, hogy lássam, képes vagyok-e rá. Egyedül Magnusnak küldtem egy sms-t, hogy újból érzem Jace-t, aztán zsebre vágtam a telefonomat és nekivágtam az útnak. Az elhagyatott épület nem messze állt a kikötőtől. Úgy hallottam, manapság vámpírok tanyáznak benne; elképzelésem sem volt, mit akarhatna tőlük Jace. Halk, fürge léptekkel osontam a környező épületek tetején, a sikátorok közt, a dokkok mentén. Kerültem a feltűnést, a hangoskodást. A kezemben szorongattam a felajzott és félig kifeszített íjat, készenlétben pihent rajta a nyílvessző. Megálltam egy fa törzse mögött és szemügyre vettem az épületet, a mozgás, az élet, Jace bármely jelét keresve. Kívülről csendesnek tűnt, ezért elhatároztam, hogy ideje bemenni. Alig tettem egy lépést az épület felé, amikor ütést éreztem a hátamon. Előre bicsaklottam, elejtve az íjamat, de azzal a lendülettel már rúgtam is hátra, gyomorszájon találva a támadómat. Kicsavartam a kezéből a kardot, mellyel felém szúrt, és átdöftem a gyomrát. Felismertem a jelet a nyakán, a Kör egy tagjával álltam szemben. Jace is itt van. Ahogy a támadóm holtan összeesett, már messze jártam, felkaptam a földről az íjamat és meg sem álltam az épületig. Az egyik oldalsó, földszinti ablakon másztam be. Kellett egy kis idő, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez, amin egy éjjellátás rúnával segítettem, aztán elindultam a kihalt, romos folyosókon. Ahogy egyre mélyebbre értem az épületben, ismerős zönge csapta meg a fülem, dulakodás hangja. Arrafelé vettem az irányt, nesztelen, óvatos léptekkel. Halkan belöktem a résnyire nyitva felejtett ajtót. Egy nagyobb, raktárszerű terembe nyílt. Már messziről kiszúrtam az ismerős, szőke fejét, amint a pengéjét sebesen forgatva egy csapat vámpírral harcolt. Amikor az egyikük észrevétlenül mögé került, habozás nélkül kifeszítettem az íjamat és lőttem. A mellkasa közepén találtam el a vámpírt, aki nyögve összeesett Jace mögött. Újabb nyílvesszőt kaptam elő a tegezemből és combon lőttem egyiküket, amelyik támadni készült. Lövések sorozata követte egymást, a mozdulataimat összehangoltam Jace-ével; nem esett nehezemre, hiszen együtt nőttünk fel, mindig is együtt harcoltunk. Az agyunk egy rugóra járt, és akkor is pontosan tudtuk, hogyan segítsünk a másiknak, ha épp egy szót sem váltottunk harc közben.
Re: Elhagyatott épület ↠ Kedd Nov. 29, 2016 8:40 pm
Még is mit mondjak neki? Hogy minden rendben lesz, idővel kevésbé fog fájni? Akkorát hazudnék mindezzel, hogy nem is bírnám megtenni. Nem vagyok az őszinteség mintaszobra, de a hazudozás sem áll hozzám közelebb. Nem kívánom olyannal hitegetni amit magam is jól tudom, hogy nem következik be, hogy nem igaz. Gondolhattam volna, hogy nem lesz olyan egyszerű dolgom, hogy nem annyi lesz a feladatom, hogy állok egy helyben és nem teszek semmit, tudhattam volna, hogy ha megmutatkozom neki akár pánikból, akár más okból kifolyólag de elfog menekülni. Ami nos, be is következett. Most loholhatok utána, mert persze a vérnyomásomat szinten kell tartanom. Nem változhatok át, az végzetes hiba volna jelenleg. Arra is kényszerülök, hogy kövessem és ne hagyjam, hogy butaságot tegyen, így inkább magam teszek azt és azzal a lendülettel Tatia-ra ugrok, mintha meglovagolni készülném és leterítem akár egy vadat. Persze nincs könnyű dolgom, mert természetes, hogy nem marad nyugton és nem nézi vigyorogva, hogy lefogtam. Mocorog, de nagyon is, de nem szavad engednem, és erőteljes rászólás gyanánt rá is üvöltök farkas módra. Na nem neki állok üvöltözni, mint sokan a mai fiatalok között, sokkal inkább vonyításba megy át ez. - Maradj nyugton! - Szólok rá erőteljesebben. De magam sem gondolhattam, hogy szótfogad majd. Sokáig szenvedtem vele, rettentően hosszú volt az este és kimerültem. De mint erős férfiembert, nem dönthet le a kimerültség lábaimról. Lekapom a dzsekimet és -a már ember alakban szunnyadó- Tatia-ra terítem, majd ölbe veszem és elindulok ki az épületből. Hogy is sikerült az épületben tartanom? Nos, sehogy nem sikerült, de magától visszajött. Na jó, talán rásegítettem; na jó, igazából ide kergettem, hogy senkiben ne tegyen kárt. De a vége a lényeg, ami ugyan az: itt van és kész!
Re: Elhagyatott épület ↠ Kedd Nov. 29, 2016 7:44 pm
from Tatia
•• Drag me down ••
- Nem bírom, Aaron, legyen már vége. - mondom, miközben egy hangos nyögés hagyja el a számat amikor eltörik egy csontom, és erősebben szorítom meg a kezét. Azon csodálkozom, hogy még nem törtem el a kézfejét, néha úgy megszorítom. Olyan furcsa ez az egész helyzet, hiszen eddig kerültem őt, haragudtam rá és megvetettem azóta, hogy megharapott, most még is azt kértem tőle, hogy maradjon itt velem, azt kértem tőle, hogy segítsen át az első átváltozáson, hogy ne hagyjon magamra. Furcsa a helyzet, hogy most ő vált a támaszommá, hogy jelen pillanatban ő az egyetlen olyan ember akire számíthatok. Az is szokatlanul furcsa, hogy jól esik az érintése és az is, hogy átkarolt amikor jobban elkezdtem szenvedni, így fejemet a mellkasára hajtva szenvedtem tovább.
Kelett vagy két és fél óra, majdnem három, míg teljes farkas alakba sikerült átváltoznom, de míg ez bekövetkezett rengeteg fájdalmon kellett keresztül mennem, rengeteg csont törés, csont roppanás, és egyre csak feszültebbé váltam, egyre idegesebbé és egyre jobban féltem, hogy ez csak még jobban fog fájni, miközben életemben először, a találkozásunk óta először mutattam közben Aaron felé azt is, hogy örülök annak, hogy velem van, hogy végül vissza fordult és mellettem van, hogy itt ül mellettem és szorosan karol át engem.
Amikor átváltozom, nem tudok uralkodni magamon, mintha az emberi mivoltomat elveszíteném jó pár pillanatra, percre, időre. Ugyan olyan vagyok, mint az átváltozás előtt, ideges. Mikor Aaron próbál nyugtatgatni, rá vicsorgok, majd használva az új képességeimet, a gyorsaságomat tőle ellenkező irányba kezdek el menni.
to Aaron
•• ••
Vendég
Vendég
Re: Elhagyatott épület ↠ Kedd Nov. 29, 2016 6:35 pm
Végig futtatom szemeimet Tatia-n és erőteljesen arra jutok, hogy nem tudom hogyan is segíthetnék vagy hogy önthetném bele a lelket. Hiszen tudom min megy keresztül de külsős szemmel mégis annyival másnak tűnik, minden fájdalma, minden érzése lándzsaként hatol át rajtam, mintha az ég világon nem éreznék semmi mást. Csak a szívverése az amire összpontosítok a gyorsaságára és a lüktetésére figyelek.
Már egy jó fél órája szenvedhet, mind eddig csupán 10nagyobb roppanást hallottam, ami csupán egyet jelenthet: messze a vége. De arra nem biztosan következtethetek, hogy küzdene. Mert az első átváltozás mindig sokáig tart és ember függő is hogy meddig; és ki ne felejtsem, hogy a nem is befolyásolhatja. Ahogy vannak olyan mítoszok, miszerint a női nem el lett nyomva, ezért pedig míg a férfiak havonta változnak át egyszer, addig a nőknél ez a szám lehet akár 4-5 alkalom is. De persze ez csak mítosz, hiszen ezt idáig egyetlen női vérfarkasnál nem tapasztalhattam. De bizonyára az a mítosz is visszavezethető valahova. És valamiért megíródott. - Még ki kell tartanod egy kicsit. - Mondom nyugtatásként, de szerintem ő is tisztában van vele, hogy ez szépítés, a vége messze van még és addig még sok fájdalom éri.
Végül egy jó két, két és fél órába tellett, de átváltozott teljes farkas valójába. A következő aggódás engem érint: hogyan is fogom visszatartani? Hogyan fogom megakadályozni, hogy másokat megöljön, míg én ember maradok? Kockáztassak tán és visszafogott átváltozásba kezdjek -hogy legyek gyors és lássak jól, de mégis maradjak ebbe a testbe és teljes ruházatomba-? Ami pedig a ruházatomat illeti sajnálnám ha elszakadna egy átváltozás miatt. Ez a bőrdzseki nem volt olcsó, ahogy a cipőm se. Mindazon által nem szeretek ruhákat szaggatni. Kezeimmel kezdem nyugtogatni, míg megvillantom neki borostyán színű szemeimet. Tudom jól ennyi nem lesz elég és lehet majd erőszakhoz is kell, hogy folyamodjak, de bízok benne, hogy nem nagyon kell majd.
Re: Elhagyatott épület ↠ Kedd Nov. 29, 2016 4:16 pm
from Tatia
•• Drag me down ••
Pár pillanatra lehunyom a szememet, a fejemet a hideg falnak döntöm, mély levegőt veszek és próbálok megnyugodni. Próbálok nem gondolni arra, hogy mennyire fog fájni az átváltozás, próbálok nem gondolni arra, hogy valami teljesen mássá fogok átalakulni, sőt, az átváltozás el is kezdődött. Érzem, csak még a csontjaim eltörése várat még magára, amit nem is bánok. Bár... Nem tudom melyik lenne jobb, túlesni az egész hülye átváltozáson minél hamarabb, vagy éppenséggel legyen elhúzva annyira és olyan sokáig amennyire csak lehet. Egyik sem jó, de még is mindkettőben van valami jó. Össze szorítom a fogaimat amikor ismételten egy nagyobb fájdalom hullám megy végig a testemen. Legalább történne meg egyből az átváltozás és nem ilyen lassan, mert ez még rosszabb, mintha gyorsan törnének el a csontjaim, és egyből alakulnék át. Átalakulni... Istenem, olyan rossz még csak belegondolni is abba, hogy nemsokára valami más leszek, olyan... Elképzelhetetlen, hiszen még csak nem régiben csöppentem bele ebbe a világba és tessék, már most itt szenvedek tőle. Egy pillanatra sikerül kizökkennem és elvonatkoztatnom a fájdalomtól ami az egész testemet járja át, és felnézek a mellettem térdelő srácra, aki erősen megfogta a kezemet és gyengéden simít végig az arcomon. Tekintetemben továbbra is csak egy fajta érzelmet lehet megpillantani: a kétségbeesést.
FÉL ÓRA MÚLVA
- Ahhhh, mikor lesz már ennek vége?? - kiabálom amikor roppan egyet a csontom. Már vagy fél órája szenvedek, de még mindig nincs vége, a fájdalomtól le vagyok már izzadva és teljesen ki vagyok már készülve lelkileg és testileg is egyaránt.
to Aaron
•• ••
Vendég
Vendég
Re: Elhagyatott épület ↠ Hétf. Nov. 28, 2016 3:21 pm
És jönnek a vádak, igen, azok a jó kis vádak. Persze van igazság a dologban, miszerint még hálával tartoznék amiért senkinek nem tálalt ki és még velem is maradt mikor megtudta mi vagyok. De könyörgöm minderre én nem kértem. Igen, ha kitálalt volna mai napig menekülnöm kéne, de ez nem érdekelt, hiszen hozzászoktam, hogy akinek megnyílok azt nos, elveszítem. Nem gondoltam ezt másképp Tati-nál sem, az egy másik kérdés, hogy tévedtem. Velem maradt és megőrizte a titkomat és mind emellett ugyan úgy viselkedett velem mint előtte. Csakhogy a Telihold alól magam sem lehetek kivétel, olyankor ingerültebb vagyok, ezért is esett meg az a szörnyű baleset, mikor is megharaptam. Nem válaszol, most valahogy jobbnak látom hallgatni és a levegő vételemre, illetve a szívverésemre koncentrálni, ugyanis még sosem próbáltam ember maradni ilyenkor és Nate sem tanított erre sosem. Így hát nem csoda ha azt mondom én nem csak amiatt aggódok, hogy vissza tudom-e majd fogni Tatia-t és mennyire sérülök majd meg mind emiatt, de azért is aggódhatok, hogy ne változzak át, ha elvesztem az önkontrollomat nem fogom tudni megállítani de irányítani sem fogom tudni magamat a késleltetés révén. Mind amellett, hogy magamat próbálom lenyugtatni, Tati-t is igyekszem, bár jól tudom, át kell változnia. Ez lesz számára ez első de ez nem olyan első mint először lefeküdni valakivel, ez sokkalta fájdalmasabb és a legkevésbé sem jó. Ismét közelebb megyek hozzá, majd egyik kezemmel erősen fogom meg a kezét, hogy szorítsa meg. Talán mert ha valahova máshova irányítja a fájdalmat, akkor kevésbé van kihatással rá az átváltozás adta fájdalom. Aztán másik kezem arca vonalát követi és nyugodt tekintetemmel pillantok egyenesen a szemeibe. Persze ez nem azt jelenti, hogy nyugodt vagyok, nagyon is nem vagyok az.
Kezdőlap
Re: Elhagyatott épület ↠ Csüt. Jún. 22, 2017 2:40 pm
|| 
|| 
játsszunk majd megint 
••
